Győri Péter: Törvénytelen állapot
Klauber Mátyás megkérdezi a Visszabeszélőben (II.évf.8.sz.), hogy én vagyok-e az a Gy.P., aki a bérlakások eladása mellett a hajléktalanokkal és az önkényes beköltözőkkel is foglalkozom. A válasz: igen. Sőt. Nemcsak személy-azonosságról van szó ("ezt is, azt is csinálok"), hanem meggyőződésem szerint egymással szorosan összefüggő jelenségek különböző oldalairól.
Legutóbbi tanulmányomat azzal fejeztem be, hogy "A küzdelem tovább folyik, s a nyers zsákmányolás hagyományai tovább élnek. Miközben nap mint nap kisebb-nagyobb csaták zajlanak a lakásokért a hatóságok és a polgárok között, aközben a törvényalkotók - egy végső rend reményében - újabb átfogó ütközetre készülődnek. Ipi-apacs...kié lesz a lakás?" ("Ipi-apacs enyém a lakás!" Gábor Lászlóval közösen, Esély 90/6.) Ebben az írásban részletesen végigvesszük, hogy az elmúlt 46 év alatt hogyan próbált ki-ki a maga - jogszabályba csomagolt, vagy azon kívüli -, az éppen aktuális korszaknak megfelelő formában minél nagyobb szeletet kihasítani a gazdátlan lakástortából.
Lehetett volna...
Ugye a kérdés az, hogy rendszerváltásilag mi is lehetne (lehetett volna) a dolgok logikája - a lakásfronton?
Szerintem legelső lépésben, mintegy politikai gesztusként is, nyilvánosságra kellett volna hozni az előző pártállam kiskapus, huncut rendeleteit, belső utasításait, s ezeket a kiskapukat azonnal be kellett volna csukni. (Nem sok visszhangot kapott, hogy mi "kicsiben" ezzel kezdtük a fővárosban, az un. VB 3%-os keret megszüntetésével.) Egyben tisztázni kell(ett volna), hogy visszamenőleg a személyre szóló "Justitia", vagy a strukturális igazságtétel és újrakezdés útját választjuk-e. Én az utóbbi mellett voksolok.
Egy történelmi korszakkal korábban, 1956-ban még egyáltalán nem hegedtek be a téeszesítés, az államosítás okozta sebek. A Kádár-konszolidáció(?) része volt - a forradalmi zűrzavarban lakásfoglalók legitimálása mellett -, hogy a volt lakástulajdonosok (sőt bizonyos bérháztulajdonosok is) visszaigényelhették és visszakaphatták elkommunizált ingatlanaikat. Emberileg is, társadalmilag is érthető, s fontos tény, hogy a magántulajdonon esett sebek mára sem gyógyultak be igazán. Akik máig volt-magánlakásukban laknak bérlőként, vagy szövetkezeti tagként, alkalmazottként dolgoznak volt saját műhelyükben, üzletükben, nem értik miért ne kaphatnák vissza ugyanúgy - egy jogszabály alapján - tulajdonukat, mely mögött egy-két generáció valós piaci teljesítménye áll. Ennek az örökségnek valamilyen elrendezése lehetett volna a második lépcső. A megválaszolatlan kérdések rendre késve köszönnek vissza.
Ha a kormányra került erőknek lett volna bármiféle lakáskoncepciója, akkor ezután következhetett volna - a lakásszektorban felhalmozódott különféle, egyenként is sok tízezer családot érintő örökségek gondos figyelembevételével - a lakásrendszer következetes és fokozatos átalakítása: a nyilvánvalóan elavult szabályok megszüntetése, új kerettörvény kialakítása, a felelősségek, feladatok és a tulajdon átadása, a piaci viszonyokhoz vezető pénzügyi konstrukciók kialakítása.
Sajátos jogállamiság
Ehelyett a kormányrudat kezükben tartóknak - azon túl, hogy a költségvetést nyomasztó kamattámogatási terhek egy részétől elkerülhetetlenül meg kellett szabadulniuk - semmi elképzelésük nem volt e problémahalmaz kezeléséről, csak azt tudták, hogy ebbe már kormányok fulladtak bele. Így minden felelősség, minden jogszabályi rendezés nélkül, az elmaradt felújítások több száz milliárdos terhével és egyéb örökségekkel együtt egylépesben túladtak az állami tulajdonú lakásokon, s mást nem is tettek eddig lakásügyben. (A tulajdonátadást egyfelől a feladat-ellátási felelősséggel, másfelől az elmaradt felújítások államháztartáson belüli elrendezésével kellett volna összekötni. Évekig harcoltunk, hogy a megfoghatatlan, mégis fojtogatóan túlszabályozó állam helyett valóságos gazda kezébe kerüljön az államosított lakástulajdon, legyen az gazdálkodó önkormányzat, társadalombiztosítás, bank, vagy más tőketulajdonos, alapítvány, lakók szövetkezete, egyesülete stb.)
A kormány elmulasztotta egy céltudatos deregulációs program elindítását a lakásszabályozás-dzsungel területén, az új törvényi rendezés még bőven várat magára, így előállt az a helyzet, hogy az új tulajdonos önkormányzatok a mára már teljesen elavult és diszfuncionális jogszabályok foglyai. Ebben az alkotmányjogilag is problematikus, tipikusan "jogállami" helyzetben már az a pánikszerű lépés is fölmerül, hogy egy csapásra meg kellene szüntetni az összes lakásjogszabályt. (Véleményem szerint egy ilyen "tiszta megoldás" egy időre teljesen anarchikus viszonyokat teremtene, ugyanakkor a kerettörvényként érvényben maradó Polgári Törvénykönyv nem adna választ az un. örökségekre, hallatlanul hátrányos lenne a bérlőknek.)
A hazai és világbanki szakértők hiába hangoztatták, hogy ilyen tisztázatlan, ellentmondásos körülmények között a tulajdonátadással együtt időlegesen korlátozni kellene a volt állami bérlakások eladását, a kormány nem vállalta fel e népszerűtlen lépés felelősségét.
Így előállt az a helyzet, hogy más jogosultságuk sincs az új tulajdonosoknak, mint hogy eladhatják azt, ami eddig sem volt az övék.
Csendes elajándékozás
Miközben oly hangos viták folytak és folynak a spontán, vagy felülről vezérelt privatizációról, a pártok figyelmét leköti a kárpótlás ilyen, vagy olyan módja, aközben az állami vagyon egyik, nagyságrendjében is jelentős, az életviszonyokat igencsak közelről érintő szegmensében nemzetközi összehasonlításban is hihetetlenül gyors privatizáció zajlik le.
A baj egyfelől az, hogy amíg a lakásszektorban, a kultúrában, majd az oktatásban, egészségügyben is gyorsan törnek utat maguknak a piaci erőviszonyok, addig a közvetlen jövedelemtermelő, -biztosító szektorokban mindezt nem tapasztaljuk, s ez még komoly csődökhöz vezethet.
Másfelől a baj az, hogy a lakások esetében a nemzeti vagyon csendes(?) elajándékozása az éppen bentlakókat juttatja egy életvagyonnyi előnyhöz anélkül, hogy ez piaci teljesítményhez kapcsolódna. Megítélésem szerint Magyarországon komolyan számításba vehető formái és normái alakultak ki még a kvázi-piaci körülmények között is a magántulajdonossá válásnak. Ezt töri meg társadalomfejlődésileg a tömeges lakásprivatizálás mai formája - hosszú időre újabb sebet ejtve ezzel a magántulajdonon alapuló polgári átalakulás szerves folyamatán. (Az elmúlt évtizedekben magánlakás-vásárlásra, -építésre "kárhoztatott" alacsony és közepes jövedelműek és az új tulajdonosok egy része már most az önkormányzatok segélykasszájánál áll sorba szociális segélyért.)
*
Számomra a polgári átalakulás három kérdése, hogy lesz-e lehetőség arra, hogy az új tulajdonosok valóban gazdákká váljanak, lesz-e erő, amely a lakosság biztonságvágyára akárcsak részleges választ tud adni, s eljutunk-e addig, hogy a polgárok ne legyenek teljesen bizalmatlanok az őket körülvevő, adójukból fizetett intézmények iránt.
.