Győri Péter:
Budapesti városrészek társadalma (198o)
Ennek az irásnak az első, eredetileg publikált változata 1982-ben jelent meg a Medvetánc nevű, ma már megszűnt folyóiratban. Az akkori, tudományos diákköri dolgozatból irt tanulmány egyes részei - a pontosságra törekvés következtében - ma már nehézkesnek, kicsit nehezen követhetőnek tűnnek, főleg azok számára, akik kevésbé ismerik közelebbről fővárosunk egyes városrészeit. Ugyanakkor hasonló, rövid, empirikus városszociológiai összehasonlitó elemzés, adatösszeállitás azóta sem jelent meg publikációban, ezért úgy döntöttem, hogy lényegesen leröviditve átdolgozom eredeti tanulmányomat.
A tanulmány a Budapesti Városépitési Tervező Vállalatnál (BUVÁTI) 1968 és 1979 között lebonyolitott 13 un. településszociológiai adatfelvétel anyagát dolgozza fel. Ez az adatfelvétel-sorozat Budapest egy-egy városszerkezetileg, beépitési mód szerint jól lehatárolható területére irányult. Egy-egy területen véletlenszerü reprezentativ mintaválasztás történt, összesen a tiz év alatt a 13 területen mintegy tizezer emberrel készült kérdőives felvétel. Az e tanulmányban összefoglalt táblázatok adatai tehát e városrészek 6o-as, 7o-es évekbeli szociológiai jellemzőiről nyújtanak információkat, azzal a megszoritással, hogy egyes területeken már a felvétel évtizedében is igen jelentős társadalmi változások módosithatták e képet - különösen a két, közvetlenül az akkori szanálást megelőző felméréssel érintett városrészben Újpesten és Angyalföldön. (A vizsgált területek elhelyezkedéséről lásd az 1. ábrát.)
Röviden szólunk először az egyes területek lakásállományának jellemzőiről, majd az ott élő családok néhány demográfiai, illetve társadalmi státusz jellemzőjéről, e tényezők területenként változó, mégis összefüggő egymásra hatásáról, végül megpróbálom röviden összefoglalni azokat a főbb okokat, számomra hangsúlyosnak tűnő következményeket, melyek a társadalmi és a térbeli elhelyezkedés egyenlőtlenségére vonatkoznak.
Az egyes területek lakásállományának jellemzői
Az eltérő minőségű lakások természetesen eltérő lakásmódot tesznek lehetővé a bennük lakók számára. Igy ha azt tapasztaljuk, hogy területenként jellegzetesen eltérő a lakások minőség szerinti összetétele, akkor ez nyilván területenként különböző lakásmódot valószínűsít. Másrészt, ha meghatározott tulajdonformájú lakások egyes területeken koncentrálódnak, akkor egy adott tulajdonformájú lakáshoz jutás általában bizonyos területekre kerülést jelent. Városszociológiai szempontból vizsgálatra érdemes az az összefüggés, ha különböző társadalmi csoportok eltérő eséllyel jutnak eltérő minőségű, tulajdonformájú lakásokhoz, és ezzel nem csak más lakásmódra lesz lehetőségük, hanem egyben eltérő esélyekkel kerülnek a város különböző területére. A "különbözőségek" és "eltérések", mint majd látni fogjuk, térbeli egyenlőtlenségekké váltódhatnak át, mely a társadalmi egyenlőtlenség részeként annak mértékét is továbbnövelheti.
A városépités, újjáépités, újjá-nem-épités meghatározó ciklusait tükrözi az egyes városrészek épületállományának korösszetétele. A belső-pesti városrészek ma is meglévő épületállománya az I. világháború előtt épült, a Nagykörúton belüli részek többsége még a századforduló előtt, a körúton kivüli területek azt követően. A belső-budai területek a századforduló és a II. világháború között nyerték el mai formájukat, s ezt figyelhetjük meg a vizsgálatba bevont külső-pesti területeknél is. Az un. társasházas területek közül Zugló épületeinek 44 %-a már 1945 előtt megépült, Pasaréten ugyanez a helyzet, de itt az 1945-6o között egyáltalán nem folyt épitkezés, az ezt követő, “második” társasház-épitő hullámban létesült a házak közel fele, mig a Szabadság hegyen az épületek döntő többsége az utóbbi egy-két évtizedben épült. Az ún. új lakótelepek természetesen a legfiatalabbak, három évtizedet reprezentálnak: az Üllői útit az ötvenes években kezdték el, a Kelenföldi lakótelep a 6o-as évek terméke, mig az Újpalotai lakótelep a 7o-es években épült.
A beépités módját tekintve mind a belső-pesti, mind a belső-budai területekre a tömör-magas beépités jellemző, 3 vagy több emeletes házakkal, azonban a körúton kivüli belső városrészekben igen számottevő az ennél alacsonyabb, a földszintes házak aránya is. A társasházas területeken a 2-3 emeletes, 6-1o lakásos épületek jellemzőek, az új lakótelepeken a magasházak, a külső-pesti területeken pedig - Angyalföld proletár bérházait kivéve - a földszintes családi házak.
A lakások nagysága, minősége szerinti jelentős különbségeket mutatják az egyszobás, illetve a fürdőszoba nélküli lakások arányának területi eltérései. A legmagasabb az egyszobás lakások aránya a családi házas külső-pesti területeken, ezeket követik a belső-pesti körúton kivüli területek, ahol még mindig a lakások többsége egyszobás, majd a körúton belüli területek következnek. 1/3-nál alacsonyabb az ilyen lakások aránya a társasházas területeken, az újabb beépitésű Szabadság hegyen csupán 9 %, végül a legalacsonyabb az egyszobás lakások aránya az új lakótelepeken - ahol viszont egyre elterjedtebbek az un. félszobák. A fürdőszobával nem rendelkező, félkomfortos, vagy komfort nélküli lakások aránya ugyanezt a képet mutatja. (Lásd a 2-5. ábrát.)
Demográfiai viszonyok
Az egyes területeken élő népesség demográfiai jellemzőinek leírásához a megkérdezett családok nagyságára, összetételére, jelenlegi életciklusára és a feleség életkorára vonatkozó adatokat használjuk fel. (Lásd az 1., 1/a. táblát és a 6-7. ábrát.)
A családok átlagos nagysága az új lakótelepeken a legnagyobb. A három vizsgált lakótelep három féle képet mutat. Míg az Újpalotai lakótelep kiemelkedően az első a fő/család rangsorban, azonban a szobaszám szerinti sorban relatíve hátrébb helyezkedik el, így laksűrűség szempontjából csak a 11. a városrészek között; addig a kelenföldi lakótelepen a magas családtaglétszám relatíve magas lakásonkénti szobaszámmal párosul, s így a laksűrűséget tekintve is igen jó, második helyet foglal el a városrészek közötti rangsorban; ezzel szemben az Üllői úti lakótelepen a magas családnagyság közepes-alacsony szobaszám mellett viszonylag nagy-közepes laksűrűséget eredményez (14. a rangsorban).
Beépítési módjukat és lakásviszonyaikat tekintve igen különböző jellegű városrészekben magas még az átlagos családnagyság. Ilyen a társasházas Szabadság hegy és Pasarét, a külső-pesti Újpest és Angyalföld és a belső-pesti Ferencváros. A társasházas területek a szobák átlagosnál magasabb száma miatt a laksűrűségi rangsorban a legelső helyekre sorolódnak, ezzel szemben a külső-pesti területek - ahol a legalacsonyabb az átlagos szobaszám - a laksűrűség tekintetében a legutolsók a rangsorban.
Az ún. "fizikai" dimenziók (beépítési mód, lakásviszonyok) mentén hasonlóságokat felmutató területek igen heterogén képet mutatnak akkor, ha akárcsak egy újabb tényezőt bevonunk az összehasonlításba.
Adataink azt mutatják, hogy az egyes városrészek a népesség kormegoszlása (pontosabban a családfők feleségének életkor szerinti megoszlása) alapján jellegzetes, határozott sorrendbe rendeződnek. E kormegoszlás szerinti "idősebb-fiatalabb" sorrend pontosan egybeesik az egyes területek lakóépületeinek építési ideje, kora szerinti sorrenddel. Az idős korúak aránya a legalacsonyabb az új lakótelepeken (11-18%), majd a társasházas területek következnek (19-31%), ezeket a belső-budai városrészek (42%), a külső-pesti városrészek (36-46%), s végül a belső-pesti területek (35-46%)követik.
Az életkor, családnagyság, életciklus összefüggését jól példázzák az un. új lakótelepek, ahol a magas átlagos családnagyság az itt élő gyermekes házaspárok népességen belüli magas arányának, illetve a gyermektelenek, egyedülállók, részcsaládok többi városrészhez viszonyított legalacsonyabb arányának a következménye. Megemlítendő, hogy a legkorábban épült Üllői úti lakótelepen valamivel nagyobb az idős gyermektelenek, s alacsonyabb a 18 évesnél fiatalabb gyermekekkel élők aránya, e lakótelep családjai lassan egy következő család-, életciklusba lépnek át.
Hasonlóan egyértelműen rajzolódik ki a legalacsonyabb családtaglétszámú - Lenin körúti, terézvárosi, középső-erzsébetvárosi - területeken a kis családméret háttere: a gyermektelenek magas, gyermekesek alacsony aránya párosul az egyszülős, a részcsaládok és az egyedülállók relatíve magas arányával. Az új lakótelepekhez hasonló családösszetételt mutatnak a társasházas városrészek, azon belül is leginkább a Szabadság hegyi terület. De míg a Szabadság hegyen és például Újpalotán egyaránt az összes család 60-65%-a gyermekes család, addig Újpalotán ez zömmel kettő vagy több gyermek nevelését jelenti, a Szabadság hegyen viszont zömmel (62%) egy gyermek nevelését.
Ha a laksűrűség és a korcsoportok szerinti sorrendet együtt kezeljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek hol keresztezik egymást, hol felerősítik a hatásokat. A kétféle sorrend együttesen azt mutatja, hogy a "jó" átlagos laksűrűségű területeken élő idősek élnek a legjobb, a "rossz" átlagos laksűrűségű területeken élő fiatalok élnek a legrosszabb laksűrűségi viszonyok között (a társasházas területeken élő 55-69 évesek 63%-a, a 70 év fölöttiek 82%-a él "jó" laksűrűségi viszonyok között, míg a külső-pesti Angyalföldön élő fiatalok csupán 6 %-a (!) él ilyen körülmények közt).
A lakáskörülmények polarizáltsága nem minden korosztálynál azonos mértékű: minél fiatalabb egy korosztály, annál polarizáltabb a lakásviszonyait tekintve, például annál szélsőségesebb különbségeket találunk laksűrűség tekintetében.
Ugyanakkor a "jó" átlagos laksűrűségű társasházas, lakótelepi területeken a fiatal családok rosszabb laksűrűségi viszonyok között élnek, mint bármely városrész idős lakói, illetve a lakótelepeken élő középkorúak - akik itt átlagosan a népesség 69%-át teszik ki - rosszabb laksűrűségi viszonyok közt élnek, mint a belső-pesti, belső-budai és társasházas városrészekben lakó időskorúak.
A családfők foglalkozása
Nyilvánvalóan nemcsak a társadalomkutatók figyelme terjed ki arra, hogy a társadalom különböző csoportjai - így az ún. munkajelleg szerinti csoportok - hol, hogyan helyezkednek el a város területén belül. A tömegkommunikáció és a mindennapi élet tapasztalatai is szolgáltatnak egyfajta képet erről. Közismert például, hogy a belső városrészek társadalma "öreg", a lakótelepeké "fiatal", s annak is jelentése van - függetlenül súlyától, illetve megalapozottságától -, hogy valaki a Rózsadombon, a Szabadság hegyen, avagy Angyalföldön, az Újpalotai lakótelepen lakik. Erre a jelenségre még visszatérünk, most megnézzük, hogy a számok mit mondanak arról, hogy az egyes munkajelleg-csoportok hogyan, hol élnek az általunk vizsgált városrészekben. (Lásd a 2. táblázatot.)
Ha négy összevont csoportra osztjuk a budapesti családfőket - úgymint: munkás, alkalmazott, vezető-értelmiségi, nyugdíjas -, akkor megállapítható, hogy a legegyenletesebben az alkalmazottak csoportja oszlik el a vizsgált városrészek között: népességbeli súlyuk 17-30% között mozog, a maximális aránykülönbség nem egészen másfélszeres. Ez egybevág azokkal a nemzetközi és hazai tapasztalatokkal, amelyek szerint a közepes, "köztes" társadalmi státusszal rendelkezők helyezkednek el területileg a legkiegyenlítettebben a városokon belül. A nyugdíjasok - a legkülönbözőbb korábbi foglalkozási háttérrel - nem sokkal polarizáltabban helyezkednek el az egyes városrészek között (arányuk 17-38%). A munkásoknál már 5,5-szörös a maximális aránykülönbség, s a legporalizáltabb területi eloszlás a vezetőket-értelmiségieket jellemzi, akiknél a maximális aránykülönbség nem kevesebb mint 11-szeres (Angyalföld, Újpest családfői közül 5%, a Szabadság hegyen 55% arányuk). Tehát nemcsak arról van szó, hogy a különböző társadalmi csoportok általában nem egyenletesen helyezkednek el a városon belül, hanem arról is, hogy társadalmi csoportonként jellegzetesen eltérő a területi koncentrálódás tendenciájának erőssége.
Néhány egyéb összefüggést is megemlitenénk: Az egyik, hogy még ilyen elnagyolt adatok mentén is jellegzetes különbségeket mutatnak a különböző időszakokban, különböző "lakáselosztási korszakokban" épült új lakótelepek. Míg az Újpalotai lakótelepen a munkások aránya az összes többi városrészhez viszonyítva kiemelkedően magas (44%), s az értelmiségiek aránya 11%, addig az Üllői úti lakótelepen a munkások aránya ennek 3/4-e, az értelmiségieké közel 1,5-szerese, a Kelenföldi lakótelepen pedig fele ekkora a munkások aránya és közel 3-szoros az értelmiségieké. A másik, hogy az értelmiségiek városrészenkénti részaránya alapján képzett városrész-sorrend - nem meglepő módon - szinte megegyezik a városrészek eddigi mutatók alapján kirajzolódó státusz-sorrendjével. Azt is mondhatnánk, hogy bizonyos szempontból az értelmiségiek területi részaránya alkalmas mutatója lehet egy városrész városon belüli társadalmi státuszának.
Az összevont munkajelleg-csoportokon belüli alcsoportokra jellemző, hogy a munkások közül a segéd- és betanított munkások aránya éppen azokon a területeken magas, ahol a munkások lakónépességen belüli részaránya is magas, és fordítva: ahol a munkások részaránya alacsony, ott inkább a szakmunkásokat találjuk. Ugyanilyen tendenciát figyelhetünk meg, ha a szellemieken belüli adminisztratív alkalmazott/vezető-értelmiségi részarányokat tekintjük. (Lásd a 2., 2/a. táblát.)
(táblázat 102 103 oldalakon)
Egy-egy városrész társadalmi összetételének változására utal a a különböző foglalkozási csoportba tartozó nyugdijasok és aktiv keresők arányának az összehasonlitása. Mind a jelenleg fizikai dolgozók, mind a nyugdíjas fizikaiak aránya a legmagasabb a külső-pesti és több belső-pesti területen. Ugyanitt a legalacsonyabb mind a jelenleg értelmiségiek, mind a volt szellemiek aránya. Hasonló a helyzet az Üllői úti és az Újpalotai lakótelepen, azzal az eltéréssel, hogy itt - a demográfiai jellegzetességek miatt - a nyugdíjasok sokkal kisebb arányt képviselnek. Közepes-alacsony az értelmiségiek aránya, viszont relatíve magas a volt szellemiek aránya egyes belső-pesti területeken és Zuglón. Érdemes megjegyezni, hogy mind az értelmiségiek, mind a volt szellemiek aránya a belső-pesti városrészek közül a Lenin körúton a legmagasabb, s itt legalacsonyabb a fizikaiak, és a volt fizikaiak aránya. A nyugdíjas szellemiek aránya a belső-budai városrészekben a legmagasabb, az aktív értelmiségiek aránya azonban itt már csak közepes. Ezzel szemben az ún. társasházas területek közül Pasaréten és a Szabadság hegyen a volt szellemiek aránya viszonylag alacsony, míg az aktív értelmiségiek aránya itt a legmagasabb. Ez megközelítően érzékelteti az egyes társadalmi csoportok, jelen esetben az értelmiségiek városon belüli mozgásának, "letelepedésének" időben, térben változó tendenciáját.
A munkajelleg-csoportok lakásviszonyai
Az egyes társadalmi csoportok térbeli elhelyezkedésén túl egyfajta képet kaphatunk arról is, hogy ezek a csoportok milyen lakáskörülmények között élnek az egyes városrészekben. Ehhez, az előzőekhez hasonlóan, a laksűrűségi mutatót fogjuk felhasználni.
Az egyik általános tendencia, hogy minden munkajelleg-csoport esetében a megkérdezettek a legjobb laksűrűségi viszonyok között a társasházas területeken és a belső-budai területeken élnek, legrosszabb laksűrűségi viszonyok között Belső-Pesten és az új lakótelepeken. A másik általános tendencia, hogy minden egyes városrészben "jó" laksűrűségi viszonyok között a legalacsonyabb arányban a segéd- és betanitott munkások élnek (13-26%), majd a szakmunkások, alkalmazottak, volt fizikaiak következnek (10-56%). Náluk nagyobb arányban élnek "jó" laksűrűségi viszonyok között minden területen az értelmiségiek és a nyugdíjas szellemiek (44-81%). Ezek a tendenciák újfent nem meglepőek, ilyen mérvű meghatározott egyirányúságuk azonban elgondolkodtató.
Az egyes csoportok lakásviszonyait vizsgálva azt találjuk, hogy a szakmunkások laksűrűségi viszonyai térnek el egymástól legerőteljesebben attól függően, hogy hol, melyik városrészben laknak (pl. "jó" laksűrűségű lakásban Újpesten, Angyalföldön csupán 10-14%-uk él, míg a társasházas területeken 44%-uk - az aránykülönbség kb. 4-szeres). A "jó" laksűrűségi viszonyok az értelmiségiek esetében a legfüggetlenebb az adott városrésztől (legkisebb arányban Kispesten élnek "jó" viszonyok között, 47%-uk, legnagyobb arányban a társasházas területeken, 65%-uk, az aránykülönbség nincs másfélszeres). A nyugdíjasok esetében ez az aránykülönbség 1,8; a segéd-, betanított munkásoknál 2,0; az alkalmazottaknál 2,5.
Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy egy-egy területen belül milyen a különböző munkajelleg-csoportok lakásviszonyainak a polarizáltsága, akkor azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb eltérés az egyes munkajelleg-csoportok laksűrűségi viszonyai tekintetében Újpesten van (a szakmunkások 10%-a él itt "jó" viszonyok közt, a nyugdíjas szellemiek 53%-ával szemben - az aránykülönbség 5,3-szeres). Az új lakótelepeken is magas, 4,4-szeres a különbség, a legkisebb eltérés a társasházas és a belső-budai területeken van, ahol a maximális aránykülönbség nincs 2-szeres. Minél jobbak egy területen az átlagos laksűrűségi viszonyok, annál kevésbé polarizáltak ennek mentén a munkajelleg-csoportok, másfelől minél rosszabbak egy területen a laksűrűségi viszonyok, annál inkább polarizáltak e mentén a munkajelleg-csoportok.
A társadalmi csoportok lakásviszonyainak városrészenkénti összehasonlitásakor például azt találjuk, hogy a "jó" laksűrűségi viszonyok között élő családok aránya ugyan átlagosan 43% a lakótelepeken, de az itt élő segéd-, betanított munkásoknak csupán 15%-a él ilyen viszonyok között, a szakmunkások 31%-a, mig az aktív értelmiségiek 55 %-a. Az új lakótelepeken élő szakmunkások (akik itt a családfők 1/3-át teszik ki) rosszabb viszonyok között élnek, mint a bármely városrészben élő értelmiségiek, vagy nyugdijasok, holott az átlagos laksűrűséget tekintve az új lakótelepek a városrészek többségét megelőzik. Hasonlóképp hiába a legjobb átlagos laksűrűségüek a társasházas területek, ha az itt élő munkások számára ez azt jelenti, hogy még mindig rosszabb laksűrűségi viszonyok között élnek, mint akár a legrosszabb átlagos laksűrűségű külső-pesti területeken élő értelmiségiek, vagy a bármely területen élő nyugdíjas-szellemiek.
Néhány általános következtetés
Áttekintve az egyes vizsgált városrészek relatív helyzetét - a lakások építési idejétől, nagyságától, felszereltségétől, birtoklási formájától kezdve az ott lakó családok összetételén, családciklusán, kormegoszlásán, laksűrűségén keresztül a családfők foglalkozásáig -, megállapíthatjuk, hogy:
- miközben az egyes városrészek különböző csoportokba sorolhatók pl. a beépítés jellege, a város szerkezetében elfoglalt helye alapján, emellett részben egyfajta sorrendbe is rendezhetőek (pl. az építési idő, a lakók átlagos életkora, az egyes munkajelleg-csoportok eltérő részaránya alapján), s ezek a "sorrendek" általában szisztematikusan egyirányúak. Vagyis az empirikus felmérésekkel alátámasztható az az állitás, hogy az egyes társadalmi csoportok nem egyszerűen különbözőképpen helyezkednek el a város területén, az eltérő nagyságú, minőségű, tulajdonformájú lakásokban, hanem egy hierarchikusan strukturált rendszer szerint.
- Az adatok elemzése azt mutatja, hogy az ökológiai szempontrendszer szerint (beépítési mód, idő, városszerkezeti elhelyezkedés) képezhető városrész-csoportok között olyan különbségek találhatók - még viszonylag durva változók mentén is -, amelyek e megközelités kiegészítésének, esetleg teljesen új szempontrendszer kialakításának a szükségességére hívják fel a figyelmet. Ezt támasztják alá az egyes lakótelepek, illetve az egyes ún. társasházas területek összehasonlításának az eredményei, a belső-pesti városrészeken belül például a Lenin körúti rész számtalan sajátossága, de az ún. külső-pesti területek között meglévő különbségek is.
- Általános tapasztalat az is, hogy az egyes tendenciák felerősíthetik, esetenként tompíthatják, vagy akár kiolthatják egymást és az egyes struktúrák hierarchizáltságának mértéke, erőssége is jellegzetesen különböző akár a társadalmi, demográfiai csoportokon belüli, vagy ezek közötti relációkat tekintve, akár a városrészeken belüli, illetve közötti viszonyokat vizsgálva.
A városon belüli egyenlőtlen elhelyezkedés okai
Véleményem szerint az egyes társadalmi csoportok városon belüli térbeli elhelyezkedését három fő okcsoportra lehet visszavezetni, úgymint:
1. hierarchikusan strukturált társadalom,
2. lakáshoz jutási mechanizmus,
3. városépítési, városszervezési folyamat.
Ezen okcsoportok - bennünket közelebbről érdeklő - lehetséges működési mechanizmusa a következő: ha a városépítési, városszervezési folyamat olyan, hogy a város egyes területein zömmel azonos tulajdonformájú, hasonló minőségű lakások jönnek létre és a meghatározott tulajdonformájú, hasonló minőségű lakásokhoz az egyes társadalmi csoportok a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójuktól függően - a lakáshoz jutási mechanizmus folytán - eltérő esélyekkel juthatnak, akkor egyrészt e csoportoknak a város egyes területeire kerülési esélyei is eltérőek lesznek, másrészt - az előzőek eredményeképpen - az egyes területek nem csak a lakások tulajdonformája, minősége szerint, hanem társadalmilag is sajátos, relatíve homogén képet fognak mutatni. Hogy Budapesten az említett okcsoportok generálnak-e ilyen jellegű folyamatokat, mechanizmusokat arról szólunk röviden a következőkben.
Első kérdésünk: olyan-e Budapesten a városépítési, városszervezési, szabályozási folyamat, hogy az a város egyes területein zömmel azonos tulajdonformájú, hasonló minőségű lakásokat eredményez?
Ha áttekintjük az elmúlt évtizedek budapesti városépítési folyamatát, azon belül is először az állami lakásépítés területi elhelyezkedését, akkor azt látjuk, hogy az állami városépítési tevékenységen belül meghatározó jelentőségű építési forma, az ún. új lakótelepek építése kizárólag egy É-D-i "sávra", annak is elsősorban északi-déli pólusára koncentrálódik. Ez az állami épitési folyamat nem érinti Pest keleti, Buda nyugati részét, a pesti Külső-körút, illetve a pesti, budai Belső-körút által határolt sűrű beépítésű, sűrűn lakott területet. Utóbbiakat részben történelmi, építőipari-technológiai, gazdaságossági okok miatt, részben városépítés-ideológiai, tervezés-módszertani okok miatt. A Külső-körút mentén, azon belül ugyan épültek - elsősorban még az ötvenes években, a hatvanas évek elején - kisebb lakótelepek, s a Belső-körúthoz közel eső egy-két területen is folyik az utóbbi évtizedben városrész-rekonstrukciós lakótelep-építés (lényegében a Józsefvárosban és Angyalföldön), azonban ezek ennek a nagy kiterjedésű területnek a jellegét sem összességében nem változtatják meg, sem az összes lakótelep-építésen belül nem képviselnek jelentős hányadot.
A nagy lakótelepek ott és úgy épültek, ahol és ahogy a tervezők által kialakított és alkalmazott un. beruházási, gazdaságossági, technikai mutatók optimálisnak, az un. normatívák megfelelőeknek tűntek. E logika alapján beszélhetünk a 60-as évek elejétől ún. "zöldmezőre" épített lakótelepekről - ahol a hiányzó infrastruktúra kiépítésének költség-mutatói befolyásolták a "hova telepítsünk" kérdését; illetve beszélhetünk ún. városrészközpont-rekonstrukció során épült, későbbi lakótelepekről - melyeknél a már meglévő infrastruktúra felújításának költségei mellett elsősorban az "új lakás kihozatal", a “szanálási arány” normája került előtérbe, megfelelő nagyvonalúsággal, gazdaságossági ködösítéssel; majd napjainkban ismét egy - kedvezőtlenebb paraméterekkel rendelkező - "zöldmezőre" telepítési folyamatról.
Az így kijelölt lakótelep-építési területek elsősorban a dél-pesti, dél-budai területek (csak példaként: Kőbánya-Újhegy, Kispest, Pestlőrinc, Pesterzsébet, Csepel, Kelenföld, részben Albertfalva, Budafok), illetve ennél is nagyobb súllyal az észak-pesti, észak-budai területek (pl.: Újpalota, Újpest, Káposztásmegyer, Angyalföld, Óbuda, Békásmegyer, Kaszásdülő stb.).
A rendelkezésre álló információk alapján kijelenthetjük, hogy összességében az új lakótelepi lakásokon belül meghatározó a tanácsi bérlakásos forma. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a hetvenes évektől megjelentek a tanácsi értékesítésű szövetkezeti, illetve öröklakások is, s ezek az újabb építésű lakótelepeken egyre nagyobb arányt képviselnek. Ezzel együtt elmondható, hogy az elmúlt 30-35 év állami városépítési, lakótelep-építési tevékenysége tevőlegesen hozzájárult ahhoz, hogy meghatározott területeken mind minőségüket, mind tulajdonformájukat tekintve viszonylag homogén lakásállomány jöjjön létre.
A városépítés sajátos formái alakultak ki azokon a területeken, amelyeken az állam különböző szabályozási beavatkozásokkal gyakorolt hatást a nem-állami lakásépítésre. Lényegében két forma érdemel figyelmet: a magánerős, magántulajdonú családiház-építés és a magánszervezésű társasház-építés. A két egymástól különböző építési konstrukció telepítését, helykijelölését az állami városrendezési, szabályozási politika határozta meg: gazdaságossági, városépítés-ideológiai értékkategóriáktól, hagyományoktól és történelmi tényezőktől függően. Mindezek eredőjeként a két általunk kiemelt építési forma a város eltérő területein vált dominánssá: a társasházas forma a budai zöldövezetben, illetve Pesten elsősorban Zuglóban; a családi házas forma a város külső területein, Pesten a Külső-körúton kívüli területeken, lényegében a korábbi városkörnyéki települések körül. Ezek a területek a lakások tulajdonformáját illetően homogéneknek tekinthetők, a lakások minőségét nézve ezen területek kisebb-nagyobb, akár városrésznyi szegmentumai tekinthetőek homogéneknek.
Végül: jól kijelölhető, elkülöníthető a városnak az a része, ahol se közvetlen állami városépítés, se közvetett városrendezés, -szabályozás útján lényegében nem történt építéssel egybekötött beavatkozás. Ilyen - a már említett kivételektől eltekintve - a pesti Külső-körút, illetve a pesti budai Belső-körút által határolt terület. Adataink is jól mutatták, hogy ez a terület jellemzően régi beépítésű, összességében közepes, valójában igen heterogén minőségű lakásokkal rendelkezik, s dominánsan tanácsi bérlakások találhatók itt. Itt a be nem avatkozás "eredményeképpen" jött létre, illetve maradt meg az elmúlt 30-35 évben a városnak egy nagy kiterjedésű, jellemző paraméterekkel bíró sajátos területe. (Csak megjegyzem, hogy az ezeken a területeken szükséges városépitési,-rendezési beavatkozás, az ún. városrész-rehabilitáció - mely a meglévő lakásokat, épületeket, szerkezeteket nem lerombolja, hanem valóban szanálja, magyarul felgyógyitja, felújitja - lényegében a mai napig nem kezdődött meg, az “előtervek” már több évtizedes múltra tekintenek vissza.)
Második kérdésünk, hogy a különböző társadalmi csoportok a társadalmi struktúrabeli pozíciójuktól függően vajon eltérő esélyekkel juthatnak-e a különböző tulajdonformájú, illetve minőségű lakásokhoz?
Ha erre a kérdésre viszonylag "könnyedén" igennel válaszolunk, akkor egyrészt utalhatunk a hazai lakásszociológiai szakirodalom releváns eredményeket nyújtó elemzéseire[1]; másrészt akár a legújabb lakásügyi jogszabályokra, melyek egyik lényeges látens célja, hogy mindenki a "munkája szerint", "végzett munkája eredményességének arányában" jusson ennek megfelelő minőségű, illetve tulajdonformájú lakáshoz (s a "végzett munka eredményességéről", vagy akár ennek "beszámítási" kritériumairól tudjuk, hogy ezek mennyire hatalom, tudás, pozició által - vagyis strukturálisan - meghatározottak. Végül utalhatunk az általunk ismertetett empirikus anyagra is, mely szintén dokumentálja a kérdésre adott igenlő választ.
Csak példaszerűen: Az általunk vizsgált - jellemzően tanácsi bérlakásokkal rendelkező - lakótelepek folyamatos összehasonlításából látható, hogy - a legáltalánosabb tendenciákat kiemelve - míg a hatvanas évek végéig az ilyen lakásokhoz átlagos súlyuknál jóval nagyobb arányban jutottak a jobb strukturális pozíciókban lévők (a vezetők, értelmiségiek, szellemiek), addig a hetvenes évektől ez a tendencia megfordult, s inkább a sokgyerekesek, (ennek keretében) a fizikaiak, segéd-, betanított munkások jutnak ezekhez a lakásokhoz. Ugyanekkor a társasházas - igen jó minőségű, saját tulajdonú - lakások egyre jellemzőbben a (fiatal) értelmiségiek és részben a (fiatal-középkorú) szakmunkások lakáshoz jutásának a terepe. A magántulajdonú családi házakról felvételünkben nemigen szerepelnek adatok, bár a vizsgált ún. külső-pesti városrészeknél - ahol a valóban idesorolható városrészekhez képest több a tanácsi bérlakás - láthattuk, hogy elenyésző a vezetők, értelmiségiek részaránya, domináns a fizikaiak, azon belül is a segéd-, betanított munkások, nyugdíjas fizikaiak aránya. Az ún. belső-pesti, belső-budai területekről - melyek jellemzően tanácsi bérlakásos területek - pedig láttuk, hogy itt is jellegzetes társadalmi összetétel alakult ki: igen sok az idős, gyermektelen házaspár, az egyedül élő, töredék család, sok a nyugdíjas, relatíve alacsony az aktív értelmiségiek aránya, magasabb az egyéb szellemiek, fizikaiak részaránya.
Az okok és a mechanizmusok korrekt, átfogó elemzésére - tehát, hogy hogyan és miért kapcsolódnak össze a társadalmi strukturális pozíciók "lakáspozíciókkal" - itt most semmiképp nem vállalkozhatunk, legfeljebb utalhatunk a már meglévő szakirodalmi eredményekre. (Itt csupán jelezzük, hogy az eddigi munkák még viszonylag durva, "tagolatlan" kategóriarendszerrel dolgoznak, s ez lehatárolja magának a jelenségleírásnak, okkeresésnek vagy mechanizmus-feltárásnak az érvényességi, értelmezési körét is. Ennek tágítása, újabb dimenziók bevonása a továbbiakban nagy mértékben elősegíthetné mind a jelenségek, mind az okok megértését.)
Szegregáció és a városon belüli egyenlőtlen elhelyezkedés
Ahogy az egyenlőtlenség is a különbözőségnek egy sajátos megjelenési formája, s ezzel lényegében egy minőségileg más kategória, úgy a szegregáció is az egyenlőtlenségnek egy sajátos vetülete, s egyben egy minőségileg más kategória (minőségileg más jelenséget jelöl). Ha társadalmi egyenlőtlenségeknek a párhuzamosan kapcsolódó, rendszert alkotóan halmozódó, hierarchikus jellegű társadalmi különbségeket tekintjük[2], akkor a szegregáció nem más, mint ezen párhuzamos, halmozódó, hierarchikus különbségek sajátos szerveződési formája, mely szerveződés lényege, hogy a hierarchia merev és erősen szegmentált, a hierarchia egyes pozíciói mereven elkülönülnek, a pozíciók közötti társadalmi távolság nagy, s ez nehezen, csak kis valószínűséggel, vagy egyáltalán nem áthidalható.
A város térbeli társadalmi szerveződésére vonatkozóan is érdemes megkülönböztetni azt a jelenségcsoportot, amikor a különböző társadalmi csoportok egyenlőtlenül helyezkednek el a városon belül, attól, amikor ez az egyenlőtlenség már szegregációvá szerveződik. Ez a megkülönböztetés annál is fontosabb véleményem szerint, mivel egyrészt a szakirodalomban elterjedt a két jelenség azonosítása, összemosása, a szegregáció fogalmának kiterjesztése, illetve egyenlőtlenségi indexmutató jelzőjeként való kezelése - így sajátos tartalmának feloldása, másrészt megfigyelhető jelenleg a szegregáció létének, egyáltalán lehetőségének a tagadása társadalmi viszonyaink között. Ugyanakkor tapasztalataink azt mutatják, hogy a - fentebb értelmezett sajátosságokkal rendelkező - szegregáció létezik a mi társadalmi viszonyaink között is, Budapesten is.
Melyek a szegregáció konkrét megjelenési formái, sajátosságai az általunk vizsgált területeken?
Ha a szegregáció, vagyis a merev társadalmi elkülönülés- elkülönítés térbeli aspektusát tekintjük, akkor a térbeli egyenlőtlen elhelyezkedéshez hasonlóan önkéntelenül területben, méghozzá földrajzilag lehatárolt nagyobb területben gondolkodunk. Holott - s ez az, ahol az ún. humán ökológiai gondolkodásban ideje továbblépnünk - a szegregáció nem más mint meghatározott társadalmi viszonyrendszerek térben is megjelenő szerveződési módja, mely megjelenhet, de nem feltétlenül jelenik meg egy zárt városszerkezeti egységben.
A városszociológiai gondolkodáson belül persze éppen a szegregáció problémaköre kötődik a leginkább a "zárt városszerkezeti egységek"-hez, hisz a valóságban is általában éppen ebbe a kérdéskörbe sorolódnak a nemcsak "térképészetileg", hanem valóban fizikailag is lehatárolt, körülkerített területek (s ez nemcsak a szegregáció klasszikus terepeire: a néger, zsidó stb. gettókra érvényes, hanem számtalan ma is - vagy a közelmúltig - meglévő budapesti munkáskolóniára, téglagyári, vállalati telepre, "szegénytelepre".[3]
Bennünket azonban, ha szegregációról beszélünk az is érdekel, hogy mi történik akkor, ha fel sem épülnek, vagy "leomlanak a válaszfalak" - de csak fizikailag. Hogyan szerveződik újra nemcsak a különbözőség és az egyenlőtlenség, hanem az elkülönülés-elkülönítettség is.
Ez végbemehet "falnélküli" városszerkezeti egységek szintjén is - vannak erre utaló jelek az ún. új lakótelepek egynémelyikénél, több régi munkás- és tisztviselő telepen, "vadkolóniákon", bizonyos kiemelkedő presztízsű területeken -, de végbemehet sokkal szórványosabban, "geográfiailag" megfoghatatlanabb módon is. Ilyen "szórványos", de nem kisebb jelentőségű, méretű és erősségű szegregációt figyelhetünk meg a város számtalan "zugában". Ilyen "zúg" gyakran egy-egy darabka "senki földje" a közigazgatási egység (város, kerület stb.) szélén, vagy a közlekedési utak, vasútvonalak kereszteződése által határolt területeken, a gyárfalak mentén stb. Szerveződik szegregáció nemcsak a "senki földjén", de tágabb értelmű "zugokban" is: a "reprezentatív" főútvonalakról nem látható, azok mögötti - akár városrésznyi - területeken[4], de a régi bérházakon belül a "hátsó fertályokon", s ha ad abszurdum folytatjuk, akkor még lakásokon belül is (gondoljunk a régi polgári lakások eredetileg élő funkcionális megosztottságára, a cselédfertályra és úri részre). Ezzel csak érzékeltetni akarjuk, hogy a szegregáció még térbeli vetületét tekintve sem feltétlenül "területi egység", hanem viszonyrendszer, szerveződési mód[5], s talán sikerült azt is érzékeltetni, hogy véleményünk szerint hol lehet elkezdeni egy olyan gondolatmenetet, amely elvezethet e sajátos társadalmi jelenség megismeréséhez, meghaladva egyes városszociológiai, illetve struktúramodellek mechanikus alapfeltevéseit.
[1] Lásd erről különösen: Konrád György - Szelényi Iván: Az új lakótelepek szociológiai problémái, Budapest, 1969, Akadémiai Kiadó.
Szelényi Iván: Települési rendszer és társadalmi struktúra, Kandidátusi értekezés, 1972.
[2] Ferge Zsuzsa: Társadalmi újratermelés és társadalompolitika, Budapest, 1982, KJK.
[3] Lásd ehhez például: Csalog Zsolt: Cigányfalu Baranyában, Kritika, 1979/1o. Csalog Zsolt: Gazdag falu a homokon, Kritika, 198o/7. Demszky Gábor: “Cs”, Kritika, 198o/1o. Erdész Gabriella: Volt egyszer egy Tripolisz, Mozgó Világ, 1981/1. Győri Péter: Telepek Újpesten, In. Újpest - tanulmánykötet, Budapest, 1982, Művelődéakutató Intézet, Juhász Júlia: A Dzsumbujtól az új lakótelepekig, Kritika, 1979/12. Siklós László: Gyerekek veszélyhelyzetben, Valóság, 1978/5.
[4] E sajátos szerveződés érzékeltetése érdekében közöljük itt a 8. és 9. ábrát.
[5] Lásd ehhez: Ambrus Péter: Dzsumbuj, Kultúra és Közösség, 198o/4. Berkovits György: Világváros határában, Budapest, 1976, Szépirodalmi Kiadó. Fábián Katalin: A Makoldi család, Budapest, 1977, Szápirodalmi Kiadó. Győri Péter: Szegregáció egy budapesti telepen, Kultúra és Közösség, 198o/4. Solt Ottilia: A hetvenes évek budapesti szegényei (kézirat). Solt Ottilia (szerk.): Szakképzetlen családok, Budapest, 1979, FPI.