Győri Péter:
Budapesti városrészek társadalma
Az általunk vizsgált városrészek társadalmának összehasonlító vizsgálatát megelőzően - terjedelmi okokból sematikusan - néhány (a beépítési módra és a lakásviszonyokra vonatkozó) adattal jelezzük, milyen "fizikai" adottságokkal rendelkeznek az egyes városrészek. (2-6. ábra) A területek kiválasztásának egyik szempontja volt, hogy az egyes városrészek, illetve városrész-csoportok beépítési mód (építési idő, szintszám) szerint különböző típust képviseljenek.
Nagyon röviden: Az eltérő minőségű lakások ugyanis eltérő lakásmódot tesznek lehetővé a bennük lakók számára. Ezért ha azt tapasztaljuk, hogy területenként más és más a lakások minőség szerinti összetétele, akkor ez más és más lakásmódot valószínűsít. Másrészt, ha meghatározott tulajdonformájú lakások egyes területeken koncentrálódnak, akkor egy adott tulajdonformájú lakáshoz jutás általában bizonyos területekre kerülést jelent.
Szociológiai szempontból vizsgálatra érdemes összefüggés az, hogy ha különböző társadalmi csoportok eltérő eséllyel jutnak eltérő minőségű, tulajdonformájú lakásokhoz, akkor más és más lakásmódra lesz lehetőségük, ill. eltérő esélyekkel kerülhetnek az egyes területekre. A "különbözőségek" és "eltérések" bizonyos mechanizmus működések, hierarchikus társadalmi strukturálódás esetében egyenlőtlenségekké váltódhatnak át.
Demográfiai viszonyok
Az egyes területeken élő népesség demográfiai jellemzőinek leírásához a megkérdezett családok taglétszámára, összetételére, jelenlegi életciklusára és a feleség életkorára vonatkozó adatokat használjuk fel.
A családok nagysága
Ha a különböző területeken élő családok taglétszámát nem önmagában, hanem az adott városrész lakásainak a szobaszáméval és az átlagos laksűrűséggel összevetve szemléljük, akkor olyan jellegű heterogenitást tapasztalunk, amely jelzi, hogy pusztán egy-egy dimenzió kiemelése mennyire nem lehet járható út még a legelemibb szociológiai leírás számára sem. (Lásd az 1. táblázatot.)
A családok átlagos taglétszáma a többi városrészhez viszonyítva az új lakótelepeken a legnagyobb. Ezzel együtt a három vizsgált lakótelep háromféle képet mutat. Míg az Újpalotai lakótelep kiemelkedő értékkel az első a fő/családrangsorban, de ehhez képest a szoba/konyhás-rangsorban relatíve hátrébb helyezkedik el, így laksűrűség szempontjából csak a 11. a városrészek között; addig a kelenföldi lakótelepen a magas családtaglétszám relatíve magas lakásonkénti szobaszámmal párosul, s így igen jó laksűrűséget tekintve is igen jó, második helyet foglal el a városrészek közötti rangsorban; s ezzel ellentétben az Üllői úti lakótelepen a magas családtaglétszám közepes-alacsony szobaszám mellett viszonylag nagy-közepes laksűrűséget eredményez. (14. a rangsorban).
Beépítési módjukat és lakásviszonyaikat tekintve igen különböző jellegű városrészekben magas még az átlagos családtaglétszám. Ilyen a társasházas Szabadság-hegy és Pasarét, a Külső-pesti Újpest és Angyalföld és a belső-pesti Ferencváros. De míg a társasházas területek a magas átlagos családlétszámmal együtt - a szobák átlagosnál magasabb száma miatt - a laksűrűségi rangsorban a legelső helyekre sorolódnak, addig a külső-pesti területek - ahol viszont a legalacsonyabbak az átlagos szobaszám -, a laksűrűség tekintetében a legutolsó a rangsorban. Ferencváros pedig - ahol a legnagyobb az átlagos szobaszám - jó-közepes laksűrűségű (7.hely).
Tágan értelmezve "közepes" az átlagos családnagyság a belső-budai területeken, valamint Zuglón, Kispesten, Pesterzsébeten és a belső-pesti Józsefvárosban, Külső-, Belső-Erzsébetvárosban. Itt is megfigyelhető, hogy ahol ez a "köztes" helyzet jobb lakásméretekkel párosul (Belső-Buda, Zugló, Belső-Erzsébetváros), ott a laksűrűség igen kedvezően alakulhat (3.; 5.; 6. helyen szerepelnek), míg ellenkező esetben igen magas laksűrűség is kialakulhat (Külső-Erzsébetváros a 15. a laksűrűségi rangsorban.)
És végül a legalacsonyabb a családtaglétszám a belső-pesti Lenin körúton, Terézvárosban és Középső-Erzsébetvárosban. Ennek ellenére itt - a viszonylag alacsony-közepes szobaszám miatt - a laksűrűség relatíve magas-közepes, kivéve a Lenin körutat, ahol az alacsony családtaglétszám relatíve nagyobb lakásonkénti szobaszámmal párosulva igen jó (alacsony) laksűrűséget eredményez (4. a sorrendben).
Mindebből a heterogenitásból számunkra nem az a figyelemre méltó elsősorban, hogy az egyes - a családok átlagos taglétszáma alapján viszonylag hasonló helyzetű - területek a lakásonkénti szobaszám különbözősége miatt igen eltérő laksűrűségi viszonyokkal rendelkezhetnek, hanem az, hogy az ún. "fizikai" dimenziók (beépítési mód, lakásviszonyok) mentén bizonyos hasonlóságokat felmutató területegységek mennyire heterogén képet mutatnak már akkor is, ha csupán egy újabb változót bevonunk az elemzésbe, az összehasonlításba.
Családciklus, a feleség életkora, a családok összetétele
Adataink azt mutatják, hogy az egyes városrészek a népesség kormegoszlása (pontosabban a családfők feleségének életkor szerinti megoszlása) alapján jellegzetes, határozott sorrendben rendeződnek. Csak jelezzük - részletesen itt nem elemezzük - azt a jelenséget, hogy ez a kormegoszlás szerinti "idősebb-fiatalabb" sorrend kísérteties pontossággal egybeesik az egyes területek lakóépületeinek építési ideje, kora szerinti sorrenddel, időrenddel.
Az idős korúak (55 évesnél idősebb feleségek) aránya a legalacsonyabb az új lakótelepeken (11-18%), majd a társasházas területek következnek (19-31%), ezeket a belső-budai városrészek (42%), a külső-pesti városrészek (36-46%), s végül a belső-pesti területek (35-46%). A fiatalok, középkorúak (40 év alattiak) arányánál a sorrend ennek fordítottja (arányuk 55-22% között mozog).
Jól nyomon követhető tendencia például, hogy az Újpalotai lakótelepen megkérdezett feleségek száma 55%-a volt 40 évesnél fiatalabb, s 30%-a volt 40-55 év közötti (középkorú), a régebben épült, benépesült Kelenföldi lakótelepen a 40 évesnél fiatalabbak aránya ennél alacsonyabb (45%), a középkorúak aránya magasabb (37%), s a legrégebben épült Üllői úti lakótelepen - az 1974-es felméréskor - a 40 évesnél fiatalabbak aránya ennél kevesebb (31%), míg a középkorúak aránya jóval nagyobb (52%). Megemlítendő, hogy egy 1965-ben végzett Üllői úti felméréskor a megkérdezetteknek még 55%-a volt 40 évesnél fiatalabb, s csak 35%-a volt középkorú.
Hasonló tendencia figyelhető meg az ún. társasházas területeken is. Az időben legkésőbb benépesülő, beépülő Szabadság-hegyen kiemelkedően magas a 40 évesnél fiatalabbak aránya (53%), s alacsony az 55 évesnél idősebbek súlya (19%), Pasaréten illetve Zuglón ezek az arányok 40 ill. 29-31%.
A családok összetételének városrészek közötti eltéréseinek összehasonlítása során érdemes a családok taglétszámának vizsgálatakor alkalmazott sorrend mentén haladni, mert így az ott - a lakásviszonyokkal összekapcsolva - elmondottak is pontosabb értelmet nyerhetnek.
A legnagyobb taglétszámú családokkal rendelkező területeken - az újlakótelepeken - egyértelműen kifejeződik az összefüggés, hogy ez a családnagyság az itt élő gyermekes házaspárok népességen belüli nagy súlyának, illetve a gyermektelenek, egyedülállók, részcsaládok többi városrészhez viszonyított legalacsonyabb arányának a következménye. Megemlítendő - utalva a lakótelepekről már elmondottakra-, hogy az Üllői úti lakótelepen valamivel nagyobb az idős gyermektelenek, s alacsonyabb a 18 évesnél fiatalabb gyerekekkel élők aránya. Ez abba az irányba mutat, hogy e lakótelep családjai lassan egy következő család-, életciklusba lépnek át.
Hasonlóan egyértelműen rajzolódik ki a legalacsonyabb családtaglétszámú - Lenin körúti, terézvárosi, középső-erzsébetvárosi - területeken a kis családméret háttere: a gyermektelenek magas, gyerekesek alacsony aránya párosul az egyszülős, a részcsaládok és az egyedülállók relatíve magas arányával.
Az említett városrészek - mint tudjuk, láttuk - a "legfiatalabbak" illetve "legöregebb" területek. A két "véglet" között sajátos, a különböző városrészekre jellemző heterogenitás található, ezek szisztematikus "felgöngyölítése" helyett itt csak néhány fontosabb összehasonlítást villantunk fel.
Az új lakótelepekhez hasonló családösszetétel szerinti képet mutatnak a társasházas városrészek, azon belül is leginkább a szabadság-hegyi terület. De míg a Szabadság-hegyen és például Újpalotán egyaránt az összes család 60-65%-a gyermekes család, addig Újpalotán egyaránt az összes család 60-65%-a gyermekes család, addig Újpalotán ez zömmel kettő vagy több gyermek nevelését jelenti egy családban (az itt élő gyermekes családok 58%-a ilyen), a Szabadság-hegyen zömmel (62%) egy gyerek nevelését.
Bár köztudott, hogy "a lakótelepeken sok a gyerek", de érdemesnek tartom kiemelni, hogy az összes újpalotai családon belül a kettő vagy több gyermekesek aránya 37%, míg ugyanakkor - a Szabadság-hegy és Ferencváros kivételével - egyetlen más vizsgált városrészben sem érik el az ilyen családok a népesség fele ekkora arányát (18%-ot) sem, sőt több belső városrészben az 1/3-át sem.
Hasonló az aránykülönbség ugyanezen városrészek - belső-pestiek és az új lakótelepek - között az idős gyermektelen házaspárok tekintetében, csak fordított előjellel. A különbségek nagyságát mutatja, hogy van olyan városrész, ahol az idős gyermektelen házaspárok és az egyedülállóak együttesen a népesség 50%-át teszik ki (pl. a Lenin körúton), míg például Kelenföldön ugyanez az arány 14%.
S csupán megemlítem, hogy olyan területek között is, mint a Szabadság-hegy és Pasarét, érzékelhető különbségek vannak az idős gyermektelen házaspárok és az egyedülállók tekintetébe. (Az előbbi területen súlyuk 22%, utóbbin 31%).
Kormegoszlás - laksűrűségi viszonyok
A feleségek életkor szerinti megoszlása (mely áttételesen összefügg a családciklussal, a családok összetételével) és a laksűrűség (mely kapcsolódik a lakások nagyságához - ezen keresztül nagyon áttételesen minőségéhez, felszereltségéhez - és az együttélő családtagok számához) városrészenkénti, városrészek közötti összevetése, összehasonlítása is rávilágít néhány újabb összefüggésre.
Adataink alapján két általános tendencia figyelhető meg. Az egyik, hogy az egyes városrészek nemcsak átlagos laksűrűségük, hanem minden egyes korcsoport, korosztály laksűrűségi viszonyait tekintve is azonos sorrendet mutatnak. Minden egyes korcsoport esetében a társasházas, a lakótelepi és a belső-budai területeken élnek a legjobb laksűrűségi viszonyok között a családok, utánuk következnek a belső-pestiek, majd végül a külső-pestiek. A másik általános - egyértelműen értelmezhető - tendencia, hogy minél idősebb korosztályt tekintünk, annál nagyobb hányad él "jó" laksűrűségi viszonyok közt.
Ha a városrészek és a korcsoportok szerinti sorrendet együtt kezeljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kétféle hierarchia hol keresztezi (kioltja) egymást, hol ellensúlyozza illetve felerősíti a hatásokat.
A két hierarchiából egyértelműen következne, hogy a"jó" átlagos laksűrűségű területeken élő idősek élnek a legjobb, a "rossz" átlagos laksűrűségű területeken élő fiatalok élnek a legrosszabb laksűrűségi viszonyok között. És valóban: a társasházas területeken élő 55-69 évesek 63%-a, a 70 év fölöttiek 82%-a él "jó" laksűrűségi viszonyok között, míg a külső-pesti Angyalföldön élő fiatalok (30 évesnél fiatalabbak) 6%-a (!) él ilyen körülmények közt.
A lakáskörülmények városrészek mentén jelentkező polarizáltsága nem minden korosztály esetében azonos mértékű, erősségű: megállapítható, hogy minél fiatalabb egy korosztály, annál polarizáltabb lakásviszonyait tekintve. A fiatalok esetében a városrészek között - a "jó" laksűrűségi viszonyok közt élők arányát tekintve - 6-szoros eltéréseket találhatunk, a fiatal-középkorúaknál (30-39 éveseknél) ezek az aránykülönbségek 5-szörösek, a 40-50 éveseknél 3-szorosak, az ennél idősebbeknél 2-2,5-szeresek.
A két általános tendencia egymáshoz viszonyított sajátos mozgására utal, hogy a "jó" átlagos laksűrűségű társasházas, lakótelepi területeken a fiatal családok rosszabb (magasabb) laksűrűségi viszonyok között élnek, mint bármely városrész idős lakói; illetve továbblépve: a lakótelepeken élő középkorúak - akik itt átlagosan a népesség 69%-át teszik ki - rosszabb (magasabb) laksűrűségi viszonyok közt élnek, mint a belső-pesti, belső-budai és társasházas városrészekben lakó időskorúak.
A családfők foglalkozása
Nyilvánvalóan nemcsak a társadalomkutatók figyelme terjed ki arra, hogy a társadalom különböző csoportjai - így nem utolsó sorban az ún. munkajelleg szerinti csoportok - hol, hogyan helyezkednek el a város területén belül. A tömegkommunikáció és a mindennapi élet tapasztalatai is produkálnak egyfajta képet erről a jelenségről. "Közismert" például, hogy a belső városrészek társadalma "öreg", a lakótelepeké "fiatal" s társadalmunkban az is mond valamit - függetlenül ennek súlyától, illetve megalapozottságától -, hogy valaki a Rózsadombon, a Szabadság-hegyen, avagy Angyalföldön, vagy az Újpalotai lakótelepen lakik. Erre - a véleményünk szerint nagyon fontos - jelenségre később visszatérünk, most megnézzük, hogy a számok mit mondanak arról, hogy az egyes munkajelleg-csoportok hogyan, hol élnek az általunk vizsgált városrészekben. (Lásd a 2. táblázatot.)
Ha négy összevont csoportra osztjuk a budapesti családfőket - úgymint: munkás, alkalmazott, vezető-értelmiségi, nyugdíjas - akkor megállapítható, hogy a legegyenletesebben az alkalmazottak csoportja oszlik el a vizsgált városrészek között: népességbeli súlyuk 17-30% között mozog, a maximális aránykülönbség nem egészen másfélszeres. Ez egybevág azokkal a nemzetközi és hazai tapasztalatokkal, amelyek szerint a közepes, "köztes" társadalmi státusszal rendelkezők helyezkednek el (területileg) a legkiegyenlítettebben a városokon belül.
A nyugdíjasok hasonlóan - nem sokkal polarizáltabban - oszlanak el az egyes városrészek között (17-38%), a munkásoknál már 5,5-szörös a maximális arány különbség, s a legporalizáltabb területi eloszlás a vezetőket-értelmiségieket jellemzi, akiknél a maximális aránykülönbség nem kevesebb mint 11-szeres (Angyalföld, Újpest családfői közül, 5%, a Szabadság-hegyen 55%). Tehát nemcsak arról van szó, hogy a különböző társadalmi csoportok általában nem egyenletesen helyezkednek el a városon belül, hanem arról is, hogy társadalmi csoportonként - és nem véletlenszerűen változó - a területi koncentrálódás-dekoncentrálódás tendenciájának erőssége.
A táblázat alapján részletes képet kaphatunk arról, hogy az egyes munkajelleg-csoportok arányai hogyan változnak városrészenként, az egyes városrészeket milyen belső munkajellegcsoport-struktúra jellemzi. Mi itt is csupán az általunk legfontosabbnak tartott elemekre hívnánk fel a figyelmet. Az egyik, hogy még ilyen elnagyolt megfigyelés során is milyen pregnáns különbségeket mutatnak a különböző időszakban, különböző "lakáselosztási korszakban" épült ún. új lakótelepek. Míg az Újpalotai lakótelepen a munkások aránya az összes többi városrészhez viszonyítva kiemelkedően magas (44%), s az értelmiségiek aránya 11%, addig az Üllői úti lakótelepen a munkások aránya ennek 3/4-e, az értelmiségieké közel 1,5-szerese, a Kelenföldi lakótelepen pedig fele ekkora a munkások aránya és közel 3-szoros az értelmiségieké. A másik, hogy a legszélsőségesebb területi eloszlású értelmiségiek városrészenkénti részaránya alapján képzett városrész-sorrend meglehetősen egyértelműen követi - valójában egyáltalán nem "meglepő módon" - a városrészek eddig mutatók alapján kirajzolódó státusz-sorrendjét (hierarchiáját). Azt is mondhatnánk, hogy bizonyos szempontból az értelmiségiek területi részaránya alkalmas mutatója lehet egy városrész városon belüli társadalmi státuszának.
Ha az előbbinél egy - némileg - kevésbé durva munkajelleg szerinti felosztást tekintünk, akkor talán a leglényegesebb új (bár a rendelkezésre álló adatok miatt csak nagyon elnagyoltan megközelíthető) információ az, hogy az összevont munkajelleg-csoportokon belül egymástól eltérő, más "alcsoportok" laknak olyan területen, ahol csoportjuk általában is nagy arányt képvisel, és másjellegű "alcsoportok" jutnak olyan helyre, ahol "általános" részarányuk alacsony, "nem jellemző". Esetünkben ez annyiban verifikálható, hogy például a munkásokon belül a segéd-, betanított munkások aránya éppen azokon a területeken magas, s a szakmunkásoké relatíve alacsony, ahol a munkások általában a legmagasabbak részarányát teszik ki a népességnek, és fordítva: ahol a munkások részaránya alacsony, ott ezek inkább (nagyobb hányaduk) szakmunkások, mint segéd-, betanított munkások. Ugyanilyen belső arányeltéréseket figyelhetünk meg, ha a szellemieken belüli adminisztratív alkalmazott/vezető-értelmiségi részarányokat tekintjük.
táblázat 102 103 oldalakon
Nem tanulság nélkül való a nyugdíjasok volt szellemi foglalkozásúakra, volt fizikai foglalkozásúakra bontása, illetve ennek egybevetése a jelenlegi szellemi ill. fizikai foglalkozásúak elhelyezkedésével. Az egybevetés megközelítően érzékeltetheti egy-egy városrész ilyen szempontú relatív státusz-változását.
Mind a jelenleg fizikai dolgozók, mind a nyugdíjas fizikaiak aránya a legmagasabb a külső-pesti és több belső-pesti területen. Ugyanitt a legalacsonyabb mind a jelenleg értelmiségiek, mind a volt szellemiek aránya. Hasonló a helyzet az Üllői úti és az Újpalotai lakótelepen, azzal az eltéréssel, hogy itt - a demográfiai jellegzetességek miatt - a nyugdíjasok összességükben kisebb hányadot képviselnek.
Közepes-alacsony az értelmiségiek aránya, s ugyanakkor relatíve magas a volt szellemiek aránya egyes belső-pesti területeken és Zuglón. Érdemes megjegyezni, hogy mind az értelmiségiek, mind a volt szellemiek aránya a belső-pesti városrészek közül a Lenin körúton a legmagasabb, s itt legalacsonyabb a fizikaiak, a volt fizikaiak aránya.
A nyugdíjasok szellemiek aránya a belső-budai városrészekben a legmagasabb, az aktív értelmiségiek aránya azonban itt már csak közepes. Ezzel szemben az ún. társasházas területek közül Pasaréten és a Szabadság-hegyen a volt szellemiek aránya viszonylag alacsony, míg az aktív értelmiségiek aránya itt a legmagasabb. Ez megközelítően érzékelteti az egyes társadalmi csoportok, jelen esetben az értelmiségiek városon belüli mozgásának, "letelepedésének" - sok oknál fogva - időben, térben változó tendenciáját.
A munkajelleg-csoportok lakásviszonyai
A társadalmi - pontosabban itt a munkajelleg szerinti - csoportok városon belüli térbeli elhelyezkedésének sajátosságain túl a megközelíthető adatok felhasználásával egyfajta képet kaphatunk arról is, hogy ezek a csoportok milyen lakáskörülmények között élnek a város egészében, illetve az egyes városrészekben. Ehhez, az előzőekhez hasonlóan, a laksűrűségi mutatót fogjuk felhasználni.
Az egyik általános - az előzőekkel egybevethető - tendencia, hogy külön-külön minden egyes munkajelleg-csoport esetében a megkérdezettek a legjobb laksűrűségi viszonyok között a társasház területeken és a belső-budai területeken élnek, legrosszabb laksűrűségi viszonyok között a többi területen- Belső-Pesten, az új lakótelepeken.
A másik általános tendencia, hogy külön-külön minden egyes városrészben "jó" laksűrűségi viszonyok között a legalacsonyabb arányban a segéd-, betanított munkások élnek (13-26%), majd a szakmunkások, alkalmazottak, volt fizikaiak következnek (10-56%). Náluk nagyobb arányban élnek "jó" laksűrűségi viszonyok között minden területen az értelmiségiek és a nyugdíjas szellemiek (44-81%). Ezek a tendenciák "általában" természetesen ismét nem "meglepőek", a tendenciák ilyen mérvű meghatározott egyirányúsága (hogy még szinte kivétel sincsen, mely "erősítse" a szabályt) viszonyt már elgondolkodtató.
Nézzük meg azonban, hogy a sorrendeken belül csoportonként, városrészenként milyen mértékű, erősségű eltérések, különbözőségek mutatkoznak. Az egyes munkajelleg-csoportoknak a különböző területeken megjelenő lakásviszonyait vizsgálva azt mondhatjuk, hogy a szakmunkások laksűrűségi viszonyai térnek el egymástól legerőteljesebben attól függően, hogy hol, melyik városrészben laknak (pl. "jó" laksűrűségű lakásban Újpesten, Angyalföldön csupán 10-14%-uk él, míg a társasházas területeken 44%-uk - az aránykülönbség kb. 4-szeres). A "jó" laksűrűségi viszonyok az értelmiségiek esetében a legfüggetlenebb az adott városrészről (legkisebb arányban Kispesten élnek "jó" viszonyok között - 47%-uk -, legnagyobb arányban a társasházas területeken - 65%-uk -, az aránykülönbség nincs másfélszeres). A nyugdíjasok esetében ez az aránykülönbség 1,8; a segéd-, betanított munkásoknál 2,0; 2,0; az alkalmazottaknál 2,5.
Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy melyik területen milyen az adott városrészben lakó, egymástól különböző munkajelleg-csoportok lakásviszonyainak a polarizáltsága, akkor azt tapasztaljuk, hogy pl. a legnagyobb eltérés az egyes munkajelleg-csoportok laksűrűségi viszonyai tekintetében Újpesten van (a szakmunkások 10%-a él itt "jó" viszonyok közt, a nyugdíjas szellemiek 53%-ával szemben - a maximális aránykülönbség 5,3-szeres). Az új lakótelepeken is magas, 4,4-szeres a maximális különbség, ami abból adódik, hogy az itt élő nyugdíjas szellemiek 4,4-szer magasabb arányban élnek "jó" laksűrűségű lakásokban, mint az itt élő segéd-, betanított munkás családfővel rendelkező családok. A legkisebb eltérés az egyes munkajelleg-csoportok lakásviszonyai tekintetében a társasházas és a belső-budai területeken van, ahol a maximális aránykülönbség nincs 2-szeres. Az adatok sugallják - de empirikusan, egyértelműen nem támasztják alá - azt a feltételezést, hogy minél jobbak egy területen a laksűrűségi viszonyok, annál kevésbé polarizáltak ennek mentén a munkajelleg-csoportok (mert pl. az ott élő "legrosszabb" helyzetűek is viszonylag jó lakáskörülményekkel rendelkeznek), s másfelől minél rosszabbak egy területen a laksűrűségi viszonyok, annál inkább polarizáltak e mentén a munkajelleg-csoportok (mert pl. az ott élő "legjobb" helyzetűek "még ott is" relatíve igen jó lakáskörülményeket tudnak biztosítani a maguk számára).
Azon túl, hogy a munkajelleg szerinti eloszlások és a laksűrűség együttes kezelésével jobban "mögé tudunk látni" bizonyos számoknak - feltárulnak olyan belső különbözőségek, mint pl. az, hogy a "jó" laksűrűségi viszonyok között élő családok aránya ugyan átlagosan 43% a lakótelepeken, de az abból tevődik össze, hogy az itt élő segéd-, betanított munkás családfővel rendelkező családok 15%-a él ilyen viszonyok között, a szakmunkások 31%-a, az alkalmazottak 40, a volt fizikaiak 50, az aktív értelmiségiek 55, s a volt szellemiek 66%-a (ugyanez az arányfelbontás pl. a társasházak esetében: 61% - 26; na.; 53; 52; 65; 81% stb.) Ezen túlmenően olyan - talán nem lényegtelen - összehasonlításra is mód nyílik, hogy pl. az új lakótelepeken élő szakmunkások (akik itt a családfők 1/3-át teszik ki) rosszabb laksűrűségi viszonyok között élnek, mint a bármely városrészben élő értelmiségiek, illetve volt szellemiek, volt fizikaiak. Holott az átlagos laksűrűséget tekintve az új lakótelepek a városrészek többségét megelőzik. Hasonlóképp "hiába" a legjobb átlagos laksűrűségüek a társasházas területek, ha az itt élő munkások számára ez azt jelenti, hogy még mindig rosszabb laksűrűségi viszonyok között élnek, mint akár a legrosszabb átlagos laksűrűségű külső-pesti területeken élő értelmiségiek, vagy a bármely területen élő nyugdíjas-szellemiek.
Mindebből "mellékesen" az is látszik, hogy a nyugdíjasok - azon belül is a volt szellemiek - laknak a legjobb laksűrűségi viszonyok között. Ehhez egy kis utalást főznénk pusztán azért, mert ez a tény nagyon is a közérdeklődés középpontjába került.
Egyrészt a nyugdíjasokon belül is igen nagy eltérések vannak, hogy a két végletet említsük: a társasházas volt szellemiek 81%-a él "jó" laksűrűségi viszonyok között, az angyalföldi nyugdíjas fizikaiak 31%-a.
Másrészt - legalábbis a mi adataink alapján - nem bizonyítható, hogy az idősek (idős szellemiek) azért élnek jó laksűrűségi viszonyok között, mert "bennmaradnak" nagy tanácsi bérlakásukban, s emiatt aránytalanul jó helyzetet "bitorolnak". Adataink azt mutatják, hogy az átlagosan valóban jó laksűrűségi viszonyokon belül mind a nyugdíjas szellemiek, mind a nyugdíjas fizikaiak a külső-pesti és a belső-pesti városrészekben relatíve rosszabb laksűrűségi viszonyok között élnek tanácsi bérlakásukban, mint például társasházakban élő társaik (ez utóbbiak helyzete, illetve ez az összehasonlítás "furcsamód" föl sem merül, amikor a "túl kényelmesen" élő idősekről van szó).
Az empirikus leírás összegezése
Lényegében az eddigi leírás is csak egyfajta összegezésnek tekinthető, hiszen csupán az általunk lényegesnek tartott tendenciák ismertetésére szorítkoztunk, és pusztán néhány - valójában viszonylag durva, elnagyolt - dimenziót alkalmaztunk. Ha most mégis röviden összefoglaljuk az eddig leírtakat, akkor ennek elsődleges célja, hogy a legáltalánosabb tendenciákat röviden külön is kiemeljük.
Áttekintve az egyes vizsgált városrészek relatív helyzetét - a lakások építési idejétől, nagyságától, felszereltségétől, birtoklási formájától kezdve az ott lakó családok összetételén, családciklusán, kormegoszlásán, laksűrűségén keresztül a családfők munkajellegéig, ezen csoportok laksűrűségi viszonyaiig -, megállapíthatjuk, hogy:
- a városrészek az egyes változók mentén részben csoportokba sorolhatók (pl. a beépítés jellege, a város szerkezetében elfoglalt helye alapján), részben sorrendbe rendezhetők (pl. az építési idő, a lakók átlagos életkora, az egyes munkajelleg-csoportok eltérő részaránya alapján), s ezek a "sorrendek" általában és nagyságrendileg szisztematikusan egyirányúak. Vagyis annyit mindenesetre dokumentálnak az empirikus felmérések, hogy Budapest nem egyszerűen különböző városrészekből tevődik össze és az egyes társadalmi csoportok nem egyszerűen különbözőképpen helyezkednek el a város területén, illetve az eltérő nagyságú, minőségű, tulajdonformájú lakásokban, hanem egy hierarchikusan strukturált rendszer szerint - függetlenül attól, hogy a strukturálódás jellege "durvább" illetve "finomabb" vizsgálati szempontok, adatok esetén eltérő sajátosságokat is mutathat.
- Általános megfigyelés, hogy a szűkebb ökológiai-típusú szempontrendszer szerint (itt tkp. a beépítési mód, idő és városszerkezeti elhelyezkedés szerint) képezhető városrész-csoportok között olyan strukturális különbségek találhatók - még viszonylag durva változók mentén is -, amelyek legalábbis a szempontrendszer kiegészítésének, esetleg teljesen új szempontrendszer kialakításának a szükségességére hívják fel a figyelmet. Ezt támasztják alá az egyes lakótelepen, illetve az egyes ún. társasházas területek összehasonlításának az eredményei, ill. a belső-pesti városrészeken belül pl. a Lenin körúti rész számtalan sajátossága, de még az ún. külső-pesti területek között meglévő különbségek is (Angyalföld, Újpest, illetve Kispest, Pesterzsébet).
- Általános tapasztalat az is, hogy a hierarchikus strukturáltság, a meghatározott egyirányúság nem mechanikus: az egyes tendenciák felerősíthetik, esetenként tompíthatják, vagy akár kiolthatják egymást és az egyes struktúrák hierarchizáltságának mértéke, erőssége is jellegzetesen különböző akár a társadalmi, demográfiai csoportokon belüli vagy ezek közötti relációkat tekinthetjük, akár a városrészeken belüli, illetve közötti viszonyokat vizsgáljuk.
A városon belüli egyenlőtlen elhelyezkedés okai
Ha most arra vállalkozunk, hogy az eddig leírt jelenségeket egy tágabb összefüggésrendszerbe próbáljuk meg elhelyezni, akkor most nem vállalkozunk többre, mint néhány általunk lényegesnek tartott ok, okcsoport felvillantására. Ezek egyike-másika a hazai szakirodalomban többé vagy kevésbé feltártnak tekinthető.
Véleményünk szerint a társadalmi csoportok városon belüli térbeli elhelyezkedését három fő okcsoportra lehet visszavezetni:
1. hierarchikusan strukturált társadalom,
2. lakáshoz jutási mechanizmus,
3. városépítési, városszervezési folyamat.
Ezen okcsoportok - bennünket közelebbről érdeklő - lehetséges működési mechanizmusa a következő: ha a városépítési, városszervezési folyamat olyan, hogy a város egyes területein zömmel azonos tulajdon-, birtoklási formájú, hasonló minőségű lakások jönnek létre és a meghatározott tulajdonformájú, illetve hasonló minőségű lakásokhoz az egyes társadalmi csoportok a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójuktól függően - a lakásjutási mechanizmus folytán - eltérő esélyekkel juthatnak, akkor egyrészt az egyes területekre kerülési esélyei is társadalmi csoportokként eltérőek lesznek, másrészt - az előzőek eredményeképpen - az egyes területek nemcsak a lakások tulajdon- és birtoklási formája, minősége szerint, hanem társadalmilag is sajátos, relatíve homogén képet fognak mutatni. Hogy Budapesten az említett okcsoportok generálnak-e ilyen jellegű folyamatokat, mechanizmusokat arról szólunk röviden a következőkben.
Első kérdésünk tehát: olyan-e Budapesten a városépítési, városszervezési, szabályozási folyamat, hogy az a város egyes területein zömmel azonos tulajdonformájú, hasonló minőségű lakásokat eredményez?
Ha áttekintjük az elmúlt 30-55 év budapesti városépítési folyamatát, azon belül is először az állami építési tevékenység területi képét, akkor azt mondhatjuk, hogy - az állami városépítési tevékenységen belül meghatározó jelentőségő építési forma - az ún. új lakótelepek építése kizárólag egy É-D-i "sávra", annak is elsősorban északi, illetve déli pólusára szorítkozik. Infrastrukturális, illetve földrajzi, geológiai okok - végső soron gazdaságossági okok - miatt nem érinti Pest keleti és Buda nyugati részét és a pesti Külső-körút, illetve a pesti, budai Belső-körút által határolt jelentős mérető, sűrűn beépített, sűrűn lakott területet sem. Utóbbiakat részben történelmi, építőipari-technológiai, gazdaságossági okok miatt, részben városépítés-ideológiai, tervezés-módszertani okok miatt. A Külső-körút mentén, azon belül ugyan épültek - elsősorban még az ötvenes években, a hatvanas évek elején - kisebb lakótelepek, s a Belső-körúthoz közel eső egy-két területen is folyik az utóbbi évtizedben városrész-rekonstrukciós lakótelep-építés (lényegében a Józsefvárosban és Angyalföldön), azonban ezek ennek a nagykiterjedésű területnek a jellegét sem összességében nem változtatják meg, sem az összes lakótelep-építésen belül nem képviselnek jelentős hányadot.
A nagy lakótelepek lényegében ott (és úgy) épültek, ahol (és ahogy) a tervezők által kialakított, alkalmazott beruházási, gazdaságossági, technikai, stb. mutatók optimálisnak (normatívákat jól teljesíthetőknek) tűntek. Ilyen szempontból a 60-as évek elejétől beszélhetünk ún. "zöldmezőre" épített lakótelepekről - ahol a hiányzó infrastruktúra kiépítési költségének "racionalizálása" erősen befolyásolja a "hova telepítsünk" kérdését; s beszélhetünk ún. városrészközpont-rekonstrukció során később épült lakótelepekről - melyeknél a már meglévő infrastruktúra felújítása mellett elsősorban az "újlakás-kihozatal", a szanálási arány normája kerül előtérbe, megfelelő "nagyvonalúsággal", gazdaságossági "ködösítéssel"; majd napjainkban ismét egy - kedvezőtlenebb paraméterekkel rendelkező - "zöldmezőre" telepítési folyamatról.
Az így kijelölt lakótelepítési területek tehát elsősorban a dél-pesti, dél-budai területek (csak példaként: Kőbánya-Újhegy, Kispest, Pestlőrinc, Pesterzsébet, Csepel, Kelenföld, részben Albertfalva, Budafok), illetve ennél is nagyobb súllyal az észak-pesti, észak-budai területek (pl.: Újpalota, Újpest, Káposztásmegyer, Angyalföld, Óbuda, Békásmegyer, Kaszásdülő stb.).
Pontos adataim nincsenek, de a rendelkezésemre álló információk alapján úgy gondolom, hogy nem "vakmerőség" azt állítani, hogy összességében a lakótelepi lakásokon belül dominál a tanácsi bérlakásos forma, azzal együtt, hogy a hetvenes évektől ettől eltérő birtoklási formájú lakások is megjelentek itt (elsősorban a tanácsi értékesítésű szövetkezeti, ill. öröklakások), s így ezek a formák egyrészt az újabb építésű lakótelepeken egyre nagyobb arányt képviselnek, másrészt egyes lakótelepeken domináns jellemzővé vál(hat)nak. Azonban ezt is figyelembe véve, elmondható, hogy az elmúlt 30-35 év állami városépítési (lakótelep-építési) tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy egyes meghatározott területeken mind minőségüket, mind tulajdonformájukat tekintve, viszonylag homogén lakásállomány jöjjön létre.
A városépítés egymástól eltérő, sajátos formái alakultak ki azokon a területeken, amelyeken az állam különböző városszervezési, -szabályozási beavatkozásokkal gyakorolt hatást a nem állami tevékenységi körbe tartozó lakásépítésre. Lényegében két forma érdemel figyelmet: a magánerős, magántulajdonú családiház-építés és a munkahelyi, magánszervezésű (szövetkezeti, ill. öröklakásos) társasházépítés.
A két egymástól különböző építési konstrukció telepítését, helykijelölését az állami városrendezési, szabályozási politika határozza meg - megjelenésében térképészeti, geometriai eszközökkel. Maga a helykijelölési, telepítési folyamat, annak tartalma természetesen ugyanúgy függ gazdaságossági, szabályozási, városépítés-ideológiai (értékkategóriáktól, hagyományoktól) és történelmi tényezőktől, mint az előző esetben.
Mindezek eredőjeként a két - általunk kiemelt - építési forma a város eltérő területein vált dominánssá: a társasházas forma a budai zöldövezetben, illetve Pesten elsősorban Zuglóban; a családi házas forma a város "külső" területein, illetve Pesten a Külsú-körúton kívül eső területeken, lényegében a volt városkörnyéki községekként, városokként funkcionáló települések köré szerveződve. Ezek a meghatározott területek az ottlévő lakások tulajdonformáját tekintve nagy mértékben homogéneknek tekinthetők, a lakások minőségét nézve inkább csak ezen területek kisebb-nagyobb (akár városrésznyi) szegmentumai tekinthetők relatíve homogéneknek.
Végül: jól kijelölhető, elkülöníthető a városnak az a része, ahol se közvetlen állami városépítés, se közvetett városrendezés, -szabályozás útján lényegében nem történt építéssel egybekötött beavatkozás. Ilyen - a már említett kivételektől eltekintve - a pesti Külső-körút, illetve a pesti budai Belső-körút által határolt terület. Mint empirikus adatainkból is láttuk ez a terület jellemzően régi beépítésű, összességében közepes, valójában igen heterogén minőségű lakásokkal rendelkezik, s dominánsan tanácsi bérlakások találhatók itt. Itt a be nem avatkozás "eredményeképpen" jött létre, illetve maradt meg az elmúlt 30-35 évben a városnak egy nagy kiterjedésű, jellemző paraméterekkel bíró sajátos területe.
Második kérdésünk az, hogy a különböző társadalmi csoportok a meghatározott tulajdon-, ill. birtoklási formájú, illetve meghatározott minőségű lakásokhoz a társadalom hierarchikus struktúrájában elfoglalt pozíciójuktól függően, eltérő esélyekkel juthatnak-e?
Ha erre a kérdésre viszonylag "könnyedén" igennel válaszolunk, akkor egyrészt utalhatunk a hazai szociológiai szakirodalom releváns eredményeket (válaszokat) nyújtó írásaira; másrészt akár a legújabb lakásügyi jogszabályokra melyek egyik lényeges látens célja, hogy mindenki a "munkája szerint", "végzett munkája eredményességének arányában" jusson ennek megfelelő minőségű, illetve tulajdonformájú lakáshoz (s a "végzett munka eredményességéről", vagy akár ennek "beszámítási" kritériumairól tudjuk, hogy ezek mennyire hatalomtól, tudástól - vagyis strukturálisan - meghatározottak. Végül utalhatunk az általunk ismertetett empirikus anyagra, mely szintén dokumentálja a kérdésre adott igenlő választ.
Az általunk vizsgált - jellemzően tanácsi bérlakásokkal rendelkező - lakótelepek folyamatos összehasonlításából látható, hogy - csak a legáltalánosabb tendenciákat kiemelve - míg a hatvanas évek végéig az ilyen lakásokhoz átlagos súlyuknál jóval nagyobb arányban jutottak a jobb strukturális pozíciókban lévők (a vezetők, értelmiségiek, szellemiek), addig a hetvenes évektől ez a tendencia megfordult, s inkább a sokgyerekesek, (ennek keretében) a fizikaiak, segéd-, betanított munkások jutnak ezekhez a lakásokhoz. Ugyanekkor a társasházas - igen jó minőségű, saját tulajdonú - lakások egyre jellemzőbben a (fiatal) értelmiségiek és részben a (fiatal-középkorú) szakmunkások lakáshoz jutásának a terepe. A magántulajdonú családi házakról felvételünkben nemigen szerepelnek adatok, bár a vizsgált ún. külső-pesti városrészeknél - ahol a valóban idesorolható városrészekhez képest több a tanácsi bérlakás - láthattuk, hogy elenyésző a vezetők, értelmiségiek részaránya, domináns a fizikaiak, azon belül is a segéd-, betanított munkások, nyugdíjas fizikaiak aránya, s szélsőséges az itt élő családok nagysága, így lakásviszonyaik is. Az ún. belső-pesti, belső-budai területekről - melyek jellemzően tanácsi bérlakásos területek - pedig láttuk, hogy itt is jellegzetes társadalmi összetétel alakult ki: igen sok az idős, gyermektelen házaspár, az egyedül élő stb., sok a nyugdíjas, relatíve alacsony az aktív értelmiségiek aránya, magasabb az egyéb szellemiek, fizikaiak részaránya.
Az okok és a mechanizmusok korrekt, átfogó elemzésére - tehát, hogy hogyan és miért kapcsolódnak össze a társadalmi strukturális pozíciók "lakáspozíciókkal" - itt most semmiképp nem vállalkozhatunk, legfeljebb utalhatunk a már meglévő szakirodalmi eredményekre. Mégis jelezzük, hogy az eddigi jelenségleíró, okkereső, mechanizmusfeltáró munkák még viszonylag durva, "tagolatlan" - de legalábbis egy meghatározott szempontcsoport alapján kialakított - kategóriarendszerrel dolgoznak, s ez megszabja magának a jelenségleírásnak, okkeresésnek vagy mechanizmus-feltárásnak az érvényességi, értelmezési körét is; mely kör tágítása, s ezzel természetesen újabb és újabb dimenziók bevonása a továbbiakban nagy mértékben elősegíthetné mind a jelenségek, mind az okok, mechanizmusok megértését, megismerését.
Szegregáció és a városon belüli egyenlőtlen elhelyezkedés
Ahogy az egyenlőtlenség is a különbözőség egy sajátos, specifikus megjelenési formája, s ezzel lényegében egy minőségileg más kategória, úgy a szegregáció is az egyenlőtlenségnek egy sajátos vetülete, s egyben egy minőségileg más kategória (minőségileg más jelenséget jelöl). Ha társadalmi egyenlőtlenségeknek a párhuzamosan kapcsolódó, rendszert alkotóan halmozódó, hierarchikus jellegű társadalmi különbségeket tekintjük, akkor a szegregáció nem más, mint ezen párhuzamos, halmozódó, hierarchikus különbségek sajátos szerveződési formája, mely szerveződés lényege, hogy a hierarchia merev és erősen szegmentált, a hierarchia egyes pozíciói mereven elkülönülnek, a pozíciók közötti társadalmi távolság nagy, s ez nehezen, csak kis valószínűséggel, vagy egyáltalán nem áthidalható.
A város térbeli társadalmi szerveződésére vonatkozóan is érdemes megkülönböztetni azt az esetet, illetve jelenségcsoportot, amikor a különböző társadalmi csoportok egyenlőtlenül helyezkednek el a városon belül, attól, amikor ez az egyenlőtlenség már szegregációvá szerveződik. Ez a megkülönböztetés annál is fontosabb, mivel egyrészt a hazai szakirodalomban elterjedt a két jelenség azonosítása, összemosása, a szegregáció fogalmának kiterjesztése, illetve egyenlőtlenségi indexmutató jelzőjeként való kezelése - így sajátos tartalmának feloldása, másrészt a szegregáció létének, egyáltalán lehetőségének tagadása társadalmi viszonyaink között. Ugyanakkor tapasztalataink azt mutatják, hogy - a fentebb értelmezett sajátosságokkal rendelkező - szegregáció létezik a mi társadalmi viszonyaink között is, Budapesten is.
Melyek a szegregáció konkrét megjelenési formái, sajátosságai az általunk vizsgált területen?
Ha a szegregáció, vagyis a merev társadalmi elkülönülés - elkülönítés térbeli aspektusát tekintjük, akkor a térbeli egyenlőtlen elhelyezkedéshez hasonlóan önkéntelenül területben, méghozzá geometriailag lehatárolt nagyobb területben gondolkodunk. Holott - s ez az, ahol az ún. humán ökológiai gondolkodásban ideje továbblépnünk - a szegregáció nem más mint meghatározott társadalmi viszonyrendszerek térben is megjelenő szerveződési módja, mely megjelenhet, de nem feltétlenül jelenik meg egy zárt városszerkezeti egységben.
A városszociológiai gondolkodáson belül persze éppen a szegregáció problémaköre kötődik a leginkább a "zárt városszerkezeti egységek"-hez, hisz a valóságban is általában éppen ebbe a kérdéskörbe sorolódnak a nemcsak "geometriailag", "térképészetileg", hanem valóban fizikailag is lehatárolt, körülkerített területek (s ez nemcsak a szegregáció klasszikus terepeire: a néger, zsidó stb. gettókra érvényes, hanem számtalan ma is - vagy a közelmúltig - meglévő budapesti munkáskolóniára, téglagyári, vállalati telepre, "szegénytelepre".
Bennünket azonban - ha szegregációról beszélünk - az is érdekel, hogy mi történik akkor, ha fel sem épülnek, vagy "leomlanak a válaszfalak" - de csak fizikailag. Hogyan szerveződik újra nemcsak a különbözőség és az egyenlőtlenség, hanem az elkülönülés - elkülönítettség is.
Ez persze végbemehet "falnélküli" városszerkezeti egységek szintjén is - vannak erre utaló jelek az ún. új lakótelepek egynémelyikénél, több régi munkás- és tisztviselő telepen, "vadkolóniákon", bizonyos kiemelkedő presztízsű területeken -, de végbemehet sokkal szórványosabban, "geometriailag" megfoghatatlanabb módon is. Ilyen "szórványos", de nem kisebb jelentőségő, mérető és erősségű szegregációt figyelhetünk meg a város számtalan "zugában".
Ilyen "zug" gyakran egy-egy darabka "senki földje" a közigazgatási egység (város, kerület stb.) szélén, vagy a közlekedési utak, vasútvonalak kereszteződése által határolt területeken, a gyárfalak mentén stb.
Szerveződik szegregáció nemcsak a "senki földjén", de tágabb értelmű "zugokban" is: a "reprezentatív" főútvonalakról nem látható, azok mögötti - akár városrésznyi - területeken, de a régi bérházakon belül a "hátsó fertályokon", s ha ad abszurdum folytatjuk, akkor még lakásokon belül is (gondoljunk a régi polgári lakások eredetileg élő funkcionális megosztottságára, a cselédfertályra és úri részre). Ezzel csak érzékeltetni akarjuk, hogy a szegregáció még térbeli vetületét tekintve sem feltétlenül "területi egység", hanem viszonyrendszer, szerveződési mód.
Mindezt azért említettük a dolgozat végén, mert megpróbáltuk csak nagyon vázlatosan felvillantani, hogy - a városszociológiai problémákon belül bennünket leginkább foglalkoztató jelenségkör - a szegregáció megközelítéséhez ahol lehet elkezdeni egy olyan jellegű gondolatmenetet, amely egyrészt elvezethet ennek a sajátos társadalmi jelenségnek a megismeréséhez, másrészt - kényszerűen és szükségszerűen - felhagy a mechanikus geometriai városszociológiai, illetve struktúramodellek a priori feltételeivel.