MTA Szociológiai Intézete
GYŐRI PÉTER - GÁBOR LÁSZLÓ
DÍJHÁTRALÉKOSOK - DÍJHÁTRALÉKOSSÁG
1984 - 1994
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó
I. Eljárások, tendenciák
1.1. Röviden a háttérről, az eljárásokról
1.2. Statisztikai összefoglaló a nagyságrendről, a tendenciákról (1984-89)
A lakbér-hátralékokról
A rövid távú (egy-egy havi), vagy annak látszó lakbér-hátralékok alakulása
A "peren kívüli eljárás" alatt lévő lakbér-hátralékok
Lakbér-hátralékok forintban kifejezve
A közüzemi hátralékokról
II. Kik a díjhátralékosok, mi a díjhátralékosság?
2.1. A díjhátralékosok megtalálhatóságáról, a felvétel módszeréről
2.2. Kik a díjhátralékosok?
Ahogy a díjbeszedő vállalatból látják
Ahogy vizsgálatunk alapján látjuk
Mennyiben tekinthető a díjhátralékosság szegénység-specifikus jelenségnek, szegények-e a díjhátralékosok, illetve a szegénység jelzője-e a díjhátralékosság?
Lakások és lakbérek a vizsgált hátralékosok körében
Az életforma szerinti csoportok
a) Talajtalanok
b) Kisfixes proletárok
c) Vállalkozó proletárok
d) Jóléti(?) proletárok
Kitérő a szűkített újratermelés egyik megnyilvánulásáról, a gyerekcentrikus fogyasztásról
2.3. Mi a díjhátralékosság?
Jövedelmek ütemessége, eladósodás, háztartásgazdálkodás
Ütemesség
Eladósodás
Gazdálkodás
III. A szereplők konfliktusairól
3.1. Fogyasztók - díjbeszedők - vállalat
3.2. Díjbeszedő Vállalat: a pénzkímélő központosítástól a magánosításig
Az expanzió vége: felbomlás, vagy megmaradás?
3.3. A "Művek" stratégiái - taktikái
3.4. Statisztikai áttekintés 1984-1994
Lakbér-hátralékok
Közüzemi hátralékok
Lezárás helyett
Előszó
Dolgozatunk tudatos vállalásként egy bizonyos, "szűknek" tekinthető probléma megvizsgálásáról szól. E probléma nem más, mint a fővárosi díjhátralékos háztartások egy kisebb csoportjának, valamint a díjhátralékosságnak mint tágabb problémának a megismerése és megértése.
Dolgozatunk egyben - szándékaink szerint - a megismerési módra, módszertanra vonatkozó álláspontunkat is tükrözi. Adottságnak is tekinthető, hogy nagyobb, reprezentatív empirikus adatfelvételre nekünk nem volt módunk, azonban ilyen körülmények között is megpróbáltuk valóság iránti kíváncsiságunkat kielégíteni. A lehatárolható, "szűknek" tűnő probléma - mellyel a szakirodalom lényegében foglalkozik - rendkívül információ-hiányos, miközben a közvéleményt, közvélemény-formálókat, sőt ma már némely döntéshozókat is egyre jobban foglalkoztatja. Érzések, indulatok, vélemények, részinformációk keringenek körülötte, melyeket magunk, kutatókként részben visszaigazolásként is regisztrálunk. Kutatásunk kezdetekor, lassan tíz éve, még csak prognosztizáltuk, hogy "érdemes lenne odafigyelni" erre a jelenségre is.
Bármilyen "kis" probléma, társadalmi jelenség megismerése és megértése számunkra diskurzust jelent, kérdéseket, hipotéziseket és feleleteket egymás közt, köztünk és a valóság közt, közvetlen diskurzust azokkal az emberekkel, akik a társadalmi jelenség megszemélyesítői, akik - bármelyik oldalon - résztvevői a leírt folyamatoknak, és diskurzust jelent azokkal az adatokkal, számokkal, sejtelmesen torz nyilvántartásokkal, melyek "számba veszik" az élő embereket, háztartásokat.
Ez többrétegű, mozaikokból építkező megismerési folyamatot jelent, hangsúlyozottan vegyes módszert, mely nem tud és nem akar a kontextustól eltekinteni egyik szinten sem, sőt többnyire éppen a történések, jelenségek kontextusában véljük felfedezni a lényeges magyarázó elemeket. A kontextusban, mely sok és sokfajta szereplőt, érdekhordozót és azok megragadható konfliktusait is jelenti. Nem annyira az adatkezelés, mint inkább a problémakezelés "bonyolultságára", sokdimenziósságára helyezzük a hangsúlyt, ahol nincsenek "egyszerű", megkérdőjelezhetetlen válaszok.
Tanulmányunk elején felvázoljuk azt az értelmezési keretet, melynek középpontjában az urbanitás-, a háztartásgazdálkodás- és a konfliktus-problematika áll, s melynek segítségével kérdéseink számunkra relevánsan megválaszolhatóaknak látszanak. Vázlatosan ismertetjük a konfliktusokban érintett szereplőket és a praktikus eljárásokat. Dolgozatunk az 199O-ben azonos címmel megjelent tanulmányunk továbbfejlesztett változata, ennek megfelelően először összefoglaljuk a fővárosi díjhátralékosság 8O-as évek második felére vonatkozó statisztikai tendenciáit.
Ezt követően a díjhátralékosok egy kismintás, interjús-kérdőíves megkérdezésén alapuló empirikus vizsgálatunk eredményeit ismertetjük. A díjhátralékosok körében végzett empirikus felvételünk anyagát több lépésben, több megközelítésből dolgoztuk fel. Elemezzük a díjhátralékosság milyensége szerint elkülönülő csoportokat, áttekintjük a különböző ökológiai szegmentumokban, különböző minőségű lakásokban élők csoportjait és bővebben megvizsgáljuk a mintánkba bekerült sajátos életformacsoportok jellemzőit. Nem titkolt célunk ezzel az "egyszerű" szociális alapú magyarázat más aspektusú, szociológiai elmélyítése, egyben kísérlet a "fellelt" csoportok, helyzetek, magatartások releváns megnevezésére és leírására
A vizsgált háztartások, életformacsoportok elemzését követően megpróbáljuk a díjhátralékosság problematikát modellszerűen elhelyezni a háztartásgazdálkodás mikroökonómiai, elsősorban pénzfolyamatai kontextusában.
Majd megvizsgáljuk a díjhátralék, díjhátralékosság problémát a többi szereplő oldaláról, megpróbálunk magyarázatot keresni a többi szereplő magatartására. A díjbeszedéssel foglalatoskodó beszedőktől, a díjbeszedéssel megbízott vállalaton keresztül a szolgáltató közüzemi vállalatokig "Művekig", s a tulajdonosokig. (Az 199O-es tanulmányt itt és a következőkben lényegesen kiegészítettük.) Egyben a legfrissebb statisztikai információk segítségével elemezzük a 9O-es évek főbb hátralékos tendenciáit, s egy tíz éves áttekintést adunk a probléma számszerűen megragadható alakulásáról. Végül - az összefoglalás és a konklúzió igényével - részletesebben visszatérünk a városi háztartások és a városi intézmények viszonyának elemzéséhez.
*
Köszönetet mondunk azoknak - Kemény István, Solt Ottília, Szalai Júlia -, akik szellemi bátorítást és segítséget nyújtottak munkánkhoz, köszönet illeti azokat - Csongor Anna, Matern Éva, Mezei György, Tánczos Éva, Vajda Júlia -, akik tevékenyen részt vettek kutatásunkban, végül mindazokat, akik segítettek abban, hogy a nehezen megközelíthető információkat feldolgozhassuk.
I. Eljárások, tendenciák
1.1. Röviden a háttérről, az eljárásokról
Az urbánus, valamennyire is komfortos lakásformák mind létesítésüket, mind üzemeltetésüket tekintve több pénzt igényelnek mint a hagyományos falusi életforma szokásos rezsikiadásai voltak. Akár magasak, akár alacsonyak e terhek, feltehetően mindig található - kisebb vagy nagyobb, egy vagy több - olyan csoport, amely rezsiköltségeinek fedezésére állandó jelleggel vagy alkalmilag képtelen. A háztartások reagálása, mint más gazdálkodó szervek esetében is többféle lehet: eladósodás ("hátralékosság"), fogyasztáscsökkentés, ha erre van mód, szerkezetváltás. (A háztartás azonban - "korlátlan felelősségű gazdálkodó szervezetként" - csődöt nem jelenthet, adósságai nem szűnnek meg. Menedéket jelent a család (háztartás) tagjai számára az adósok börtönének megszűntetése. Egyfajta csődeljárás így is - letiltás, foglalás, árverezés formájában - lebonyolítható.)
A közüzemi szolgáltatások esetében a használat megelőzi a fizetést, hiszen az urbánus lakásmód olyan fogyasztóközönséget előfeltételez, amelynek fizetőképessége és fizetőkészsége biztosított. Személyes szolgáltatások esetében (pl. étteremben, fodrásznál) a szolgáltatást igénybevevő személyes jelenléte adja a biztosítékot, míg például a kalauzok és a házfelügyelők eltűnése könnyebbé teszi a "lógást". Számos, tárgyi biztosítékkal nem rendelkező szolgáltatásnál hagyomány az előleg vagy előrefizetés. Tudjuk, hogy a magánlakások piacán szokás a bérleti és albérleti díj előrefizettetése, sőt az állami lakás-használatbavételi díjak is már előre tesztelik az új bérlők fizetőképességét.
A kommunális infrastruktúra szolgáltató vállalataihoz a fogyasztót semmiféle személyes viszony nem köti, sőt - a monopolhelyzet "áraként" - egyik fél sem válogathat. A fizetés biztosítéka ebben a helyzetben csak a konszolidált gazdasági helyzet, a kölcsönös üzleti tisztesség, esetleg a nem-fizetés kemény retorziója lehet.
Mielőtt a díjhátralékosok körében végzett felmérésünk eredményeit ismertetnénk, szükségesnek érezzük, hogy röviden felvázoljuk a háztartások partnereinek, a szolgáltatóknak és a díjbeszedőknek a szereplehetőségeit is.
*
Az újkor egy békésebb, nem is oly régi korszakában az európai kultúra iparosodó nagyvárosaiban különféle hálózatok (közvilágítás, csatornák, vízvezetékek, sínrendszerek, közbiztonsági erők, mentő- és orvosi szolgálatok, tömegesebb politikai szervezetek, napi sajtó stb. stb.) kezdtek kiépülni. A hatóságok és a lakosság között - állami és városi szinten egyaránt - egy újfajta, közszolgáltatási jellegű viszony szövődött, s ez egyre általánosabbá, jellemzőbbé vált. A városi lakásmód egyre inkább egy szolgáltatási hálóba való bekapcsoltságot jelentett, amelyben az önellátó, önfenntartó háztartásműködés egy részét kommunális és piaci kapcsolatok váltották fel. A háló fő elemeinek talán a vízvezetékeket, a csatornarendszereket, az energiaszolgáltatást, a közlekedési és kommunikációs rendszereket, a sűrű kereskedelmi hálózatot tekinthetjük. E kapcsolatszövedék nemcsak tárgyi formában, hanem mentalitásban, szerepelvárásokban, szabályzatokban is megjelenik.
Maguk az infrastrukturális szolgáltatások - ha beruházási és üzemeltetési forrásaikat tekintjük - keletkezhetnek, illetve működhetnek állami, községi, piaci, privát, vállalati vagy éppenséggel vegyes keretek között - ahogyan ezt a tőkeerők, a termelőszféra támogatásigényessége (esetleg támogatási képessége), s az uralkodó koreszmék lehetővé teszik.
A közszolgáltató vállalatok, még ha eredetileg piaci vállalkozások is voltak, mint pl. a Cséry-féle szemétszállítás, vagy akár a temetés, a századforduló után általában és javarészt városi, állami tulajdonba kerültek. Az okok igen változatosak és nehezen áttekinthetőek. Hivatkozási alap lehetett a közszolgáltatás deficitessége éppúgy, mint jövedelmezősége. Felbukkan a szabályozási közérdekre való hivatkozás, de van olyan feltételezés is, amely szerint a folyamat egyik igen fontos oka a város hatalmi ambícióiban, s a tisztviselők "második gazdaságbeli" (felügyelő bizottsági tagságokhoz kötődő) érdekeltségeiben keresendő. Mindenesetre tény, hogy az ilyen jellegű üzemek világszerte - hivatali alárendeltségi vagy önálló gazdálkodású formákban - a városok kezére jutottak.
A tízes években a pénzhiány, az ellátási feszültségek, a hadigazdálkodás ismételten költségkímélő (?) hadiüzemek és politikai, vagy üzleti nyereséget hozó vállalatok alapítására sarkallta a városi előjárókat. A húszas-harmincas évek fordulóján aztán éppen a közüzemek elterjedése és preferált pozíciója kapcsán heves piacszabályozási vita bontakozott ki Európa-szerte. Úgy tűnik, hogy a csatározásokban általában a magánvállalkozás eszméje és gyakorlata kerekedett felül, s a közületeket eltiltották attól, hogy tisztességtelen konkurenciát támasszanak.[1]
A hazai piacszabályozási vitákban nem merült fel a városi nagy infrastrukturális hálózatok: villany, gáz, víz, csatorna, közlekedés privatizálásának a kérdése (a harc inkább a város kisebb üzemeinek, boltjainak a megszüntetéséért folyt). Úgy tűnik, visszavonhatatlanul meggyökeresedett az a gondolkodási forma és gazdálkodási mód, amely a város lakóinak és termelőinek effajta szükségleteit közügyként, szinte ellátási feladatként tekinti. Ez a szemlélet ugyanakkor nem zárta ki, hogy a szolgáltató szervezetek folyó üzletmenetük rentábilitására törekedjenek. A húszas évek Budapestjén pl. a Gáz- és Elektromos Művek jövedelmezőek voltak, míg a Víz- és Csatornázási Művek ráfizetést jelentettek a főváros számára.
A hálózatok jelentős bővítésének, felújításának a pénzalapjai ekkor sem termelődtek ki a vállalkozások amortizációs alapjaiból, vagy nyereségéből: a közszféra nem számított kedvező tőkebefektetési területnek. Így az alapberuházásokhoz állami támogatás, városi kölcsönfelvétel, a gazdálkodó szférából jövő hozzájárulás és pl. a lakossági telekérték-növekedési adó kivetése volt szükséges.
Úgy látjuk, hogy a közműszférában - épp az egész közösséget érintő, s talán ebből fakadóan is igen költséges mivolta miatt - nem váltak szét, s talán nem is igen, vagy nehezebben válhatnak szét egymástól a politikai és a gazdasági szempontok. Az infrastruktúra "beágyazott" jellegű maradt. A technológiai változások némely esetben magukkal hozhatják ugyan a privátabb megoldások lehetőségét (gázpalack, házi napelem, CB telefon), de ugyanakkor újabb területeken beavatkozás lehet szükséges (pl. a környezetvédelem).
A mai Magyarországon az "urbánus" komfortra törekvő városi és falusi háztartások általában kénytelenek részt venni (más nézőpontból: szerencséjük, hogy részt vehetnek) az infrastrukturális hálózat megteremtésének a közvetlen finanszírozásában. A munkában és pénzben lerótt lakossági hozzájárulást OTP-kölcsön és helyi támogatás egészíti ki. (Prosperáló területeken hozzá tudnak járulni a fejlesztéshez a gazdálkodó szervezetek is.). A beruházási, fejlesztési erőforrások kigazdálkodásában a közművállalatok csak részlegesen vesznek részt, így érzéketlenebbé válnak szolgáltatási díjbevételeik beérkezése iránt is. E mentalitást úgy tűnik, erősítik egyéb tényezők: mindenekelőtt az, hogy a lakossági hátralékösszeg és hátralékarány a 8O-as évek második felében nem túl jelentős a gazdálkodó szektorból befolyó jövedelemhez képest[2], de jelentősége lehet annak is, hogy a fővárosi közüzemeknek nem volt olyan apparátusuk, amelynek érdeke, hivatása, presztízskérdése lett volna a kinnlevőségek csökkentése. A "Művek" nem különösebben kikapcsolás-érdekeltek. Egyébként is lehet tudni, hogy ily esetben illegálisan általában visszakötik a villanyt, s ekkor a helyzet mitsem javult. A Gázműveket például éppen a gázvezetékekhez való amatőr lakossági hozzányúlás közveszélyessége tartja vissza a gyakoribb kikapcsolásoktól. A távfűtésből, a víz- és csatorna-szolgáltatásból a kizárás technikailag lényegében megoldhatatlan.[3]
A fővárosban és több környékbeli településen a közüzemi szolgáltatások díjainak beszedésével egy erre a célra alakított, a szolgáltatóktól elkülönített, egységes szervezet, vállalat foglalkozik. Az egységesség egy ponton csorba: a vízórák leolvasása - amelyre évente egyszer kerül sor - a Vízművek feladata maradt.[4]
Megmaradt külön az összes "postai" szolgáltatás (telefon, újság, rádió, televízió) díjának a kasszírozási rendszere is. A telefonszámlákat kiküldik és a postán kell befizetni: itt leolvasni nem kell, a nem-fizetés retorziója félelmetes, automatikus kikapcsolás. Az újságkihordás előfizetői rendszerben történik, a nem-fizetés itt egyszerűen a szolgáltatás lemondását jelenti. A rádió- és tévé műsorszórás "előfizetői" díjait a terepen járó postai kézbesítők - a Posta számára költségmentesen - összeszedik. A rádió és TV ingyenes használata megakadályozhatatlan. (Egy időben a vásárlások névszerinti regisztrálásával a Posta igyekezet ellenőrizni az "előfizetőket".). A legális tévézésből való kiszorulás - úgy tűnik - "szociálpolitikai kezelést" is igényelt: így került sor - rutintalan ügyetlenkedés közepette - az előfizetői díjak elengedésére egy időskorú népességcsoport esetében.
Az eljárásokról
Az elszámolási rend "őskorában" a leolvasók havonta megjelentek a háziasszonyoknál, leolvasták a gáz- és villanyóraállást, kiszámolták - a különféle tarifakedvezményeket figyelembe véve - a fizetendő összeget. Később - az ötvenes években - áttértek az ún. kétutas rendszerre, amikor is a díjbeszedő csak felírta az óra-állásokat, de a számlakészítés központilag történt, s a következő havi leolvasásnál inkasszáltak. Idővel az egyhavi közüzemi díjbeszedést a kéthavi rendszer váltotta fel, ezzel a felhasználás és a fizetés időpontja között átlagosan három hónapnyi távolság keletkezett. Így a számlák - különösen a téli számlák nyár eleji - bemutatása gyakran készületlenül éri a napról-napra élő háztartásokat. A havonkénti rendszer felbomlása egyébként is "lazítja" a háztartások fizetési fegyelmét és növeli a Művek forgótőkeigényét.
A havonkénti ütemesség visszaállítása, s a számlázási munkával való takarékosság igénye vezethette a Díjbeszedő Vállalatot arra a javaslatra már a 8O-as évek végén, hogy vezessék be a havi - a conto - fizetési rendszert. Eszerint a háztartások havonta fix összeget fizetnének, s évente egyszer - vagy kétszer - kerülne sor a leolvasásra és az elszámolásra. A javaslat kipróbálásra került, s az eredmény azt mutatta, hogy a mérési bizonytalanságok miatt jelentősen megnőtt az ún. hálózati veszteség. (Az Elektromos Művek által kibocsátott teljesítmény és a mérőórák alapján összesített fogyasztás különbsége.). A kísérlet nem sikerült, így az új szisztéma bevezetéséhez az Elektromos Művek nem járult hozzá. (Az elképzelés a területi díjszabás-egységesítés kapcsán, s talán a hátralékosok számának növekedése miatt is, újból megfontolásra kerül.). A 9O-es évek előtt a Fővárosi Gázművek is kezdeményezte e rendszer bevezetését.
A Díjbeszedő Vállalat bevétele a 9O-es évekig nem a beszedett összeg, hanem a felkeresett helyek és leolvasott mérőórák számának kombinációján alapult. A hátralékok összegei a vállalatot közvetlenül nem terhelik, ám szerződésbeli kötelezettségeiből eredően ezekkel az esetekkel is foglalkoznia kell.
Hátralék esetén a díjbeszedők felszólítást írnak, megkísérlik a számlák újrabemutatását, s joguk van leplombálni az órákat. A legtöbb, amit egy díjbeszedő megtehet az, hogy egyezteti - akár többszöri megjelenés árán is - a fogyasztók munkabér fizetési napjait a számlabemutatás időpontjával. Ezzel csökkenthetik a hátralékos számlák számát, így saját adminisztrációs munkájukat, valamint - időnként borravalóval is honorált - szolgálatot tehetnek a fogyasztóknak. A plombáláson túl az eljárás következő lépcsőjében a körzeti kirendeltség kérheti a műszaki kikapcsolást a szolgáltatóktól. Ez az eljárás jogi és technikai okokból csak gáz- és áramdíj tartozás esetén alkalmazható. Bizonyos nagyságú, vagy időtartamú tartozás esetén a kirendeltség készít egy ügyiratot, amelynek alapján a vállalat jogügyi osztálya a közjegyzőtől letiltást, végrehajtást kérhet. Az irat elkészítéséhez a kirendeltségnek meg kell szerezni az adós személyi számát, s lehetőleg meg kell tudnia munkahelyét is. Ha az összes adatot sikerült megszerezni, akkor a vállalat jogügyi osztálya még utoljára felszólítja az adóst, majd elindítja a végrehajtó irodánál az ún. nem peres eljárást.
Az egyszerűbb eset - amíg ez jogilag lehetséges volt - a letiltás, ilyenkor a szolgáltató előbb-utóbb pénzéhez juthatott. (Letiltást indítványoztak mindkét házastárs keresetéből, illetve nyugdíjából.). A fizetéseknek maximálisan ötven, a nyugdíjaknak harminchárom százaléka volt levonható ilyen módon. Az adósság kifizetése után a mérőórák - munkadíj ellenében - visszakapcsoltathatóak, s a processzus ezzel véget ér.
Akinek nincs lefoglalható jövedelme, nem találják munkahelyét stb. az ellen ingóvégrehajtást vezetnek. Ennek sikeréhez lefoglalható javak is szükségeltetnek, ilyen helyzetekben azonban ezek már nem egyszer hiányoznak. A végrehajtási törvények némileg védik az adóst s családját a teljes gazdasági ellehetetlenüléstől.
Lakbértartozás esetén a Díjbeszedő Vállalat kötelessége, hogy jelentést tegyen a megbízó vállalatnak. Ez mérlegeli a helyzetet, s végső esetben él felmondási (a "bérleti jogviszonyt megszűntető") jogával is. A felmondás "érvényesíttetéséhez" - ha a bérlő önként nem költözik - pert kell indítani, ez idő és munkaigényes. Újabban azonban szaporodnak a példák a kb. egy évig tartó procedúra végigvitelére, s a kilakoltatásra is. Egy 8O-as évek végén keletkezett jogszabály, az eljárást modernizálva, módot adott -megfelelő cserelakás biztosítása esetén - a lakásbérleti jog elárverezésére is. Egyes tanácsok, díjbeszedő-kirendeltségek pedig megpróbálták lakáscserére rábeszélni az eladósodottakat.
*
Már a 8O-as évek végén látható volt, hogy: "a legitim normák, konszolidált értékek, kiszámítható jövedelmek világának elmúltával, s az Állam, a Vállalatok és a Háztartások közötti harc körülményei közepette még a fizetőkészség jelenlegi szintjének fennmaradására sem lehet számítani.
A (gazdasági) kapcsolatok igen fontos tényezője az elvárható viselkedésre vonatkozó szabályok kidolgozása és azok (valamilyen szintű) betartása. Az értékek és normák általános átalakulásával, úgy látjuk, a díjfizetésre vonatkozó normák, szabályok is átformálódnak. Egyre tágabb körben válik elfogadott magatartássá, hogy a fogyasztó a lehetőségek határáig elmenve, csak az órakikapcsolás fenyegető pillanatában törleszt. Egyre kevesebb az "egyszerű, becsületes" háziasszony, aki fehérneműs szekrénybe teszi a villanyszámla szokásos összegét, s a tisztesség bizonyításának pillanataként éli meg a számla kiegyenlítését.
A helyzetet színezik és további dimenziókkal töltik fel a gazdasági válság jelenségei, amelyek következtében a háztartások egyre növekvő hányadának egyszerűen nincs pénze a számlafizetésre. A díjfizetés - a hitelre történő fogyasztás miatt is - nem elsőrendű fontosságú. Nyilvánvalóan előbbre sorolódik az ennivaló megvásárlása, a közlekedés, az orvosság, a gyerekek ellátása, stb.
Nem feladatunk a "Művek" és a közvetítő szerepet betöltő "Díjbeszedő" várható válságreakcióinak latolgatása. A felmerülő lépések nyilván a politikai és gazdasági lehetőségek együttes mérlegelésének függvényei. Választható egy új toleranciaszintre való "beállás" (mint egyéb devianciák esetében is), a politikailag súlytalanabb alsóbb rétegek példamutató feláldozása, a jegyrendszer, a kemény fellépés, vagy akár a gyeplő elengedése is."(199O)
1.2. Statisztikai összefoglaló a nagyságrendről, a tendenciákról (1984-89)
Három kérdést szeretnénk a következőkben megválaszolni: Milyen nagyságrendű a "hátralékos probléma" a számok tükrében? Milyen időbeli tendenciák figyelhetők meg a vizsgált években, hogyan alakult a hátralékok nagysága? Tetten érhető-e ezen a szinten a hátralékok belső szerkezetének, és a hozzájuk kapcsolódó eljárásoknak a módosulása?
Előrebocsátjuk, hogy egy-két globális adat kivételével semmilyen kész statisztikai adat nem állt rendelkezésünkre. Nemhogy publikált, de összeállított adatsorok sem készültek 199O-ig a témában, ezért külön köszönettel tartozunk a Fővárosi Számítástechnikai és Díjbeszedő Vállalat dolgozóinak, akik feldolgozásunkhoz az alapadatokat kigyűjtötték. A fellelhető adatok természetesen megszabják feldolgozásunk korlátait.
Néha körülményesnek fog tetszeni, de megpróbáltunk minél pontosabban fogalmazni, hogy ezzel csökkentsük a könnyű félreérthetőség veszélyeit. Megpróbáltuk feldolgozásunk eredményeit olyan tömör, "beszédes" táblákba sűríteni, melyek áttekinthetővé teszik a feltett kérdéseinkre adott statisztikai válaszainkat.
*
A bevezető ismertetésben röviden szóltunk arról, hogy hogyan változott és bővült az elmúlt évtizedekben a FSzDV által beszedett díjak köre. A beszedendő követelések összege a vállalat megalakulása, 1949 óta több mint 50-szeresére növekedett (lásd az 1. táblát).
1. tábla
Az FSzDV által beszedendő és be nem szedett összegek alakulása (lakbérek és közüzemi díjak, Budapest környéki települések együtt - amióta ott is szedik)
Havi átlagos Egy hónapra jutó átlagos,
halmozott hátralék
Év mFt növekedés mFt növekedés
előző %-ában előző %-ában
1949 18 - 9 -
1960 93 517 1 -
1965 133 143 0,6 -
1970 186 140 7 -
1975 290 156 31 473
1980 633 218 98 313
1985 958 151 109 111
A növekedésben közrejátszott, hogy az FSzDV átvette a budapesti lakbérek beszedésének a feladatát, a közüzemi díjak t erén kiterjesztette működési körét a Budapest környéki településekre is, időközben nagy mértékben növekedett a fogyasztók, fogyasztásba bekapcsoltak száma, dinamikusan nőtt az egyes fogyasztók energia-fogyasztása is, s nőttek a lakbérek, egységárak is.
Induláskor, a megalapítás évében tetemes - áram, gáz, víz, csatorna - díjhátralék volt felhalmozódva. Hiába állapították meg 1946-ban, az új forint bevezetésekor, a valorizálás során viszonylag "alacsonyan" az egységárakat (ekörül folyamatosan éles viták dúltak, hónapokon belül módosítani kellett a díjakat), a fizetőképességgel és fizetőkészséggel mégis bajok voltak. A rend megteremtésének szellemében kezdte meg működését a Közüzemi Díjbeszedő Nemzeti Vállalat, illetve rögtön átkeresztelve (székesfővárosi tulajdonba adva) a Fővárosi Díjbeszedő Községi Vállalat.
Az ötvenes években a beszedett összegek gyors növekedésével egyidejűleg valóban radikálisan lecsökkent a nyilvántartott hátralékok összege, a hatvanas évek közepéig a fizetési fegyelem vissza nem térő megszilárdulásának lehetünk tanúi.
A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején jelenik meg ismét számottevőbb nagyságrendben a hátralékban maradás. Azóta a beszedett összegek növekedésével párhuzamosan - egészében annál valamivel gyorsabb ütemben - nő a felhalmozódó hátralékok összege is, a 8O-as években meghaladja a 100 millió Ft-ot. (Ezt közvetlenül nem lehet összehasonlítani a "terheléssel", mivel ez utóbbi egy-egy havi átlagos összeget jelent, a hátralék viszont tartalmazza visszamenőleg az összes ki nem egyenlített és veszteségként le nem írt elmaradást.)
A következőkben a 8O-as évek második felében lezajlott folyamatokra, tendenciákra irányítjuk figyelmünket.
A lakbér-hátralékokról
1986-ban az FSzDV által beszedendő lakbérek összege havi átlagban 203 mFt volt, 1987-ben 224 mFt (+10%), 1988-ban 268 mFt (+20%). Ez az FSzDV által beszedett lakbérek és rezsi-díjak együttes összegének kb. 1/4-e.[5] Éves szinten (1986-ban) a KSH kimutatása szerint Budapesten a beszedett lakbér 2,4 mdFt-ot tesz ki, a nem-lakásbérlemények után plusz 1,9 mdFt folyik be (ez nem az FSzDV-n keresztül) és ezt egészítette ki 4,1 mdFt állami támogatás. Ezek együttes összegének kellett fedeznie a tanácsi lakóházak - adott színvonalú - üzemeltetését, karbantartását, felújítását.
A lakbér-hátralékok számbavételéhez előrebocsátjuk, hogy itt a Budapest területén beszedett lakbérekről lesz szó, melyet a tanácsi bérlakásokért, illetve (külön megállapodás alapján) a szolgálati lakásokért szedtek be, havonta. Minden tétel egy-egy lakást takar.
A 8O-as években folyamatosan, s jelentősen nőtt a lakbér-hátralékos állomány. 1984-ben havonta átlagosan 24 ezer db lakbérszámla nem volt kifizetve (ez tartalmazza a korábbról kifizetetlenül maradt számlákat is), 1985-re 26 ezerre, 1986-ra 38 ezerre. 1987-re 54 ezerre, 1988-ra 67 ezerre nőtt ez a havi átlagos állomány (lásd a 2. táblát). Az éves növekedés üteme: 1985/84: 8%, 1987/88: 42%, 1988/87: 24% (1988/84: 279%).
2. tábla
A lakbér-hátralékos - tárgyhavi és halmozott - tételek száma (ezer db)
Hó 1984 1985 1986 1987 1988 1989
I . 23 34 39 57 70
II 17 25 30 44 62 68
III 20 24 34 46 64 68
IV 24 25 37 48 68
V 22 24 34 53 66
VI 20 26 38 57 70
VII 27 33 41 60 70
VIII 28 . 42 63 78
IX 29 . 45 62 71
X 25 . 45 60 63
XI . . 42 59 66
XII . . 36 53 67
Az évközi hullámzásokat kiegyenlítő átlagolás mellett egy-egy év azonos hónapját is érdemes összehasonlítanunk, hogy láthassuk mennyire sikerült a lakóknak rendezniük, illetve a beszedőknek behajtaniuk a felhalmozódó lakbér-elmaradást. Hat év február hónapját összehasonlítva (ez rendszerint az előző évi és az azévi átlag közötti állapotot mutatja):
1984 1985 1986 1987 1988 1989
Összes lakbér-hátralékos
tételek száma(ezer db) 17 25 30 44 62 68
növekedés (%) +47 +20 +47 +41 +10
Öt év alatt a lakbér-hátralékos számlák száma közel háromszorosára növekedett.
A rövid távú (egy-egy havi), vagy annak látszó lakbér-hátralékok alakulása
1986-ban havonta átlagosan 15 ezren nem fizettek lakbért, 1988-ban már átlagosan 25 ezren (67%-os növekedés) (lásd a 3. táblát). Az átlagok jótékonyan eltakarják, hogy 36 hónap alatt lényegében megduplázódott az adott hónapban ki nem fizetett lakbérszámlák száma.
A ki nem fizetett számlák között vannak persze azok is, ahol a lakó elhalálozott, elköltözött, elutazott és így nem volt kitől beszedni a lakbért (részben az utóbbi hatására éri el mindig nyáron a csúcspontját a lakbér-hátralék, részben ekkor jönnek a nagy téli rezsi-számlák is), a "valódi elmaradók" számának gyors növekedését mutatja azonban, hogy évvégére is rendszeresen egyre magasabb szinten stabilizálódik a hátralékos számlák száma.
Ez egyértelműen mutatja, hogy számszerűen hogyan növekszik Budapesten azon háztartások száma, ahol a díjbeszedő érkezésekor nincsen elegendő pénz, fizetőkészség a lakbér kiegyenlítéséhez.
3. tábla
A lakbér-hátralékos - tárgyhavi - tételek száma és összes tárgyhavi tételen
belüli aránya
1986 1987 1988 1989
Hó (1) (2) (1) (2) (1) (2) (1) (2)
I 13 3,1 16 3,9 23 5,6 24 5,9
II 11 2,7 20 4,9 24 5,7 25 6,1
III 13 3,2 21 5,1 23 5,6 26 6,3
IV 14 3,4 21 5,1 26 6,3
V 14 3,4 23 5,6 25 6,1
VI 16 3,9 25 6,1 26 6,3
VII 16 3,9 26 6,3 28 6,8
VIII 16 3,9 25 6,1 30 7,3
IX 16 3,9 25 6,1 27 6,6
X 16 3,9 25 6,1 24 5,9
XI 16 3,9 24 5,8 24 5,9
XII 13 3,2 21 5,1 24 5,9
(1) = tételszám (ezer db)
(2) = részarány (%)
A probléma nagyságrendjének reális megítéléséhez tudnunk kell, hogy 1986 első félévében a lakóknak átlagosan 96,7%-a időben befizette az adott havi lakbért, havi átlagban 3,3 %-uk maradt el a fizetéssel. A nem-fizetők aránya ugyan hat félév alatt megduplázódott (3,3-3,8-5,1-5,9-6,4%), de a lakók 93,6%-a továbbra is naprakész fizető.
Miközben az adott hónapban lakbérhátralékban maradóknak mind a száma, mind a lakbért fizetőkhöz viszonyított aránya megduplázódott, aközben a hátralékosok belső összetétele is némileg módosult. A teljes hátralékos állományon belül az adott hónapban hátralékban maradók folyamatosan 36-46%-ot tesznek ki. A teljes állomány növekedésén belül 1987-ben az eseti, egy-egy havi hátralékok aránynövekedése volt inkább jellemző, 1988-ban viszont már a halmozott, többhavi hátralékok aránya nőtt gyorsabban.
A szezonális hullámzások mellett jelentős térbeli differenciák is megfigyelhetőek. A kerületi adatokból levonható következtetések - mellyel ebben a tanulmányunkban részletesebben nem foglalkozunk - értelmezéséhez tudnunk kell, hogy az egy-egy havi adatsor csak egy "pillanatkép", a nagyságrendeken belül hónapról hónapra változik a hátralékosok száma, a halmozott és peren kívüli esetek száma, aránya; ilyen bontásban kalkulálni kell az egyes kirendeltségek eltérő szervezettségével, "szigorúságával" vagy "lazaságával", eltérő hátralékbehajtási stratégiáival is (lásd a 4. táblát).
4. tábla
Lakbér hátralékos tételek Budapest kerületeiben 1989. márciusában
Kerü- Számlá- Tárgy- Tárgy- Átlagos Hátra- Halmo- Ebből
letek zott havi havi lakbér lékos zott peren
tétel hátra- hátra- (Ft) átla- hátra- kívül
(ezer lékos lékos gos lékos (%)
db) tétel arány lakbér tétel
(db) (%) (%) (db)
I. 10,9 403 3,7 730 360 418 7
II. 16,8 674 4,0 800 690 820 13
III. 23,4 1205 5,1 720 580 1656 8
IV. 19,8 1308 6,6 710 520 1441 11
V. 17,9 604 3,4 770 550 1180 29
VI. 25,1 1343 5,4 600 550 2905 15
VII. 34,1 2449 7,2 540 410 5105 14
VIII. 36,2 2972 8,2 520 340 5272 11
IX. 28,5 3767 13,2 540 260 3829 7
X. 19,7 3420 17,1 570 270 3020 14
XI. 29,8 1141 3,8 720 820 2084 5
XII. 12,5 520 4,2 690 370 462 23
XIII. 37,7 1980 5,3 550 700 7382 24
XIV. 32,7 901 2,8 580 670 1634 7
XV. 15,9 669 4,2 720 590 1747 29
XVI. 1,8 105 5,8 510 300 157 58
XVII. 4,2 348 8,3 790 780 212 20
XVIII. 6,4 481 7,5 700 660 625 23
XIX. 12,3 673 5,5 620 440 797 15
XX. 8,9 644 7,2 540 330 479 39
XXI. 11,5 650 5,6 750 800 915 15
XXII. 3,7 237 6,4 590 420 358 18
Együtt 409,8 26494 6,5 630 470 42498 16
A "peren kívüli eljárás" alatt lévő lakbér-hátralékok[6]
Külön szabályok, belső eljárások alapján jut el egy-egy hátralékos ügy odáig, hogy peren kívüli eljárást indítanak a lakó ellen. Ez a - lényegében behajtási - eljárás az egyetlen valóban hatásos lehetőség a díjbeszedők számára, hogy az elmaradt lakbérhez hozzájussanak. (A lakbér-nemfizetéshez kapcsolódó esetleges "kilakoltatás" kívül esik a Díjbeszedő Vállalat ügykörén. Ilyenkor a vállalat jelzi a "megérett" esetet a megbízónak, s ha az is sikertelenül jár el, akkor a bírósági eljáráson keresztül kérhetik a bérlői jogviszony megszűntetését, majd lefolytathatják az államigazgatási eljárást.)
Míg az előzőekben azt láthattuk, hogy folyamatosan nő azok száma, akik egy-egy hónapban elmaradnak a lakbérrel, addig a peren kívüli eljárásra feladott esetek számának gyarapodása azt mutatja, hogy az elmúlt évek során a halmozott hátralékosok egyre nagyobb száma ellen indul jogi, végrehajtási eljárás.
Másképp fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a hátralékos probléma gyors növekedésének hatására megszigorodott a probléma-kezelés mechanizmusa, ugyanakkor a szigorúbb és racionalizáltabb "probléma-kezelés" sem tud gátat vetni a probléma növekedésének.
1984-ben havi átlagban 910 db lakbér-hátralékos üggyel foglalkozott folyamatosan a jogügyi osztály, ez a száma 1985-ben már 1420 (+56%), 1986-ban 2720 (+91%), 1987-ben 3209 (+18%), 1988-ban 4300 (+34%) volt átlagban (lásd az 5. táblát). A jogi ügyek számának öt év alatti ötszörösre növekedése egyben azt is jelentette, hogy az összes hátralékos tételen belül megnőtt az ilyen eljárásba bevontak aránya. (A peren kívüli eljárás alatt lévő ügyek száma tendenciát jelez, hónapról-hónapra új ügyek keletkeznek, régiek zárulnak le.)
5. tábla
Peren kívüli eljárás alatt lévő lakbér-hátralékosok száma
Hó 1984 1985 1986 1987 1988 1989
I . 1340 2078 3159 3503 6241
II . 1363 2199 3132 3724 6326
III . 1371 2306 . 3711 6609
IV 846 1482 2428 3023 3844
V 884 1517 2590 3060 3826
VI 938 1415 2921 3153 3937
VII 924 1361 2889 3076 4033
VIII 904 1345 2850 3020 3978
IX 901 1453 2996 3378 4585
X 975 1562 2969 3371 4746
XI . . 3090 3439 5962
XII . . 3322 3484 6167
Lakbér-hátralékok forintban kifejezve
Bennünket elsősorban az érintett háztartások körének alakulása érdekel, melyre a lakbér-hátralékos tételek számának alakulása kielégítően használható. Azonban a probléma nagyságrendjének és dinamikájának megítéléséhez a ki nem fizetett összegek is hozzátartoznak, annál is inkább mivel a bérbeadókat, illetve a díjbeszedő vállalatot is elsősorban a problémának ez a vetülete érinti, érdekli (lásd a 6., 7. és 8. táblát).
6. tábla
A lakbér-hátralék - tárgyhavi és halmozott - összege
(millió Ft)
Hó 1985 1985 1986 1987 1988 1989
I 8 13 17 21 31 40
II 9 15 17 22 31 39
III 9 16 18 23 32 41
IV 10 15 19 24 33
V 10 15 19 26 34
VI 11 15 20 27 37
VII 12 17 21 30 38
VIII 13 18 23 31 39
IX 12 18 22 30 39
X 12 18 21 31 39
XI . . 21 32 39
XII . . 21 30 38
7. tábla
A lakbér-hátralék - tárgyhavi - összege és teljes tárgyhavi lakbér-összegen
belüli aránya
1986 1987 1988 1989
Hó összeg rész- összeg rész- összeg rész- összeg rész-
(mill. arány (mill. arány (mill. arány (mill. arány
Ft) (%) Ft) (%) Ft) (%) Ft) (%)
I 4,6 2,4 5,3 2,5 9,1 3,9 12,2 4,7
II 4,3 2,2 6,7 3,1 8,7 3,7 11,5 4,5
III 4,9 2,5 7,4 3,5 9,0 3,8 12,2 4,7
IV 5,0 2,6 7,2 3,4 9,7 4,1
V 5,3 2,7 8,0 3,7 9,6 4,1
VI 5,7 2,9 8,4 3,9 11,0 4,7
VII 6,5 3,1 10,3 4,4 12,7 5,0
VIII 7,8 3,7 9,8 4,2 12,2 4,8
IX 6,4 3,0 9,4 4,0 12,2 4,8
X 5,6 2,6 9,6 4,1 12,5 .
XI 6,1 2,7 9,7 4,1 11,9 .
XII 5,5 2,6 8,3 3,5 10,6 3,1
8. tábla
A peren kívüli eljárás alatt lévő lakbér-hátralék összege (millió Ft)
Hó 1984 1985 1986 1987 1988 1989
I 1,8 3,0 5,0 7,6 10,0 12,9
II 1,8 3,3 5,3 7,6 10,0 12,9
III 1,9 3,5 5,7 8,3 10,1 13,4
IV 2,0 3,6 6,0 8,6 10,3
V 2,1 3,3 6,3 8,8 10,5
VI 2,1 3,2 6,7 9,2 11,0
VII 2,1 3,1 6,5 9,0 10,9
VIII 2,0 3,0 6,3 8,7 10,7
IX 2,1 3,4 6,6 9,3 11,6
X 2,3 3,5 6,5 9,3 11,7
XI . . 6,9 9,7 12,2
XII . . 7,4 10,3 12,7
Az összegek növekedésénél természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a 8O-as években folyamatosan nőtt a lakások bére, ez azonban elsősorban a hátralékban maradók számának növekedésén keresztül, s csak másodsorban a tételekhez kapcsolódó nagyobb összegeken keresztül hatott a hátralék-összegek alakulására.
Mint tudjuk, a 8O-as évek második felében minden év közepén automatikusan ("lépcsőzetesen") emelkedtek a lakbérek. Ez esetenként rendre 10%-os drágulást jelentett. Egészében 1986 elejétől 1988 végéig, 36 hónap alatt 34%-kal nőtt a lakbérszint, ugyanezen idő alatt 2,7-szeresére nőtt a tárgyhavi lakbértartozások összege. Forintban kifejezve a budapesti lakbérek átlaga az 1986 eleji 470 Ft-ról 1988 végére 630 Ft-ra nőtt. (A bérbeadókat 1988 végén havonta 65 millió Ft-tal több bevétel illette meg, mint 1986 elején Ebből azonban a korábbi kb. 5 millió Ft helyett kb. 12 millió Ft nem folyik be az adott hónapban...) A hátralékban maradók lakbérátlaga is megnőtt ezen időszak alatt (385 Ft-ról 470 Ft-ra), azonban alacsonyabb arányban (22%), mint az összes lakbérek szintje; nőtt az átlag lakbérszint és a hátralékban maradók lakbérszintje közötti különbség. Adatainkból az nem állapítható meg, hogy ennek oka az-e, hogy egyre több, zömmel átlagosnál alacsonyabb lakbérű, kisebb, alacsonyabb komfortfokozatú lakásban lakó, relatíve szegényebb lakó nem tudja megfizetni a lakbért, vagy növekszik-e az átlagosnál magasabb lakbérű lakásokban élők hátralékban maradása is, miközben a városi szegény népesség lakbér-nemfizetése még dinamikusabban terjed, lefele húzva a hátralékosok átlag-lakbérszintjét.
A budapestiek 1984-ben egy-egy hónapban, átlagosan 11 millió Ft lakbérrel tartoztak a bérbeadóknak (az adott havi és azt megelőző hátralékok együttszámolva), 1985-re ez 16 (+45%), 1986-ra 20 (+25%), 1987-re 27 (+35%), 1988-ra 36 millió Ft-ra (+33%) emelkedett.
Az egy-egy hónapban aktuálisan elmaradt befizetések nagysága 1986-88 hat félévében két és félszeresére nőtt (5- 6,3-7,2-9,5-9,5-12,0 mFt), s megduplázódott az adott hónapban ki nem fizetett összegek teljes kifizetendő lakbér-összegen belüli aránya is. A hátralék probléma reális pénzügyi súlyát mutatja, hogy egy-egy hónapban a kifizetendő lakbér-összeg 2,6%-a (1986. 1. félév), illetve 4,2%-a (1988. 2. félév) nem folyik be az elvárt időpontban.
Eközben jelentősen - hatszorosára - nőtt 1984-88 között a végrehajtással behajtani kívánt lakbér-összeg [havi átlagban: 1984: 2 mFt, 1985: 3,3 mFt (+65%), 1986: 6,3 mFt (+91%), 1987: 8,8 mFt (+40%), 1988: 11,0 mFt (+25%)].
A díjbeszedő vállalat a probléma növekedésével párhuzamosan egyre komolyabban kezeli a követelések behajtásának kérdését, ezt látjuk abból is, hogy az összes hátralékos összegnek 1984-ben 18%-át tette ki átlagosan a végrehajtási eljárás alatt álló állomány, 1987-ben már 31%-át (!). Ez lényegében azt jelenti, hogy ahol a szabályok szerint peren kívüli eljárást lehet kezdeményezni, ott többségében ez hamarosan meg is történik.
A közüzemi hátralékokról
Igaz, hogy az FSzDV által beszedett lakossági közüzemi díjösszegek (itt: áram, gáz, víz, melegvíz, távfűtés) nagyságrendileg két és félszeresét teszik ki a behajtandó lakbéreknek (a közüzemi szolgáltatások a lakosság sokkal szélesebb körére terjednek ki), a hátralékok összege is nagyobb itt - mi mégis csak rövidebben tudunk foglalkozni statisztikai összefoglalónkban ezzel a területtel. Ennek oka, hogy a közüzemi szolgáltatásokra vonatkozóan főleg csak összegszerű és halmozott (göngyölt) adatok állnak a rendelkezésünkre. Ez a háztartások irányába mutató feldolgozást megakadályozza. A másik probléma, hogy a közüzemi díjak fizetésének rendszere nem egységes (az áram-, gázdíjakat minden hónapban a fogyasztók egyik fele fizeti két hónapra visszamenően, kéthavi fogyasztás alapján a 8O-as évek végén, a távfűtést mindig az adott hónapban fizetik, miközben egymással nem egyező, erős évközi hullámzások jellemzik mindezen szolgáltatások igénybevételét és térítését).
Először csak az áram-fogyasztással együtt járó hátralékokat tekintve, megállapítható, hogy 1984-88 között a halmozott hátralékok egy hónapra jutó összege közel három és félszeresére nőtt (1984: 14 mFt, 1985: 24 mFt (+71%), 1986: 28 mFt (+17%), 1987: 34 mFt (+21%), 1988: 47 mFt (+38%) (lásd a 9. táblát).
9. tábla
Hó 1984 1985 1986 1987 1988 1989
I 11 18 24 38 40 55
II 11 25 25 29 42 55
III 13 28 29 31 42 59
IV 15 21 29 32 50
V 15 24 31 35 47
VI 16 25 30 36 48
VII 14 26 29 37 53
VIII 14 28 30 37 51
IX 13 24 28 33 48
X 12 21 24 31 48
XI . . 25 32 47
XII . . 27 37 52
Az áram és a többi közüzemi hátralékösszeg rendkívül gyors növekedése esetén szintén számolni kell az időközbeni áremelkedések hatásával is, azonban itt is igaz, hogy ezek elsősorban a hátralékban maradók számának növekedésén keresztül, s csak másodsorban a számlákhoz kapcsolódó nagyobb összegeken keresztül hatottak a hátraléktömegek alakulására (lásd a 10. táblát).
10. tábla
A közüzemi szolgáltatások díjának emelkedése a vizsgált időszakban Budapesten
Áram Városi gáz Földgáz Távfűtés Melegvíz
(Ft/kWó) (Ft/köbm.)
1985.4.1.[7] 0,75- 1,14- 2,20- 3,90- 10,20-
1,00 1,44 2,74 4,80 13,50
1987.7.20. 1,00- 1,44- 2,74- 4,80- 13,50-
1,25 1,70 3,24 5,70 17,40
Az 1985.4.1. előtti és az 1987.7.20. utáni egységár növekménye
67% 49% 47% 46% 71%
Kis kitérőként, kommentár nélkül, bemutatjuk az 1988 végén érvényes közüzemi díjszabás áramdíjakra vonatkozó részének egy részét (a díjszabás többi fejezete is hasonlóan "egyszerű" és "konzisztens"):
Egyes áramdíjak 1988 végén
Háztartási áramdíj községekben 2,45 Ft/kWó
Háztartási áramdíj egyéb városokban 2,05 Ft/kWó
Háztartási áramdíj kiemelt városokban
és bányatelepeken 1,70 Ft/kWó
Háztartási áramdíj Budapesten 1,25 Ft/kWó
Háztartási áramdíj szovjet lakásokban (sic!) 0,60 Ft/kWó
Háztartási áramdíj villamosipari
alkalmazottaknál havi 100 kWó alatt 0,42 Ft/kWó
havi 100 kWó felett 0,35 Ft/kWó
Háztartási forróvíztároló községekben 2,45 Ft/kWó
Háztartási forróvíztároló egyéb városokban 1,80 Ft/kWó
Háztartási forróvíztároló kiemelt városokban 1,45 Ft/kWó
Háztartási forróvíztároló Budapesten éjjel 0,90 Ft/kWó
Háztartási forróvíztároló villamosipari
alkalmazottaknál éjjel 0,35 Ft/kWó
Általános ipari áramdíj 3,80 Ft/kWó
Általános ipari áramdíj éjjel 1,50 Ft/kWó
Társas és szövetkezeti tulajdonban lévő
közösségi célú áramfogyasztás díja 1,70 Ft/kWó
A végrehajtási eljárásba vont áram-hátralékos összeg öt év alatt közel hétszeresére nőtt (havi átlagos halmozott összeg: 1,4 - 9,4 mFt). E téren is megfigyelhető az eljárás szigorodása, 1988-ban az összes tartozás 1/5-ét próbálják így behajtani, 1985-ben ez az arány még csak 10% volt (lásd a 11. táblát)
11. tábla
A peren kívüli eljárás alatt lévő áram-hátralék összege
(millió Ft)
Hó 1984 1985 1986 1987 1988 1989
I 1,4 2,7 3,2 5,8 8,7 11,3
II 1,4 2,9 3,5 5,9 8,8 11,4
III 1,4 2,8 3,7 6,4 8,6 11,7
IV 1,4 2,9 4,1 6,7 8,7
V 1,4 3,0 4,5 6,9 8,8
VI 1,4 1,9 4,6 4,4 9,0
VII 1,4 1,9 4,4 7,4 9,2
VIII 1,4 1,8 4,3 7,2 8,9
IX 1,4 2,0 4,7 7,8 9,7
X 2,5 2,1 4,7 8,0 10,1
XI . . 5,1 8,4 10,7
XII . . 5,5 8,8 11,1
Az áram esetében azonban lehetőség van a szolgáltatás megszüntetésére, szüneteltetésére is: ki lehet kapcsolni. 1983-ban 4837, 1984-ben összesen 7009 alkalommal, 1985-ben 7114, 1986-ban 7220, 1987-ben 8077, 1988-ban pedig 7619 alkalommal, tehát hetente átlag 150 lakásban hajtottak végre áram-kikapcsolást Budapesten. (Nagyságrendileg: a kikapcsolások a fogyasztók kevesebb mint 1%-át érintik.)
Az összes megfigyelt közüzemi szolgáltatás - áram, gáz, víz, melegvíz, távfűtés - hátralékos számláinak havi átlagos halmozott száma 1986-ról 1988-ra 99 ezer db-ról 181 ezer db-ra emelkedett.
Ezen belül is jelentősen megnőtt a végrehajtási eljárásba vont számlák száma is, aránya is. 1986 januárjában is már 31 ezer (!) közüzemi számla volt a jogügyi osztályon eljárás alatt, 1988 decemberére számuk 61 ezerre nőtt, ez aktuálisan kb. nyolc ezer családot érint.
Hiába jön be a behajtás eredményeként havonta kb. 1 millió Ft, ezt mindig meghaladja az újratermelődő elhúzódó hátralékok nagysága.
12. tábla
Egy hónapra jutó átlagos közüzemi terhelés összege és halmozott hátralék-összeg
(millió Ft)
Áram Gáz Víz Melegvíz Távfűtés Együtt
Teljes terhelés (mill.Ft)
1986 276 136 19 26 82 539
(%) (51) (25) (4) (5) (15) (100)
1987 302 156 19 30 90 597
(%) (51) (26) (3) (5) (15) (100)
1988 361 181 7 35 102 686
(%) (53) (26) (1) (5) (15) (100)
Hátralék (mill.Ft)
1986 25 8 2 3 9 47
(%) (48) (17) (4) (6) (19) (100)
1987 32 15 2 3 12 64
(%) (50) (23) (3) (5) (19) (100)
1988 47 18 2 4 17 88
(%) (53) (21) (2) (5) (19) (100)
A közüzemi szolgáltatások körében a gáz és a távfűtés esetében figyelhetünk meg eltérést összfogyasztásbeli súlyuk és hátralék-összegen belüli súlyuk között: a gázdíj-hátralék alacsonyabb, a távfűtési díjhátralék magasabb, mint összfogyasztáson belül képviselt arányuk. Ennek talán az az oka, hogy a gázszolgáltatás kikapcsolható, s ez nagy rizikót jelent, a távfűtés ezzel szemben egyáltalán nem kapcsolható ki, nem-fizetés esetén sem. De a megfigyelt eltérésnek árbeli, s egyéb okai is lehetnek (lásd a 12. táblát).
*
Egy-egy statisztikai adat, számjegy egy-egy budapesti családot reprezentál. Közülük kerestünk fel néhányat interjús kérdőívünkkel, hogy elmondhassák nekünk mindazt, amire a számok legfeljebb csak utalhatnak.
II. Kik a díjhátralékosok, mi a díjhátralékosság?
2.1. A díjhátralékosok megtalálhatóságáról, a felvétel módszeréről
Általában egy empirikus szociológiai felmérés "technikailag" (a mintaválasztáskor, az információgyűjtés, a kérdezés során, s a feldolgozáskor) a vizsgálandó probléma, vagy csoport megragadhatóságát, behatárolhatóságát, viszonylag konszenzuális kategóriák, eljárások szerinti "nyilvántartását" feltételezi. Az általunk vizsgált probléma megközelítéséhez az ilyen jellegű feltételek csak minimálisan, alig álltak rendelkezésre.
Ha olyan családok életét akarjuk megismerni, akik valamilyen okból nem fizették ki lakbérüket, rezsi-számlájukat, akkor először is meg kell találnunk őket. Márpedig a nem-fizetés egyik - nehezen becsülhető súlyú - válfaja éppen az, amikor valaki nem található meg a hivatal, adott esetben a Díjbeszedő Vállalat által. Vagy mert már elköltözött, vagy mert hosszabb-rövidebb ideje beteg, kórházban van, rokonainál, ismerőseinél lakik, börtönben van, vagy mert olyan a munkája, időbeosztása, hogy "soha sincs otthon", illetve kiszámíthatatlan, hogy mikor tartózkodik a lakásban, vagy már arról van szó, hogy "bujkál" (otthon van, de senkinek nem nyit ajtót, kutyával védi magát a számára illetéktelen illetékesek elől, letagadtatja magát, illetve "menekülésben van", más helyeken húzza meg magát).
A megtalálhatóság okként is, következményként is kapcsolódik a díj-nemfizetéshez. (Nem általában, de bizonyos esetekben.) Hátterében olyan sajátos, "megszokottól" eltérő lakáshasználat áll, melyben a lakás - aktuálisan, vagy hosszabb ideje - nem kapcsolódik össze az otthon meglétével, egy rendszeresen és rendszerszerűen használt, biztonságul szolgáló privát tér belakásával. Ilyen helyzet - mint később még látni fogjuk - számos okból kialakulhat. Nyilvánvaló, hogy a meg-nem-találás gondja, s egyes esetekben indítéka azokhoz a hivatalokhoz, szervekhez, intézményekhez kapcsolódik, amelyeknél a lakó ügyként szerepel.
Kézenfekvő kiinduló pontnak tűnik, hogy annak, akinek nem fizetnek "van egy listája", nyilvántartása azokról, akik nem fizetnek. Hamar rá kellett jönnünk, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mivel a díj-nem-fizetés intézmény és állampolgár közötti aktusként realizálódik, ezért - úgy gondoljuk - nem teljesen mellékes, hogy az adott intézmény mennyire megbízható információkkal rendelkezik egyáltalán a díj-nem-fizetés nagyságrendjéről, jellegéről stb. Szempontunkból most csak annyit érdemes az intézmény információs rendszeréről tudni, hogy a kiszámlázás - mint bárki tapasztalhatja - egy, minden budapesti fogyasztó nevét, címét tartalmazó központi számítógép segítségével történik, a beszedés azonban sokkal decentralizáltabb, emberközi kapcsolatokon, "kézimunkán" alapul.
Az egyes - egy vagy két kerületre kiterjedő - kirendeltségek közül van olyan, ahol csak a ki nem egyenlített számlák számát és összegét küldik tovább a központnak, az ilyen számlákat nem különítik el, azokat több tízezer számlából kellene kikeresni. Van, ahol kis spirál füzetben jegyzik fel a hátralékosok nevét, címét, s vannak olyan kirendeltségek is, ahol kisszámítógépre visznek minden hátralékban maradt számlát, a fogyasztó nevével, címével. Maguk a számlák egy-egy kirendeltségen belül elkülönült területi csoportosításban (rajononként) gyűlnek, a rajonos az alá beosztott díjbeszedőnek adja ki és tőlük kapja vissza a számlákat.
Ebben a rendszerben ha valakit először nem talál meg a díjbeszedő, vagy éppen nincs pénz a háznál a számla kifizetéséhez, de a díjbeszedő visszamegy nemsokára a számlával és azt akkor kiegyenlítik, ebből soha nem lesz információ (hátralék) a kirendeltségnél sem. Ha nem megy vissza, vagy nem tudja beszedni, akkor az adott hónapban ez az összeg már hiányzik a kirendeltségnél, a hiányt (Ft-összeget) nyilvántartják. A nem-fizető személyét vagy igen, vagy nem. Ha a következő fizetésnél is probléma van, akkor ugyanez ismétlődik - az előzményektől elkülönülten. Csak ha már egy fogyasztónál vagy az összeg, vagy az alkalmak bizonyos határokon túl is halmozódnak, akkor kerül a - most már esetté vált - számla-sorozat a díjbeszedőtől, illetve a rajonostól a kirendeltség-vezetőn keresztül a jogi osztályra: behajtandó ügyként "feladják" a számlákat.
Ha ezután sem fizet valaki, akkor újra kezdődik a folyamat számlánként ellőről, először egyhavi, majd halmozódó hátralékosként.
Az eljárást bonyolítja - de ebbe már végképp nem bonyolódunk bele -, hogy az a bizonyos határ, amikor egy halmozódó hátralékot ügyként feladnak igen változó, a feladás ideje gyakran nem egyszerűen a halmozódásokhoz, hanem a kirendeltség kapacitásához, munkaritmusához igazodik. "Ki lehet tisztítani" a hátralékos számlákat (gyors és sűrű "feladásokkal"), de el is lehet húzni a folyamatot, hogy egyszerre nagyobb tömegű rutinmunka gyűljön össze; közben lehet áramot, gázt kikapcsolni (plombálni), a fogyasztó beszaladhat és kiegyenlítheti havi vagy többhavi számláját. Az információk szempontjából nem mindegy, hogy a fogyasztó a vállalati havi elszámolás lezárása előtt vagy után "szalad be", hasonlóképp lehet, hogy csak kicsit csúszik az OTP-átutalásos számlák átutalása, lakáscseréknél döcög a bontott számlák kiegyenlítése, az elköltözésről vagy elhalálozásról csak késve informálódik a hivatal stb.stb.
Mindez a fogyasztó számára bizonyos szempontból egy védettebb helyzetet teremt annál, mint ha minden botlása, elmaradása szisztematikusan és névszerint nyilván lenne tartva. (A halmozódó hátralékosok ilyen helyzetét szüntette meg később, hogy a jogi osztályon megvalósult a név, cím és hátralék szerinti nyilvántartás kisszámítógépen).
Az előzőekben vázolt állapot - véleményünk szerint - pontosan tükrözte az intézmény viszonyát a díj-nem-fizetés problémájához. Az intézményt - természeténél, feladatánál fogva - alapvetően a kifizetendő, illetve a hiányzó, ki nem fizetett Ft-összeg érdekli, eljárásai, nyilvántartásai is ennek behajtására irányulnak. Ez - természetszerűen - nem egyezik a probléma társadalmi elterjedtsége, dinamikája, jellege iránt érdeklődők szempontjaival. Mi végül is szerencsések voltunk, olyan kirendeltséget kerestünk fel, ahol viszonylag kielégítő információk voltak.
A mintaválasztás és kérdezés során elsősorban arra próbáltunk ügyelni, hogy a mintaválasztáskor rendelkezésünkre álló információk alapján kirajzolódó alcsoportok reprezentánsai a vizsgálatban szerepeljenek - ha nem is a (csak feltételezhető) súlyuknak megfelelő arányban.
Mintánkat négy listáról választottuk. Az 1987. októberében a kirendeltségnél hátralékban maradt összes háztartás közül úgy választottunk ki véletlenszerűen 288 címet, hogy minden ökológiai típusból (hagyományos proletár körzet, új lakótelep, kertes-családi házas, régi lakótelep, átmeneti-vegyes, polgári bérházas) kb. 50 cím bekerüljön a mintába. A hátralékosok valóságos belső arányainak megfelelően e mintába dominánsan kishátralékosok kerültek be. Az értelmezéshez az így bekerülteken túl további "nagyhátralékos" címekre volt szükségünk, ezért az 1987. szeptember-novemberében felgyűlt "jogügyi esetek" (jogi osztálynak átadottak) közül véletlenszerűen választottunk 67 címet. A mintát még kiegészítettük 18 olyan címmel, ahol 1987/88. fordulóján kikapcsolták az áramot. Az íly módon rendelkezésünkre álló 462 db-os mintából 280 címet kerestünk fel, s ebből 55 esetben készítettünk kérdőíves interjút.
A felkeresett 280 cím 58%-ában találkoztunk azzal a helyzettel, hogy ugyan a kirendeltségnél megjelenik a nem-fizetés, de a hátralékos lakó már elköltözött, vagy soha nincs otthon, vagy a lakó elmondása szerint ô nem hátralékos, csak adminisztratív hiba történt (valóban számos nyilvántartási hiba is becsúszik, ugyanakkor érzékelhetően ez olykor a válaszadás burkolt visszautasítását jelentette). A felkeresettek 19%-ával azért nem sikerült találkoznunk, mert ugyan biztosan tudtuk (pl. a szomszédoktól), hogy a megadott címen lakik, azonban egyszer sem sikerült valóban otthon találnunk őket (minden ilyen esetben háromszor kerestük fel az adott címet). 9 háztartásban pedig nem vállalták a válaszadást (lásd a 13. táblát).
A megkérdezettek a hátralék "halmozottságát", "nagyságát" tekintve nagyjából reprezentálják az egyes almintákba bekerülteket. A rendelkezésünkre álló adatokból annyi megállapítható, hogy az októberi hátralékosok közel 60%-a nem több, mint egy tétellel maradt el, csúszott el. Itt az egy hátralékos háztartásra jutó átlagos hátralékos tételszám 2,3 db, míg a szeptember-novemberi feladásba bekerülteknél átlagosan 7,1 db. Ez utóbbi háztartásoknak átlagosan 4000 forintnyi tartozásuk van a vállalattal szemben, míg a március-júniusi feladásban szereplők tartozása átlagosan 5300 Ft (lásd a 14., 15., 16. táblát). (A táblázatokból az is kiolvasható, hogy az utóbbiaknál inkább a nagyobb hátralékösszeggel rendelkezők körében készült el a kérdőíves felvétel, az előzőeknél inkább a több, de egyenként kisebb összegű tétellel hátralékban maradtak lettek megkérdezve.)
13. tábla
Minta Ott lakik, Elkölt., Nem vál- Kérde- Egyéb Együtt
nem volt nincs ott, lalta zett
otthon adm. hiba
Okt-i hátr.(fô)
35 137 8 25 83 288
Szept- nov-i föladás (fô)
4 2 - 9 52 67
Márc- jún-i föladás (fô)
15 23 1 14 36 89
Kikapcsolt (fô)
- - - 7 11 18
Együtt 54 162 9 55 182 462
14. tábla
Októberi hátralékosok
Tétel Ott lakik, Elkölt., Nem vál- Kérde- Egyéb Együtt
szám nem volt nincs ott, lalta zett
otthon adm. hiba
1 21 83 2 12 53 171
2 4 25 0 6 13 48
3 5 12 1 1 7 26
4 - 6 2 6 2 4 3 17
7 - 8 2 7 1 2 2 14
9 -10 1 1 0 0 4 6
11 - 0 3 2 0 1 6
Együtt 35 137 8 25 83 288
Tételszám szerinti arányok (%)
1-2 72 76
3-4 20 15
5- 8 9
Együtt 100 100
Egy hátralékosra jutó hátralékos tételszám (db)
2,2 2,2 (5,8) 2,5 2,1 2,3
15. tábla
Hátralékos tételszám
Szeptember-
novemberi feladás 1-2 3-4 5-7 8-10 11-13 14- n.a. Együtt
Minta (fô) 5 20 18 8 5 8 3 67
Kérdezett (fô) - 1 3 - 1 3 1 9
Szeptember- Egy hátralékosra Egy hátralékosra Egy hátralékos
novemberi jutó hátralék- jutó hátralékos tételre jutó
feladás összeg tételszám hátralékösszeg
Minta 4000 Ft 7,1 db 558 Ft
Kérdezett 3900 Ft 10,5 db 371 Ft
16. tábla
Háztartásonkénti - 1999 2000- 4000- 7000- n.a. Együtt
hátralékösszeg (Ft) 3999 6999
Szeptember-novemberi
feladás (fô) 11 26 17 10 3 67
kérdezett 1 3 3 1 1 9
Március-júniusi
feladás (fô) 19 21 27 22 - 89
kérdezett 2 5 2 5 - 14
Egy hátralékosra jutó hátralékösszeg
Március-júniusi feladás
Minta 5300 Ft
Kérdezett 6300 Ft
Kis "mozaikokból" összeálló kutatásunk nem annak a célnak a jegyében szerveződött, hogy a szokásos statisztikai elvárásoknak megfelelő áttekintést kapjunk egy jelenség népességen belüli súlyáról, különböző tényezők statisztikai összefüggéseiről, vagy akár egy csoport számszerűsíthető jellemzőiről. Eddigi - bizonyosan korlátozott - tapasztalataink szerint az ilyen megközelítés során igen nagy a veszélye annak, hogy a vizsgálandó probléma, jelenség sok lényeges eleme elsikkad, elvész a feldolgozás során, s - más oldalról - ugyanez a veszély fenyeget akkor is, ha számtalan jobb-rosszabb egyedi mélyinterjúra épül fel egy szociológiai igényű vizsgálat.
E meggondolásokból kiindulva választottuk azt a módszert, hogy igen kis - egyedileg és csoportosítva is közvetlenül és egészében is áttekinthető - számú esetet vizsgálunk meg, úgy, hogy a kérdezők már induláskor jól ismerjék és értsék a vizsgálat valóságos belső logikáját. A kérdőíves és interjús formát vegyesen használhassák a kérdéssor segítségével - alkalmazkodva a váratlan és az általánoshoz képest gyakran szokatlan, különös szituációkhoz.
Ez utóbbi kapcsán itt csak megemlítjük, - később erre még óhatatlanul vissza kell térnünk -, hogy olyan háztartásokról kérdeztünk, ahol sokszor maga a háztartás is csak nehezen, vagy alig definiálható, kiadásokról és jövedelmekről, adósságokról és nem-fizetésekről kérdeztünk, melyek mindegyike a háztartások szuverén intim-szférájába tartozik. Ismeretlenül és idegenül is beavatottá kellett válnunk, de csak a bennünket érdeklő probléma erejéig, s ehhez úgy kellett bizalmat teremtenünk, hogy bennünk ne az okvetetlenkedő, kíváncsiskodó "tudóst", s ne a számon kérő vagy esetleg valamiben mégis segíteni tudó hivatalosságot lássák. A "megértő szociológus" szereptől maximum a támogató, segítő szakértő állampolgár szerepéig mehettünk, mentünk el.
Bár inkább benyomás, mint pontosan bizonyítható tény, de a kérdezés során általában azt tapasztaltuk, hogy a valamitől-való-félelmeknél, és a valamiért-való-siránkozásoknál erősebb a kiábrándultság, az elkeseredés, a megértő állampolgárnak szóló se jobbat, se rosszabbat már nem váró őszinteség. (Természetesen a "titkok és rejtelmek" szuverén megtartásával.) E benyomás persze a kérdezett-kérdező viszonyán túl a családok sajátos helyzetéből, kultúrájából is táplálkozhat.
2.2. Kik a díjhátralékosok?
Ahogy a díjbeszedő vállalatból látják
(Vállalati központ) "Hogy ez a társadalomnak, Budapestnek melyik rétegéből kerül ki? Két dolgot mondok: egyrészt a lumpen részéből kerül ki, a másik része pedig a hanyagságából és a nemtörődömségéből. Egy van, amit általában tudunk, összességében a nyugdíjasaink a legrendesebbek. Ezek az idős emberkék hozzászoktak valamihez: ha vásárol valamit, azért fizetni kell. Ezért pontosabbak. A többi részénél sajnos - ez az én egyéni véleményem - egy kicsit elengedtük a dolgokat. Ami azt jelenti, hogy nem sokat, vagy nem eleget foglalkoztunk az állampolgári fegyelem kérdésével, nem foglalkoztunk azzal, hogy az embereket arra neveljük, hogy kötelességeiket teljesítsék. A demokrácia és a humanizmus, a szocializmus örve alatt olyan elnézőek vagyunk, amit nem lehetne. Szóval mi így látjuk.
Összességében a lakosság fizetőképessége romlott. Az árak gyorsabban emelkednek, a bérek nem egyenlítődnek ki. Mindig jobban romlik az életszínvonal. Ez hozzájárul a számlák ki nem fizetéséhez.
Van olyan is, hogy a szolgáltató vállalat, az Elektromos Művek felmegy az oszlopra és úgy kapcsolja ki az áramot. De előfordul, hogy ez sem sikerül, mert ott állnak a ház előtt késsel, bicskával, baltával. Nem túlzok, amikor ezt mondom, ilyenek is vannak. Hogy ez melyik rétegre tevődik, azt nem kell mondanom, az igazság az, hogy a barnabőrűek, hogy finoman fejezzem ki magam, ott vannak a nagyobb problémák, és ott van a legtöbb gyerek.
Próbáljuk mi is, hogy bizonyos esetekben lojálisak legyünk, de ez nem mindig sikerül, végtelenségig nem lehet. Ezek a színesbőrűek tönkreteszik a lakást, azt a lakást, ami egy-két millió forintba kerül. Van, aki húsz évig kuporgat lakásra, ezek meg kapnak lakást."
(Jogi csoport) "Az árammal, gázzal viszonylag könnyebb a helyzetünk, mert ott megszüntethetjük a szolgáltatást. De a távfűtés, melegvíz ugyancsak gyarapodhat, nagyobb méretű lakásoknál ez jelentősen növekszik is. Ennek az érvényesítése azért nehézkes, mert ha olyan a polgár, hogy munkahelye nem nagyon van, lefoglalható ingósága úgyszintén nincs - akad ilyen is - ez bizony nehézkes. Akkor lehet ingatlanfoglalással (OTP öröklakásnál). Ez megint olyan, hogy összeghatárhoz kötött: most ötezer forint alatt nem lehet, csak ötezer forint felett. De kérdem én, ennyiért mikor fognak elárverezni egy nyolcszázezer forintos ingatlant? Ez általában annyit jelent, hogy ráterhelik az ingatlanra. De ha ô ott békésen él távfűtéssel, melegvízzel, fütyül arra, hogy se áram, se gáz, akkor évek hosszú során is háborítatlanul élhet ott.
Vannak a halottak, akiknél az örökösökkel szemben ugyanúgy érvényesíteni kell; vannak a disszidensek, akik nyár végén, ősszel jelentenek nagyobb számot; és akkor vannak a nem-fizetők. Na most ebben a kategóriában is van többféle. Mert van, aki a vélt igazát hajtja, ezek vannak nagyon kevesen. Értem ezalatt, hogy kérem beázik a tetőm, az IKV nem csinálja meg a csapot... Aztán óhatatlanul vannak, akik a gazdasági helyzetük miatt nem tudnak fizetni. Érezhető, hogy számuk egyre nő. Amikor vagy sok a gyerek, vagy nagyon kis nyugdíjas.
Van a ténylegesen nem-fizetők, én úgy hívom egyszerűen, hogy a linkek, a trógerek, a stricik, nem is tudom, nem akarom ragozni. Ezeknek van itt a nagyobb hányada, akik gyakorlatilag nem dolgoznak, vagy alkalmi munkából élnek, fölveszik a napi jussot és egyenesen mennek a talponállóba Ez a legtöbbje.
Még egyet említenék, a házastársak közti huzavonából eredő problémát, ami megint csak szép számmal emelkedett, ez eléggé tipikus.
...Még egy közvetlen észlelés: amikor idejön a polgár az ablakhoz, belehel, és akkor már nekünk egy pohár szódát kellene inni. Ez nagyon gyakran előfordul sajnos, hogy olyan züllött állapotban van, hogy egyszerűen kidöntené ezt a falat. Ezt az ablakot is azért csináltuk, mert betódultak ápolatlan, büdös, alkoholtól bűzlő, züllött alakok tömegei. A másik pedig, hogy olyan istentelenül agresszív, hogy veszélyeztette itt a kollégáim épségét. Nyilván, hogyha idejön az öreg nénike és két könny között elmondja - nem kell sírni, mert egyébként nem szeretem a síró embereket -, hogy mit tudom én milyen strici volt a fia, vagy az albérlője, vagy akármi, és látszik, hogy nagyon szerény, olyan kis rendes, ápolt, tényleg lelkiismereti kérdést csinál, mert neki soha életében nem volt tartozása, becsületesen él - hát persze, hogy az ember ezt kiszűri.
Az előttem lévő itt már egy kicsit elfásult, kemény ember volt. Én sokszor nem is értettem őt, és olyan szívtelennek tartottam. Rá kellett jönnöm, hogy neki van igaza.
Történt pedig az, hogy egy alkalommal betelepedet ide egy kreolbőrű ember. Hót elegánsan volt felöltözve, volt már tízezer forint tartozása. Előadta, hogy nagyobb összeget vár, napokon belül kiegyenlít a számláit, udvarias volt. Adtam neki egy felfüggesztőt, elment. Nem telt bele tíz perc, csörög a telefon, X.Y. a kerületi kapitányságról, ilyen és ilyen ember után érdeklődik. Kiderült, hogy ez egy strici és tróger volt, hajtotta az egész város rendőrsége.
Lehet, hogy kérgesnek, szívtelennek tűnt, amit elmondtam, és lehet, hogy esetenként annak látszom. Csak egészen másképp néz ki, amikor innen az ember nap mint nap tapasztalja.
Még egyet had mondjak el. Nekem ezek a szükséglakások jutnak az eszembe, hogy ez valahol elgondolkodtató. Hogy amikor háromszáz forint alatt nem lehet végrehajtást kérni, akkor mit tudunk tenni olyan lakbéreknél, amik ilyen 40-50-60 forintot tesznek ki havonta. Egész egyszerűen felmerül, hogy van-e értelme annak, hogy ilyen lakbérekkel kínlódunk? Csináljunk olyan, hogy ide bepakoljuk, mert egyszerűen nem dolgozik, vagy az anyagi helyzete olyan, hagyjuk a fenébe, nem éri meg. Egy ilyen pitiáner összeggel dolgozik a jogi csoport adminisztrátora, a jogász, a végrehajtó, ha per van, akkor a bíró is.
A mostani kilakoltatási ügyekben szereplők trógerek, kifejezetten azok, akik egyszerűen felrúgnak mindenféle normát és nincs semmiféle értékítéletük. Zömében régi lakásban élők, de meg kell mondanunk, hogy nagyon rosszak a tapasztalataink az új lakásokba költözőkről is. Kifejezetten a Havanna lakótelepen tragikus, hogy hogy áll. Nagyon sok volt a hátralékosunk és egészen egyszerűen kétségbeejtő, hogy hogy tönkreteszik a lakásokat... Akik eleve élték már a maguk életét abban a szükséglakásban is, már hátralékos volt, az teljesen stupid és belemegy az új lakásba, nem törődik vele, hogy mi lesz. Nap mint nap találkozom ezekkel a linkekkel. Fiatalon, negyvenévesen, leszázalékoltan, mert elitta a máját, nem dolgozik. Magyarul: a társadalom ingyenélői. Mibe kerül ez a társadalomnak? Az ön zsebéből, az ô zsebéből, az én zsebemből, a harmadikéból.
Természetesen idejön a Családsegítő Központ, amikor megint felforr az embernek az agya, hogy ez a segélyezés ne mindég a közösből menjen, megint csak azokéból, akik rendesen élnek. Ezeknek nagyon kis része, aki ténylegesen rászorul. A java része olyan, aki elissza, vagy eleve nincs is jövedelme. Ez a szegényebb, de tehet róla, Nem azért, mert rajta kívülálló okból került ilyen helyzetbe, vagy a társadalmi viszonyok miatt, mert ez nem igaz! Hanem kifejezetten trógersága miatt.
Azután van egy másik réteg, akinél nem lenne gond, de egész egyszerűen oda sem figyel a dolgaira. Most mondjam azt, hogy volt itt színész, jogász, még orvos is volt, mert egyszerűen nem figyelt oda. Ezeknél nem jelent megélhetési gondot, valahol ügyeskednek, megpróbálnak variálni. ...
Ez az, amit úgy szoktunk fogalmazni, hogy az állampolgári fegyelem lazulása."
(Kerületi kirendeltség) "Sajnos az utóbbi időben rendkívül nő a hátralékunk. Elsősorban a fogyasztóknak a rossz fizetőkészsége miatt. Sok olyan tételünk van, ami áthúzódik a következő hónapra, az embereknek nincs annyi félretett pénzük, hogy három-négyezer forintos számlákat kifizessenek. Megvárják a másodikai fizetést és akkor rendezik. Nincs annyi tartalék, hogy a számlára is rendesen félre tudjanak tenni.
Amikor fizetőkészségről beszélünk, nem is a nyugdíjasokról van szó. A kerületben rengeteg lumpen elem van, akiknél - biztos vagyok benne és ezt tapasztaljuk is - a kocsmára jut pénz, de a számla kiegyenlítésére már nem. Ilyen is van.
Ezen kívül vannak olyan új fogyasztók, akik éveken keresztül nem fizetnek. A 29-60 forintos lakbért sem fizetik. Vannak az önkényes beköltözők: nincs a nevén, nincs kitől behajtani, elfoglalják a szükség-, átmeneti, tatarozásra váró lakást és lesz ami lesz. Bár az utóbbi időben az IKV megpróbál tenni valamit.
Sok a cigány család, nyugodtan lehet mondani, mivel tényleg ... ott még a jó szándék sincs. Mert van, aki szegény, de vannak, akikhez a díjbeszedő nem mer bemenni. Sok a lumpen elem. A munkás és a munkás között óriási a különbség. Soknak a tartózkodási helye ismeretlen, nem ott lakik, ahol keressük."
Ahogy vizsgálatunk alapján látjuk
Ha a díjhátralékosság társadalmi helyzetbe ágyazottságától - időlegesen - eltekintünk, akkor lakonikus egyszerűséggel megállapíthatjuk, hogy az intézményes nyilvántartás és kezelésmód szempontjából létezik az egyszeri, legfeljebb kétszeri alkalommal elcsúszók, eseti hátralékosok köre, akik tulajdonképpen a többséghez hasonlóan, rendszeresen időben kifizetik a számlát, de egy-egy - véletlenszerűnek, esetlegesnek tűnő - közvetlen ok következtében rövid időre hátralékban maradnak, a következő alkalommal azonban már újra fizetnek, a hátralékot is megfizetik, nem halmoznak fel nagyobb tartozást.
Mellettük, számszerűen köztesnek tűnő, hátterüket tekintve nem biztos, hogy egyszerűen "köztes" csoportként megjelennek a közepesen halmozódó hátralékosok (háromszori, négyszeri halmozott elmaradással), akik valójában már érzékelhetően "kizökkentek" a rendszeres számlafizetés ritmusából, több közepes összegű, vagy néhány nagyobb összegű számlával halmozódóan elmaradtak. Másról van már szó, mintsem eseti elcsúszásról, viszont nem tekinthetők "krónikus" nem-fizetőknek sem.
Ez utóbbiak, a nagy, halmozott hátralékosok már hosszabb ideje nem fizetnek (nyolc, tíz, tizennégy stb. alkalommal), illetve jelentős, több ezer forintra rugó hátralékot halmoztak fel; esetükben már különböző kényszerítő, illetve tartozást visszaszerző adminisztratív eszközt vetnek be a szolgáltatók (kikapcsolás, foglalás, letiltás).
A rendelkezésünkre álló adatok alapján nagyságrendileg megbecsülhető, hogy a vizsgálat idején az összes hátralékos háztartás kb. 3/4-e eseti hátralékos (ezen belül egy nehezen megbecsülhető részüknél csak "adminisztrációs hibáról" van szó), a hátralékosok kb. egy tizedét teszik ki a nagy, halmozott hátralékosok, a többiek pedig a közepesen halmozódó hátralékosok. (Vizsgált mintánk, szándékkal, eltér ezektől a becsülhető arányoktól.)
A hátralékosok ilyen, primer csoportosítása mellett az elmaradást kiváltó közvetlen okok - a kérdésekre adott válaszok alapján - viszonylag könnyen megnevezhetőeknek tűnnek.
Egy-egy eseti hátralék közvetlen okaként merül fel, hogy valaki a kórházba való bekerüléskor nem hagyott a szomszédnál elegendő pénzt, más csak úgy tudott a nagy áremelés előtt "bespájzolni", hogy elköltötte a rezsipénzt is, vagy nem jött meg időben a rokkantosítással a nyugdíj, egyszerűen nem volt otthon pénz, elfogyott, nem egyeztették a beszedővel az időt, hirtelen betegség miatt csökkent a jövedelem, nőtt a kiadás, nem volt kitől kölcsön kérni, rövid ideig kiesett a második gazdaságbeli jövedelem, gyermekszületéskor lecsökkent a feleség jövedelme, az adósságláncban fennakadás történt...
A közepesen halmozódó hátralékosok körében okként merül fel, hogy a rendszertelen jövedelemhez nem illeszkedik a díjbeszedés, mindig kevés a pénz, az együtt élők sem tudnak megegyezni, hogy ki is fizessen, elfogytak a tartalékok, soha nincs otthon, mikor a beszedő jön, nem egyezik a nyugdíjkézbesítés és a díjbeszedő ideje, hosszú időre erősen lecsökken a jövedelem válás miatt, nyugdíjba menetel, betegség miatt.
A nagy, halmozott hátralékosoknál már valóban csak igen erőltetetten lehet megnevezni ún. közvetlen kiváltó okokat, pl. hogy nem volt elég elnéző a díjbeszedő, az egyik kereső bevonult katonának, vagy a börtönbe, elköltözött, nincs háztartás - ki fizessen, jövedelemhiány-nincstelenség, hosszabb munkanélküliség, vagy jövedelemhiányt előidéző lebetegedés, rokkantnyugdíj, életvezetési képtelenség, berendezkedéskori eladósodás, váláskori anyagi krízis, vállalkozási csőd, adósság-bonyodalmak, magas háztartásrezsihez nem illeszkedő jövedelemszint...
A fölvillantott okokból is talán érzékelhető, hogy ezek magyarázhatják is meg nem is a hátralékosságot, a hátralékosság milyenségét. A közvetlen okokat látván továbbra is megválaszolatlan marad a kérdés, hogy az egyik esetben miért következik be nagy hátralékhalmozódás, a másikban csak közepes, vagy eseti, alkalmi elcsúszás, illetve, hogy bizonyos élethelyzetek miért eredményeznek itt hátralékban maradást, miközben máshol ezek megoldódnak e nélkül is. Válaszkeresésünk a sajátos családszerkezeteket, háztartásgazdálkodási technikákat, anyagi helyzetet, motivációkat és normákat, meglévő társadalmi készségeket, potenciálokat egybefogó, viszonylag markáns életformák leírásához vezetett el bennünket. Mielőtt erre rátérnénk, néhány felmerülő kérdést még meg kell vizsgálnunk.
Mennyiben tekinthető a díjhátralékosság szegénység-specifikus jelenségnek, szegények-e a díjhátralékosok, illetve a szegénység jelzője-e a díjhátralékosság?
A vizsgálat idején érvényes KSH-létminimumszintek tükrében: kérdezetteink fele a létminimum alatt, kétharmada a társadalmi minimum alatt élt (lásd a 17. táblát). Ezen belül a hátralék jellege, halmozódása nem mutat további összefüggést a szintek alatti, vagy feletti jövedelemmel. Ha ezeket a szinteket elfogadjuk egyfajta szegénységi küszöbként, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált díjhátralékosok nagy része szegény, egy jelentős hányaduk a létfenntartáshoz szükséges minimális jövedelemmel sem rendelkezik; a díjhátralékosság köre, dinamikája összefügg az alacsony jövedelmi helyzet elterjedtségével - az azonban általánosítva sem igaz, hogy megközelítően minden díjhátralékos szegény, vagy netán, hogy minden érintett szegény díjhátralékos lenne. (Másképpen: mind statisztikai, mind szociológiai értelemben összefüggés található jövedelmi szegénység és díjhátralékosság között, azonban a díjhátralékosságot más tényezők is befolyásolják.)
A válaszhoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a szegénység pusztán anyagi-jövedelmi helyzetként való értelmezése önmagában is vitatható - magunk is vitatjuk -, s ezen belül egy jól-rosszul kialakított minimumszint alatti állapottal definiálni a szegénységet módszertanilag-tartalmilag is félrevezető lenne. E jövedelmi minimumszintek, bár egzaktnak tűnnek, valójában csak egyfajta korlátozott jelzői egy igen bonyolult egyéni-társadalmi helyzetnek.
Ha a jövedelmi szegénységet két - egymással is tartalmilag részben átfedő - állapotjellemzővel egészítjük ki, akkor a díjhátralékosok három megkülönböztethető csoportjának körvonalai rajzolódnak ki előttünk.
Az egyik jellemző, hogy egyáltalán létezik-e háztartás, vagy sem. Háztartás alatt itt nem feltétlenül több személy kooperatív együttélését értve, hanem valamifajta háztartásvitel, otthonhasználat, egybeszerveződő fogyasztási folyamat meglétét.
A másik jellemző a gazdálkodás stabilitása-instabilitása, a háztartás - nemcsak pénzbeni - kiadásainak-bevételeinek egyensúlyi helyzete, mennyire jellemzi, vagy sem a háztartás gazdálkodását egy szokásszerűen stabilizálódott eljárásrendszer (lásd a 18. táblát).
17. tábla
Megkérdezett háztartások az 1987-es létminimum és társadalmi minimum szintje alatt (fő)
Háztartás Létminimum Társadalmi Társadalmi és Társadalmi Együtt
típus Ft/fő Ft/fő létminimum minimum
alatti háztartás feletti
(db)
Egyedül élő
városi 3270 4 3760 2 6 3 9
Egy szülô egy
gyerekkel 3170 6 3880 - 6 3 9
Városi házaspár gyerek
nélkül 3850 2 4590 1 3 3 6
1 gyerek 3420 2 4000 1 3 - 3
2 gyerek 3010 2 3580 2 4 2 6
3 gyerek 2350 - 2890 1 1 1 2
Egyéb 2810 13 3410 1 14 5 19
Együtt 29 8 37 17 54x/
(54%) (69%) (100%)
A hátralék jellege
- nagy 15 1 16 9 25
- közepes 5 1 11 4 15
- eseti 9 1 10 4 14
x/ Itt a városi átlagos minimumszintekhez viszonyítottunk. Egy háztartás esetében nem állt rendelkezésre kielégítő jövedelem-adat. A számításoknál a háztartások minden pénzbeli jövedelmét figyelembe vettük.
18. tábla
A gazdálkodás Háztartás
állapota van nincs
stabil "stabil szegény" -
instabil "instabilizálódott „háztartásnélküli”
középszintű"
Az eszerint körvonalazódó csoportok szoros összefüggést mutatnak a díjhátralékosság milyenségével (lásd a 19. táblát).
19. tábla
A hátralék Háztartás- Stabil Instabilizálódott
jellege nélküliek szegények középszintűek, Együtt
bukdácsolók
Nagy 16 7 3 26
Közepes 2 2 3 7
Eseti 1 2 17 20
Együtt 19 11 23 53x/
x/ Két esetben adathiány volt.
A háztartásnélküliek egyértelműen nagyhátralékosok, az instabilizálódott középszintűek, "véletlen" bukdácsolók alkotják jellemzően az eseti hátralékosok táborát, míg a stabil szegények megoszlanak, de inkább nagyhátralékosok.
A háztartásnélkülieknél a nem-fizetés a "polgári világon" kívülállás egyik dimenziója, nem feltétlenül az effektív fizetésképtelenség következménye. Valójában itt a díjfizetés - nem-fizetés kérdése messze eltörpül az élet egyéb problémái mellett. A normaszegéshez kötődő szégyen nem játszik szerepet. Itt a "háztartásoknak" nincs gazdája, aki valamennyire felelôs lenne a mľködésért, a gazda-funkció gyakran elvész az elvált, válófélben lévő, konfliktusban álló családtagok, családrészek, személyek között. E körben a nagy adósságok behajtása szinte reménytelen vállalkozás, még akkor is, ha olykor vannak jövedelemcsúcsok, fizetôképes idôszakok. A hátralékban maradás kialakult intézményi ellenszere itt a szolgáltatásból való kikapcsolás, árammérô leszerelés, árverés, esetleg kilakoltatás.
A stabil szegényeket már egy betegség, gyerekszülés, állásvesztés stb. is eladósodásra kényszerítí, mely a helyzettôl függôen rövidebb-hosszabb hátralékban maradást idéz elô. Itt a rezsi-nem-fizetés "nagy szégyen", igyekeznek is adósságukat rendezni, azonban sokszor újra és újra elcsúsznak, s a nagyobb hátralék-adósság örvényének szívásával szemben már végképp tehetetlenek.
Az insabilizálódott középszintľeket szokták (már a 8O-as évek végén) relatív szegényeknek, vagy új szegényeknek jelölni. Több lábon állnak, ez konszolidálódásuk, egzisztenciateremtésük fontos feltétele volt. Egy-egy díjfizetés még önmagában nem hozza zavarba ôket, gazdálkodásukat egy-egy közvetlenül megjelenô veszélytényezô még nem billenti ki. Itt általában összetett egyensúlyvesztés van már a háttérben (zľrös válás, munkahelyvesztés, lakásszerzés, -berendezkedés feszítô terhei, gyerekek eltartásának megnehezülése stb.) akkor, amikor egyszercsak belecsúsznak a "pirosba", hátralékban maradnak. A több lábon állás, pénzkezelés technikái segítik hozzá ôket, hogy ez csak ritkán váljon örvénylô halmozott hátralékká, általában hamar kiegyenlítik az éppen felmerült eseti hátralékot. E helyzetet részben "szégyenlik", bár a normaszegést, "abnormalitást" kevésbé magukban, sokkal inkább az ellehetetlenítô környezeti feltételekben találják meg.
A díjhátralékosság milyensége felôl nézve e röviden felvázolt csoportok rajzolódnak ki elôttünk. A késôbbiekben részletesebb, szándékaink szerint több szempontot együttesen kezelô leírását adjuk azoknak az életforma-csoportoknak, amelyeket már nem a díjhátralékosság jellege jelöl ki, a közös bennük "csupán" annyi, hogy tagjaik - nem véletlenül - díjhátralékos mintánkba bekerültek. A kétféle csoportosítás különbözôségét, részbeni átfedését itt csak egy egyszerľ táblával jelezzük (lásd a 20. táblát).
20. tábla
Életforma Háztartás- Stabil Instabilizálódott Együtt
szerinti nélküliek szegények középszintľek
csoportok
Talajtalanok 14 6 2 22
Kisfixes proletárok 5 2 7 14
Vállalkozó proletárok 0 0 8 8
"Jóléti" proletárok 1 3 6 10
Együtt 20 11 23 54x/
x/ Egy esetben adathiány volt.
A díjhátralékosok közé bekerülô életforma-csoportok bemutatása elôtt vázlatosan ismerkedjünk meg tárgyi környezetükkel, s azon belül is elsôsorban a lakásokkal, az általuk lakott lakások fenntartási költségviszonyaival.
Lakások és lakbérek a vizsgált hátralékosok körében
A mintánkba bekerült lakások skálája a 29 Ft-os lakbérľ szükséglakás-lyukaktól az 1100 Ft körüli lakbérrel rendelkezô összkomfortos újlakótelepi, illetve nagy méretľ komfortos bérlakásokig terjed.
A lakbérskálán elôrehaladva jellegzetesen különböző lakástípusokat találunk, melyekhez sajátos lakáshoz jutási, s lakáshasználati módok kapcsolódnak, ez utóbbiak hátterében pedig - mint látni fogjuk - megkülönböztethetô társadalmi helyzetek, alcsoportok találhatók. (Ezt a felvillantott példák csak a maguk "véletlenszerľségével" illusztrálják.)
Elsô megközelítésben a lakások három triviális csoportba sorolhatók:
- alacsony lakbérű ( - 250 Ft/hó; 22 db),
- közepes lakbérű (251 - 800 Ft/hó; 22 db),
- magas lakbérű (801 - 1100 Ft/hó; 11 db) lakások[8]
Az alacsony lakbérű lakások - egy-egy kivétellel - mind a vizsgált kerület hagyományos proletár-övezetében lévô földszintes, kis udvaros, illetve emeletes, gangos lerobbant bérházainak WC-, vagy fürdôszoba-, vagyis komfort nélküli, legfeljebb egy szobából és egy konyhából álló lakásai. Ezen belül is különbséget tehetünk a szükséglakások és a leromlott, komfort nélküli szoba-konyhás lakások között.
E szükséglakások (12 db, lakbérük 29-140 Ft között mozog) 6-12-15 négyzetméteres lyukak a volt közös WC-k, mosókonyhák, üzlethelyiségek helyén, az udvarok szegletében eldugva (a legkisebbek egyetlen helyiségbôl állnak), kivétel nélkül penészesek, nedves falúak, az e területen már általánosnak tekinthetô gázellátásba nincsenek bekapcsolva. A lakók szinte kivétel nélkül villanyrezsón fôznek, s elektromos konvektorral, illetve hôsugárzóval fűtenek - ha fűtenek.
"Lepusztult proletár területen álló kétemeletes, gangos, aládúcolt ház volt közös WC-jébôl, vagy mosókonyhájából kialakított 6 négyzetméteres lyuk ("szükséglakás"), csak vízcsap van benn és villany, villanyrezsón lehet fôzni, hôsugárzóval fľteni. A helyiség nedves. Tökéletes a rend és a tisztaság, a térkihasználás maximálisan kiszámított és racionalizált. A 24 éve e lyukban élô, ma 45 éves egyedülálló nô eredetileg a ház egy szoba-konyhás lakásában volt albérlô, a fôbérlô halálakor a tanács ezt az ideiglenes fôbérleti szükséglakást biztosította részére.
Hosszú betegség után 1986-ban tüdôembóliával leszázalékolták, ma rokkantnyugdíjas, magatehetetlen beteg. Nagybátyjánál befogadott rokongyerekként nevelkedett, 18 éves kora óta egy helyen, egy budapesti nagyüzem konyháján volt szakács leszázalékolásáig. Kétszer kötött házasságot, mindkettô válással végzôdött, hatszor volt terhes, mindig elvetélt. Rokona, gyereke nincsen, jelenlegi "élettársa" rendszertelenül látogatja."
A leromlott, komfort nélküli szoba-konyhás lakások (9 db, lakbérük 100-220 Ft között mozog) használat szempontjából lényegesen különböznek a legrosszabb, egyhelyiséges szükséglakás-lyukaktól. Ezen a lakásszinten minden négyzetméter, minden aprónak tľnô használati tényezô jelentôsége felértékelôdik. A szoba-konyhás szükséglakásoktól olykor csak abban különböznek, hogy nem az épület legleromlottabb sarkában találhatók (hiszen ez az ezen a területen gyakori lakástípus az épületek szinte bármely részén megtalálható), vagy be van vezetve a gáz is, vagy éppen nem mállik a fal a nedveségtôl, de van, amikor a különbség csupán annyi, hogy nincsenek hivatalosan szükséglakásoknak minôsítve, s így az általános tanácsi névjegyzékes kiutaláson keresztül lehetett e "rendes fôbérleti" lakásokhoz jutni. E lakásokban is jellemzôen villanyrezsón fôznek, bár megjelenik a gáz is. Fľtésre vagy ez utóbbit használják, vagy többnyire olaj-, szén-, fatüzelésľ kiskályhát állítanak be - ilyen kiskályhákat (talán az átmenetiség, a helyhiány, a füstelvezetôk állapota, netán a puszta véletlen következtében) a felkeresett szükséglakásokban nem találtunk.
"Aládúcolt, gangos proletár bérház földszintjén lévô udvari szoba-konyha, komfort nélkül, lakbére 110Ft. Gáz nincs a lakásban, villanyrezsón fôznek, hôsugárzóval fľtenek. Az elôzôleg lerobbant, s a lakók által 1986-87-ben teljesen felújított, új bútorokkal berendezett lakásban "patikatisztaság és katonás rend" van.
A bérletet az itt élô fiatal házaspár 24 éves férfi tagja örökölte 17 éves korában nagyanyjától. Apja elhagyta családját amikor ô 7 éves volt, 9 éves korától állami gondozásba kerül, 12 éves, amikor anyja meghal, s 17 éves, amikor nagyanyja is meghal. Ekkor foglalja el a lakást, az intézetbe már nem megy vissza, haverjaival csavarog, szipuzik, autókat tör fel, az elmúlt hét évbôl összesen ötöt börtönben tölt. Közben 21 évesen házaságot köt akkor 28 éves feleségével. Felesége 18 évesen kerül Pestre, de hamarosan visszamegy születési helyére, hogy házasságon kívüli gyerekét megszľlje. Akkori élettársához ismét visszajön, majd egy éven belül gyerekét is felhozza, s gyerekével, élettársával egy církuszi lakókocsiba költöznek 700 Ft albérleti díj ellenében. Innen egy év múlva beköltöznek egy pincébe, a mostani lakás közelében. A gyerek 9 éves, ô 28 éves, amikor élettársa otthagyja, s mostani házasságát megköti. A férj azonban ismét börtönbe kerül, egy háromgyerekes családot költöztet be albérlôként a szoba-konyhába, így a gyerek és a feleség továbbra is a pincében marad. Két év alatt sikerül elérni a feleségnek, hogy az albérlôk kimenjenek, ekkor gyerekével beköltözik és elkezdik a lakás teljes felújítását."
Valamennyi - vizsgálatunkba bekerül - közepes lakbérľ lakás (22 db) komfortos, illetve összkomfortos (5 db), többségük 1,5-2 szobás, a gáz és/vagy a távtľtés mindegyikbe be van vezetve, s itt egyik lakás falai sem nedvesek, "legfeljebb" krónikus plafon-beázásokkal találkoztunk.
A közepes lakbérľ lakások között találjuk a hagyományos proletár bérházak - nem ritkán önerôbôl - komfortosított kislakásait, s a kerület belsô-külsô, a polgári és proletár övezetének találkozásánál húzódó átmeneti, vegyes zóna olcsó bérľ polgári bérháznak számító épületeiben lévô, egy-másfél szobás komfortos lakásokat.
"Három éve felújított, körfolyósos bérház emeleti, másfél szobás, komfortos, gázkonvektoros, utcára nézô lakása. Śjonnan kifestve, a szobában saját készítésľ lambériaborítással. A jelenleg 32 éves férj (aki két félbeszakadt középfokú iskola után ma egy budapesti nagyvállalat csoportvezetôje), s 23 éves cigány származú felesége (félbehagyott esti gimnázium és gépíró iskola után ma kórházi segédápoló) három éve kapta ezt a lakást tanácsi kiutalással.
A feleség 15 évesen költözött el falun élô szüleitôl egy vidéki város albérletébe, majd onnan egy fôvárosi munkásszállóra, s munka mellett járt esti gimnáziumba. Ekkor, hét éve, kötött házasságot, s költözött a férj szüleinek 3 szobás, komfortos lakásába, mely a kerület átmeneti, vegyes övezetében található. Két év múlva, az elsô gyerek megszületését követôen kaptak a tanácstól egy 22 négyzetméteres szükséglakást a kerület tradícionális proletár részében, majd ismét két év elteltével, a második gyerek megszületése után kapták a tanácstól jelenlegi másfél szobás, komfortos lakásukat. (A közeljövô stratégiai lépése, hogy "értékesítik" e lakást, s elköltöznek a feleség szüleinek falujába egy komfortosítás elôtt álló parasztházba.)"
A közepes lakbérű lakások egy másik - felvételünkbe bekerült - típusa a félmodern kislakások. Ilyenek a 80-as években épített paneles, távfľtéses, összkomfortos garzonlakások (ahol 27 négyzetméteren egy helyiséget alkot a "konyha" és a "szoba", fôzni villanyrezsón lehet); a 70-es években épült lakótelepi, 40 négyzetméteres összkomfortos szoba-konyha és a 60-as évekbeli lakótelep másfél szobás összkomfortja (együtt 5 db). Csökkentett színvonalon modern lakások a 40-es, 50-es években sebtében felépített lakótelepek egy-másfél, esetleg két szobás, kis méretľ, komfortos, összkomfortos lakásai (6 db, félmodern kislakás együtt 11 db, lakbérük 250-260 Ft). E csoport a modern szociális lakásépítés egymást követô hullámaiban létrejött, szigetszerľ lakótelepek lakásainak alsó szintjét képviseli.
"Másfél szobás, komfortos, gázkonvektoros lakás a kerület munkásövezetében lévô, 50-es, 60-as években épült lakótelepén. A jelenleg 72 éves, idôs asszony 15 éve - akkor még férjével - kapta ezt a lakást a tanácstól, miután szoba-konyhás, komfort nélküli szuterénlakását szanálták. A minôségi különbségért 19 ezer Ft-ot kellett akkor fizetnie, részletekben. Az akkor már nyugdíjas - korábban, 1950-ig hivatásos katona, majd segédmunkás, késôbb szobafestô - férj visszament dolgozni, s dolgozott 1985-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor az özvegyasszony eltartóként magához vett egy középkorú házaspárt, akik még szüleiknél laktak, amikor már gyerekük is megházasodott, s a három generáció már nem fért el a két kis szobában."
A félmodern lakótelepi kislakások, a munkáslakta, s a vegyes, átmeneti terület komfortos kislakásai mellett a közepes lakbérľ lakások között találunk egy kertes családi házban lévô két szobás, komfortos tanácsi bérlakást és néhány két szobás, komfortos, közepes színvonalú lakást a polgári bérházas területrôl, a kerület belsô övezetébôl (együtt 5 db, lakbérük 570-740 Ft).
A magas lakbérű lakások (11 db) között természetesen van, amelyik csak méretében különbözik egy közepes lakbérľtôl (mintánkban egy 2 szobás, komfortos, 960 Ft lakbérľ családi ház ilyen); idetartoznak a kerület polgári bérházainak átlagos, jobb színvonalú lakásai (2-3 szobás, utcai, 90-110 négyzetméteres lakások, illetve a 80-as évek "nagyobb" lakótelepi lakásai (1+2 félszobások, 68-74 négyzetméteresek). E csoportba soroltunk három olyan újlakótelepi egy plusz két félszobás tanácsi kiutalású szövetkezeti lakást is, amelyeknek ugyan a lakbére (illetve ezeknél a lakásoknál a közös költség) csak közepes színvonalú - pl. egy ugyanolyan szövetkezeti lakásnál 500 Ft, tanácsi bérlakásnál 1100 Ft -, de ehhez esetenként egyéb költségek is hozzáadódnak, a lakáshoz jutás költsége magasabb, ami általában havi OTP-törlesztésként jelentkezik.
"A kerület külsô, hagyományosan ipari munkások lakta övezetében felépült paneles lakótelep 10 emeletes épületének 9. emeletén lévô 62 négyzetméteres 1+2 félszobás összkomfortos tanácsi bérlakás. A lakás 1980-ban épült, kiutalták az akkor 44 éves, négy gyerekes elvált nônek. A gyerekek ekkor 7, 12, 15 és 20 évesek voltak. A nô 21 éves korában, 1957-ben költözött el vidéki városi családi házukban élô szüleitôl, s jött Pestre dolgozni, egy külterületi albérletbe lakni. Máig csecsemôgondozóként dolgozik, 23 évesen kötött házasságot, s költözött az albérletbôl férje szüleinek családi házába. Ott egy kétszobás házrészben laktak, miközben megszületett négy gyermekük, 40 éves, amikor elválnak, lakásigénylést ad be, s a válást követô negyedik évben kapja a tanácstól gyerekeivel együtt jelenlegi lakását. (A 27 ezer Ft lakáshasználatbavételi díj egy részét a már dolgozó legnagyobb gyerek fizeti ki.)"
*
Az - általunk 1987 végén felkeresett - "alacsony lakbérű" szükséglakásokban, komfort nélküli szoba-konyhákban tömörülnek a szerzésképtelenek, a szociális ellátások szempontjából "érdemtelenek", az ennél tovább lépni nem-tudók, a városi lét peremére sodródók. Jellemzô az instabil, töredékes családszerkezet, s ebbôl adódóan a labilis, alig-defíniálható háztartásszerkezet, háztartásgazdálkodás. Elenyészô a házasságkötéssel stabilizált nukleáris családi együttélés, domináns az egyedül, gyerekükkel, vagy éppen változó élettársukkal élô egyedülálló nôk jelenléte, s másik végletként itt találjuk e kislakásokban a két-három-négy család/töredék/bôl álló nagycsaládok 7-8 fôs közös háztartásait is. A háztartások többségében van eltartott gyerek, sok (3 vagy több) gyerekes családdal azonban itt alig találkoztunk.
Jellemzô e "lakások" normális lakáselosztáson kívüli, induló tôke nélküli birtokbavétele, mint amilyen a munkásszállóról albérleten, eltartási szerzôdésen, s a fôbérlô halálán keresztül történô lakáshoz jutás. Idesorolható még a bírósági határozat alapján történô kiutalás, a tanácsi "belakoltatás" is. A néhány tanácsi kiutalás mögött szanálásokat találunk, e körben a lakáscsere - érthetô okokból - elenyészô.
E norma-alatti lakásokban a háztartások eszközökkel való felszereltsége is jellegzetesen hiányos. Az általunk felmért 5 standard tartós fogyasztási cikkbôl (televízió, mosógép, centrifuga, hľtôgép, porszívó) átlagosan 2,6 mľködôképes állapotban lévô található egy-egy háztartásban, s - mint arról késôbb szólunk majd - az sem véletlen, hogy e 22 háztartás közül összesen hat rendelkezik porszívóval. Szintén késôbb térünk vissza részletesebben azokra az intézmény-nemhasználatot jelzô "apró" tényekre, hogy (1987-es felvételünkkor) egy háztartásban sem fizetnek elô újságra, alig fizetik a TV-elôfizetési díjat, kevés "lakás" van csak biztosítva, s nem jellemzô a közlekedési eszközökre megváltott bérlet sem, de itt még az OTP-hitelfelvétel sem (ha egyáltalán, akkor személyi kölcsönként).
A "közepes lakbérľ" csoport - bármily furcsának is tľnik elsô látásra - élesen elkülönül, különbözik az elsô csoporttól. Ugyan relatíve kisebb mértékben, de még jelen van a rokkantság, súlyos betegség, azonban az alkoholizmus, börtön elôfordulása már csak esetleges, e háztartások döntô többsége "normálisnak" tekinthetô, "nincsteleneket-nyomorgókat" itt már nem találunk. De azért e csoportnak is közel a fele a "szegények", illetve a háztartásukat "éppenhogy felszínen tartók" közé tartozik. Egy kivétellel eltľnik a szétzilált, zľrös háztartásszerkezet.
Itt már nem a bizonytalan élettársi kapcsolatok a jellemzôek, a többség házasságban él, általában gyerekkel, bár feltľnô a gyereknélküli középkorú házaspárok gyakorisága. Sokgyerekes, illetve családkonglomerátumként együttélô háztartásokat itt sem találunk, viszont a házaspárok mellett továbbra is jellemzô a sok egyedülálló (egyedül vagy gyerekei/i/vel élô) elvált nô.
E háztartások lényeges "másságára" utal háztartási gépekkel való felszereltségük (az 5 standard cikkbôl átlagosan 4,0 használható darab található egy-egy háztartásban, ezen belül közel mindegyik rendelkezik porszívóval); elvétve az újságelôfizetés is megjelenik, a TV-elôfizetési díjat lényegesen többen fizetik, a lakások többsége biztosítva van, s általános a közlekedési eszközökre megváltott bérlet is. E családok életében, háztartásában már fontos szerepet játszik az OTP- hitelfelvétel lehetôsége, s ennek használata nemcsak személyi kölcsönök formájában, hanem áruvásárlási hitelekként is. Szemben az elôzô csoporttal, a díjhátralékok jellegét tekintve itt nem a "nagy hátralék" a domináns, hanem éppen a "kis, eseti kicsúszás".
E lakások többsége itt sem a szokásos tanácsi kiutalással került a felkeresett családok birtokába, viszont ezek már "értékesíthetôek", kiugró a cserével ilyen lakásba költözôk gyakorisága, emellett itt is találunk eltartási szerzôdéssel, szanálást követôen ideköltözôket, s több örökléssel lakáshoz jutót.
A "magas lakbérű" csoport megint sajátos, jellemzôen ellentmondásos arculattal rendelkezik. Élettársi kapcsolattal, az elsô csoporthoz hasonló "zűrös" családi összetétellel itt nem találkoztunk, ezekben a háztartásokban gyerekes (elvált) egyedülállók és házaspárok élnek. A mintánkba bekerült sokgyerekes házaspárok többsége e csoportban található. Egy kivétellel nem volt olyan család, mely a "nincstelen", "szegény", vagy a "háztartását éppenhogy felszínen tartó" csoportba sorolódott volna, az 5 standard háztartási berendezésbôl átlagosan 4,2 használható található egy-egy háztartásban. Ugyanakor jellemzôen megjelenik az ún. második gazdaságban való aktív részvétel, az egzisztenciális felemelkedés, "feltörekvés" köré szervezôdô életstratégiák, s ezzel párhuzamosan elôtérbe kerül a jövedelmek bizonytalansága, instabilitása. Nem elhanyagolható a komolyabb betegségek elôfordulása sem. Biztosítás, TV-elôfizetés, BKV bérlet és újságelôfizetés megléte szempontjából e csoport nem "konszolidáltabb" az elôzônél, inkább az elsô két csoport között helyezkedik el.
E háztartások - újlakótelepi, esetleg szövetkezeti tulajdonú lakásban lakó - felét nagyobb összegľ OTP törlesztések terhelik, melyek mögött nem személyi vagy áruvásárlási, hanem lakáscélú hitelfelvételeket találunk. A felkeresett családok jelenlegi, magas bérľ lakásukhoz - a tulajdonformától függetlenül - névjegyzékes tanácsi kiutaláson keresztül jutottak hozzá. Míg az elsô csoportban inkább a "nagy", a másodikban a "kis" hátralékok a jellemzôek, e csoportban egyenlô arányban találunk "nagy-közepes-kis" hátralékosokat.
E családok sem "újabb" lakók a többieknél; mindhárom alcsoportra jellemzô, hogy a családok 2/3-a a 80-as évek során költözött be jelenlegi lakásába, a családok 50%-a 5 évnél nem régebben lakik mostani lakóhelyén. Az általunk felkeresettek között kevés a fiatal (30 évesnél fiatalabb) és az idôs (55 évesnél idôsebb), elsôsorban középkorúak vezette háztartásokkal találkoztunk.
A lakbér nagysága (mint szintetikus mutatószám) szerinti csoportosításban érdemes néhány egyszerľ - statisztikailag továbbra sem bizonyító erejľ - számítást elvégezni (lásd a 21. táblát).
Rendre visszatérô érvelésként szokott elhangzani, hogy a magyar lakosság relatíve olcsón lakik (azt már nem szokták hozzáfľzni, hogy milyen lakásban lakik "olcsón"). Kis mintánk csak csepp a tengerben, mégis egy-két elgondolkodtató adattal azért szolgálhat. A mintánkba bekerült háztartások teljes jövedelmüknek átlagosan 13%-át fordítják lakáscélú kiadásokra. (Ez kísértetiesen megegyezik az adott év KSH háztartásstatisztikai adatával, azonban egészen más felvételi módszerrôl lévén szó, csak annyit mondhatunk, hogy nagyságrendileg a két információ nem mond ellent egymásnak.) A vetítési alap esetünkben a háztartások összes - számításba vehetô és bevallott - pénzbeli jövedelme. Hogy a részarány sok-e, vagy kevés? Számunkra a választ leginkább az sugallja, hogy a lakbér, a rezsi, a lakáscélú OTP-törlesztés kifizetése után ezekben a háztartásokban átlagosan 2840 Ft marad fejenként a teljes havi fogyasztás fedezétül. Az egy fôre jutó átlagos jövedelem 44%-át köti le közvetlenül a lakhatás biztosítása.
21. tábla
Lakbér kategória
alacsony közepes magas Együtt
- 250 Ft 252-800 Ft 801- Ft
(a) Átlag lakbér (Ft) 100 500 970 440
(b) Átlag rezsi (Ft) 570 920 930 790
(c) Átlag rezsi lakás- célú OTP-törlesztéssel (Ft)
570 1220 1300 990
(d) Lakbér és rezsi és OTP-törlesztés együtt (a+c) Ft
670 1720 2270 1430
(e) A háztartások átlagos jövedelme (Ft)
9050 9830 15910 10790
(f) Fogyasztásra fordítható átlagos összeg (e - d) (Ft)
8380 8110 13640 9360
(g) Egy fôre jutó átlagos jövedelem (Ft/fô)
2940 3540 3000 3240
(h) Fogyasztásra fordítható egy fôre jutó összeg (Ft/fô)
2600 3110 2640 2840
(i) Lakbér és rezsi a háztartások átlagos jövedelme %-ában
7% 17% 14% 13%
(j) Lakbér és rezsi az egy fôre jutó átlagos jövedelem %-ában
23% 49% 76% 44%
Azt is megállapíthatjuk, hogy a magasabb lakbérľ lakások felé haladva a rezsi összege is nô, azonban távolról sem a lakbérnövekedéshez hasonló dinamikával. îgy az átlagok szintjén is tízszeres lakbérdifferencia egészében kb. három és félszeres lakásfenntartási költség különbséggel jár együtt. Az egy fôre jutó jövedelem azonban olyan alacsony a mintába bekerül minden csoportban, hogy e különbségek már csak az ellehetetlenülés különbözô fokoztait jelölhetik ki. A mintába bekerült "alacsony lakbérľek" hiába laknak norma-alatti, komfortnélküli lakásokban, a "magas lakbérľek" pedig paneles, összkomfortos lakásokban, egy-egy családtag fogyasztására itt se, ott se jut több pénz.
*
A lakbérskála mentén haladva az eddigiekben felvázolt csoportok hol markánsabb, hol bizonytalanabb körvonalai rajzolódtak elénk. A továbbiakban kilépünk e lakbérskála szerinti csoportok keretei közül, s a felkeresett háztartások egy-egy - életkörülményeik, életmódjuk szerint - jellegzetes alcsoportjára, sajátos vonására irányítjuk figyelmünket. Ezek határai nem feltétlenül azonosak az eddigi csoporthatárokkal.
A lakbér, a hátralék és az életforma szerinti csoportosítás primér összefüggéseit mutatja a 22., 23., 24. tábla.
22. tábla
A hátralék jellege
Életforma-csoportok Eseti Közepes Nagy Együtt
Talajtalanok 1 5 17 23
Kisfixes proletárok 10 2 2 14
Vállalkozó proletárok 6 0 2 8
"Jóléti" proletárok 3 3 4 10
Együtt 20 10 25 55
23. tábla
Lakbér- Életforma-csoportok
kategória Talaj- Kisfixes Vállalkozó Jóléti Együtt
talanok proletárok
Alacsony 19 2 1 0 22
Közepes 4 10 7 1 22
Magas 0 2 0 9 11
Együtt 23 14 8 10 55
24. tábla
Lakbér- A hátralék jellege
kategória Eseti Közepes Nagy Együtt
Alacsony 2 4 16 22
Közepes 14 3 5 22
Magas 4 3 4 11
Együtt 20 10 25 55
Az életforma szerinti csoportok
Látjuk, hogy vizsgálatunk középpontjába nem egy széles körľ adatfelvételt és feldolgozást állítottunk, kérdéseink inkább a jelenség (a díjhátralékosság) milyenségének és mľködésének a megértésére irányulnak.
Azt találtuk, hogy a díjhátralékosság jellegzetes társadalmi helyzetek, életformaszervezôdések esetleges, vagy éppen szükségképp kitermelôdô része. A konkrét megértés során egymástól jellegzetesen eltérô mľködésekkel, szervezôdésekkel találkoztunk és ebbôl arra következtethettünk, hogy kis mintánkban egymástól különbözô, sajátos életformacsoportok tagjai találhatók.
A csoportok közötti releváns különbségek és a csoportokat azonosító sajátosságok nem fogalmazhatók meg egy vagy két kitüntetett dimenzió mentén. Az azonosításhoz egyszerre és együtt kell figyelembe venni a háztartások létét-nemlétét, szervezôdési módját, a családszerkezet stabilitását-labilitását, a "devianciák" elôfordulását, a fogyasztás módját, a gazdálkodás mikéntjét, az intézményhasználat, az emberi kapcsolatok létét, mľködését, az életszint, felszereltség, lakásminôség és lakáshoz jutás sajátosságait, a jelenidejľ állapot múlt és jövô közötti helyét, az aspirációkat stb.stb.
A kis empírikus felvételünkbe bekerült díjhátralékosok persze csak "reprezentánsai", jelzôi egy-egy nagy létszámú és nem ismert részarányú életformacsoportnak, mint ahogy az is nyilvánvaló számunkra, hogy bizonyos díjhátralékossággal "érintett", sújtott életformacsoportok szľk mintánkba nem kerültek be.
a) Talajtalanok
A felkeresett háztartások mintegy fele ebbe a csoportba tartozik.
Emberek, akiknek az élete - végleg? - kisiklott, vagy soha nem kerültek sínre, ahogy ôk mondják: "B vágányon vagyunk". Nem tudtak, s nem tudnak igazán megkapaszkodni, bár életük - jobb esetben - éppen a különbözô megkapaszkodási kísérletek köré szervezôdik. Nevezhetnénk ôket elesetteknek, sorsroncsoknak, páriáknak, ha nem vennénk tudomást arról, hogy helyzetüknek nemcsak passzív elszenvedôi, hanem aktív megélôi, sajátos közegben s eszközökkel, metódusokkal formálói is. Nem igaztalan, ha azt mondjuk, hogy kiszorultak, kitaszítottak, marginalizáltak, társadalom alattiak, s nem-integráltak ôk. Ezek az értékelô megjelölések alkalmasak a helyzetük, konfliktusaik mögött húzódó fontos, általánosabb társadalmi mechanizmusok megragadására, miközben talán háttérbe szorul magának a helyzet milyenségének, mint mindennapokban megélt életformának a megjelölése. Torzító lenne, ha csoportként nincsteleneknek, nyomorgóknak, paupereknek, esetleg "deviánsoknak" neveznénk ôket, mert e megjelölések egyszerre többet is, s kevesebbet is tartalmaznak a vizsgált csoportnál.
A bármíly szľkös anyagi bázison is megvalósuló megállapodottság, sôt egyáltalán e megállapodottság lehetôségének a hiánya az egyik olyan sajátosság, mely a talajtalanaokat a "proletároktól" elkülöníti.
Persze az anyagi bázis szľkösségének egy fokán túl már megszľnik a bármiféle megállapodottság reménye is, visszafordíthatatlan talajvesztési folyamatok indulnak el. Régi igazság, hogy a szükség törvényt bont. Ahol már a hideg, s az éhség az úr - s öncsalás lenne errôl nem beszélni - ott felüti fejét a rejtett prostítúció, a hasonló helyzetben lévô kóbor "jótevôk", barátok nemre való tekintet nélküli átmeneti befogadása, a törvényes elôírásokkal szankcionált "fekete gazdaság". Van, amikor már elképzelhetetlennek látszik a lét fenntartása az apróbb munkahelyi, bolti, piaci lopások, szabálytalan adás-vételek, bliccelések nélkül. Ha nem is érthetünk egyet e "praktikákkal", meg kell értenünk jelenlétüket, s funkciójukat (ugyanakkor torzító túlzás lenne e csoportnak akárcsak a többségét "kriminalizálni").
Tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a talajtalanság egyben az élet ökonómiájának hiányát is jelenti. Csak ez az ökonómia sajátos formákban, eljárásokban ölt testet. Ilyen - s elôfordulási gyakorisága miatt ezt külön ki kell emelni - az ún. élettársi kapcsolatteremtések gyakorlata.
Számos összetevôje van e jelenségnek. Az egyik, hogy egy-egy kapcsolat megszakadását követôen az egyik fél szinte kikerülhetetlenül effektív földönfutóvá, kisemmizett számkivetett-té lesz. "Ingen, gatyán" kívül nem marad semmije, s elkezdi (folytatja) bolyongását a munkásszállók, albérletek, szívességi befogadások világában. E körben az élettársi kapcsolatteremtés az egyik "legolcsóbb", s bevett megoldás. Persze az "olcsóság" csak az egyik szempont.
A talajtalanság együttjárója - igen gyakran - az egzisztenciális magány: elszakadás nemcsak az intézményektôl, az intézmények állította normáktól, elvárásoktól, hanem a maguk életét építô, valahonnan-valahova eljutni törekvô emberek világától is. Az egzisztenciális magány feloldását szolgáló megkapaszkodási kísérlet a partner-, társkeresés, az élettársi kapcsolatteremtés.
Nagyon "hétköznapi" okok is motíválják ezt a gyakorlatot. Azt az "inget, gatyát" valahol ki is kell mosni; enni, s ehhez fôzni is kell valahol, valakinek, s persze az sem mindegy, hogy legalább idôlegesen van-e hova "hazamenni", van-e biztonsággal hely, ahol az ember megalhat.
A jövedelemnélküliség, jövedelemkiesés, jövedelemhiány - melyek okaira még visszatérünk - szintén elemi erôvel vetik fel a társtalanság szükségességét, a jellemzôen gyors, mielôbbi - gyakran szinte azonnali - kapcsolatteremtését. Nemcsak arról van szó, hogy a pénzhiányos állapot legmľködôképesebb átváltási formája a háztartáson, kvázi-háztartáson belüli természetbeni szolgáltatások igénybevétele, illetve fordítva, a háztartásban lezajló "cseréken" kívülre kerülés valójában igen költséges, pénzigényes állapotot eredményez, hanem arról is, hogy egy keresetbôl - ha egyáltalán van , s az viszonylag alacsony - alig lehet a felszínen maradni.
E szükségteremtette kapcsolatok persze önmagukban is nagyon borulékonyak, s azzá teszik ôket a külsô körülmények nyomora, az emberi, mentális talponlevés, megállapodottság hiánya is. E kapcsolatok felborulása ugyan újra meg újra krízishelyzeteket teremt, ezzel együtt ez már a kapcsolatteremtésbe sokszor "be van kalkulálva". (Az azonban nem mindegy, hogy a krízis mikor és kinek a hátrányára következik be.)
Az említettek részben arra is magyarázatul szolgálhatnak, hogy miért találunk e körben a szokásosnál gyakrabban olyan párokat, ahol középkorú, gyerekes nô osztja meg életét fiatal, huszonéves férfival, vagy fiatal, gyerekes nô keres menedéket 50 év körüli, egyedülálló, jobb keresetľ férfinál stb.
A megkötött, s felbomló, hullámzó erôsségľ kapcsolatok, a nagy "jövés-menés" alapvetôen meghatározzák e háztartások milyenségét. Természetesen alig van alkalom arra, hogy valamifajta közös és rendszeres háztartásgazdálkodás, pénzgazdálkodás kialakuljon, s fennmaradjon. Ha van kereset, sôt két kereset is van, akkor sincs rendszerszerľ pénzbeosztás. Ez azonban nem jelenti azt - bár ilyen is van -, hogy általában "elfolyik a pénz", "kiszórják az ablakon". A pénzbeosztás helyett inkább a naturáliák beosztása történik.
A "kisfixes proletárokhoz" hasonló arányban, (csak alacsonyabb színvonalon) kb. minden második háztartásban mľködik a "nagybevásárlás" rendszere. A beérkezô jövedelem (fizetés, alkalmi munka díja, nyugdíj) egy - nem kis - részét rögtön lekötik az ekkor bevásárolt étkezési alapanyagok (liszt, zsír, cukor, tészta, só, kávé stb.) formájában. Amellett, hogy ezekre az alapanyagokra folyamatosan van szükség, nem romlandóak, s folyamatosan fogynak a következô nagytételes beszerzésig, jövedelemhez kötôdô azonnali bevásárlásukat az elemi létbiztonság megteremtésének szüksége diktálja. Nem véletlen, hogy ez a fajta tradícionális készletezés a hadigazdálkodásra emlékeztetô, hiszen e háztartások bizonyos szempontból a folyamatos krízis állapotában vannak. A háztartáskatasztrófa permanens veszélye sajátos készültségi állapot fenntartását indokolja. A jövedelemhez kötôdô azonnali készletezés teremtheti meg annak az esélyét, hogy két pénzbevétel között ne lehetetlenüljön el teljesen a háztartás a pénz- és étkezési alapanyagkészletek párhuzamos lemerülésével, s /vég/szükség esetén lisztpogácsával, mľlevessel, üres tésztával stb. ki lehessen húzni pár napot.
Általában az egész jövedelem, de különösen az alapszintľ biztonságot nyújtó nagybevásárlás után megmaradó összeg - több felkeresett megítélése szerint - olyan csekély, hogy azon "nincs mit beosztani". Különbség legfeljebb abban van, hogy a fogyasztáson belül még "kalkulálódik-e" a lakbérre, s rezsire jutó fix kiadási tétel, esetleg elkülönítésre is sor kerül (félreteszik) - e körben ez kevéssé jellemzô, úgyis fölborul a kassza -, vagy folyik a napi igényekhez kapcsolódó pénzkiadás, s a lakbér-, rezsifizetéskor vagy van éppen elegendô pénz a háznál, vagy nincs.
Ennek a fajta háztartásgazdálkodásnak és életformának az egésze szempontjából igen lényeges, hogy a megállapodottság hiányával, a talajtalansággal gyakran összekapcsolódó egzisztenciális magány olyan fontos emberi és gazdasági kapcsolatok hiányát, hiányosságát is jelenti (a rokonokkal, munkatársakkal, szomszédokkal stb.), amely kapcsolatok kisegíthetnék e háztartásokat az aktuális krízisbôl. Van - nem is jelentéktelen - "kicsúszás", mégsincsenek rendszeres kölcsönkérések (talán éppen mert nincs kitôl), s nem jellemzôek a tetemes magánadósságok sem (talán mert a potenciális fedezet is hiányzik). Nem kis részben e körülmények "keménységének" a következménye a díjbeszedô intézmény felé történô eladósodás.
Egy másik tényezô, vagy tényezôcsoport e készenléti állapotos, így is talajtalan életforma mindennapi mľködésében az ún. második gazdaságbeli munkajövedelmek hiánya. Természetes következménye ennek egyrészt a kitörés lehetôségét eltorlaszoló alacsonyabb összjövedelem, másrészt az, hogy az élet nem a különbözô munkák, többletmunkák köré szervezôdik. Az egy lábon állás a munka szférájában nagyfokú plusz rizikót jelent, amit megint csak a munka szféráján kívüli több lábon állás kompenzálhat - ha erre van lehetôség.
Az ún. második gazdaságból származó munkajövedelmek hiányának oka részben szintén a munkaszerzéshez felhasználható informális kapcsolatok - megállapodottság és beépültség hiányából adódó - elégtelenségére vezethetô vissza (részben ez indokolhatja, hogy az "elsô gazdaságbeli" munkautakat tekintve is legalább olyan jellemzô az egymunkahelyes, "leragadós" életpálya, mint a sokmunkahelyes, esetleg "vándormadaras" munkaút). Megállapíthatóan ennél is fontosabb, általánosabb ok azonban az efektíve korlátozott munkaképesség.
Az egész életpálya, az életkörülmények és nem utolsó sorban a mostoha munkakörülmények következtében ezeknek az embereknek a nem jelentéktelen része súlyosan beteg. Nyugodtan ideszámíthatjuk a krónikus alkoholizmust is, de ami fontosabb, a kezeletlen, alulkezelt szervi és mentális, idegrendszeri bajokat. Elgondolkodtató, hogy egy-egy betegség, baleset milyen gyors talajvesztési folyamatokat indít el, s az is, hogy mintha a különbözô okból talajtalanokat gyakrabban érnék el a balesetek, bizonyos betegségek.
Végül, hogy félre ne értsük, a "talajtalanok" megjelöléssel nem egyszerľen egyfajta tulajdonsággal rendelkezô egyének, vagy állapotok milyenségét jelöljük, bizonyos szinten persze ezt is, hanem egy - talán már érzékelhetô, hogy milyen körülmények között, milyen életformát élô - markáns társadalmi csoport, nota bene "osztály" létezését rögzítjük. Ráadásul az általunk felkeresettek a nagyvárosi talajtalanok világának aktuálisan többé-kevésbé "felsôbb" régiójába tartoznak, hiszen ôk nem a társadalmi, külvilági kapcsolatoktól intézményesen elzárt "gyógyintézetek", elfekvôk, börtönök, nevelô intézetek "intézeti foglyai", nem a menhelyek, nemlakásszerľ zugok hajléktalanjai.
A "talajtalanok" megjelölés ne tévesszen meg bennünket, az e csoportba tartozók nem város és vidék között "lebegôk", frissen beköltözôk, e csoport éppúgy a nagyvárosi szegénytársadalom struktúrális része, mint a következô alcsoportok.
*
A nagyvárosi talajtalanok mellett a mintánkba kerültek másik részét a városi proletárok alkotják. žk azok a szellemi, fizikai vagy kiszolgáló munkát végzô, vagyontalan, legfeljebb sajáthasználatú bérlakással rendelkezô, nem-dezorganizált kisegzisztenciával bíró bérmunkások, akiknek a jövedelmét, életszínvonalát, s életmódját meghatározóan befolyásolja alávetett, kizsákmányolt helyzetük.
Mintánknak ez a fele három különbözô alcsoportra oszlik, ezek megnevezése egy-egy sajátos szempont súlyát tükrözi. Elkülöníthetôk egymástól a "felszínen vegetálók", a "felszínen lavírozók", "vállalkozók" és a "felszínrôl elemelkedôk", ahol a talajtalanok alkotják a "felszín alatt örvénylôket", s a "felszín" valahol a társadalmi tagság, integráltság, "normalitás" legalsó, minimumszintjét jelenti. Az elsô alcsoport stabilan e szinten tartja magát; a második eddig jutott, vagy innen indul, s elrugaszkodna, ha tudna; a harmadik alcsoport pedig - majd látjuk milyen sikerrel - elemelkedik, elemelkedne errôl az alapszintrôl.
Nevezhetjük az elsô alcsoportba tartozókat "normál, stabil, tisztes szegényeknek", utalva ezzel jelenüket, múltjukat s jövôjüket is jellemzô helyzetükre; hozzájuk képest a második alcsoport tagjai a "boldogulni akarók", a "megtört vállalkozók"; s a harmadik alcsoportba tartoznak a "majdnem beérkezôk", a "felemelkedés közben - újra - elszegényedôk".
A díjhátralékosság aktuális szempontját kevésbé hangsúlyozva azt mondhatjuk, hogy mintánkba a talajtalanokon kívül a "kisfixes proletárok", a "vállalkozó proletárok" és a "jóléti (?) proletárok" sajátosan jellegzetes helyzetben lévô tagjai kerültek.
b) Kisfixes proletárok
Ez a "nehezen megélô", "felszínen maradó", "éppenhogy", "alsó normál", "zónapörkölt", "veszélyeztetett", "létminimum" színvonal kategóriája. Az aktuális helyzetbôl, folyamatokból következôen jellemzô a megfeszített felszínen maradási törekvés, a vergôdés, fuldoklás, egyensúlyozás; illetve a teljes ellehetetlenülés, kicsúszás, felgyorsuló talajvesztés, dezorganizálódás folyamatának a lassítása, feltartóztatása, megállítása, az addigi kisfixes proletár státusz stabilizálása.
A tisztes szegényes városi proletár életvitel igen mély gyökereinek, kifinomult, árnyalt eljárásmódjainak, kultúrájának "köszönhetô", hogy e státusz viszonylag szélsôséges életviszonyok közepette is fenntartható. Amennyi védekezési, tartalékmobilizálási lehetôséget nyújt ez a "rossz idôkben", legalább annyi visszatartó, visszahúzó, kitörést, felemelkedést gátló hatást is kifejt a "jobb idôkben".
Ez egyben azt is jelenti, hogy a jelenlegi állapot általában nem egy alacsonyabb színvonalúnak ítélt korábbi státuszból (ez ebben az esetben a "talajtalanság" lenne) történt kiemelkedés következménye, s nem is egy továbblépés elôzménye, hanem múltjában s jövôjében is meglehetôsen stabil helyzet. Az életpályába "nagy felemelkedések" az iskolázottsági, munkavégzésbeli pozíciót, az anyagi, lakás- és ökológiai körülményeket tekintve nem kalkulálhatók, s nem is kalkulálódnak.
Az elvégzett iskolák szintje - a mobilizáló háttér hiányát is tükrözôen - jellemzôen alacsony, a segéd- és betanított munkákra lehetôséget nyújtó maximum 8 általános osztály mellett csak olyan "félszakmunkás" foglalkozásokat találhatunk (szakács, felszolgáló, raktáros, varrónô, ápoló, fľtésszerelô), amelyek kiszolgáló jellegük ellenére alig, vagy egyáltalán nem hasznosíthatók a komolyabb többletjövedelemszerzés piacán. Annál alkalmasabbak azonban a szintentartó "kis üzletek" megteremtésére. Jellemzôen a munkahelyek világán kívül is, sôt otthon, a háztartásban is hasznosítható, jövedelempótló kiadáskímélést lehetôvé tevô, az elemi háztartásfunkciókról intézményesen leszakadt, de oda privát úton visszacsempészhetô "foglalkozások" ezek. Az sem mellékes - bár érthetôen kevesebbet beszélünk róla, helyzetstabilizáló szerepe miatt azonban itt nem kerülhetjük ki -, hogy olyan munkahelyi tevékenységekrôl van szó, amelyek anyaga a háztartásban közvetlenül (különösebb továbbfeldolgozás, adás-vétel nélkül, s itt a hangsúly ezen van) felhaználható - akár a maradék ételre, textíliára, tisztítószerre, apróságokra gondolunk.
A más körülmények között esetleg jobban hasznosítható, "befektethetô" szakismeret értékesítésének itt is fontos akadálya a testi, fizikai tönkremenés, betegség, a "visszahúzó" családi katasztrófák, valamelyik családtag keresôképtelenné, félkeresôvé válása, illetve kiválása a háztartásból.
Az e csoportba tartozók relatíve idôsek, középkorúak, itt találjuk a mintánkba bekerült kisnyugdíjasokat, számottevô a (gyerektelen, vagy egy gyerekes) egyedül állók jelenléte; az idetartozó házaspárok sem fiatalok, legfeljebb egy gyerekük van, s legalább az egyik fél /rokkant-/nyugdíjassága miatt egyik pár sem rendelkezik két teljes keresettel. îlymódon az egész csoportra rányomja a bélyegét az egy-másfél keresettel együttjáró színvonal és életforma.
A talajtalanoktól azonban etekintetben is megkülönbözteti ôket, hogy a súlyos betegségek, rokkantosítások itt kifejezetten a mostoha munkakörülményekhez kapcsolódnak, míg a talajtalanoknál ezek keveredtek a "deviáns", nyomorgó életvitellel. A kisfixes proletárok - ha úgy tetszik, ebben a stádiumban - még talpon maradnak, egészségileg sem oly fokozott mértékben "roncsok".
Ebbôl a szempontból alapvetô az élet még kezelhetô, még szervezhetô keretek között tartása. Itt háztartásgazdálkodással megalapozott háztartásokat találunk, a szó tartalmának értelmében; nincsenek szétesett, soha-össze-nem-állt kvázi-, vagy alig-háztartások. Ebben a szférában eltľnik az az életformára oly jellemzô jövés-menés, kényszerľen hullámzó élettársi kapcsolatteremtés, amelyet a talajtalanoknál láthattunk. Itt a házasságkötés természetes, biztonságot megalapozó, erôs kötés, melynek nagyon sok megpróbáltatást ki kell bírnia, s ha mégis válásra kerül a sor, akkor alaposan körül kell nézni egy esetleges újabb, stabil kapcsolat megépítése érdekében.
Ha a talajtalnoknál említettük az "egzisztenciális magány" fontosságát, itt éppen azt az alapvetô eltérést kell hangsúlyoznunk, ami a családi, rokoni, munkatársi s szomszédi kapcsolatok meglétében tetten érhetô. A kisfixes proletár lét fenntartásának talán éppen legfontosabb tényezôje e kapcsolatok megléte, mľködése. E körben már nem találunk olyan háztartást, melynek mľködôképességében ne játszana szerepet, nem ritkán meghatározó szerepet ez a háttér. Az ilyen kapcsolatok az emberi, érzelmi, mentális talponmaradást, a dezorganizálódás-elhárítást is lehetôvé teszik, közvetetten elôsegítve ezzel e háztartások felszínen maradását. Közvetlenül is segítséget nyújtanak a bevételek-kiadások mínuszainak kiegyenlítésében a kiadások csökkentésén, a bevételek növelésén, vagy éppen az "átmeneti" nehézségek áthidalásán keresztül.
A naturális segítségnyújtás leggyakoribb formája a családon belüli, hétvégi vagy éppen hétköznapi "etetés" (közös étkezés) és a munkatársak, szomszédok ruhaadománya. Ha kisebb pénzbeli kölcsönre van szükség - márpedig az általunk vizsgált családoknál erre alkalmilag vagy rendszeresen szükség van -, akkor a helyzettôl függôen a rokonok, munkatársak, szomszédok valamelyike gyakran ebben is segít. A háztartások egy részében ezek a helyzetek, helyzetmegoldások szisztematikus rendszerességgel, "kiszámíthatóan" bekövetkeznek, vannak. Ilyenkor - különösen, ha a megoldás nagycsaládi, rokoni kereteken belül zajlik - meglehetôsen nehéz, ha éppen nem lehetetlen a deficites mikroháztartást a lazább családi háztartáskonglomerátumtól elkülöníthetô, önálló egységként tekinteni. (Ez a nagycsaládi "beágyazottság" a vállalkozó és a jóléti /?/ proletároknál is tetten érhetô.)
E körben már mľködnek, sôt e körben mľködnek igazán az olyan hagyományos intézményes áthidaló megoldások, mint az értékek zálogházba adása (ilyenkor kel életre egy-egy névnapra, karácsonyra, házasságkötéskor ajándékba kapott ékszer biztonságmegôrzô funkciója), illetve egyes nélkülözhetô javak bizományi eladása. A nyugdíjasokat kivéve, jellemzô az OTP használata. Az OTP-kölcsönfelvételek mögött azonban nem annyira nagy beruházások állnak, mint inkább az aktuális közepes szintľ (magánszemélyek segítségével már nem, vagy pillanatnyilag éppen nem fedezhetô) deficitek kiegyenlítése, illetve a kényszerľen kifizetendô, relatíve magas lakáshasználatbavételi díjak fedezése.
Az intézményes áthidaló metódusok speciális formái, a pénzbeni tanácsi, szociális segélyek is jellegzetesen e csoportban fordulnak elô a leggyakrabban. Ez a fajta szociális helyzetmegoldás éppen erre a stabil, dolgos, szolid szegény életmódra van kitalálva, s az elvárásokkal konform "szociális eszközhasználathoz" is a kisfixes proletárok életformája a legalkalmasabb.
(Ez a fajta, a szociális segélykérelemben formát öltô intézményes kapcsolat a talajtalanok egy részénél is fellelhetô, az ilyen kérelmek azonban rendre visszautasítással végzôdnek a munkahelyhiányra, életmódra, feltételeknek való meg nem felelésre hivatkozva. E csoport tagjait inkább az alkoholelvonó, a rendôrség, a börtönök, az ideggondozók veszik "kezelésbe".
Elvétve a proletárok másik két csoportjában is találkoztunk segélykérelemmel, azonban részben a magas életszínvonalra, keresetre hivatkozás, részben a szégyen miatt végig nem vitt kérelmezés miatt ezek is eredménytelenek maradtak.)
E mikroháztartások mľködésében a stabilitás fenntartásának, megôrzésének fontos eleme a beosztó életmód. Az alcsoport nem minden háztartásában, de többnél kialakult, rendszerszerľ pénzbeosztásról számoltak be, jellemzôen szigorúan beosztó, kicentizô pénzgazdálkodással is itt találkozhatunk. Ennek jellegére még késôbb visszatérünk, itt csak két tényezôt említünk. Az egyik, hogy e körben határozott és tradícionálisnak nevezhetô törekvés van arra, hogy a rezsipénzt elkülönítve félretegyék a kereset kézhezvételekor. A másik, hogy a szigorú beosztás, félretétel stb. nem segít azon a tényen, hogy végül is bekövetkeznek a "hóvégi" kicsúszások, kölcsönkérések, elmaradások.
A jövedelem beosztása és az áthidaló kölcsönkérések, eljárások mellett a szigorú és elemi fogyasztáskorlátozás eszközeit is használni kell. E csoport egy része arról számol be - s ezt napi fogyasztásukra vonatkozó információink is alátámasztják -, hogy a saját maguk által minimálisnak ítélt szinten túl már egyszerľen nincs min spórolniuk, elfogytak fogyasztáskorlátozásbeli tartalékaik. Más részük megemlítette azokat a szférákat, amelyek terén a legérzékelhetôbb módon vissza kellett szorítani a közelmúltbeli fogyasztást. A fiatalabbak még megemlítik a "szórakozás" elmaradását, ez praktikusan azt jelenti, hogy már sehova sem tudnak elmenni, egy kicsit lazítani, kikapcsolódni (egy olcsó vendéglôbe, egy moziba, egy szerény szórakozóhelyre - hogy a nyaralásról, belföldi utazásról stb. ne is beszéljünk).
A megtakarítás általános szférája a ruhavásárlás csökkentése, minimálisra redukálása, használt ruhák vásárlása, cseréje, illetve az élelmiszerfogyasztás visszaszorítása. A "már csak a hasunkon tudunk spórolni" szinten a legrafináltabb, múltbelinek hitt eljárásokkal élvezhetôvé tett, legolcsóbb tésztafélék, krumplis, rizses ételek, legolcsóbb "húsfélék", húspótlékok kerülnek az asztalra. Tej helyett teát, margarin helyett disznózsírt, lecsó helyett paprikás krumplit, krumplis tésztát stb. is lehet fogyasztani...
A megszorítási kényszer erôsségét azonban talán az mutatja legegyértelmľbben, ahogy az ún. élvezeti cikkek (kávé, cigaretta, alkohol) fogyasztását is már csökkenteni próbálják e háztartásokban (a többi proletár csoportban is ezzel találkoztunk). Ezek fogyasztásáról igen nehéz leszokni, mégis jellemzôen mind a mennyiségbeli, mind a minôségbeli redukció számos esetével találkoztunk. "Egészséges életmódról" azonban, többek között a relatív alúltápláltság miatt, nemigen beszélhetünk...
c) Vállalkozó proletárok
Ha a lakott lakások minôségét, nagyságát, ökológiai helyét tekintjük - e tényezôket komplex "eredmény-mutatóként" is igen fontosaknak tartjuk -, akkor e csoport semmiben sem különbözik az elôzôtôl. Ugyanazokon a hagyományos proletár területeken, proletár bérházakban laknak, lakásuk - mintánkat tekintve - az alsó, alsó-közepes színvonalon mozog (komfortnélküli szoba-konyhástól a kétszoba komfortosig). Egy fôre jutó jövedelmük sem magasabb. Ćltalában életkörülményeik inkább azonos csoportba tartozásukat indokolnák, mintsem megkülönböztetésüket.
Hogy mégis egy külön alcsoportról szóljunk, azt számunkra elsôsorban jövedelemszerzési eljárásaik lényeges eltérése indokolta. Ezt leegyszerľsítve úgy is mondhatnánk, hogy szemben a kisfixes proletárokkal, e csoport tagjainak életében központi, esetleg meghatározó szerepet játszik az ún. második gazdaságban való részvétel. Önmagában ez a tény számos, életformát befolyásoló - elôfeltételszerľ és következményszerľ - "együttjárásra" utalhat. Elôfeltétel lehet az értékesíthatô tudás, szakképzettség birtoklása, a szükséges kapcsolatok megléte, a boldogulás, a továbbjutás perspektívája, szándéka; következménye lehet a nagyobb kereset, egyben a nagyobb rizikó is, a munka köré szervezôdô életforma, a munkák közötti "piaci" válogatás stb.
Amilyen "lazának", s kétségesnek tľnt elsô pillanatban az ilyen szempontú csoport-elkülönítés, olyan "visszaigazoló" erejľ volt e csoport - egyéb szempontok szerinti - mintánkon belüli tiszta profilja.
Ez az egyetlen alcsoport, ahova sem egyedülállók, sem nyugdíjasok, vagy rokkantnyugdíjasok nem kerültek be, csak kétkeresôs házaspárok, akik 30-45 évesen legaktívabb korukat élik, gyerekesek, de kettônél több gyereke egyikôjüknek sincs. Olyan, konszolidált felépítésľ háztartásokról, itt valóban családokról van tehát szó, akiknek elvileg minden reményük meglehetne a boldogulásra, esetleg a proletár-sorból való kitörésre, vagy legalább annak megújítására. (Itt a "különösnek" nem tekinthetô konszolidált családszerkezet megint nemcsak potenciálisan megfelelô alapként jön számításba, hanem mint az elôtörténet nem lebecsülendô eredménye is.)
A valamire vállalkozás lehetôségét gyarapítja - s itt ez is a háttérben húzódó mobilizálási készségekre utal -, hogy e csoport egyértelmľen iskolázottabb, kvalifikáltabb az elôzôeknél, illetve részben olyan szaktudással rendelkeznek, amely az ún. második gazdaság piacán értékesíthetô, befektethetô (ács, kômľves, autószerelô, mľszerész, programozó, nem szakmájukban dolgozó egyetemet végzettek). Ehhez azonban azt is rögtön hozzá kell tenni, hogy a feleségek - bár az elôzô csoportbeli nôknél nem alulképzettebbek - férjüknél (olykor lényegesen) alacsonyabb képzettséggel, keresettel rendelkeznek (alkalmi bedolgozó, gépi betanított munkás, elôadó, konyhás, vagy gyed).
Ez utóbbi tény - amellett, hogy általános "törvényszerľségnek", szokásnak tekinthetô az ilyen tendenciájú párkapcsolat - azonban a "férj az egyetlen, vagy legalább is elsô rendľ pénzkeresô, a feleségnek legfeljebb kényszerľségbôl kell munkát vállalnia" szokásrend megközelítô fenntartásán keresztül egyben akadályt is gördít az eddigi létformából való kitörés elé. Ezekben a családokban megfigyelhetô az a szokásrendnek megfelelô férfiszerep fennmaradása, megújított reprodukciója a feleség munkába állását követôen is - s ebben az intenzív második gazdaságbeli részvétel fontos szerepet játszik.
îgy áll elô az az állapot, hogy miközben a második gazdaságbeli jövedelem és a feleség munkavállalása miatt e családok 2,5-3 keresetbôl élnek, helyzetük mégis igen ingatag, borulékony, s nemcsak a második gazdaságban rejlô kockázatok miatt, hanem a nôk munkavállalásának, keresetének bizonytalanságai miatt is. (Azt is feltételezhetjük a vizsgálatba bekerült családoknál, hogy a feleségek alulképzettsége egyben a férjek még meg nem állapodott, meg nem szilárdult, bizonytalan mobilitására is utal.)
Mindezzel együtt jellemzô e csoport tagjaira, hogy önmagukat - életüket, családjukat, háztartásukat - szervezni, megszervezni képesek, "életerôsek", s mindenek elôtt - ha úgy tetszik, minden mozgósítható eszköz felhasználásával - boldogulni akarnak. Legalább anyagiakban jobban akarnak élni. Az ennek szolgálatába állítható eszközeik is, fölgyľjtött készségeik, "tôkéjük" is, vállalkozásaik, kísérleteik is számottevôbbek a kisfixes proletárok "kis üzleteinél".
A mintába kerültek nem vállalkozók, hanem vállalkozó proletárok, ráadásul olyan, önerejükbôl, vállalkozásaikkal boldogulni, kitörni szándékozó proletárok, akiknek ez a vállalkozása úgy tľnik nem sikerült. Hogy helyzetüket reálisan lássuk, elôbb finomítanunk kell azt a - feltételezhetôen - félreérthetô kifejezésünket, hogy "boldogulni, kitörni szándékozó" proletárok. A hangsúly a boldogulási szándékon van, s e boldogulás ugyan minimális, de az aktuális körülmények miatt legfôbbé vált tartalma mára a törvényszerľnek tľnô lesüllyedés elkerülése. Hogy az elôzô alcsoporttal összehasonlítva is érthetô legyen e különbség: amíg ott a proletár-lét alsó szintjének a megtartása, az ilyen értelemben vett felszínen maradás köré szervezôdik az élet, addig itt valahol a közepes, még elfogadható, még esetleg majd meghaladható színvonal megtartása a lényeges. Śgy is mondhatnánk, hogy e családoknál a második gazdaság részben a szintentartást, részben az esetleges elindulást (a jobb lét felé) szolgálta, illetve szolgálja. Ezek után van csak értelme arról szólni, hogy mi sikerült, vagy mi nem sikerült.
A vállalkozó proletárok egyik legfôbb törekvése, célja, s áldozataik eredményességéek kifejezôje a szó tágabb, s szorosabb értelmében vett berendezkedés. Lakásuk belsô tere - általában a külsô tér szegényességére, lepusztultságára feleselôen - ezt tükrözi: saját erôbôl felújítják, kifestik, mázolják, gázosítják, komfortosítják lakásukat, lambériáznak, csempéznek, mutatós, kommersz szekrénysorral, ülôgarnítúrával rendezik be rendben és tisztán, nem egyszer patika-tisztán tartott lakásukat. Háztartásuk legalább alapszinten gépesített (ebben nem térnek el a kisfixes proletároktól). Önerôbôl feljavított lakásukhoz jellemzôen tanácsi lakáskérvény (esetleg minôségi csere) útján jutottak, míg a kisfixes proletárok körében jellemzô súlya volt a bérlemény-öröklésnek, a szanálást követô kiutalásnak. E családok boldogulási, gazdálkodási stratégiájában aktív és számottevô (nem kiegészítô) szerepet játszanak az OTP hitelfelvételek. A (nagyobb összegľ) személyi kölcsönök mellett itt a hangsúly a bútorvásárlási, árúvásárlási, felújítási-építési kölcsönökre helyezôdik - még akkor is, ha ezek egy része közvetetten, vagy esetleg közvetlenül is a napi megélhetés mínuszainak csökkentésére fordítódik végül. A kölcsönfelvételek is az elôremenekülés stratégiáját, a "lesz rá fedezet" hitét tükrözik.
A bekalkuláltan, s nem valamiféle linkségbôl adódóan, bár kétségtelenül kockázatot vállalva "továbbnyújtózkodunk, mint ameddig a takaró ér" stratégiáját jelzi, hogy a nagyberuházásokkal párhuzamosan itt is általános a szülôi, családi háttér élelmiszer-utánpótló, kisegítô szerepe, jellemzôek a rendszeres, kisebb-nagyobb magánadósságok.
A naturális segítségek, OTP hitelek, magánkölcsönök összekapcsolódásánál persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy kialakult mechanizmusok, "gördítések" fľzik egybe a különbözô formájú adósságokat, hátralékokat, s itt - részben kényszerľségbôl is - folyik egyfajta "játék" ezekkel az eszközökkel; figyelembe kell vennünk azt is, hogy az alapfogyasztást biztosítani hivatott alapjövedelmek gyakran elválnak a háztartásgazdálkodás szintjén a beruházásokat, a berendezkedést, boldogulást szolgáló pluszjövedelmektôl. (Errôl késôbb még szólunk.)
A jövedelmek nagyságának, ütemességének háztartáson belüli egyenetlenségei bonyolultabbá, ha nem éppen lehetetlenné teszik a - kisfixes proletároknál oly jellemzô - beosztó gazdálkodást. Az ilyen irányú törekvés leginkább éppen a rezsidíjak tartalékolására szorítkozik e családoknál, jellemzôen a feleség alapfizetése tölti, vagy töltené be ezt a minimális biztonságot szolgáló funkciót.
Ha szélsôségesebb fogyasztási viszonyok között is, de a fogyasztáskorlátozás kisfixes proletárokéhoz hasonló (s ott említett) kényszermegoldásaival találkozhatunk e körben is. (A "szórakozás", hobbi-ľzés ellehetetlenülése, az élelmiszer-, élvezeti cikk fogyasztás csökkentése, átváltása, ruhavásárlás korlátozása, fľtéskorlátozás). Ćltalunk megfigyelhetô egyedüli jellegzetes különbség, hogy mintha e két alcsoport elválásánál húzódna a "hús-határ": a vállalkozó proletárok rendre megemlítik a visszaszorulás fontos tényezôjeként, hogy le kell mondaniuk a korábban fogyasztott húsfélék eddigi mennyiségérôl, minôségérôl. E tény súlya a fogyasztás korábbi színvonalával, az intenzív munkavégzés kívánalmaival, s jelképes, szimbólikus fontosságával egyaránt összefügghet.
A mintánkba bekerült vállalkozó proletárok "vállalkozását" aktuálisan hirtelen és alapvetôen megrendíti-megrendítette egy-egy családi (válás elôtti, utáni) zľr - a családi lét egzisztenciáit, életstratégiát megalapozó funkciója miatt itt végsôkig tartó, elnyúló harcok dúlnak; egy-egy akárcsak átmeneti betegség, mely "túlköltekezett" állapotban kirántja a háztartás alól a talajt; s itt csapódnak le az ún. második gazdaság labilitásának következményei: a kisvállalkozások, kisszövetkezetek, melléküzemágak eladósodásai, megszľnései, fizetésképtelenségei, e szféra munkavállalóinak teljes kiszolgáltatottsága. Csak különbözô irányú mľködô kapcsolataiknak, s az e kapcsolatok mľködtetéséhez szükséges készségeiknek, a proletár életforma eszközhasználatának köszönhetik, hogy egy-egy súlyos "zöttyenést" követôen nem zuhannak rögtön még mélyebbre.
d) Jóléti(?) proletárok
Csupán megismételjük, hogy a különbözô alcsoportok körülhatárolásakor egymástól (látszólag) eltérô fajtáju szempontokat alkalmazunk, ahol az elkülönítést végül is (ha úgy tetszik, utólag) az életformák eltérései indokolják, illetve igazolhatják vissza. Már elsô szinten elváltak a talajtalanoktól a kisfixes proletárok a háztartásszerkezet, a "devianciák", a szervezettség, stabilitás szempontjai szerint; a kisfixesektôl a vállalkozó proletárok a "második gazdaságban" való részvétel, a boldogulási törekvést jelzô szempontok szerint, s megint más szempont szerint választhatók el e csoportoktól a jóléti (?) proletárok.
A jóléti (?) proletárok megkülönböztetésének nagyon egyszerľ (operacionalizált) szempontja az, hogy miközben e családok alapvetô helyzetüket tekintve ugyanúgy a proletárok közé tartoznak, mint az elôzô két alcsoportbeliek, aközben ezek a családok a lakáselosztási mechanizmuson keresztül jelentôs jóléti (?) juttatásban részesültek a közelmúltban. E csoportba tartoznak a mintánkba bekerült egy plusz két félszobás, két, három szobás, összkomfortos lakótelepi lakásokban, két, két és félszoba komfortos kiutalt tanácsi lakásban lakó családok.
A csoportosítás szempontja tehát egyfelôl a lakáshoz jutás módja, a lakás minôsége, jellege, másfelôl az alapvetôen proletár helyzet (ez utóbbi elkülönítô jellege ezen a mintán belül most természetesen nem kap hangsúlyt).
Megint arról van szó, hogy e családok életformájának fontos jellemzôi valami miatt lényegesen eltér/het/nek a többiekétôl.
Önmagában e lakások minôségi színvonala a berendezkedéshez, a "beérkezéshez" már elfogadható életkeretet biztosíthat, s ennek fontosságát nem gyôznénk hangsúlyozni. E lakások juttatott, jóléti (?) jellege ugyanakkor arra is utal - s nem véletlen, hogy a mintánkba bekerült tanácsi elosztású szövetkezeti lakásokban lakókat is idesoroltuk -, hogy e családok kielégítették mindazon kritériumokat, amelyek az ilyen kiutaláshoz szükségesek. Önerôbôl többre, másra nem lettek volna képesek, az ilyen szintľ névjegyzékes kiutalásra azonban "érdemesnek" bizonyultak.
A "jóléti (?) proletárok" megjelölésben rejlô ellentmondás valóságos élethelyzetük, múltjuk és lehetôségeik sajátos feszültségeit jelzi.
Miközben a több éves folyamatos budapesti munkaviszonnyal, a folyamatos fôvárosi állandó lakóhellyel, a "konszolidált" életvitellel, a hivatalos normának megfelelô családszerkezettel, a kívánatosnak ítélt demográfiai produktivitással és az alacsony egy fôre jutó elsô gazdaságbeli keresettel a jóléti támogatás, lakáshoz juttatás "ideális" alanyaivá válhatnak, aközben mindezek együttese egyben a proletár lét fennmaradását is szolgálja, "biztosítja". A jóléti (?) proletár helyzetbe beépített ellentmondás egyik megnyilvánulása - esetünkben -, hogy a relatíve kielégítô színvonalú lakás bírtokbavétele után a családok folyó jövedelmei alig, vagy csak részben fedezik a lakásfenntartás, a berendezkedés költségeit.
A jóléti (?) proletár státusz következtében elôálló, állandósult feszültség a jövedelmek és kiadások között az a másik, életformát meghatározó tényezô, amely e csoport tagjait a vállalkozó proletároktól megkülönbözteti.
A mintánkba bekerült jóléti (?) proletárok nem olyan kvalifikáltak, mint a vállalkozó csoport tagjai, "vállalkozásaik" a munka világában inkább kötôdnek az elsô gazdasághoz (túlórák, borravalók), munka- és munkahelyválasztási stratégiájuk alapvetô motívációja a viszonylagos stabilitásra, biztonságra törekvés és a minél nagyobb jövedelem. Az általuk végzett munkák (gépkocsivezetô, kocsikísérô, villamos-, autóbuszvezetô, újságkihordó, eladó, gondozó stb.) relatíve alacsony fix jövedelmet biztosítanak, ezt azonban különösebb "ügyesség" nélkül ki lehet egészíteni pluszjövedelekkel.
Jóléti (?) proletár helyzetük fontos összetevôje (ismét okként is, következményként is) a sokgyerekesség. E csoportban találjuk a négy, vagy öt gyerekes házaspárokat, de vannak köztük "csak" kétgyerekes házaspárok, gyerekes elvált nôk is. A gyerekes lét következményeirôl késôbb még szólunk, itt csak annyit említenénk, hogy ez egyfajta motíválója a viszonylagos stabilitásra törekvésnek (miközben egyben egyfajta stabilitásra törekvés megnyilvánulása is), s természetesen fontos szerepet játszik a jövedelmek-kiadások közötti állandó feszültség fennmaradásában, kiélezôdésében. A házassági kötelék e körben is természetes, fiatal-középkorú, aktív korú házaspárokról van szó.
E háztartások hátterében szintén ott húzódnak a külsô, segítô kapcsolatok, itt jellemzôen a szülôk aktív segítsége, támogatása. Majd mindegyik család élelmiszer kipótlásra szorul, részesülnak a szülôi kert terméseibôl, vagy a szülôi "etetésbôl". Emellett rendszeres pénzbeli áthidaló megoldásokat is igénybe kell venniük e családoknak, ennek egyik formája a szülôk felé történô folyamatos, olykor igencsak fölhalmozódó eladósodás. A szülôi lehetôségek hiányában, vagy kimerülésével kisebb-nagyobb összeget kölcsönöznek az állandó munkatársak, kollégák, barátok, de sor kerül a zálogház igénybevételére is. Itt is jellemzô - a helyzet természetébôl adódóan - a sokszoros, bonyolult láncolattá épülô eladósodottság. Ennek része az OTP hitelfelvétel is (lakásfelújítási, bútorvásárlási, személyi kölcsön formájában), bár jellemzôen e körben ismét elôkerül a kisfixes proletároknál is tetten érhetô elzárkózás e hitelfelvételi "csábítás" elôl. (Ebben persze az alacsony folyó jövedelmet védelmezô szokásrend mellett az OTP feltételei - fedezet, kezes - is közrejátszanak.)
A külsô források és a családok munkajövedelmei (házaspároknál a pluszjövedelmek és a feleségek munkavállalása miatt kb. 2,5, az egyedül állóknál 1,5 kereset kalkulálható) együttesen is csak éppen hogy fedezhetik a kiadásokat. E csoportban általánosan jellemzô a jövedelmek kifejezetten racionális, szisztematikus beosztása. Ez a beosztó életmód ismét közvetlen, vagy közvetett szálakon összefügg azzal, hogy ezek a családok váltak "érdemessé" a jóléti lakásjuttatásra, ugyanakkor a beosztó jövedelemfelhasználást sziogúan meg is követeli a lakott lakás stabilan magas rezsije, illetve a gyerekes lét, a családfenntartás szintén stabilan magas alaprezsije.
Ez a két kiadási szféra "kemény költségvetési korlátként" mľködik e háztartásokban. A házaspárok összerakják keresetüket (a szükség miatt a mellékjövedelmüket is), ebbôl tesznek félre rezsire és élelmiszerre, ezek azután elkerülhetetlenül "egymás nyakára hágnak", s bekövetkezik az elcsúszás. Ha a beosztáskor maradt valami, akkor az általában szintén elkerülhetetlenül rögtön elmegy ruhára, jellemzôen gyerekruhára. A kicsúszást minden törekvéssel együtt üzembiztosan "garantálja", hogy a jövedelembôl elsô lépésben vissza kell téríteni, törleszteni a függôben lévô magánadósságokat, ha lehet, az OTP-törlesztést.
Minden - mintánkba bekerült - jóléti (?) proletár háztartás él a fogyasztáskorlátozás kényszerľ eszközével is. A rezsit a lakótelepi összkomfortos lakásban lakók nem tudják befolyásolni, jellemzô az élelmiszer-fogyasztás "átstruktúrálása", az élvezeti cikkek (kávé, cigaretta, ital) tudatos és jelentôs csökkentése, a "szórakozás", nyaralás vágyálomként említése, a napközi lemondása, az otthoni mosás, a gyerekruhák otthoni elkészítése. Az egész fogyasztás a mindennapok szintjén a gyerekek kielégítô ellátásának biztosítására koncentrálódik. (Errôl késôbb még szólunk.)
Az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy a - szintén elkerülhetetlen, túlhajszoltság következtében fellépô - kisebb-nagyobb betegségek, "zökkenôk" e háztartásokat (még a kialakult segítô kapcsolatokkal, "gazdag" eladósodási láncokkal rendelkezôket is) rendkívül érzékenyen érintik, túlfeszített gazdálkodásukat csak újabb és újabb "bľvészmutatványokkal" tudják idôlegesen egyenesben tartani.
Ha a vállalkozó proletároknál azt mondtuk, hogy mintánkba a boldogulásra, "kitörésre" törekvôk, de e vállalkozásukban - legalább is idôlegesen - sikertelenek kerültek be, akkor a jóléti (?) proletároknál még inkább hangsúlyozni kell, hogy ôk azok, akik már majdnem beérkeztek, akik már szinte be is rendezkedtek, akik elôtt - igaz a jóléti elosztás "szeszélyes" segítségével - már valóban megcsillant a jobb lét, a komfortosabb élet esélye, elindultak valahova, ahova - egyre inkább úgy tľnik - mégsem juthatnak el. Perspektíváik (nekik voltak) beszľkültek, jó, ha az elért szinten meg tudják tartani magukat. Jóléti proletárok helyett jóléti (?) proletárok.
Akárcsak az elôzô csoport, ôk sem egykönnyen törôdnek bele sorsuk rosszabbra fordultába: ügyeskednek, sokat dolgoznak, fogyasztásukat átstruktúrálják, csökkentik, de így is rendre többet költenek, mint amennyit keresnek. "Továbbnyújtózkodnak, mint ameddig a takaró ér", mert a "takaró" nagyon megrövidült, s ennek elfogadása sokszor egész életstrtégiájuk kudarcával szembesítené ôket. A "rövidebb takaróhoz" való alkalmazkodás önmagában is nagyon nehéz, s még nehezebb akkor, ha a szélsôséges helyzetek kezeléséhez, túléléséhez felhasználható apró, mindennapi technikák, proletár-életformaelemek egy része már kikopott a készségek, tudások tárházából; de az összébb húzódzkodásnak a már nagyra növekedett család, a végre elért lakás önmagában is szigorú korlátot állít.
A perspektívák - melyek a jelen szervezô elemei is - oldaláról úgy fogalmaznánk, hogy míg a vállalkozó és jóléti (?) proletároknak volt reményük a boldogulásra, addig a kisfixes proletároknak van reményük a túlélésre, a talajtalanoknak pedig reményük sem volt...
Kitérô a szükített újratermelés egyik megnyilvánulásáról, a gyerekcentrikus fogyasztáról
A gyerekes családoknál rendre "kemény családi költségvetési korlátként" említik a gyerekek ellátásához szükséges kiadásokat. Az élelmezésen túl a gyerekeket rendszeresen felruházzák, olykor zsebpénzt is kapnak, elmehetnek moziba, fagyizni, "szórakozni", vehetnek rágót, apróságokat stb. Összehasonlítva a felnôttek fogyasztásával, gyakran feltľnô a "gyerekcentrikus fogyasztás", ismerve e családok általános és nap mint napi anyagi helyzetét, lehetôségeit. Tapasztalataink ugyanakkor nem azt mutatták, hogy e jelenség okai döntôen az emócionális szülô-gyerek kapcsolatok szférájában rejlenének.
Anyagi teherként kiemelkedô súlyu a gyerekek ruhaszükséglete. Ez az egyik olyan gyerekszükségleti szféra, amelyben a gyerek a családon belül is önálló, elkülönült fogyasztóként jelenik meg. Ugyanakkor a gyerekek ruházkodásánál elsôrendľen figyelembe kell venni, hogy részben a gyerekruhák relatíve gyors elhasználódása, részben a gyerekek természetes növekedése mindig új igényt támaszt, melyet ki kell elégíteni. E szükséglet rendszeres és kikerülhetetlen megnyilvánulásából ered alapvetô "keménysége".
Bizonyos játékteret persze biztosít az, hogy milyen színvonalon és milyen módon, milyen eljárásokkal, végsôsoron milyen költségekkel oldható meg a jelentkezô gyerekruházkodási szükséglet kielégítése. Ez függ attól, hogy vannak-e egymás után következô egy nemľ gyerekek a családban, akik egymástól örökölhetik a ruhadarabokat, s így az igénykielégítés egy része mikrocsaládon belüli átcsoportosítással megoldható. Van-e olyan nagycsaládi, rokoni, élô kapcsolatrendszer, amelyben ez az átcsoportosítás, vagy egy része lebonyolítható. Ugyanez kiterjedhet a gyerekes kollégák, ismerôsök, szomszédok köreire is.
E lehetôségek részben meghatározzák az igénykielégítés színvonalát is. (Erôsen lestrapált, nem egészen a használati igénynek megfelelô ruhák átcsoportosítása esetenként eredményezhet csökkentett szintľ igénykielégítést, de eredményezhet a saját erôbôl elérhetônél magasabb szintľ kielégítést is "jobb ruhadarabk" átcsoportosulása esetén.) Végsô soron ilyen, magasabb szintľ kielégítésnek tekinthetô sokszor maga az a tény is, hogy van, "átcsoportosul" egyáltalán az igényt valamennyire kielégítô ruhadarab, mert különben "saját erôbôl" esetleg egyáltalán nem lenne. A ruhadarabok egy korlátozott körében megoldásként jöhet számításba a házilagos kivitelezés, szabás, varrás, kötés, átalakítás, illetve a használt ruha vásárlás.
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az élelmiszerfogyasztás és a "gyerekcentrikus fogyasztás" mellett e családok egyéb fogyasztása már csak "maradék elv" alapján történik, bár kétségtelenül van ilyen tendencia. Éppen azért figyelemre méltó a "gyerekcentrikus fogyasztás", mert olyan családokban érhetô tetten, amelyek családként saját létfeltételeiknek nem hogy bôvített, de egyszerľ újratermelésére sem képesek, amelyekben a lét szükített újratermelése zajlik.
Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy önmagában bizonyos "családcentrikusság" is már valójában a társadalmi lét szükített újratermelésének egyik fontos megnyilvánulása, ha úgy tetszik stációja. Amikor a családcentrikusság már következménye annak, hogy az egyének el vannak zárva társadalmi létük újratermelésének egyéb szféráitól, a közös szórakozás, baráti társulás, kultúrálódás, képzés, társas vállalkozás, kollektív politizálás és érdekvédelem lehetôségeitôl, s marad - ha marad - a munkaerôeladás atomizált lehetôsége és az egyéni mentális-bilógiai újratermelést biztosító család.
A megfigyelt "gyerekcentrikus fogyasztás" és a következô stáció, amikor már a család egésze sem rendelkezik azokkal az erôforrásokkal, amelyekkel magát egészében újratermelhetné. A szülôk igényei - úgy tľnik - a minimális szükségletek alá is leszoríthatók, igénykielégítésük rendre elhalasztható (kivéve az elemi élelmiszer-fogyasztást, illetve nehéz fizikai munka esetén a szükséges kalóriafelvételt legalább biztosító táplálkozást). A felnôttek, szülôk szükített biológiai újratermelési folyamata nyilvánul meg aztán a megbetegedésekben, a kezelés, renerálódás hiányában, a korai tönkremenésekben, elhasználódásukban...
Ahol az erôforrások olyan szľken állnak rendelkezésre, hogy családon belül is úgy kell elosztani azokat, hogy valahol a lét egyszerľ újratermelése is óhatatlanul sérülni fog, ott gyakran a felnôtt generáció (nem feltétlenül racionálisan, de ez sem ritka) "lemond" önmaga egyszerľ újratermelésérôl és legalább ennek lehetôségét - az esetleges bôvített újratermelés majdani esélyét - átcsoportosítja a következô, felnövô generációhoz. Ennek egy eleme, hogy a fogyasztás itt "gyerekcentrikus". (A feszültség, vagy annak egy része persze átváltható oly módon, hogy a családi lét egyszerľ újratermelését biztosító erôforrások hiányában a biológiai reprodukció egyszerľ, vagy szükített formája érvényesül, s ez lehetôséget nyújt az - akár utódok nélküli - felnôtt generáció egyszerľ, vagy bôvített társadalmi újratermeléséhez.)
A "gyerekcentrikus fogyasztást" nemcsak a gyerekek "fiziológiai szükségletei" követelik meg. Fontos motíváló tényezô, hogy a gyerekek többsége minden egyes nap elmegy egy olyan intézménybe - az iskolába, az óvodába, vagy esetleg a bölcsôdébe -, ahol egyedülállóan erôs elvárás- és normarendszer mľködik arra vonatkozóan (is), hogy miben, milyen ruhában, cipôben stb. lehet, s nem lehet megjelenni, milyen megveendô taneszközökkel kell rendelkezni, mire kell pénzt adni stb. Ez az elváró normarendszer nemcsak az intézmény részérôl jelentkezik, hanem a nap mint nap kapcsolatbakerülô gyerekek - s rajtuk keresztül szüleik - körében is rendkívül szigorúan mľködik, s a gyerekek intézményen kívüli, szabadidôs fogyasztására is kiterjed.
Az általunk felkeresett családokban a szülôk fogyasztására gyakran nem nehezedik ilyen súlyú külsô, "intézményes" kényszer. Ćltalában nem olyan munkakörökben, munkahelyeken, vagy nem olyan rendszerességgel stb. kell "megjelenniük", ahol az ilyen típusú elvárások számottevôek lennének. (Két fontos kivétel ez alól: az egyéb szellemi, irodai, "fehér galléros" feleségek, nôk öltözködése, frizurája; illetve a tetemes mennyiségľ szeszesitalt elvárásszerľn fogyasztó kollektívákban dolgozók esete.)
Az eddigiek egyben azt is jelentik, eredményezik, hogy e státuszukban megroppant, veszélyeztetett, megbillent családok - ameddig az lehetséges - megpróbálják státusz-süllyedésüket, -zavaraikat eltitkolni, minél kevésbé láthatóvá tenni a külvilág, a gyerekeken keresztül is permanensen jelenlevô, megmérô külsô világ elôtt, sôt olykor saját gyerekeik elôtt is - esetleg még saját maguk elôtt is.
2.3. Mi a díjhátralékosság?
Jövedelmek ütemesége, eladósodás,háztartásgazdálkodás
A következôkben egy nagyon egyszerľ ábrasorozat segítségével próbáljuk minél viágosabban követhetôvé tenni azokat az elemi háztartásgazdálkodási összefüggéseket, amelyekkel a díjhátralékos családoknál, de máshol is találkozhatunk. (Célunk inkább egy rendszerezési, gondolatkísérlet elindítása, nem valamiféle modellekrôl, vagy új felismerésekrôl lesz szó.)[9]
Alapséma:
1. ábra
Ahol t az idô, y a rendelkezésre álló pénzösszeg, J a háztartásban a 0-dik idôpontban befolyó jövedelem (Ft), t1 az az idôpont, amikorra a J összeg elfogy, α jelöli a két idôpont közötti jövedelemelköltés ütemét.
Megtakarítás és rezsifizetés nélküli eset, amikor a havi egyszeri jövedelem "egyenletesen" éppen elfogy a következô jövedelemig (2. ábra):
2. ábra
J: havi jövedelem
t: 30 nap
Ugyanilyen feltételekkel, de van egyszeri rezsifizetés, illetve van hóvégi megtakarítás is (3. ábra):
3. ábra
R: rezsi (Ft)
Nyilvánvaló,hogy a α1 > α2 > α3 , az egymás utáni esetekben egyre kisebb a folyó jövedelemelköltés üteme.
Az utóbbi - rezsifizetô, tartalékoló - esetben, ha csökken a jövedelem, de valamilyen korlát miatt nem csökken a folyó kiadási ütem, akkor megszľnhet a tartalékolás, a rezsifizetés, illetve beléphet kölcsön (újabb jövedelem) (4. ábra).
4. ábra
K: kölcsön
Ugyanez elôállhat akkor is,ha az árak növekedése miatt az egységnyi naturális fogyasztás csak nagyobb jövedelemelköltés révén tartható fenn (5. ábra):
5. ábra
(Itt tehát a fogyasztás ára nôtt, nem a naturális fogyasztás: α3 < α4 < α5 < α6, egyre gyorsabban fogy a jövedelem.
Értelemszerľen - s ezt külön nem is ábrázoljuk - a rezsi (R) növekedésének hatására hasonló folyamatok játszódhatnak le.
Inkább nézzünk egy tipikushoz közelálló esetet:
6. ábra
Ebben az eseten (6. ábra) szintén a (havi) jövedelem beérkezésével kezdôdik a folyamat, nincs nagybevásárlás, kezdôdik a "normál" napi fogyasztás, olyan szinten, amellyel - más bevételek, kiadások hiányában - ki lehetne jönni hóvégéig. Azonban vissza kell fizetni az (elôzô havi) elcsúszáskor keletkezett magánadósságot (Kv) és egy OTP-törlesztést is. Idôlegesen nagyobb fogyasztást tesz lehetôvé a befolyó második gazdaságbeli jövedelem (J2), van pénze a háztartásnak a rezsi kifizetésére (R), ezután azonban már erôsen csökkentett fogyasztási ütemmel sem lehet elkerülni az újabb kölcsön (K) felvételét a hó vége elôtt, hogy kihúzzák a következô fizetésig.
7. ábra
Ismét "önkényesen" a jövedelembeáramlás elvi idôpontjától indul az elsô ciklus (7. ábra), ez a jövedelem azonban - a magánkölcsön-visszafizetés (Kv) és az OTP-törlesztés után (itt más kölcsönvisszafizetés is szerepelhet) - csak kb. félhavi fogyasztásra elegendô. A ciklus valójában két alciklusból áll, mivel kalkulálhatóan másik jövedelem is beérkezik (J2) - a házastárs fizetése, vagy a második gazdaságbeli kereset. Ezt követôen a fogyasztást még két elkerülhetetlen "hirtelen" kiadás terheli (h1, h2), ez lehet gyerekruha, gyerekkel kapcsolatos befizetés, gyógyszervásárlás, javíttatás stb. Ezek után fogyasztáskorlátozással még ki lehetne jönni, de annyi pénz már nincs a háznál, amennyi a rezsire elegendô lenne. Ezért ennek kifizetése érdekében gyorsan kölcsön kell kérni valakitôl, zálogházba kell adni valamit stb. (K). Még arra is van erô és lehetôség, hogy a szorult helyzetben a "következô ciklusban" pluszmunkával növekedhessen a jövedelem (J3 J1), ebbôl persze ismét lejön a kölcsönvisszafizetés (Kv, OTP), fogyasztáskorlátozással és ciklusközepi jövedelemmel (J4) van rá remény, hogy futja majd folyó fogyasztásra is, rezsifizetésre is. Adott esetben azonban a megbillenés mégis elkerülhetetlenné válik, ha a "hirtelen" kiadások valamivel megnônek (h1+h2+h3), rezsire megint nem marad pénz, de kölcsönszerzési lehetôség sincs - a majdani ciklust terhelô eladósodás most a díjbeszedô vállalat terhére történik.
8. ábra
Szintén viszonylag tipikusnak tekinthetô eset (8. ábra), amikor "normális üzemmenetben" a havi fix jövedelem (J1) kézhezvétele után megtörténik a havi nagybevásárlás (Nb), majd elvileg egyenletes, megszokott fogyasztás következik (α1) úgy, hogy hó végére (t1) éppen ki lehessen jönni és bármikor is jön a díjbeszedô, a számlát ki lehet fizetni. Azonban a megszokott jövedelem (a következô hónapban) lecsökken - betegség, táppénz, munkabeli problémák miatt -, a fogyasztási szokások viszont nem változnak rögtön. Fennmarad a nagybevásárlás (Nb), marad a fogyasztás ütemet (Ó1). A következô jövedelemig még talán elég is lenne a pénz - bár egy bizonyos idôponttól már csak a folyó kiadásokra, a rezsire már nem -, de egy hirtelen kiadás (h) is megterheli a havi költségvetést, aminek következtében még csökkentett fogyasztással (α2 < α1 ) sem lehet kihúzni a következô pénzbevételig (t2 < t1). Ebben az esetben rezsifizetésre nem kerül sor, ha a díjbeszedô kb. a th idôpont után jön, mivel nincs annyi pénz, s nincs kölcsönkérés.
9. ábra
Az elôzôhöz hasonlóan, olyan jövedelemszintrôl (J1) indul a háztartás, amelybe mind a folyó fogyasztás, mind a rezsifizetés szerényen, de éppen belefér (9. ábra). Ha azonban a jövedelem némileg csökken (J2 < J1) és/vagy megjön egy nagy (téli) számla (R2 > R1), akkor erre már egyszerľen nincs elegendô pénz a háznál, kölcsönkérési, pluszjövedelemszerzési lehetôség sincs, így rezsifizetés nélkül folyik tovább a fogyasztás az adott jövedelembôl, egészen addig, amíg a halmozódó hátralékot el nem kezdik letíltani a keresetbôl (J2=J3, J3 - L=J4). Az így lecsökkent jövedelembôl esetleg már a normális rezsiszámla sem fedezhetô (igen redukált fogyasztás mellett sem). Ha a letíltás elfogy és visszaáll a korábbi jövedelemszint (J6=J5+L) és a talpraállási kísérlethez még némi pluszjövedelemhez is hozzá lehet jutni (J7), akkor lehet, hogy az aktuális számla (R3) kifizethetô megint, de a következô nagyobb számlánál (R4), vagy levonássorozatnál ismét megbomlik a ritmus, újrakezdôdik a halmozódás.
10. ábra
A jövedelmek és a rezsifizetés kibékíthetetlen ütemkülönbségének (szélsô) esetei azok (10. ábra), amikor például a napi alkalmi munkából származó jövedelmek fedezik a napi kiadásokat (akár viszonylag megszakítások nélkül is), s így rezsifizetésre sose jut - bár letíltani is nehéz; illetve amikor például hetente kapja kézhez valaki a keresetét, akár még tartalékol is egy kicsit, rezsifizetéskor viszont adott esetben teljesen pénz nélkül maradna - kérdés, hogy ezt "megteheti-e".
Ezek az egyszerľ, "játékos" - nem modellnek szánt - ábrák pusztán azt kívánják érzékeltetni, hogy tulajdonképpen milyen összetett és bonyolult "gazdálkodás" és kalkuláció szükséges minimálisan a különbözô háztartásokban a díjhátralékosság határán.
Ütemesség
Ha figyelmünket csak a rezsifizetés aktusára szľkítjük, már akkor is az ütemesség, a fogyasztás/fizetés kapcsolatának nehezen áttekinthetô és kézbentartható összefüggései tárulnak elénk.
A lakbért havonta, mindig a "fogyasztást" követô hónapban kell kifizetni (pl. a januárit februárban stb.).
A távfľtés alapdíját szintén mindig a fogyasztást követô hónapban kell kifizetni, itt azonban van olyan hónap is, amikor elôzôleg nem volt távfľtés, de a korábbi alapdíjon felüli összeget ekkor kell kifizetni, s van olyan hónap is, amikor az elôzô havi alapdíjat is fizetni kell és az utólag inkasszált összeget is.
A melegvizet egyik hónapban kell fizetni, a másikban nem,kéthavonta mindig az elôzô kéthavi átalány kerül befizetésre (pl. áprilisban a januári, februári).
Az áram- és gázdíjat - mindig egy idôben - szintén az egyik hónapban kell fizetni, a másikban nem, a kéthavonta történô fizetés azonban itt több hónappal korábbi fogyasztásra vonatkozik (pl. májusban a januárira, februárira, júliusban a márciusira, áprilisire stb.).
Ha ehhez még hozzávesszük a lakbérek lépcsôzetes és a rezsidíjak csak utólag érzékelhetô évközi emelkedését is, illetve magának a fogyasztásnak a természetes hullámzásait, akkor máris nyilvánvaló, hogy az a bizonyos rezsi (az ábrákon R) nagyon is változó, s legfôképp nehezen követhetô összeg, mely "odafigyelést", kalkulációt, alkalmazkodási eljárásokat követel meg önmagában is, ellenkezô esetben "felborul" a ritmus.
A fogyasztás és kiegyenlítés "utólag fizetéses" jellege szintén csapdákat rejteget. Ami a Díjbeszedô, illetve a Mľvek oldaláról beépített hitelezés (hiszen pl. egy januári szolgáltatásnak csak valamikor május végén kapja meg az ellenértékét), az a fogyasztó oldaláról látensen halmozódó fogyasztás, tartozás, melyet utólag azért csak ki kell fizetni, ellenkezô esetben, hátralékossá, explicit adóssá válik.
Maga az "utólag fizetéses" metódus általában meglehetôsen ritka.
A fogyasztás-fizetés alapütemezése általában az, hogy alôbb ki kell fizetni azt, amit aztán elfogyaszthatunk. A szokásos árúvásárlás - mint leggyakoribb eset - ilyen. Már ütembeli különbség keletkezik akkor, amikor valamire elôfizetünk, az egyösszegľ, relatíve nagyobb kiadással csak késôbbi, folyamatos fogyasztás áll szemben. Az ilyen irányú ütemkülönbség bizonyos háztartások gazdálkodásába nem fér bele (ezt világítják meg számunkra a napközi befizetésre, újságelôfizetésre, BKV bérletvásárlásra kapott válaszok). Ezzel szemben a "nagybevásárlás" éppen az ilyen ütemkülönbségre épül.
A fogyasztás-fizetés sorrendje általában fordított a szolgáltatások igénybevételénél. Utólag fizetünk a vendéglôben - jellemzôen a kocsmában nem -, a fodrásznál, a patyolatnál, a javító-szerelô szolgáltatásoknál stb. Ezek azonban közvetlenül a teljesítéshez kapcsolódó fizetések.
Az elôrefizetés átütemezésének, idôbeli szétterítésének alapmetódusa a hitelfelvétel, melynek lehetôsége éppen azt a célt szolgálja, hogy nagyobb kiadások esetén a fogyasztást ne tegye lehetetlenné az aktuális fizetôképesség hiánya. (Éppen e "fordított sorrend", ennek elbizonytalanító, bevétel és kiadás kapcsolatát feloldó csábítása az, ami ellen egyfajta fogyasztási szokásrend védekezik.) Míg a hitel esetén úgy lehet pénzhez jutni, hogy ezt fogyasztás követi, addig kisebb-nagyobb javak eladogatása, zálogházba adása esetén az adott jószág fogyasztásáról, birtoklásáról idôlegesen, vagy véglegesen le kell mondani...
Fogyasztás és fizetés idôbeli sorrendjénél tartva azt is meg kell említeni, hogy a munkaerô fogyasztását, eladását is általában utólag követi az ellenérték megfizetése. Az idôbeliség, ütemezés itt is kardinális kérdés. A napi, heti, kétheti, havi bérezéstôl függ, hogy a munkavállaló milyen hosszan hitelezi munkaerejét munkaadójának, milyen hosszú az az idôszak, amíg a munkavállalónak ki kell egyenlítenie saját személyes fogyasztásának ellenértékét, miközben befektetett "munkahitelét" munkaadója még nem ellentételezte.
Az "én elôre fizetek, de nekem csak utólag fizetnek" alaphelyzet folyamatos és egymással egyensúlyban lévô munkavégzés és fogyasztás esetén persze nem okoz különösebb problémákat. Jelentôs jövedelemkiesés esetén azonban rögtön elôtľnik a beépített ellentmondás, borul a ritmus. (Néhány ilyen helyzetre sajátos áthidaló megoldás az állami gondozásból, börtönbôl, kórházból kikerülôk, menekültek tanácsi gyorssegélyezése, vagy a munkahelyi elôlegek - hogy közlekedésre, albérletre, élelemre legyen a "0-dik idôpontban" is pénz.)
A személyes fogyasztás/fizetés, illetve a munkavégzés/ bérezés alrendszerek ütemességének harmonizálása folyamatosan változó, idôtôl, tértôl függôen differenciált társadalmi folyamat, amely meghatározóan befolyásolja az életmódot, a háztartások sajátos gazdálkodási rendszerét, az ütembeli diszharmóniák háztartásokon belüli feloldásának a technikáit. (A példák hosszú sorából csak megemlítjük, hogy míg - a századelôn - a heti bérhez heti lakbérfizetés kapcsolódott, addig a kétheti bérezéshez - az 50-es, 60-as években - kétheti lakbérfizetés illeszkedett, a havi bér elterjedését a havi inkasszálás követte; vagy pl. egyes munkahelyek, alkalmai ágybérletek bérfizetése az igénybevevô napibéres alkalmi munkások bevételi ritmusához illeszkedett, s megint más, nagyonis sajátos ütemességi helyzetek találhatók a nem-urbánus szférában.)
Krónikus zavarok keletkeznek akkor, ha az említett szférák diszharmóniája permanenssé, elterjedtté válik. Egyszerľ ábráinkra is visszautalva, például a havi rezsifizetés alig "tľri el", nem tolerálja az alkalmi munkavállaló napi bérezését; kéthetenkénti bérezésnél nagyon ügyeskedni kell, hogy a havi inkasszálás követelményének meg lehessen felelni, de ugyanez az intézményesen meg nem haladott diszharmónia feszül a havi bérezés és a kéthavi "nagy számla" között is.
Az utóbb említett diszharmónia mellett tömegesen jelentkezô konfliktus elôidézôje a "stabil bér - stabil fogyasztás" alapszerkezet egyre általánosabb felbomlása. Az idôben és mértékben szélsôségesen változó pluszjövedelmek, illetve a különbözô helyzetek kezelésére hivatott pénzbeni társadalmi juttatások értékének eliminálódása következtében megbomlik az alapvetôen a "stabil bér - stabil fogyasztás" konstrukcióra épülô rezsiinkasszálási eljárás harmóniája, jellemzôvé válnak az illeszkedési, ütembeli konfliktusok.
Az idôbeli illeszkedés - állandóan konfliktushelyzetet, illetve megoldáskeresést termelô - kérdése, hogy a háztartás bevételéhez képest mikor jön a díjbeszedô, mikor kell kifizetni a rezsiszámlát. Az ábrákon is próbáltuk érzékeltetni, hogy sokszor egy bizonyos idôn túl már nincs elegendô pénz a háznál, illetve a hátralevô napi fogyasztásra nem jutna pénz (adott esetben kölcsönkérni, pluszjövedelemhez jutni sem lehet), s ilyenkor lehet, hogy halmozódó hátralékban maradás kezdôdik, de lehet - s ez a gyakoribb -, hogy az "elcszúszás" a következô jövedelembevételnél máris rendezôdik.
Ennek az ütemproblémának a házilagos harmonizálását szolgálja a rezsipénz "hóeleji" elkülönítése, intézményesített megoldását szolgálja az átutalási betétszámla rendszere, félintézményesített harmonizálási eljárás, amikor a díjbeszedô személyesen igazodik a bevétel idôpontjához, illetve visszamegy a "megfelelô" idôben. Mindegyik megoldás életmód-, életforma-specifikus, társadalmilag jól körülhatárolhatóan differenciált.
Eladósodás
Az eladósodással nemcsak azért kell röviden külön is foglalkoznunk, mert - az eddigiekbôl is láthatóan - a felkeresett családoknál rendre elôkerülnek a kölcsönkérések, hitelek, visszafizetési problémák stb., hanem azon egyszerľ oknál fogva is, mert maga a díjhátralékosság is egy formája, fajtája az eladósodásnak.
A rezsidíjak utólagos fizetése, mint láttuk, látens természetbeni eladósodás, lényegében hitelbe fogyasztás. Másrészt az esetek döntô többségében a rezsidíjakat még a hátralékban maradók is elôbb, vagy utóbb, de kifizetik. Maga a hátralék explicit, számon tartott, függôben lévô "hitel" (meg nem adott tartozása).
A háztartások egy részében ez nem tudatosul, bizonyos háztartások esetében azonban tudatosan "hitelfelvételi lehetôségként" kalkulálnak, "játszanak" a díjfizetéssel-nemfizetéssel - mégha kényszerhelyzetbôl fakadóan is. Márpedig a "hitelfelvétel", a kölcsönkérés egy nagyon sajátos, az életformától, a társadalmi helyzettôl és aktuális pozíciótól függô, igen összetett tevékenység. Az egyes életformacsoportok bemutatásánál is kitértünk a szľkebb-tágabb családi, munkatársi, ismerôsi, szomszédi kölcsönök, a különbözô fajta OTP-hitelek, a zálogház használatára, e használat eltéréseire. Említettük, hogy e használat kapcsolat-függô, szokásrend-függô, aktuális helyzet-függô.
Itt azt is hangsúlyoznánk, hogy bizonyos esetekben - nem ritkán - az egyes kölcsönök átválthatók, s át is váltódnak, sajátos kölcsön-, eladósodási láncolatok alakulnak ki, illetve e kölcsönök visszafizetésének eljárásai is különbözôek.
Átváltás történik akkor, amikor valaki magánszemélytôl kér kölcsönt az OTP-törlesztés visszafizetése, vagy a rezsidíj, hátralék kifizetése érdekében, illetve ha nem fizeti ki a rezsiszámlát a magánadósság kiegyenlítése miatt, személyi hitelt vesz fel, hogy magánadósságát, díjhátralékát rendezze, zálogba ad valamit ilyen adósságok miatt stb.
Jellegzetes eladósodási lánc alakul ki, amikor a magas OTP-törlesztés miatt nem jut elegendô pénz folyó fogyasztásra, ez magánkölcsön-felvételhez vezet, a magánkölcsön visszaadása után viszont már nem jut majd rezsidíjra, ott is elmaradás keletkezik, ezt újabb magánkölcsönnel lehet csak kiváltani, vagy törlesztés-nemfizetéssel stb. Vagy egy másik eset, amikor pl. a /rokkant/nyugdíjból nem telik rezsidíjfizetésre, ezért hátralék keletkezik, kölcsön kell kérni valakitôl erre pénzt, a kölcsön visszafizetése után megint nincs elegendô pénz rezsifizetésre és így tovább.
Az átváltásnak, illetve a rezsidíjfizetés hitelügyletként kezelésének szélsôséges - bár nemcsak szórványosan elôforduló - esete, amikor a díjbeszedô vállalat felé hosszan, halmozódóan eladósodó személy fizetésébôl, illetve nyugdíjából elkezdik havi részletekben automatikusan letíltani a tartozást, ezzel eleve lecsökken a kézhezkapott összeg, további halmozódások ("hitelfelvételek"), magánkölcsönök keletkeznek, s lényegében folyamatosan beáll, bezárul az elmaradás - letíltás - csökkentett jövedelem - elmaradás kör, melyben a letíltás rendszeres, utólagos hiteltörlesztésként funkcionál, mintha az illetô átutalási betétszámlát nyitott volna tartozásai automatikus kiegyenlítésére.
Az adósságöszegek, hitelforrások technikai átváltása - ha egyáltalán erre mód van - viszonyrendszerek, függôségek, feszültségzónának átváltását jelenti. A családon belüli adósság olykor a "legpuhább", késôbb, esetleg már soha nem kell visszafizetni. Alapja az élô kapcsolat, következménye viszont a függôség, egyfajta személyi alárendeltség, önálósághiány. A kollégáktól, szomszédoktól, ismerôsöktôl kért kölcsön "ára", hogy közvetlen formában kiderül, nyilvánossá válik a megszorúltság - a megalázó-megalázkodó mozzanat szinte kikerülhetetlen. Uyanakkor mindkét megoldás elônye, hogy nem kell intézményekkel bonyolult kapcsolatba keveredni és nem kell kamatot sem fizetni általában.
A magánkölcsön speciális formája az uzsora-kölcsön, amikor a kért összeget 30-50, vagy 100%-os kamattal kell visszatéríteni. E formát - részben mert illegális, részben mert kemény bizalmi feltételekhez kötött - a további eladósodásnál is sľrľbb homály fedi. A végleg megszorult talajtalanok, illetve a nagyobb összegľ adósággal rendelkezô vállalkozó proletárok némelyikénél bukkant elô e "megoldás". Az uzsoraadó személye egy-egy informális hálózat "belsô titka", bejutni általában csak kapcsolatokon keresztül lehet, "kiszabadulni" pedig csak igen-igen nehezen. Ugyanakkor az ilyen típusú adósság - jobb híján - részben törleszthetô ledolgozással, természetbeni, tárgyi ellenszolgáltatással. A nem-családi magánkölcsönökre általában jellemzô, hogy nem lehet kitérni a visszafizetés, a határidôre történô visszafizetés elôl. Ennek a kemény követelménynek a szigorú betartása egyben elemi elôfeltétele annak, hogy egy másik alkalommal is lehessen e forrásra számítani.
Az OTP-kölcsönök eleve feltételekhez kötöttek. Ćllandó lakóhely, "illetékesség", munkahelyrôl beszerezhetô jövedelemigazolás, megfelelô jövedelem, kezesek stb. Ezek önmagukban is korlátozó hátrányok, s az ilyen kölcsön "ára", a kamat is lényeges visszatartó erô. Szokásrend-, életforma-függôségérôl már szóltunk, itt inkább azt emelnénk ki, hogy az OTP-kölcsönök intézményes jellege miért elônyös és hátrányos is egyszerre. Elônyös anonimitása - bár bizonyos körben ez is hátrányként hat -, elônyös, hogy viszonylag nagy összeghez lehet hozzájutni és elônyös, hogy a visszafizetésnél olykor egy kicsit jobban lehet "játszani" (méltányosságot kérni), mint a magánadósságoknál. Ugyanakkor a visszafizetés precízen számontartott és megkövetelt menete jelenti egyik fontos hátrányát is, kevéssé ismert, hogy vannak átütemezési lehetôségek, sokkal köztudottabb, hogy "fekete listára" lehet kerülni, s így késôbb már nem lehet hitelért folyamodni, illetve az egész kölcsönt egy összegben vissza kell fizetni elmaradás esetén. Mind a követelés behajtásának szisztematikusan végigvitt gyakorlata, mind az egyösszegľ visszafizetés veszélye, mind a kamat azt eredményezi, hogy ezek a hitelek "kemény" kölcsönöknek számítanak.
Az eladósodás furcsa, nem is mindig eladósodásként racionalizált formája a díjhátralékosság. Az átutalási betétszámlával nem rendelkezô - személyesen fizetô - többség körében itt is igen fontos mozzanat a szégyen, mint a hátralékban maradás "ára". A kérdezôk beszámolóira és a közvetett kérdéseinkre adott válaszokra támaszkodva próbáltunk tájékozódni arról, hogy milyen körökben és milyen módon, intenzitással mľködnek a díjfizetéshez kapcsolódó elvárások, normák, illetve a nem-fizetéshez kapcsolódó szégyen mechanizmusai.
Śgy láttuk, hogy inkább mľködik a norma-nem-teljesítés szégyene a kisfixes és jóléti (?) proletárok körében, mint a talajtalanoknál, vállalkozó proletároknál; inkább mľködik ott, ahol a kicsúszás esetleges, mint ott, ahol a hátralék a bonyolult háttér, vagy éppen egy nagy ok miatt kikerülhetetlennek értékelôdik; inkább mľködik a lakókörnyezetbe jobban beágyazott háztartások esetében, s kevésbé a kapcsolatnélkülieknél, bár itt is egyes körzetekben, mikrokörzetekben, házakban stb. erodálódni látszik a normaigazodás, oldódni látszik a szégyen.
Más és más tartalma van a szégyennek, ha az a díjfizetés általános elvárásnormájához, a rendes szabálybetartáshoz kapcsolódik, illetve ha az elért, vagy elérendô magasabb státusz (látszatának) fenntartásából táplálkozik. Egymástól különbözô szégyen-csökkentô magyarázat, ha a háztartás megítélésében a magas gyerekköltségek mentik a helyzetet, ha a véletlen alkalom mentesít (családi konfliktus, betegség, aktuális jövedelemhiány, éppen nem volt elég pénz), ha hóvégére óhatatlanul mindig elfogy a pénz, vagy ha az látható, hogy sokan mások is ilyen helyzetben vannak.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy maga a rezsifizetés, illetve a hozzátartozó elvárásnorma távolról sem azonos fontosságú, súlyú eleme a különbözô háztartásoknak, értékrendjüknek: van, ahol a rendesség, a státusz is részben ezen mérôdik, van, ahol teljesen mellékes, sokadrangú, szinte már figyelemre sem méltó körülmény az élet számos fontosabb, elemi problémája mellett.
Miközben arról beszélünk, hogy a rezsifizetés irányában történô eladósodásnak önértékelésben és mikrotársadalmi megítélésben "mérhetô" ára van, aközben a kézzelfoghatóbb következményekrôl sem feledkezhetünk meg. A különbözô hátralékokhoz különbözô következmények kapcsolódnak, s ez adott esetben befolyásolja, hogy konkrétan milyen irányban történik eladósodás.
A lakbér nem-fizetés végsô következménye a bérleti jogviszony felbontása, ez azonban általában - nem mindig - olyan távolinak tľnô hatás, hogy visszatartó ereje ma még csekély. A villany-, gázszámla nem-fizetése egészen rövid távon is azt eredményezheti, hogy leplombálják a mérôórát. Ezzel elvileg megszľnik a fogyasztás lehetôsége (elvileg, mert gyakorlatilag igen gyakran a lakók leszedik a plombát), ami azért már több esetben azt eredményezi, hogy a háztartás villany, gáz nélkül marad, nem tud fôzni, világítani, fľteni, TV-nézni stb. (ha - áramnál - nem kötik át illegálisan a vezetéket). Ennek következménye, hogy hosszabb idôre inkább maradnak hátralékban, adósodnak el a családok a lakbér irányában, mint az áram-, gázdíjaknál. Megint más az eladósodási lehetôség a melegvíz- és távfľtés-szolgáltatásnál, ahol egységes lakóközösségi technológiai rendszerrôl lévén szó nem lehet kikapcsolni a szolgáltatást egy-egy lakásban, bármilyen nagy is a hátralék.
(A lakbér kontra áram-, gázdíj nem-fizetésnél ugyanakkor mľködik egy olyan értékhierarchia is, hogy a lakbérfizetés inkább része az elemi normatartás követelményének, mint az esetlegesebb összegľ, fogyasztásnagyságtól is függô áram-, gázdíj; és a lakbér nem-fizetésnél - elvileg és végsôsoron, egyeseknél gyakorlatilag is - sokkal nagyobb érték, a lakhatás forog kockán.)
Mindig a konkrét helyzettôl, lehetôségektôl, olykor mérlegeléstôl, választástól függ, hogy az eladósodás adott esetben milyen irányban történik, milyen eladósodási lánc alakul ki, ezen belül mik a sorrendek és mik a visszafizetések, átváltások mechanizmusai. Itt a számos esetinek tľnô variáció kicsit általánosabban megfogalmazható összefüggéseit, a konkrét történések hátterében húzódó tartalmakat állt szándékunkban - részlegesen - felvillantani.
Gazdálkodás
Ismét visszautalva a "játékos" ábrákra és a korábban leírtakra, láthattuk, hogy általában jellemzô a valamiféle fogyasztáskorlátozás eszközének használata is. Fontossága miatt külön is szóltunk a fogyasztáskorlátozás egyik kemény korlátjáról, a gyerekekhez kapcsolódó fogasztásról.
Vizsgálatunk is igazolni látszik, hogy nemcsak differenciált fogyasztói preferenciák mľködnek a különbözô háztartásokban, hanem különbözô fogyasztáskorlátozási "preferenciák", sorrendek is.
Ahogy reáljövedelem-növekedés esetén is vannak rugalmasabb és rugalmatlanabb fogyasztói reakciók, úgy a reáljövedelem-csökkenéskor is mľködnek rugalmasabb és rugalmatlanabb alkalmazkodási eljárások. Ezen belül tapasztalható, hogy a "gyerekfogyasztás" az egyik legrugalmatlanabb szféra (különösen, ha a naturális fogyasztást is beszámítjuk), ez családon belül preferencia-átrendezést is igényel, a jelenidejľ - jövôbeli fogyasztás átrendezését is jelenti.
Szintén meglehetôsen rugalmatlan a rezsidíjakat meghatározó szolgáltatások igénybevétele: van, ahol ezt egyáltalán nem lehet közvetlenül befolyásolni (összkomfortos lakótelepi lakásokban), van, ahol valamennyire befolyásolható (áramnál, gáznál), de csak egy bizonyos határig. Ez utóbbi szolgáltatások fogyasztáskorlátozása - az éppen ellentétes hagyományokkal is szakítva - egyre általánosabb: rugalmasabb egy mérsékelt sávban, maradt rugalmatlan egy szubjektíve megítélt minimumszínt közelében.
Śgy láttuk, hogy a visszaszorulás folyamatában viszonylag rugalmas alkalmazkodás (lemondás) jellemzi a ruházkodáshoz, háztartási gépek, tartós fogyasztási cikkek megjavításához kapcsolódó fogyasztást - általában fogyasztáselhalasztásként feltüntetve azt. Az élelmiszerfogyasztást ugyanaz jellemzi, mint a rezsifogyasztást: egy bizonyos magasabb sávban viszonylag rugalmas, alacsonyabb szinten rugalmatlanabb a leépítés. Szóltunk már az élvezeti cikkekrôl, amelyeket hipotetikusan igen rugalmatlan cikkeknek véltünk, ezzel szemben leépítésük a vártnál fontosabb helyet foglal el a fogyasztáskorlátozás preferencia-rendszerében.
Távolról sem belemélyedve a visszaszorulási-leépítési eljárások összetett rendszerébe, itt csak azt a tapasztalatunkat említenénk, hogy a fogyasztáskorlátozás lépéssorrendjét a "technikai" lehetôségeken és a kielégítendô szükséglet elemi-nem-elemi fontosságán, elhalaszthatóságán túl nagy mértékben módosítja, befolyásolja az adott fogyasztás "presztizs értéke", státusz-szimbólikus fontossága. Ezért jelenik meg külön fogyasztáskorlátozási, mérlegelési problémaként pl. a húsfogyasztás korlátozása, bizonyos "elvárt" tartós fogyasztási cikkek fogyasztásának korlátozása, az elért lakásról való lemondás, a vendégnek kijáró élvezeti cikkek fogyasztásának korlátozása, a munkahelyi elvárásokhoz igazodó italfogyasztás korlátozása stb. stb.
Csak az ilyen szociális kötöttségek számításbavételével érthetjük meg, hogy az erôsen norma-függô és elemi szükséglet-függô rezsifogyasztás, rezsidíjfizetés-nemfizetés miért olyan különbözô a hasonló helyzetľnek vélt háztartások körében, illetve miért nem csak a szükségletkielégítés minimális színvonalán élôk körében találkozhatunk díjhátralékosokkal.
Végül - bár már több esetben szóltunk róla - ismét vissza kell térnünk a háztartásgazdálkodás kapcsán ahhoz a kérdéshez, hogy mi is egy háztartás. Egyszerľen azt mondhatnánk, hogy közösen gazdálkodó, fogyasztó személyek együttese, de tudjuk, hogy ez a meghatározás csak látszólag válasz a kérdésre. Itt most megint csak néhány olyan szempontot emelünk ki, amelyek a vizsgált körben, a díjhátralékosság értelmezése során újra meg újra felvetik a kérdést.
Mind a lakbér, mind a rezsidíjak fizetése azon az elôfeltevésen alapszik, hogy egy adott lakás egy - akár közös - (család?) háztartás folyamatosan használt otthona, s miközben a háztartás egyetemlegesen fogyaszt, ennek ellenértékéért valaki/k/, "a fogyasztó" felelôs. Ez az intézményesen szervezôdô elôfeltevés több ponton nem számol/hat/ bizonyos háztartások valóságos helyzetével.
A lakás gyakran nem tölti be a stabil otthon funkcióját. Ezzel találkozunk, amikor valaki rendszeresen kórházba, börtönbe, vagy éppen állami gondozásba kerül, ha valakit hosszabb idôre behívnak katonának, ha távolsági ingázó munkahelye és lakóhelye között, ha rendszeresen hosszabb idôt tölt külföldön, nyaralójában, máshol élô családja körében stb. Ha az illetô nem egyedül él az adott lakásban, akkor kérdés, hogy mennyiben tagja, tagja-e az adott háztartásnak. De e tagság kérdése felmerül akkor is, ha valaki átmeneti élettárs, szívességi lakó, albérlô, vagy éppen eltartó, eltartott, illetve válás elôtt, után "ottlakó".
Ezekben a - nem ritka - esetekben felmerül, hogy létezik-e valamifajta közösen mľködô háztartás. Kérdéses a folyamatos közös fogyasztás és ezért megkérdôjelezôdik a fizetô személye. A rezsifizetô személye körüli - itt említett - konfliktusos helyzetekben derül fény arra az általában is ellentmondásos struktúrára, hogy míg a jövedelemszerzés ("urbánus formájában") egyéni tevékenység, addig a fogyasztás egy - a lakást, közüzemeket is magábafoglaló - része háztartási közösségben zajlik, e közös fogyasztás ellenértékének kifizetése pedig ismét egy adott személyhez kötôdik.
"A közös fogyasztásért ki fizessen?" kérdés megintcsak egyszerľnek tľnik, ha arra gondolunk, hogy egy háztartásban úgyis közös a kassza. Csakhogy - mint láttuk, tudjuk - egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán létezik "kassza", hogy ez közös lenne, s ha van "közös kassza", az milyen célt szolgál. A háztartások (?) egy részében a közös kassza hiánya idézi elô a díjfizetési problémákat, mert a reáljövedelem-csökkenés miatt "egyéni kasszából" félretett összeg lenne hivatva fedezni a közös, rezsikiadásokat, s éppen e közös kassza szľkké válása idézi elô azt a konfliktust, hogy a közös alapszükségleteket kielégítô költségek fedezésére igénybe kell venni olyan jövedelmeket is, amelyek "stratégiai" célokat szolgálnának, illetve amelyek önálló pluszjövedelemként önálló fogyasztást szolgálnának. (Tudjuk, hogy az ekörüli konfliktusok valódi döntési, együttélési konfliktusokban öltenek testet.)
Az egyéni jövedelemszerzés - közös fogyasztás - egyéni díjfizetés belsô feszültségeit növelte, hogy a városi háztartások még a korábbiakhoz képest is - nemcsak a kevésbé "urbánus" háztartásokhoz képest - egyre inkább "fogyasztó háztartásokká" váltak, egyre inkább visszaszorult az önellátás, a házilagos, természetbeni megoldások terepe, nôtt az egyéni, pénzbeni jövedelem-függôség. E belsô feszültség csökkentését szolgálja a "termelô háztartás" egyes jegyeinek megfigyelhetô visszacsempészése (a bedolgozói munkavállalás, a nôk otthonmaradása, az otthoni mosás, a piacról hozott alapanyagok otthoni feldolgozása, házilagos javítás-szerelés stb.).
Végül is nagyon nehéz megkerülni azt az értékelést, hogy a vizsgált háztartások - minden ügyeskedéssel, praktikával, fogyasztáskorlátozással, megkapaszkodási törekvéssel együtt - körülményeiknél fogva általában nem képesek gazdálkodásukat aktív válságmenedzselô pályára helyezni, egyfajta defenzívába szorultak, megoldásaik inkább negatív válságmegoldások. Az ôket körülvevô világot jellemzô, permanens, kategórikusan nehezen szétválasztható csôd-nemcsôd állapot lenyomata ez is.
III. A szereplôk konfliktusairól
3.1. Fogyasztók - díjbeszedôk - vállalat
Látszólag egyik oldalon vannak a lakók, akik a minél jobb, minél olcsóbb szolgáltatások fogyasztásában érdekeltek, másik oldalon vannak a "közszolgáltatók", akiknek a funkciói elvileg a minél hatékonyabb szükségletkielégítéshez fľzôdnek. Valójában távolról sem ilyen egyszerľ a képlet: a "szolgáltatók" oldalán lévô intézmények, szereplôk együttesét is egymással ellentétes érdekek, egymás hatását hol kioltó, hol felerôsítô, hol csak megzavaró konfliktusok hálózzák be.
A fogyasztó és a szolgáltató oldal érintkezési felületén találjuk a díjbeszedôk népes csoportját. Bennük ölt testet a fogyasztás ellenértékét megkövetelô Mľvek, a lakhatás ellenértékét megkövetelô Tulajdonos. Ugyanakkor általuk válik személyessé a fizetés aktusa.
A "szolgáltató" és a "fogyasztó" találkozásának ez a személyessége megszokott, de nem törvényszerľ forma. A nem-lakossági nagyfogyasztók egyszámláról egyszámlára fizetnek, s az OTP átutalási betétszámlával rendelkezôk is csak fogyasztás-leolvasókként találkoznak a díjbeszedôkkel, vagy - mint az újabb lakótelepeken, ahol direkt lakáson kívül vannak a mérôk - még így sem. A díjbeszedôk és ezzel a személyesség létét kérdôjelezné meg az átutalási betétszámlák általános elterjedése, vagy például a postai befizetés bevezetése. A biztosító, a bank, az adóhivatal embere sem jön ki házhoz inkasszálni, a pénzfeladás a felnôtt állampolgár feladata. A mérôállás idônkénti személyes leolvasása (ha nem is feltétlenül a jelenlegi ütemezéssel) persze elkerülhetetlennek tľnik - részben mert egyelôre senkinek nem áll érdekében technikai kiváltása, részben mert a mérôk személyes megszemlélésébôl adódó kontroll lehetôségétôl csak a fogyasztó és a szolgáltató (és a technika) közötti nagyobb bizalom esetén lehetne eltekinteni.
Jól példázzák az ekörüli dilemmákat a lakbérbeszedés módjának változásai: A háztulajdonos, illetve a ház fôbérlôje által alkalmazott házmester állandó személyes jelenléte biztosította a lakók fölötti kontrollt, ezen belül a lakbérek kifizetését. Az állami tulajdonba kerülés évtizedekig mit sem változtatott ezen a helyzeten, mígnem - itt nem részletezhetô okokból - felparcellázódtak az addigi házmester-funkciók, s a lakbérbeszedést a díjbeszedôk - házmestereknél személytelenebb - serege vette át. Śjabban ismételten elô-elôkerülnek azok a lakókkal szembeni biztalmatlanságból is táplálkozó elképzelések, hogy a tulajdonost közvetlenebbül képviselô vállalatok saját megbízott emberei szedjék be egy-egy körzet lakbérét, ellenôrizzék a lakáshasználatot.
Az inkasszálás személyessége nemcsak idôben változó módon ölt más és más formát, erôsödik, vagy gyengül, egyidôben is mást és mást jelent a díjbeszedô személye a különbözô háztartások számára. Sokaknál a díjbeszedô nem más, mint egy "házhoz jövô pénztáros". Sokan beszámítják, hogy a díjbeszedô személye állandó, ismeri a környék lakóinak, az egyes fogyasztóknak a szokásait - milyen napon, napszakban vannak otthon, mikor jutnak jövedelemhez -, s ehhez elvárható módon alkalmazkodik. Egyfajta "bizalmi emberré" azonban azok számára válik a díjbeszedô, akik - ha csak pillanatokra is - megosztják velük gondjukat-bajukat, megkérik, hogy máskor jöjjön, megértést, türelmet kérnek (mert inkasszálni is lehet türelmesen és türelmetlenül, a megengedô és retorziós eljárások alkalmazásában rejlik bizonyos játéklehetôség).
A maga módján sajátos foglalkozás a díjbeszedôké. Tevékenységükkel, s az ebben rejlô egyenlôtlen viszonyrendszerrel akkor is a "Hatalmat" képviselik, ha megértôek, alkalmazkodóak, ha nota bene "lekenyerezhetôek". Vannak valóságos hatalmi eszközeik (az otthontartózkodás, fizetés idôpontjának meghatározása, felszólítás, hátralék-feladás, plombálás stb.), többnyire azonban nem kell ezekhez nyúlniuk, inkább csak egyszerľen inkasszálniuk kell, pénzt kérni, a "hatalom koldusának" szerepét tisztességgel megoldani. Semmi közük a szolgáltatások színvonalához, mégis ezt rajtuk lehet a legkönnyebben, s kockázatmentesen számonkérni.
A díjbeszedôk teljesítménye az inkasszált számlák mennyiségétôl és az erre fordítandó munkaidôtôl függ. Saját munkájuk racionalizálásával tudják elérni, hogy a lehetô legkevesebb idôráfordítással kész legyenek feladatukkal. Ez önmagában megköveteli a fizetôkhöz való maximális idôbeli alkalmazkodást, ehhez terepismeret, stabil körzetbeosztás szükségeltetik, s némi fegyelmi eszközkészlet a fizetô "rábírásához". Tudni kell, hogy kik vannak otthon napközben, kik a munkaidô elôtt vagy után, s kik érhetôk el csak munkaszüneti napokon. A teljesítménynövelô idôbeli alkalmazkodás nagyon is megköti az egyébként kötetlennek számító munkaidôt.
E meghatározottságokon belül azonban a díjbeszedô maga gazdálkodhat idejével, mérlegelheti magán- és munkatevékenységeinek fontosságát, sorolását, beosztását. Ezzel a munkával sokszor összeegyeztethetô a beteg, magát ellátni nem képes gyerek, öreg szülô otthoni ellátása, az otthoni ebédeltetés, vagy akár a nappali képzésben való részvétel, háziállatok ellátása, bedolgozás, fusizás stb. A rokon tevékenységek közül minden tekintetben kevésbé kötött és kevésbé felelôsségteljes a postás munkájánál, viszont bonyolultabb a hírlapkézbesítô korai napszakhoz kötôdô tevékenységénél.
A postáséhoz, hírlapkézbesítôéhez, a tágabban a többi szolgáltatásban dolgozóéhoz hasonlóan a díjbeszedô fizetése is jellemzôen alacsony, jövedelme jellemzôen borravalóra épülô. A borravalózás mértéke és rétegzettsége kalkulálhatatlan és nagyon sok tényezôtôl függ: mintha inkább adnának borravalót azok, akik maguk is rendszeresen kapnak borravalót, mint a fixkeresetbôl élôk; ugyanakkor a kisfixesek is "szégyellnek" kimaradni ebbôl a szokásból, ráadásul potenciális, vagy tényleges, eseti hátralékosokként érdekük is fľzôdik a bizalom, türelem ilyetén megvásárlásához; kirívó - korrupciót súroló - esetekben éppen a nagyhátralékosok fizetik az eseti legnagyobb borravalót...
Mindenesetre a pontos mérték ismerete nélkül is megfigyelhetô, hogy a borravaló jelenléte "szétmállasztja" a vállalat - amúgy is gyenge - anyagi ösztönzési rendszerének hatékonyságát. Az alacsony fizetés és a nagyon alacsony szintľ jutalmazási, teljesítményösztönzési szisztéma egyre kevésbé versenyképes e plusz-jövedelemszerzési forrással szemben. (Végletesen fogalmazva: amíg az X db számla hátralékbanmaradásával a díjbeszedô mondjuk 300 Ft-tól esik el, más úton viszont ennél több pluszjövedelemhez tud jutni, addig számára sem kétséges erôfeszítéseinek sajátos rangsorolása.) Ráadásul, miközben a vállalat e borravalózásról nem vehet tudomást - egyrészt mert mindig fennállhat a megkörnyékezés veszélye, másrészt a díjbeszedô alapvetôen nem borravalós foglalkozásként van
számontartva -, aközben például a "jó" és "rossz" körzetek tudatosan vegyített beosztásával mégiscsak kalkulálnia kell e ténnyel, különben megnône a dolgozók közötti feszültség, komoly munkaerôgondjai támadnának.
Az alulfizetettségben gyökeredzik a díjbeszedôi foglalkozás, tevékenység több más belsô konfliktusa, ellentmondása is. Az elmúlt idôszakban lezajlott e foglalkozás szinte teljes elnôiesedése, a "háziasszonyok" mellett még ösztöndíjukat kiegészítô egyetemistákra, nyugdíjukat kiegészítô idôsekre lehet számítani. Az összetétel ilyen módosulása a helyszíni "ráhatás" hatékonyságát - különösen "nehéz" területeken - kétségtelenül kedvezôtlenül befolyásolja. Másrészt, különösen az életszínvonal egyre radikálisabb és egyre általánosabb lecsökkenése következtében, óhatatlanul nô az inkasszálók - a díjbeszedôk és az egész szervezet - egyfajta "megértése", saját magán-életszínvonaluk párhuzamos csökkenése megingatja a díjak kifizethetôségébe vetett hitet, csökkenti a megkövetelhetôség legitimitását, a mindennapi tapasztalás szintjén ad magyarázatot az "önhibán" kívüli okokra.
A díjbeszedôk szoros, de nem napi kapcsolatban vannak saját fônökeikkel. Terminusonként fölveszik az inkasszálásra elôkészített számla-csomagot, beszedik a pénzt, könyvelik, föladják postán, majd amikor mindezzel kész vannak ismét bemennek a helyi kirendeltségbe, elszámolnak munkájukkal, fölveszik az újabb adagot stb. Tevékenységük akár egyszemélyes vállalkozásként is felfogható lenne, ha az ezt alátámasztó teljesítményösztönzés nem hiányozna. Ennek hiányában ma inkább egyfajta tradícionális bürokratikus elvárási rend, presszió mľködik.
A már említett vállalati premizálási, vezetôi premizálási szisztéma - mint egy teljesítményösztönzô eszköz - ugyan megjelenik a kirendeltségek szintjén, azonban az ösztönzés helyett, vagy mellett e prémiumok inkább csak szokványos, bevett jutalmak, melyek számtalan, teljesítménytôl többé-kevésbé független szempont (az inkasszálandó számlák mennyisége, a vállalatnál eltöltött idô, a hierarchián belüli hely, a munkaerô megtartása stb.) szerint osztódnak el.
Az anyagi ösztönzésnél sokkal fontosabb hajtóerô jelenleg a sajátos vállalati feladat elvégzésének ethosza, a bürokratikus "masinéra" öntörvényľ, öndefíniált elvárásainak való megfelelés "belsô" kényszere. Ebbôl a szempontból mégha bizonyos esetekben racionálisan meg is érthetôk a hátralékosságot elôidézô konkrét okok, a nem-fizetés, hátralékban maradás e rendszer szempontjából mégis és mindenképpen "tľrhetetlen állapot", a díjbeszedô, illetve a kirendeltség dolga, hogy az ilyen állapotot minimalizálja.
Egy másik lényeges hajtóerô - mely a díjhátralékosokat szintén közelrôl érinti - a befektetendô munkamennyiség minimalizálása az adott körülmények között. Ez az érdeke - mint említettük - a díjbeszedônek is, de egy-egy kirendeltségnek is, az egész vállalatnak is. Ez nemcsak abból táplálkozik, hogy adott fizettségért, adott munkaidô alatt jobb kevesebbet dolgozni. A vállalat szintjén komoly gazdasági kérdésként merül fel, hogy több elvégzendô munkához több embert kell alkalmaznia és fordítva, márpedig az alapjáratú mľködésen túl éppen a növekvô számú hátralékosok okozzák az egyik legnagyobb gondot a munkaszervezés szempontjából is. Az elvégzendô munkát tekintve - akárcsak a díjbeszedôk, a kirendeltségek is - szivesebben nem foglalkoznának a hátralékosokkal, mert ez "piszkos, nehéz" munka és fôleg nagyon sok adminisztratív pluszmunka számukra. Ezzel ez a motíváció és az elôzôleg említett hajtóerô napi konfliktusba kerül egymásal. Śgy tľnik, hogy egyes díjbeszedôk, kirendeltségek, vagy éppen a vállalat idôszakonkénti "liberálisabb", "puhább" magatartását is nagyrészt ez a fajta kapacitás-hiány, a befektetendô munka mérlegelése motíválja, mintsem más, "lágyabb" szempontok.
Maguk a kirendeltségek azonban - bár ez is tetemes elôkészítô munkát kíván - még élhetnek a probléma-áthárítás taktikai eszközével: ha a hátralékosok megfelelôen elôkészített dokumentációját "feladják" a vállalat jogügyi osztályának, akkor ezzel az elvárásoknak is megfelelnek, a további munkától is egy idôre megszabadulnak, s e hátralékos számlák száma és Ft-terhe a továbbiakban nem az ô statisztikai mutatóikat rontja, hanem átkerül a jogügyi osztály nyilvántartásába.
A jogügyi részleg azon érdekeltsége, hogy minél elôbb megszabaduljon ezektôl az ügyektôl, többnyire egybeesik a vállalat azon érdekével, hogy valamilyen úton-módon végülis behajtsa a követelést. A jogi részleg - ha a másik oldalon is megvan a megfelelô fogadó készség - minél elôbb továbbadja bonyolításra az anyagokat a bírósági végrehajtó irodának, hogy megtörténjen a letíltás, foglalás stb. Az összmľködés és az egyirányú érdekeltség hiányának jele, hogy nemegyszer számos ügyirat visszafelé is megteszi az egész utat (a végrehajtó irodától a jogügyön keresztül a kirendeltséghez, egész a díjbeszedôig) az adatok valóságos vagy csak "eljátszott" hiányosságára, formai elégtelenségre hivatkozva. Ez a "visszahárítás" természetesen pluszmunkát jelent, számonkérésre, fegyelmezésre ad okot...
A vállalat egészének hátralékosokra vonatkozó motíváltsága is ilyen ellentmondásos érdekre épül. Egyfelôl a vállalat "természetadta" (alapításakor meghatározott) Dolga, hogy beszedje a díjakat, ehhez bevesse különféle taktikai, munkaszervezési, adminisztratív, rendszabályozó stb. eszközeit, másfelôl viszont a vállalat gazdasági és egyéb érdekei e lebonyolításnál azért szerteágazóbbak.
Már létrehívásának is - egyéb fontos történeti "mozzanatok" mellett - az volt a racionalizált magyarázata, hogy egyetlen apparátusal, egy számlázással sokkal gazdaságosabbá tehetô az inkasszálás a több közüzemmel kapcsolatban lévô fôvárosi lakosság körében, mint ugyanezt külön-külön lebonyolítani. A mai napig abban érdekelt a vállalat, hogy ha már egyszer rendelkezik egy kiépített törzshálózattal, törzsadatállománnyal, akkor minél több további megrendelô vegye igénybe ezt a hálózatot. Az ezzel járó nem olyan jelentôs plusztköltségeknél a vállalat bevételei már csak azért is magasabbak lehetnek, mert a megrendelônek még így is megéri, hogy nem kell egy önálló hálózatot kiépítenie. (îgy rakódott rá a villany-, gázszámlára a kéményseprés díja, a lakbér, a biztosítás, az Express hírdetés díjai stb.). A vállalat díjbeszedéshez kapcsolódó belsô motíváltsága ennek következtében alapvetôen expanzív. (Nem véletlen, hogy a lakbérszedés joga-kötelme csak nagy konfliktusok árán volt megszerezhetô; még rendelkezésre állt a házmesterek, tömbházfelügyelôk hálózata, s nem véletlen, hogy például a maga hálózatával dolgozó posta, hírlapkézbesítô sem adott át alapvetô funkciókat.)
Az expanzív alapérdekeltségre felépülô mľködési rendet kifejezetten zavarja, hátráltatja a hátralékosokkal való "bíbelôdés". A megrendelôk nem szívesen számolnak az ezáltal megnövekedett pluszköltségekkel, továbbra is elvárnák, hogy a díjbeszedô mľködjön jobban, teljesítse feladatát a korábbi térítések ellenében. îgy viszont vállalati szinten is korlátozott marad az ösztönzöttség, motíváltság. Mindenesetre érdekes (?), hogy a megbízókkal folyó "üzleti" tárgyalásokat milyen mértékben átszövik és meghatározzák a hagyományokra hivatkozó elvárások, a hatalmi helyzetbôl, a "keresztapák" megmozgatásából adódó pressziók, a vezetôk személyes kötôdései, a személyes kapcsolatok. Ennek függvényében a vállalat tárgyalási pozíciója a különbözô megrendelôkkel, vagy Mľvekkel igen változatosan alakul: miközben a monopolhelyzetben lévô felek megpróbálják sakkban tartani egymást, aközben azért a durva, parancsolgató megrendelôtôl a szívélyes, gálánsig széles a skála. Ennek következtében a nyereséghányad, motíváltság üzletáganként differenciálódik - e differenciák azonban a szervezet belsô ôrlômalmaiban jórészt fölmorzsolódnak...
A vállalatot önállóan gazdálkodó, alapvetôen bürokratikus szervezetként láttattuk az eddigiekben, mert ugyan az elmúlt évtizedekben lényeges változások következtek be a vállalat szervezeti struktúrájában, külsô függôségi pozíciójában (fôvárosi inkasszáló "hivatalból" önálló vállalattá vált), a lakosság szempontjából és az ehhez kapcsolódó belsô mľködés szempontjából hivatal maradt. Vállalati szinten azonban látni kell azt is, hogy az idôk során a vállalat fokozatosan és dinamikusan kifejlesztett egy olyan számítástechnikai üzletágat, amely biztosítja számára a többlábonállást. A Fôvárosi Tanács belsô pénzügyeinek elszámoló hivatalából a tanács számítástechnikai bázisintézményévé, illetve egyre önállóbb számítástechnikai piaci szereplôvé vált. Megint csak arról van szó, hogy az alaptevékenység elvégzéséhez "kapott" számítástechnikai bázis fennmaradó kapacitása a "piacon" eladható. Jellemzô, hogy a díjbeszedô és a számítástechnikai üzletág a vállalaton belül önállóan gazdálkodó, egymás irányában is szerzôdéses-elszámoló viszonyban van egymással; jellemzô, hogy a "kvázipiac-orientált" számítástechnikai ágazat gazdasági súlya versenyez a másik tevékenység súlyával; s jellemzô, hogy egy idô után a vállalat vezetésében is elôtérbe kerültek a fiatal, jól képzett, menedzser-vállalkozó típusú szakemberek.
Végül, nem hagyhatjuk említés nélkül azt a tényt sem, hogy a vállalat díjbeszedô tevékenysége kiterjedt a nem-lakossági fogyasztók jelentôs körére is, ahol szintén évek óta gond a pontos átutalás, s az utóbbi idôszakban különösen megnövekedtek az e körüli problémák. A különbözô ipari, mezôgazdasági, kereskedelmi, hivatali stb. stb. intézmények gyakran nem vették komolyan a díjbeszedôket (hatalmi helyzetüknél fogva ôk megtehették). A 8O-as évek második felében azonban sľrüsödni kezdtek a forgóeszköz-, likviditási, fizetési problémák. A fizetôképesség-fizetôkészség terén a gazdaságban (is) kezdett "elszabadulni a pokol", s ez ellen a díjbeszedôk alig tudnak védekezni (kikapcsolni nem lehet, pereskedni igen, hosszan). A gazdálkodó, hivatali szervezetek hátralékossága sem dinamikájában, sem nagyságrendjében nem maradt el a lakosságétól...[10]
A monopóliumok és a bürokratikus piac külsô és belsô viszonyai között a szereplôket - ideértve a Mľveket, egyéb megrendelôket, a vállalatot, vállalati egységeket, díjbeszedôket és a fogyasztókat is - a tradíciók, megszokások, hatalmi, adminisztratív pressziók, egymást kijátszások, olykor érzelmekkel, ideológiákkal, máskor racionális argumentumokkal átitatott konfliktusrendszere tartja állandó mozgásban. A konfliktusok - mint láttuk - nem egyértelmľ, tisztázott érdekekkel, szerepekkel, funkciókkal rendelkezô szereplôk egymásközti konfliktusai, a szerepek önmagukban is konfliktuózusan kevertek.
3.2. Díjbeszedô Vállalat: a pénzkímélô központosítástól a magánosításig
A központosított közüzemi díjbeszedés megszervezését 1948-ban rendelte el a Gazdasági Fôtanács. Az erôkoncentrációra a háborús körülmények közepette - az 1943-45-ös években - volt már precedens. Az átszervezés indoklásában nem annyira a fogyasztók kímélése, mint inkább a bér- és munkaerôtakarékosság ("racionalizálás"), valamint a pénzkímélô fizetési forgalom lehetôsége hangsúlyozódik. Az érvelés szerint a bankok államosítása utáni MNB egyszámlarendjébe bekapcsolt állami vállalatoktól egyszerü könyvelési úton beszedhetô a díjak összege, a banknak csak egy könyvelési mľveletet kell végeznie (inklasszó). Az összesítés a Díjbeszedô feladata.
Részlet a Gazdasági Fôtanács 1949. március 8-i elôterjesztésébôl:
"A székesfôvárosi közüzemek díjainak beszedésével kapcsolatban ismételten felmerült az a kívánalom, hogy a díjak beszedése egyrészrôl központosított formában, másrészrôl pedig a pénzkímélô fizetési forgalom elveinek lehetô figyelembevételével történjék. ...lehetôvé teszi azt, hogy a nemzeti vállalat bekapcsolódjék a Magyar Nemzeti Bank egyszámlarendszerébe, az inkasszórendszerben a nemzeti vállalattal együttmüködô fôvárosi üzemek dijai a pénzkímélô fizetési forgalom keretében legyenek beszedhetôk."...."A nemzeti vállalat felel azért, hogy a beszedett díjak ne jussanak késôbb a szolgáltató vállalatokhoz, mint az új rendszer bevezetése elôtt."...
"A nemzeti vállalat a községi vállalatokra vonatkozó jogszabályok megjelenése után községi vállalattá alakítandó át és a fôváros tulajdonába kerül."
A "racionalizálás" egybeesett a B-listázásokkal, s a "korrupt és vízfejľ" városi közüzemek elleni politikai támadásokkal. Az új vállalatot lényegében az Elektromos Müvek, valamint a Gáz-, Víz- és Csatornázási Mľvek elszámolási fôosztályaiból szervezték át, cca. 4OO fô elbocsájtásával:
"A nemzeti vállalat átveszi a leválasztandó részlegek teljes személyzetét, azonban a racionalizálás befejezése után legfeljebb 900 alkalmazottal rendelkezhet...a feleslegessé váló mintegy négyszáz alkalmazott elhelyezésérôl az Országos Munkaerôgazdálkodási Hivatal köteles gondoskodni."
Az államosítások és a közüzemi vállalatok fôvárosi tulajdona nyílvánvalóan kedvezô hátteret teremtettek e világszerte egyedülálló díjbeszedô intézmény megalapozásához.[11] Nem ismerjük más országok, ágazatok behajtási rendszerének hatékonyságát, s nem ismerjük pontosan az egyesítés elôtti hátralékokat sem, de tulajdonképpen azt gondoljuk, hogy elvileg piaci feltételek között sem okvetlenül életképtelen egy ilyen jellegľ vállalkozás.
A mához közeledve egyébként a Díjbeszedô Vállalat - élve számítástechnikai bázisának és kiépített törzshálózatának kihasználatlan lehetôségeivel - újabb és újabb szolgáltatásokat vállal. Egyrészt számítástechnikai szolgáltatásokat végez (adatfeldolgozás és a Telinformix nevľ szolgáltatói címlistáról történô telefonos információszolgáltatás), másrészt különbözô szolgáltatások árának inkasszálására vállalkozik. Ez utóbbi esetben például a szolgáltatás gazdaságossága feltehetôen a bankszféra kiépítettéségének hiányán s a postai átutalás költségességén alapszik.
Míg kezdetben még csak a fôvárosi gáz- és villanyszámlák, késôbb már a víz- és csatornadíjak, majd a távfľtési díjak beszedése is a vállalat feladatai közé sorolódott. Mľködésének körzetét késôbb kiterjesztették a fôváros környékére is, sôt a hatvanas évek végén a vállalat felajánlotta egy országos egységes díjbeszedési rendszer megszervezését is. Fokozatosan más fôvárosi közmľvek pénzügyeinek intézése is ide koncentrálódott (pl. a szemétszállítás és a kéményseprés), de a legjelentôsebb bôvülés - a hatvanas évek végén - a lakbérek és lakásbiztosítási díjak begyľjtésének az elvállalása volt.
A vállalat "szive" az az elavult, de nemzetközi összehasonlításban is jelentôs méretü számitástechnikai és információs bázis, melynek kifejlesztése még a 7o-es évek elején kezdôdött a Fôvárosi Tanács finanszírozásával. Ezt követôen telepítették ide az összes fôvárosi intézmény bérszámfejtését, számlanyilvántartását (FĆKISZ, TĆKISZ).
Jelenleg a vállalat nem kevesebb, mint hetven megbízónak számláz.
Az expanzió vége: felbomlás, vagy megmaradás?
A 8O-as, 9O-es évek fordulóján kiélezôdtek az ellentétek a Díjbeszedô Vállalat körül.
"A legnagyobb megbízók bevonásával készített tanulmány már 1988-ban komoly kifogásokat fogalmazott meg a vállalattal szemben, a lassu átfutási idô, az elavult díjbeszedési rendszer, a romló minôség, az alacsony szakmai szinvonal és a vállalatközi kapcsolatok hiányosságai miatt." ...
"A vállalat önerôbôl sohasem volt képes finanszírozni az elvárások teljesítéséhez szükséges fejlesztéseket."
"A vállalat... két tűz közé került: a szolgáltatók minden problémájuk okát a díjbeszedésben vélik megtalálni, míg a fogyasztók szemében a Díjbeszedô vállalat felelôs az árak emelkedéséért."
A közszolgáltatások ártámogatásának fokozatos, de határozott visszaszorulása, a gyorsuló infláció, a kamatlábak emelkedése és az un. fizetési fegyelem további lazulása a gazdaságban (sorbanállások) a korábbinál jóval érdekeltebbé tették a szolgáltató vállalatokat abban, hogy a beszedett dijakat minél elôbb megkapják, csökkenjenek az átmeneti kintlevôségek (rövid távu hátralékok), s növekedjen a díjbeszedés hatékonysága - miközben a városi lakosság fizetôképessége romlott.
A "kinél van a pénz és mennyi ideig" kérdés természetesen a Díjbeszedô Vállalatot is mint gazdálkodó szervezetet érintette. Havi több százmilliós pénzforgalom esetén "egy kis csúsztatás" az átutalásnál akár veszteségesbôl nyereségessé is tehet egy vállalatot. Ez történt a Díjbeszedô esetében is 1992-ben, amikor az "üzleti tevékenységét" 33 mFt veszteséggel zárta, viszont "pénzügyi müveletei eredményeképpen" mintegy 8O mFt-ra tett szert, így biztosítva végül a vállalat nyereségességét - s azt, hogy közben részvénytársasággá alakítva osztalékot és részesedést fizethessen.
A szolgáltató "Művek" reakcióiról részletesebben szólunk a következôkben, itt csak azt emeljük ki, hogy döntôen a maguk kezébe akarták venni a folyamatok irányítását. Ennek több, egymással párhuzamos, illetve idôben egymást követô fôbb alternatívája figyelhetô meg: új szerzôdési kondíciók kicsikarása a Díjbeszedô Vállalattól, új beszedô szervezetek bevonásával jobb alku-, versenyhelyzet kialakítása, szerzôdéses viszony megszüntetése (önálló díjbeszedésre áttérés, vagy a Díjbeszedô Vállalat "bekebelezése").
Ebben az elégedetlenségektôl fľtött, de döntések elôtti helyzetben érte a vállalatokat a tulajdoni viszonyok átrendezôdése - mely rögtön élesen felszínre hozta az összes felgyülemlett konfliktust és problémát a szereplôk közt.
Az 1991. XXXIII. törvény ugyan kimondja, hogy:
"Önkormányzatok közüzeme az a közüzemi céllal alapítottmállami gazdálkodó szerv, amelynek felügyeletét e törvény hatálybalépésekor az önkormányzat gyakorolja." A szolgáltató "Müvek" közül azonban a legnagyobb, az ELMÜ megmarad állami tulajdonban, s a Díjbeszedô Vállalatnak is ez a sorsa. Ezzel ezek a vállalatok kikerültek a "fôváros érdekkörébôl" ahova viszont mind a szolgáltatások, mind a többi vállalat kapcsolódott.
Az ÁVÜ 1992 novemberében, június 3O-i visszamenô hatállyal gazdasági társasággá alakította a Díjbeszedô Vállalatot, megalapította a Díjbeszedô Rt-t. Ebben, s úgy tünt, hogy a további folyamatokban is a szolgáltatók semmilyen szerepet nem kaptak, sôt addigi vállalatközi és informális kapcsolatuk további romlását érzékelték.
"A Díjbeszedô Részvénytársaságnál szerzôdés alapján végeztetett tevékenységek saját tevékenységi körbe történô vonásához a közmüveknek hosszabb idôre van szükségük.
A Díjbeszedô Vállalat társasággá történô átalakulásakor sem az igazgató tanácsban, sem a felügyelô bizottságban nem kaptak helyet a fôvárosi önkormányzat, a közmüvek és az ELMÜ Rt képviselôi.
A felsoroltak (a Mľvek képviselôi) úgy látják és azt tapasztalják, hogy a Díjbeszedô Rt jelenlegi behajtási munkájával ellehetetleníti ôket, nincs elég erôs ráhatásuk tevékenységének irányítására. A társaság müködôképességének megszünése minaddig, amíg az érdekeltek nem építették ki saját dijbeszedési rendszerüket, a jelenleginél is nagyobb károkkal járna. Ezért kérjük, hogy a Fôvárosi Önkormányzat, a közmüvek és az ELMÜ Rt képviselôit vegye be a tisztségviselôk közé, hogy az átmenet idôszakában a társaság müködésének irányitásánál érvényesüljön az érintettek érdeke és a kiválás (sic!) a társaságok, valamint a DB Rt számára a legkisebb veszteséggel járjon."
"A novemberi döntés után megváltozott a kapcsolatunk a társaság vezetésével. Amikor novemberben felvettük a kapcsolatot a Díjbeszedô Rt váci kirendeltsége leolvasási és behajtási tevékenységének kisérleti jellegľ átvétele ügyében az igazgató úrral, ô tájékoztatta az ELMÜ Rt vezetését arról, hogy az átadás feltételeirôl a társaság igazgatóságának döntése alapján tud csak nyilatkozni."
(ELMÜ levél az ÁVÜ-nek 1992. december 11-én, részlet)
A konfliktus lényegét a legnagyobb szolgáltató (a szintén ÁVÜ-höz tartozó) ELMÜ Rt vetette fel azzal, hogy "elődöntést" hozott arról (még 1992. szeptemberében), hogy mindenképpen áttér a saját díjbeszedésre. Az azonban nem egyértemű, hogy ennek érdekében "felvásárolja" mindenestül a Dijbeszedőt (itt elsősorban a törzsadat-állomány, illetve a kapcsolódó hardware sorsa a lényeges, valamint a díjbeszedő állomány, helyiségek stb.), s vajon ez a Díjbeszedő kiürítését és ezzel megszünésre kárhoztatását jelenti-e, avagy az eddigi beszedési monopólium hozzákapcsolását a legnagyobb szolgáltató monopóliumhoz, vagy pedig az ELMÜ egy párhuzamos, önálló beszedési hálózatot épít ki saját erôbôl, a Díjbeszedő Rt pedig a jelentôsen megváltozott piaci feltételei között boldoguljon ahogy tud. Homályban maradt az is, hogy az ELMÜ mindezt egyedül, avagy a többi szolgáltatóval együttmüködve, illetve az együttmüködés bizonyos látszatát fenntartva, a többi szolgáltatót is idôlegesen magamellé állítva kívánja-e elérni.
Mindezt egyfajta "nyilatkozat háboru" is kisérte, melyben csak egy tényezôrôl nem szóltak a felek: mennyibe is kerülnének a különbözô elképzelések? Egyrészt a vállalatok számára, másrészt - végül is - a fogyasztók számára. Errôl csak igen felületes, illetve alig hozzáférhetô számítások készültek. Ezek szerint az önálló díjbeszedésre történô átállás "egyszeri" beruházási költsége 1.330 millió Ft lenne (1992-es kalkuláció) és 845 millió Ft lenne a folyamatos éves költség.(Ez megközelíti az összes nyilvántartott hátralék összegét.) Az egészen más helyzetben lévô Fôvárosi Víz- és Csatornázási Mľvek esetében az önálló beszedés egyszeri beruházási költsége (1993-as árakon) cca. 60 mFt lenne, az éves üzemeltetés költsége cca.240 mFt (250-300 fôvel kalkulálva). Összehasonlításként, e vállalatoknak a Díjbeszedô részére fizetendô vállalkozási dija 1993-ban 45 mFt volt.
Miközben a szolgáltatóknak nem sikerült elérniük, hogy befolyásukat az események felett növelhessék, máris újabb problémával, a Díjbeszedô Rt privatizálásával kellett szembenézniük.
"Megítélésünk szerint a jelenlegi helyzetben a Díjbeszedô Rt vagyonához tapadó jótállási kötelezettség messze meghaladja az alapított részvénytársaság vagyonát, ugyanakkor a részvénytársaság által ellátott feladat olyan alapszolgáltatás, mely a közmü vállalatok, közszolgáltatók müködését ellehetetleníti, amennyiben az a jelenlegi formában folytatódik tovább. Az új gazdasági társaság részvényeinek ilyen körülmények között történô elidegenítése célszerütlen és rendkívül sulyos következményekkel járhat. Álláspontunk szerint elôbb a Díjbeszdô Rt. kintlevôségeit, tartozásait kell szanálni és csak azután kerülhet sor a tényleges privatizációra. Az ELMÜ Rt a Díjbeszedô Rt átalakítása során, annak felsô irányításába dr. ... delegálását javasolja és ez eseteben módot lát arra, hogy az elkövetkezô idôkben (1,5-2 évben) a Díjbeszedô Rt eredménye ne romoljon tovább, a kintlevôségek csökkenjenek, vagy felszámolódjanak és ezután a tényleges privatizáció megtörténjen."(ELMÜ levél ÁVÜ-nek, 1993. január 5., részlet)
A konzultációknak ebben a szakaszában felvetôdik az az alternatíva is, hogy a felek vegyék meg (a részvények nyilvános piacra bocsájtása nélkül) a Díjbeszedôt. Errôl az ELMÜ vezérigazgatója azt nyilatkozza, hogy "a többi fôvárosi közmüvállalattal közösen, vagy egyedül, de megvesszük a Díjbeszedô Rt-t." Ugyanekkor a többi szolgáltatót képviselô fôvárosi vezetés elzárkózik egy ilyen alternatíva elôl:
"1993. január 4-én egyeztetô tárgyalást tartottunk, melynek során az ÁVÜ ajánlataként arról értesültünk, hogy Budapest Fôváros Fôpolgármesteri Hivatala lehetôséget kap a Díjbeszedô Rt részvénytöbbségének a megvásárlására.
Amennyiben e javaslattal élnénk, úgy a Díjbeszedô Vállalat által be nem hajtott kintlevôségekért (a fôvárosi tulajdonu közmüvállalatok esetében 1992. decemberi állapot szerint mintegy 1.7 md Ft, a Budapesti Elektromos Müvek esetében 1.2 md Ft) való helytállási kötelezettséget is megvásárolnánk. Erre nem vállalkozhatunk.
...Igen aggályosnak tartom az átalakított vállalat részvényeinek meghirdetését, hiszen a kintlévôségek behajtása érdekében a megbizók döntésének következtében az Rt. kénytelen lesz öncsôdöt jelenteni, ami óhatatlanul felszámolási eljárással fog befejezôdni."(Fôvárosi levél ÁVÜ-nek, 1993. január 13., részlet. Más résztvevôk nem emlékeznek meg ilyen ajánlatról.)
Ezzel együtt az ÁVÜ úgy látta, hogy ugyan nem feltétlenül kelendô portéka a Díjbeszedô Rt részvénycsomagja, de a vállalat helyzete az idô elôrehaladtával inkább csak romolni fog, fôleg ha az ELMÜ beváltja igéretét(?), fenyegetését(?) és kiszáll. Az adott pillanatban azonban a szolgáltató monopóliumok még éppen rá vannak szorulva a monopolhelyzetben lévô Díjbeszedôre, viszont érdekeik valamennyire megosztják ôket, tehát még esetleg versenyezni is hajlandóak a nem éppen kelendô áruért. A Díjbeszedô Rt részvénycsomagját két hónapon belül piacra dobták, meghirdették a cég privatizálását.
"1.) Az ÁVÜ váratlan döntése - írja az áprilisi fôvárosi elôterjesztés - a fôváros vezetését és a közüzemi vállalatokat felkészületlenül érte. ...
3.) A Dijbeszedô Rt jelentôs pótlólagos tôkebevonás nélkül nem képes egy korszerü számitástechnikai háttér kiépítésére, melybôl adódóan nem képes a mai megváltozott körülményeknek megfelelô hatékony dijbeszedésre.
4.) A Dijbeszedô Rt 1994. elôtti megszľnése vagy a szolgáltatás leépítése egyes közüzemi vállalatainkat olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozná, mely a gazdálkodás napi likviditási gondjait eredményezné."
Ebben a - kérdéses, hogy mennyire váratlan, de kétségtelenül - kényszerhelyzetben sulyos érvek szóltak a fôváros privatizációban való részvétele mellett is, ellene is:
A részvétel mellett A részvétel ellen
szóló érvek
Befolyás megôrzése ELMÜ felhajthatja az
árat, ha be akarja kebelezni
Különben rövidtávu Jelentôs befektetés
kiszolgáltatottság bizonytalanba
Kiválás esetén Közüzemek is ki
adatkinyerés lehetôsége akarnak válni
Átszervezéssel esetleg Drága átalakítani,
gazdaságilag hasznos jelenlegi összeomlik
A Díjbeszedô Rt tényleges, esetleges megvásárlására vonatkozóan is többféle megoldási mód kerülhetett szóba:
A) Fôvárosi Önkormányzat és az ELMÜ együtt
B) Fôvárosi közmüvek és az ELMÜ együtt
C) Fôvárosi közmüvek közösen
D) Fôvárosi Önkormányzat
E) Egy nagy közmü és az ELMÜ együtt
F) Egy nagy közmü
A különbözô variánsok mögött végsôsoron néhány már ismert kérdés és félelem húzódik meg. Ki fogja birtokolni a díjbeszedô piacot, illetve irányítani a leválási folyamatokat? (Melyik szereplô melyik másik szereplônek lesz kiszolgáltatva?) Ki veszi magára a dinamikusan növekvô hátralékok valamikori szanálásának a terhét, kockázatát? Ehhez képest merülhettek fel kooperatív megoldások, melyek megosztják a szereplôk között a kockázatot és ugyanakkor kioltják az egymástól való félelmek egy részét is, illetve nem-kooperatív, nagyobb kockázatu, nagyobb várható konfliktusokkal járó megoldási lehetôségek.
A döntéselôkészítés során a fôváros szakértôi pontosan felismerték ezt a csapdahelyzetet:
"A pályázat kiirásakor az ÁVÜ-t érthetôen az a meggondolás vezérelte, hogy az ELMÜ vételi szándékának ismeretében a Fôvárosi Önkormányzatnak közvetlenül (vagy a szolgáltató vállalatokon keresztül közvetve) jelentôs érdeke fľzôdik majd a Díjbeszedô Rt megvásárlásához, igy az ELMÜ-vel szembeni pályáztatás során árfelhajtó hatás érvényesľthetô. Tehát az ĆVÜ-nek mint kiírónak és mint jelenlegi többségi tulajdonosnak alapvetô érdeke füzôdik a pályázók "megversenyeztetéséhez".
Ugyanakkor az ELMÜ önálló díjbeszedés irányában elkötelezett stratégiája már ismert. ...Az ELMÜ elsôdleges érdeke a DB Rt-nél lévô adatállomány biztonságos megszerzéséhez füzôdik, nem pedig a szervezet megszerzéséhez.
Kérdés: A közüzemi vállalatok egyértelmüen a közös díjbeszedésben gondolkodnak-e addig a nehezen becsüljetô idôpontig, amíg a magyar bankszolgáltatások szinvonala nem teszi feleslegessé e kérdést?
...ugy véljük, sem gazdaságilag, sem technikailag nem magalapozott, hogy a közüzemi vállalatok elkülönült szervezetekben oldják meg a lakossági díjbeszedést, a hátralékok csökkentését. Ezt a jelenlegi fizetési rendszer körülményessé, gazdaságtalanná teszi."
A privatizáció - mely plasztikusan felszínre hozta a szereplôk egymásra utaltságát, kölcsönös félelmeit és érdekellentéteit - végül "harmadik útra" terelôdött. Az (ĆVÜ-hoz tartozó) ELMÜ Rt külön indult el a Díjbeszedô Rt megvásárlásához vezetô úton, a többi fôvárosi közüzem egymással összefogva, végül az ÁVÜ - különösebb teketória nélkül - az un. MRP program keretében bonyolította le a "magánosítást", a vállalat fennmaradásában talán leginkább érdekelt, a kintlevôségekért viszont helytállni képtelen vállalati dolgozók tulajdonába adva a részvénytársaságot.
A vállalatot a hátralék-teherrel együtt privatizálták. Olyannyira, hogy a még be nem szedett díjakat a vállalat saját készpénzvagyonaként vették számításba. Mint aktuális kintlevôséget, mely a hátralék idôbeli hosszától függôen vehetô differenciáltan vagyonértékként figyelembe (lásd a 25. táblát).
25. tábla
Kintlevôség Könyv szerinti Leírás Vagyonérték
ideje (nap) érték eFt % eFt eFt
- 3O 84.397 (2%) - - 84.397
31 - 6O 825.652 (24%) 5 41.283 784.369
61 - 9O 362.125 (1O%) 1O 36.213 325.912
91 - 18O 3O.666 ( 1%) 15 4.6OO 26.O66
181 - 36O 346.283 (1O%) 4O 138.513 2O7.77O
361 - 1.849.539 (53%) 8O 1.479.631 369.9O8
Összesen: 3.498.662 (1OO%) 1.7OO.24O 1.798.422
(1991. december 31.)
Az immár "magánosított" vállalatra várt a feladat, hogy megpróbálja szanálni a hátralékokat. Az elsô nagyobb kisérletre 1993-ban került sor. Ekkor a vállalat a következô ajánlatot tette a fôvárosi szolgáltatóknak (leegyszerľsítve): a Díjbeszedô "megveszi" a vállalatok nála nyilvántartott összesen 1,6 md Ft-nyi kintlevôségét (1993.O7.O1-i állapot) 5O%-os áron, vagyis cca. O,8 md Ft-ért. Ezt az összeget - a vállalatonkénti hátralékok összege szerint felosztva - kifizeti 1993. január 31-ig. A fennmaradó 5O%-ból pedig minden beszedett összeg 25%-a a szolgáltatókat illeti, 75%-a pedig a Díjbeszedôt.
Ez az ajánlat ugyan a vállalatok számára a fennmaradó 5O% 3/4-ének biztos elvesztését jelentette (mintegy O,6 md Ft), ugyanakkor viszont a biztosan és rövid határidôvel kifizetett O,8 md Ft azzal a haszonnal járt (volna), hogy kevesebb áthidaló hitelt kell felvenniük (annak kamatterheivel), sôt ôk kamatoztathatták volna ezt az összeget. Az adott kamatszintek mellett ez az adósság-csere, szanálási elképzelés racionálisnak mutatkozott. (A szolgáltatók pozitív reakcióját az is motiválta, hogy az egyszeri veszteséget bôven fedezni tudták (volna) jelentôs bevételeikbôl, csak a befizetendô adó mértéke csökkent volna, míg késôbb - társasággá való átalakításuk után - már csak a netto nyereség jelent volna meg.)
A hátralékok - már ismertetett - sajátosságaiból adódott, hogy mire a szanálási ajánlat a tényleges döntéshozókhoz került, a benne szereplô hátralékok nagyobb része már befolyt. Ez az elsô nagyobb kisérlet az adósságok szanálására a szereplôk közül csak a vállalatokkal kalkulál, a lakosság, a végsô fogyasztók "szanálását" nem érinti. Ehhez hasonló megoldási módokkal lehet számolni a közeli jövôben.
3.3. A "Művek" stratégiái - taktikái[12]
1989 után - a már többször említett okok miatt - a fôvárosi közszolgáltató vállalatok különbözô lépéssorozatokkal próbálkoztak a hátralékok visszaszorítása érdekében. Mielôtt e kisérleteket röviden áttekintenénk, ismét szólnunk kell arról a "taktikai mezôrôl", amelyben e lépésekre sor került. E nélkül nagyon egyszerüen azt gondolhatnánk, hogy a hátralékok visszaszorítása érdekében hozott intézkedések valóban nem mást, mint e cél elérését szolgálják. Késôbb adatokkal is megpróbáljuk bemutatni, hogy ez csak részben igaz. A megtett intézkedések egy része "kihelyezi a problémát", a "lehetetlen környezet" megváltoztatásától várja a megoldást (a jogszabályokat kellene módosítani, a müszaki feltételeket kellene megváltoztatni, a szociális helyzeteken kellene fordítani stb.)
Több intézkedés - érthetô módon - a publikumnak szól, a fogyasztóknak, mintegy figyelemfelhívásként. Nem csupán az elriasztás miatt, hanem azért is, hogy megmutassák a vállalat a maga részérôl megtesz mindent... Az utóbbi években egyre fontosabb ez a tényezô akkor, amikor a díjemelésekre kerül a sor. Ennek indokaként egyre többször komolyan felmerül az érv, hogy a vállalat ugyan mindent megtesz, de a kintlevôségek miatt mégis kénytelen árat emelni. Ez a különbözô csoportokat szembeállító - s csak kisebb részben megalapozott - érv már a döntéshozó politikusoknak is szól, dominánsan a lakossági hátralékokra koncentrálva a figyelmet.
Megint más kisérletek egyszerüen a Díjbeszedô Vállalatnak, mint szerzôdô partnernak szólnak, hogy megfelelôbb kondiciókat lehessen kialkudni a szerzôdés során egy imitált, vagy tényleges versenyhelyzetben.
(Budapesti Elektromos Mľvek Rt) Többször említettük, hogy e vállalat sulya a legnagyobb mind a Díjbeszedô Vállalat, mind a díjbeszedési rendszer, mind a hátralékok jövôbeli alakulása szempontjából (lásd a 26. táblát).
26. tábla
A Díjbeszedô Vállalat díjbeszedésbôl származó vállalati
árbevételének megoszlása, 1989-1992
1989 199O 1991 1992
Ft % Ft % Ft % Ft %
Ćram 9O 37 119 35 174 35 3O2 39
Gáz 42 17 51 15 1O7 22 165 21
Távfľtés, 22 9 31 9 44 9 1O4 13
melegvíz
Összesen 154 63 2O1 6O 325 66 571 73
Lakbér 39 16 46 14 48 1O 59 8
Biztosítók 26 1O 32 1O 42 9 58 7
Egyéb 27 11 57 16 76 15 97 12
Összesen 246 1OO 336 1OO 491 1OO 785 1OO
A teljes árbevétel megháromszorozódása mellett csupán a gázból és a távfütésbôl eredô bevétel aránya növekedett, a lakbérbôl származó érbevétel sulya folyamatosan csökkent, a "nagybevétel" az ELMÜ-tôl származik. Ezért döntô kérdés, hogy mikor mit lép ez a vállalat. Ha "kiszáll" a megrendelôk közül, s erre meghirdetett és folyó programja van, akkor a többi szolgáltatóra (díjbeszedési tevékenységet fogyasztóra) hárul át mindaz a díjbeszedéshez kapcsolódó vállalati költség, melyet most az ELMÜ-tôl származó árbevétel fedez.
1992 ôszén (még a Díjbeszedô privatizálásának meghirdetése elôtt) az ELMÜ megtette az elsô komolyabb lépést, visszavette az egyszámlával rendelkezô nem-lakossági fogyasztók számlázását. Ezt megelôzôen már próbálkozott azzal, hogy a leolvasás és beszedés után nagyobb jutalékot fizet a díjbeszedônek (kérdés persze, hogy ez mennyire fedezte ott a költségnövekedést), szigorubb ellenôrzést vezetett be, sôt maga is megpróbálkozott a hátralékok közvetlen behajtásával, "a Díjbeszedô Rt nyilvántartásának minôsége azonban ezt meghiusította" (mondják). Szintén megkisérelte a Budapesten kívüli területek díjbeszedését átvenni, ez is fennakadt a kooperáció-hiányon, azt viszont megtehette, hogy kisérletképpen 4OO ELMÜ dolgozó két hónapig csak leolvasással és beszedéssel foglalkozott. Összefüggött ez azzal is, hogy annyi év után 1992-ben áttért a kéthaviról a havi számlázásra. Közben több kikapcsolási és mérôóra-leszerelési akciót is lebonyolított, s szerzôdésében megszigorította a nem-fizetôkkel kapcsolatos eljárásokat.
Ezalatt az ELMÜ kintlevôségei minden korábbit meghaladó mértékben, 1991-1992-ben 2OO mFt-ról 1 md Ft-ra növekedtek.
(Fôvárosi Gázmľvek) Itt is 1988 után jelentkeztek a problémák. 1989-tôl évenként jelentôsen nôtt a gázenergia ára és folyamatosan nôtt (a gáz bevezetése miatt) a lakossági fogyasztás aránya, ez mára már eléri a dijbevétel 1/3-át. Emiatt is nôtt a vállalat érzékenysége a kintlevôségek nagyságára. Már 1989-ben új szerzôdést kötöttek a Díjbeszedôvel, ösztönözve a hatékonyabb beszedést, átutalást. 1991 szeptemberétôl - elsôként a nagyszolgáltatók közül - áttértek a havonkénti dijbeszedésre.
Kisérletképpen 1992 szeptemberétôl a XV. és a XVII. kerületben más kft-ket bíztak meg a díjbeszedéssel. Összesen 45 ezer fogyasztónál itt havonta leolvasnak,számláznak, 3 naponta (!) átutalják a beszedett összeget, az OTP-átutalások közvetlenül a vállalathoz érkeznek, utólag fizetik ki a kft-nek a beszedés vállalkozási díját. A kft-k az információkat hetente átadják, igy a folyamat, a hatékonyság ellenôrizhetô. A kintlevôség 60%-kal csökkent.
Tervezik, hogy a kisvállalkozói megbízást kiterjesztik a XVIII., XX., IV. kerületre és Budára.
1993 februárjától két agglomerációs településen bevezették azt a rendszert, hogy csak évente kétszer mennek ki leolvasni az órát, közben minden hónapban postai csekken fizetnek a fogyasztók elôleget. A számlázott összeg 96-98%-a befolyt ezzel a módszerrel.
Mindez válasz a meglévô díjbeszedési rendszer problémáira, melyek a vállalat értékelése szerint: az adatállomány változása követhetetlen, ellenôrizhetetlen, hogy leolvasták-e az órát, átutalták-e a díjat, ellenôrizhetetlen, hogy a Díjbeszedôhöz befolyt összeg megegyzik-e a Gázmüveknek átutalt összeggel! Az OTP-átutalási rendszer (nevezetesen, hogy az átutalási számlával rendelkezôk pénzét is a Díjbeszedô inkasszálja, s onnan megy tovább a pénz a Mľvek számlájára) 1O-12 napos indokolatlan késést eredményez.
Jellemzô, hogy a Mľvek és a Díjbeszedô legutóbbi szerzôdésmódosítása azon feneklett meg, hogy a Díjbeszedô ragaszkodik ahhoz, hogy a beszedett díjakból levonja a megbízási díjat és az így nettosított összeget utalja át, míg a szolgáltató csak ellenôrzés után szeretné kifizetni a megbízottat. 1988 és 1992 között 1,28%-ról 2,45%-ra növelték a vállalkozási dijtételeket.
Mindezzel együtt a Díjbeszedônél lévô kintlevôségek drasztikusan emelkedtek (lásd a 27. táblát).
27. tábla
Gázdíj-hátralékok a Díjbeszedô Vállalatnál
Kommunális Háztartás Összesen
millió Ft
199O október 27
1991 október 129
1992 október 85 443 528
1993 május 314 614 928
Ugyanakkor a vállalat ellenôrzései szerint (a reklamációk kivizsgálása alapján) tény, hogy a 495 ezer gázmérôvel rendelkezô fogyasztó cca. 10%-ánál egyszerüen nem olvassák le a gázórát, nem számláznak (1992-ben: havonta 48-58 ezer fogyasztónál nem számláztak, augusztusban 110 ezer fogyasztónál).
A Gázmľvek is a nem-lakossági, folyószámlával rendelkezô fogyasztók esetében tud könnyebben leválni a Díjbeszedôrôl. 600 nagyüzemi fogyasztónál közvetlenül számláznak, szednek be (inkasszóval). A nagyfogyasztó Budapesti Erômü Rt-tôl háromnaponként azonnali inkasszóval szednek be. 1990-tôl 3500, majd 1993 közepétôl ujabb tizezer nem-lakossági fogyasztó számlázását vették át a díjbeszedôtôl. A dijbeszedô szedi be még nyolcezer nem-lakossági fogyasztó dijait és a 672 ezer lakossági gázfogyasztó díjait (ez utóbbiból 172 ezer mérônélküli átalánydíjas fogyasztó).
A nem-lakossági fogyasztók hátralékban maradásának megakadályozása sem könnyü feladat, sôt. A gázfogyasztás 7O %-a itt jelentkezik, általános a sorbanállás, számos jogi eljárást kell lefolytatni egy-egy hátralék esetében, itt már a kikapcsolás eszközével is élnek az utóbbi években, így is alig boldogulnak a csôdeljárások, felszámolási eljárások elszaporodása miatt. Ezek a hátralékok, szemben a többi hátralékkal, lényegében leírhatók (lásd a 28. táblát).
28. tábla
Fôvárosi Gázművek összes díjhátraléka
1992. december 31.
(%)
Ipari: 8
csôdeljárás alatt 1
felszámolási alatt 35
Kommunális: 3
csôdeljárás alatt 1
felszámolás alatt 5
Háztartás: 47
Összesen: 1OO (1.124 mFt)
A díjhátralékok valamivel több mint fele nem-lakossági hátralék, s ezek döntô többsége (ellentétben a lakossági hátralékokkal) lényegében behajthatatlan.
A vállalat 1993-ban megtörtént részvénytársasággá alakulása egészen más oldalról vetett fel új problémákat. 1992-ben a Gázmľvek 394 mFt-os adózás elôtti nyereséggel zárt, s ez az eredmény 1.457 mFt költségként elszámolt amortizációt takart, mely meglévô vagyona felujítására volt fordítható. A társasággá való átalakítás során azonban a vagyon "felértékelôdött" , a vagyon tényleges értéke magasabb, mint az elavult könyv szerinti érték. A magasabb vagyonérték alapján - változatlan feltételek mellett is - magasabb amortizációs költség adódik (közel 2 md Ft), s ezt vagy díjemeléssel lehet kompenzálni, vagy az eredmény veszteségbe fordul át.
(Fôvárosi Távfľtô Mľvek) Az állami támogatás drasztikus visszavonása, az ebbôl következô folyamatos és jelentôs díjemelés miatt, valamint a kis gazdálkodó szervezetek ezreinek megjelenése és megszünése és nem utólsó sorban az "IKV-épületek" társasházakká alakulása miatt ennél a vállalatnál is jelentôsen nôttek a hátralékok és változott a vállalat viszonya, taktikája a hátralék-problémával kapcsolatban.
Itt is eddig a lakóépületekben lévô "egyéb fogyasztók", bankszámláról teljesítôk, vállalkozások díjbeszedését vették át a Díjbeszedôtôl (igy a dijbevétel 63 %-át jelentô 240.000 lakossági fogyasztó maradt a DB Rt-nél). Alternatív díjbeszedési módszerekkel is kisérleteznek: a XIV. kerületben a Díjbeszedôvel közösen un. faktoring szerzôdés alapján próbálkoznak, vagyis egyrészt megpróbálják hóelején (és nem a végén utólag) beszedni a díjakat, másrészt a Díjbeszedô elôre fizet a Távfľtô Mľveknek, s utána a saját kockázatára szedi be a díjakat. (Ezt a kisérletet próbálták nem sokkal késôbb az összes díjhátralékra kiterjeszteni.)
Kisérletként megjelenik a csekkes befizetés elôírása, valamint az is, hogy az elôrefizetésért "jutalom", bónus jár. A XXI. kerületben, Csepelen egy kft-vel kötöttek szerzôdést a teljes beszedésre. Ezzel párhuzamosan a Díjbeszedôvel olyan új megállapodást sikerült kötni, mely alapján a vállalkozási díjat csak akkor kapja meg a Díjbeszedô, ha az 1992. évi 96.3%-os beszedési hatékonyságot tartja, ha ennél jobb, akkor progresszíven kap, ha rosszabb kevesebbet.
Az ELMÜ-höz hasonlóan itt is lebonyolítottak "mintabehajtásokat", saját felmérést. Kipróbálták, hogy fizetnek-e a hátralékosok, ha részletfizetést ajánlanak nekik. Ennek tapasztalatai:
"...felszólítást küldtünk, és felajánlottuk hátralékaiknak részletfizetéssel történô kiegyenlítését. Jelentôs részük élt a felajánlott kedvezménnyel és kiegyenlítette hátralékát. Az elemzések azt mutatták, hogy azok, akik tobábbra sem tudták hátralékukat kiegyenlíteni, többnyire munkanélküli, alkoholista, lumpen elemek.
A díjhátralékos vállalatok esetében a tárgyhónapot megelôzô havi elôleg kikényszerítésével, a szolgáltatás korlátozásával megakadályozható a kinnlevôségek halmozódása."
Mindezt egy külön Akció Bizottság fogja össze és szervezi a vállalatnál. (Jogszabály-módosítási törekvéseik közül csak azt említjük, melyben a hátralék letilthatóságát, könnyebb behajthatóságát javasolják, illetve az egyéni fogyasztók helyett a "hôközpontok mérôpontjai" utáni fogyasztók díjfizetésére térnének át - ezzel átadva a terhelés-díjelosztás problémáit az "IKV-knak", társasházaknak)
A megtett lépések mellett az "elrettentés" és a szociális segélyezés eszközét is szeretnék bevetni a lakosság körében.
"A kintlevôségek gyorsütemü növekedésének lassítása, illetve megállítása érdekében a jelentôs (10.000 Ft) feletti hátralékkkal rendelkezô fogyasztók azon részét, akik önkormányzati támogatásban nem részesíhetôk - bármilyen nehézséggel is jár - a vonatkozó rendeleti elôírások betartásával ki szeretnénk kapcsolni a szolgáltatásból.
A távhôszolgáltatásból való kikapcsolás várhatóan ellenkezést vált ki az érintett fogyasztóknál, esetleg különbözô szervezetek és a sajtó támadásainak is ki leszünk téve, ezért ezt csak az Önök tudtával, egyetértésükkel és adott esetben hatósági segítséggel tudjuk végrehajtani."...
(Távfütô Művek levél a Fôv. Önkormányzatnak, 1992. október)
Több közmüvállalattal közösen részt vesznek a Józsefvárosi Önkormányzat lakásfenntartási támogatási kisérleti akciójában, melynek lényege, hogy ha 80%-ot befizetnek a rászorultnak itélt hátralékosok, akkor 20-ot elengednek a közüzemek. (Az akció eredménye még nem ismert.)
(Megjegyezzük, hogy ugyan a hátralékok itt is jelentôsen emelkedtek, a Díjbeszedô "hatékonysága" 1992-ben 96,3% volt, míg ugyanez a távfütési díjak esetében a vidéki városok átlagában 8O%.) A vállalat Akció Bizottságának következtetései:
"A kinnlevôségekkel a jövôben hosszutávon együtt kell élni.
A kinnlevôségek növekedési üteme csak mérsékelhetô.
A jelenlegi lakossági díjhátralék mintegy 50%-a behajtható.
A "saját számlázásu" díjhátralék nagyobb hányada csôd- és felszámolási eljárás alatt álló cégek tartozása.
A szervezetet az új követelményekhez kell igazítani."
A Távfűtô Művek "érzékenysége" azért is nagyobb foku a többi szereplôénél (még 96-97% - kifejezetten jónak ítélt - beszedési arány mellett is), mert szolgáltatásai bevételének 66%-a a lakosságtól folyik be. A vállalatot ugyanakkor nagyon érzékenyen érintette a központi árkiegészítés 1991. októberi megszünése, ez mintegy 3 md Ft kiesést jelentett önmagában, melyet a díjemelés - immár energiaár emeléssel megtetézve - csak késve és részlegesen követett. Emellett - a többi Művekhez hasonlóan - itt is érzôdik a fôvárosi lakásépítés leállásának hatása, a korábbiakkal ellentétben nem nô évrôl-évre a fogyasztók köre. Ezek hatására a vállalat 1992-ben 62O mFt veszteséggel, majd 1993-ban is mintegy 47O mFt veszteséggel zárta az évet. Ez már azt jelentette, hogy cca. 2OO mFt áthidaló hitelt is fel kellett venni a folyamatos müködtetés érdekében. (Emellett a vállalat maga is "hátralékossá" vált, már sorolta beszállítóit, melyiknek fizet elôbb, melyiknek csak késve.) Ráadásul a negatív eredményľ vállalat hitelfelvétel esetén nagyobb rizikót jelent, a hitelezôk csak magasabb kamattal adják az áthidaló hiteleket is...
Itt is összeütközésbe került az amortizáció és a tarifák kérdése a legutóbbi idôkben - részben a vállalat tervezett társasággá történô átalakítása miatt. A vállalat vagyona (berendezések, csövek, hôközpontok stb.) a többi, régebbi müvekhez képest sokkal újabb, jobb állapotu, az amortizációs kulcs is kifejezetten magasnak tekinthetô (átlag 5,4%). Ez önmagában mintegy 9OO mFt-os keretet jelentett 1993-ban a felújításokra, de ennek csak a felét lehetett erre fordítani, másik fele a napi karbantartást fedezte (természetsen ezzel a költséggel értendô a vállalat vesztesége). Itt is a könyv szerinti érték alapján kalkulált amortizációról van szó, de itt is megtörtént a társasággá alakuláshoz szükséges új vagyonértékelés. Eszerint a vállalat vagyonértéke nem 13 md Ft, hanem 33 md Ft, ami igen-igen jelentôs elszámolható amortizációs költségnövekedést jelenthet. Ez olyan negatívumot eredményezne a vállalati mérlegekben - persze többszörös felujítási lehetôségek mellett -, mely már hitelek oldaláról is finanszírozhatatlanná tenné a vállalatot. A díjemelés alternatívája ezért itt is, ismét napirendre került, függetlenül az egyéb inflációs hatásoktól.
A legujabb tarifa-kalkulációk viszont már jól mutatják, hogy a vállalat "józanul" számol a díjemeléssel feltételezhetôen együttjáró hátraléknövekedéssel is (változatlan díjaknál is évi 33%-os kintlevôség-növekedést, díjemeléskor 6O-8O%-os növekedést prognosztizálnak). Sôt, a növekvô kintlevôséget (csendben, de) bekalkulálják az új díjakba (vagyis átterhelik).
(Fôvárosi Csatornázási, Vízmľvek) Nem véletlen, hogy az áremelkedések ellenére e két vállalat kevésbé "érzékeny" a díjbeszedés, pontosabban a Díjbeszedô Vállalat körüli problémákra, az elôzôektôl eltérôen nem fontolgatja komolyan az önálló beszedésre való átállást. A csatornahasználati díjat a Fôvárosi Vízmľvek (majd 1991 elejétôl a Csatornázási Müvek) közvetlenül szedi be a nem-lakossági fogyasztóktól, az IKV-któl (ez az összbevétel 70%-a!). A Dijbeszedôn keresztül az egyéb lakossági csatornahasználati dijakat szedik (családi házak stb., az összbevétel 25%-a). A Vízmľveknél mindig is saját mérôleolvasás volt. Ráadásul a viz-közszolgáltatás korlátozása, megszüntetése dijhátralék miatt nem lehetséges (és karhatalom sem vehetô igénybe) - a 27/1975. MT.rendelet a Közmľves Vízellátás Szabályzata elôírásai szerint.
"Nagy gondot a nem-lakossági fogyasztóknál a bizonytalan kisvállalkozások elterjedése és az 1991-ben meginduló csôdeljárások számának növekedése okozta. Ez utóbbiak 20-25%-a felszámolással végzôdik, ahol a beszedésre nem sok remény marad (mintegy 50 mFt ilyen kintlevôség volt 1992 végén).
A Díjbeszedônél egy év alatt (1992-ben) a kintlevôségek 16 mFt-ról 102 mFt-ra emelkedtek. Ennek pontos megitéléséhez a DB Rt információkat nem ad."
Próbálkozásaik arra irányulnak (amellett, hogy itt is Akció Csoport foglalkozik már a nem-lakossági behajtási eljárásokkal), hogy a jogszabályok alapján a hétvégén is lehessen leolvasni (elvileg ma nam lehet) és a gazdasági szervezeteknél lehessen korlátozni, kikapcsolni, valamint a csatornahasználati díj-nemfizetés legyen szabálysértés 10.000 Ft bírsággal.
29. tábla
Fôvárosi Csatornázási Művek díjhátralékai
millió Ft
Csatornahasználati díj Egyéb Összesen
Saját Díjbeszedô Együtt
1991 december 94 16 11O 194 3O4
1992 november 161 1O2 263 189 452
Árbevétel
1992 1.773 448 2.221 397 2.618
Fôvárosi Vízművek díjhátralékai
millió Ft
Vízdíj Egyéb Összesen
Saját Díjbeszedô Együtt
1991 december 92 46 138 72 21O
1992 november 124 217 341 5O 391
Árbevétel
1992 2.533 914 3.447 466 3.913
Nem-lakossági fogyasztók 3O napon túli vízalap-díj
hátralékainak megoszlása (1992.12.31.)
millió Ft
Idô (nap) "Fizetôk" "Felszámolás alattiak" Összesen
31 - 6O 19 1 2O
61 - 9O n.a. 1 1
91 - 18O 42 3 45
181 - 1 év 14 7 21
1 év - 15 3O 45
Összesen 9O 42 132
A Távfűtô Művekhez hasonlóan a legutóbbi idôben itt is fölvetôdik, hogy
"Javasoljuk egy olyan rendszer kidolgozását is, mely szociális körülményei miatt a fizetni nem képes lakossági fogyasztók közüzemi számláinak kiegyenlítésére alapot hoz létre. At alapot, melyet esetleg alapítvány formájában lehetne megteremteni kezelhetné a fôvárosi, vagy a kerületi önkormányzat(ok)."
Feltehetôen az elôzô vállalatoktól eltérô helyzetükbôl is adódik, hogy az egész problémát e két vállalat "visszafogottabban" értékeli:
"Megitélésünk szerint - a jelenlegi gazdasági realitásokból kiindulva - kintlevôségeink megszüntetése, számottevô csökkenése belátható egy-két éven belül még különféle intézkedések megtétele ellenére sem várható."
Természetesen ezek a vállalatok is éltek az "áralku" eszközével. A Csatornázási Mľvek 1 md Ft plusz árbevételre tett szert az 1992/93-as áremelés hatására. Viszont rendkívül megnôtt ezzel együtt a kintlevôségek nagysága, aránya is. (1993. elsô félévében az érbevétel 2 md Ft volt, de ennek 55%-a még nem folyt be, s a be nem folyt összeg 5O%-a(!), mintegy 57O mFt "lejárt" kintlevôség, melynek beszedésére alig van remény. Ez döntôen a csôdeljárás, felszámolási eljárás alatt lévô szervezetek adóssága. Ráadásul a vállalat érzékenységét "relativizálja", hogy "túl nyereségessé" vált, s esetleges 9OO mFt-os nyereségének 4O%-át társasági adóként be kell fizetnie...
Itt is megjelent a társasággá alakulással párhuzamosan az amortizációs összegek nyomása a díjak emelése irányában. A vállalat vagyonértéke a korábbi 23 md Ft-ról 76 md Ft-ra értékelôdött, 5%-os amortizációs kulcs mellett ez igen jelentôs keretet biztosított felujításra. Ráadásul ennél a vállalatnál következett be az a változás is, hogy meghatározott fejlesztések (eredendôen több százmillió Ft-os önkormányzati beruházások) fedezetét is beépítették a díjakba, átterhelték közvetlenül a fogyasztók egészére.
A Vízműveknél ilyen fordulatra nem került sor, díjai is relatíve alacsonyabbak eredményességére is inkább az jellemzô, hogy null-szaldós. Itt azonban (mindkét vállalatnál, hiszen a víz és csatorna díj nem is független egymástól) az elmúlt évek fogyasztás-csökkenése is megfigyelhetô, mely egyértelmü gondként jelentkezik e Műveknél. Évi 5%-os fogyasztás-csökkenéssel kalkulálnak, de 1993-ban is ennél nagyobb, 7%-os csökkenés volt (részben a gazdaság helyzete miatt, részben a fogyasztás-korlátozás, illetve az elterjedô mérés miatt). A csökkenô mennyiségre vetíthetô stagnáló, vagy a költséginfláció miatt növekvô vállalati kiadások ismét díjemelés irányában csapódnak ki.
3.4. Statisztikai áttekintés 1984-1994
Lakbér-hátralékok
Mintegy tíz év lakbér-hátralékokat tükrözô statisztikai kimutatásait próbáljuk összefoglalni a következôkben. Hangsúlyozottan áttekintésre törekszünk, hogy a tíz éves periódus legfôbb tendenciáit empírikusan bemutassuk. Mert ugyan a problémára ma már sokkal inkább odafigyelnek a közvetlenül érintett szereplôk, s a tágabb közvélemény is, a statisztikai számbavétel, elemzés messze elmaradt mindezektôl. Továbbra is lényegében a primér nyers adatok elsôdleges feldolgozása volt az elsô feladat (1O év 12 hónapja, 22 fôvárosi kerületre vonatkozó különbözô hátralék-kimutatásainak a feldolgozása). A változás annyiban érzékelhetô, hogy míg a periódus elsô felében még kézzel kellett kigyüjteni ezen információkat, egy ideje már számítógépen is rögzitik a havi összesítéseket, s a hátralékok néhány fajtáját már a Díjbeszedô Vállalat is külön tartja nyilván.
Az egyszerľ állítás az lenne, hogy az elmúlt tíz évben nôttek a lakbérek, ezzel nôttek a lakbérbevételek egyfelôl, másfelôl nôtt a hátralékosok száma és a be nem fizetett lakbérek összege. Ennél azonban sokkal összetettebb folyamatok zajlottak le.
Elôször is a lakbérek (ellentétben a többi lakás-rezsi kiadással) csak a periódus elsô felében nôttek - az öt évre elnyújtott lépésenkénti lakbéremelés következtében -, 199O eleje óta változatlanok. Az átlag-lakbér az 1984. évi 366 Ft-ról 199O-re 835 Ft-ra emelkedett (2,2-szeresére), azóta azonban stagnál.
Másrészt a teljes (beszedendô) lakbérbevétel is csak a periódus elsô felében emelkedett (1984-199O: havi 155 millió Ft-ról 324 millió Ft-ra), azóta dinamikusan csökken (1993-ban már csak havi 166 mFt-nyi lakbért kell(ene) beszednie a Díjbeszedô Vállalatnak). Ennek jelentôsebb oka a 9O-es években lezajlott bérlakás-privatizáció, plusz tükrözôdik az is, hogy húsz-harmincezer bérlakásban már nem a Díjbeszedô szedi a lakbért.
Vagyis az egyszerľ összefüggéssel szemben azt regisztrálhatjuk, hogy kevesebb bérlôbôl többen lettek hátralékosok, s a hátralékos számlák száma éppen akkor nôtt igen dinamikusan, amikor - a periódus második felében - a lakbérek nem emelkedtek.
Ez mára azt eredményezte, hogy miközben a Díjbeszedô Vállalatnak havonta mintegy 23O ezer lakásban kellene beszednie a lakbért, aközben több mint kettôszáz ezer rendezetlen lakbér-számlát is nyilvántart. (1984-ben mintegy 42O ezer bérlakásban szedték a lakbért, ekkor az ilyen elmaradt számlák száma havi átlagban 25 ezer volt. Lásd a 30. táblát.)
30. tábla
A lakbér-hátralékos tételek havi átlagos száma (ezer db)
1984 - 1993
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Jogügyi Tárgyhavi Ebbôl
lékos és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1984 423 25 1 24
1985 424 27 1 26
1986 424 41 3 38 14 24
1987 423 57 3 54 23 31
1988 422 71 4 67 25 42
1989 410 74 7 67 26 41
1990 388 89 12 77 27 50 34 16
1991 327 162 8 154 43 111 82 29
1992 278 238 17 221 49 172 93 79
1993 227 14 39 83
31. tábla
A lakbér-hátralék havi átlagos összege (millió Ft)
1984 - 1993
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Jogügyi Tárgyhavi Ebbôl
lék és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1984 155 13 2 11
1985 178 19 3 16
1986 203 26 6 20 6 14
1987 224 36 9 27 8 19
1988 288 47 11 36 11 25
1989 306 56 14 42 11 31
199O 324 66 18 48 20 28 20 8
1991 276 125 26 99 31 68 51 17
1992 226 119 36 183 43 140 87 53
1993 166 246 51 195 26 169 49 120
Egészében a havi lakbér-számlák száma tíz év alatt az 54 %-ára csökkent, miközben a hátralékos számlák havi átlagos száma közel a tízszeresére növekedett. 1984-89 között megháromszorozódott, majd három év alatt ismét háromszorosra növekedtek a hátralékos számlák. A havi átlagos hátralékösszeg a Díjbeszedô Vállalatnál a 19-szeresére növekedett, holott a vállalatnak 1993-ban lényegében ugyakkora összegü lakbért kell(ene) beszednie, mint 1984-ben.
A különbözô hátralék fajták azonban lényegesen eltérô dinamikával növekedtek (ezt a nyilvántartás fokozatos kiépülése miatt csak részlegesen követhetjük nyomon). Az un. tárgyhavi (egy havi) hátralékok száma nôtt a legkevésbé. Havonta átlagosan 4O-5O ezer fôvárosi háztartásnál nem szedik be a lakbért, vagy fizetésképtelenség, vagy a Díjbeszedô Vállalat müködése miatt. Ez 1993-ban havi 26 millió Ft lakbér kiesést eredményezett. A tárgyhavi hátralékoknál mintegy kétszer nagyobb mértékben nôttek az un. halmozott hátralékos számlák, ezen belül is nagyobb mértékben az un. elôzô évi, vagyis hosszabb ideje ki nem egyenlített számlák. Ugyanez még kiélezettebben figyelhetô meg a hátralék összegek idôbeli alakulása esetében (lásd a 32. és 33. táblát).
32. tábla
A lakbér-hátralékos tételek havi átlagos számának a változása
(100=1984, 1986, 1990)
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Tárgyhavi Ebbôl
lékos és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1984 100 100 100
1985 100 108 108
1986 100 164 158 100 100
1987 100 228 225 164 129
1988 100 284 279 179 175
1989 97 296 279 186 171
1990 92 356 321 193 208 100 100
1991 77 648 642 307 463 241 181
1992 66 952 921 350 717 274 494
1993 54 279 244
33. tábla
A lakbér-hátralék havi átlagos összegének a változása
(100=1984, 1986, 1990)
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Tárgyhavi Ebbôl
lékos és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1984 100 100 100
1985 115 146 145
1986 131 200 182 100 100
1987 145 277 245 133 136
1988 186 362 327 183 179
1989 197 431 382 183 221
1990 209 508 436 333 200 100 100
1991 178 962 900 517 486 255 213
1992 146 915 1664 717 1000 435 663
1993 107 1892 1773 433 1207 235 1500
Az elmúlt tíz év alatt jelentôsen megváltozott a lakbér-hátralékok belsô szerkezete. A 8O-as évek második felében még a hátralékok mintegy 4O %-a egy havi elmaradás (be nem szedés) volt, mára az ennél hosszabb hátralékok számaránya folyamatosan a hátralékok több mint 3/4 -ére növekedett, s egyre nô a régebbi hátralékok aránya. A hátralékösszegek esetében jól nyomonkövethetô, hogy a fordulat itt is a 8O-as, 9O-es évek fordulóján következett be, azóta drasztikusan nô a hosszabb ideje elmaradt összeg aránya (199O tárgyhavi: 31%, halmozott: 69%, 1993 tárgyhavi: 13%, halmozott: 87%), az elmúlt négy évben a többhavi/elôzô évi arányon belül a 2/3 - 1/3 arány a hátralékos összegeknél megfordult (lásd a 34. és 35. táblát).
34. tábla
A lakbér-hátralékos tételek havi átlagos számának
a belsô megoszlása (%)
Tárgyhavi és Ebbôl
halmozott Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
együtt
ezer db Többhavi Elôzô év
1984 24 100
1985 26 100
1986 38 100 37 63
1987 54 100 43 57
1988 67 100 37 63
1989 67 100 39 61
199O 77 100 35 65 68 32
1991 154 100 28 72 72 28
1992 221 100 22 78 54 46
35. tábla
A lakbér-hátralék havi átlagos összegének a belsô megoszlása
(%)
Tárgyhavi és Ebbôl
halmozott Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
együtt
ezer db Többhavi Elôzô év
1984 11 100
1985 16 100
1986 20 100 30 70
1987 27 100 30 70
1988 36 100 31 69
1989 42 100 26 74
199O 48 100 42 58 71 29
1991 99 100 31 69 75 25
1992 183 100 24 76 62 38
1993 195 100 13 87 29 71
A "többhavi" és "elôzô évi" hátralékok tendenciáinak megfigyelésekor tudnunk kell, hogy például januárban nem tartanak nyilván "többhavi" hátralékot, akkor minden egy hónapnál régebbi elmaradás "elôzô évi", melynek egy részét az év során folyamatosan "ledolgozzák", miközben nônek az adott évi, de "többhavi" hátralékos számlák. Ezt és a többi szezonális hatást mi az egész évi havi átlagos számok elemzésével próbáljuk kiküszöbölni. Ezzel együtt megfigyelhetô, hogy évrôl évre megduplázódik az adott év decemberében még mindig be nem szedett un. elôzô évrôl maradt hátralékok száma, összege (bár decemberben természetesen az évközbeni, többhavi számlák dominálnak). 1993 decemberében 52 millió Ft egy évnél régebbi lakbér-hátralékot tartottak nyilván (1992 decemberében ez 24 millió Ft volt). 1993 decemberében már csak 2O8 ezer fôvárosi lakásban szedte a lakbért a Díjbeszedô Vállalat, azaz szedte volna, mert ebbôl 45 ezer lakásban - különbözô okokból - nem történt lakbérfizetés (22% !, négy évvel korábban, 1989 decemberében 3,7%).
Mindez azt jelenti, hogy míg 1984-ben a teljes ki nem fizetett lakbér összeg (tárgyhavi és halmozott együtt havi átlag 13 mFt) egy havi teljes lakbér követelésnek a 8%-át tette ki, addig 1993 decemberében már másfél havi teljes lakbér követelésnek megfelelô összeg nem volt kifizetve (1993 decemberi lakbér követelés: 154 mFt, teljes hátralék: 232 mFt). Ez az arány az egész periódus alatt folyamatosan romlik, azonban itt is az évtizedfordulón következik be a radikális arány romlás (lásd a 36. és 37. táblát).
36. tábla
A lakbér-hátralék összege az adott év decemberében (millió Ft)
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Jogügyi Tárgyhavi Ebbôl
lék és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1989 258 39 15 24 9 15 13 2
199O 312 77 22 55 21 34 30 4
1991 262 147 28 119 36 83 73 10
1992 190 218 38 180 24 156 132 24
1993 154 232 74 158 24 134 82 52
37. tábla
A lakbér-hátralékos tételek száma az adott év decemberében (ezer db)
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Jogügyi Tárgyhavi Ebbôl
lékos és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1989 410 56 8 48 15 33 26 7
199O 365 97 16 81 25 56 48 8
1991 313 192 9 183 48 135 116 19
1992 245 305 83 222 38 184 155 29
1993 208 - 45 - 141 -
Bár egy-egy esetben van értelme a különböző hátralék fajtákat a tárgyhavi, egy havi követeléssel szembeállítani, valóságos összehasonlítást az adott hónapban beszedendő lakbérek és be nem szedett lakbérek között kisérelhetünk meg. Vagyis mekkora a havi beszedés, befizetés "hibája", mely az adott hónapban nem folyik be? Azt mondhatjuk, hogy 1991-ig ez az arány ugyan folyamatosan, egyenletesen növekedett (évről-évre, illetve a szezonalitást kiszűrve hónapról-hónapra), de egy rugalmasan alakuló "tűrési sávon" belül maradt mindvégig (hogy mi tekinthető "tűrési sávnak", valójában nem feladatunk megítélni). 1986-ban havonta átlagosan a lakbérek 3%-át nem szedték be (vagyis 97% rendesen befolyt), 199O-ben ez már 6,2% volt. A 9O-es években azonban ez az arány drasztikusan megnövekedett, 1992-ben havi átlagban (!) a lakbérek 19%-át nem szedték be. Kétségtelen, s ezt több mutatónál és nyomon lehet követni, hogy 1993-ban javultak a beszedési, hátralékos arányok, azonban egy olyan szinten, ahol már rendkívül komoly működési zavarokat eredményezhet a kintlevőség nagyságrendje (lásd a 38. táblát).
38. tábla
A tárgyhavi lakbér-hátralékos tételek és összegek aránya a tárgyhavi számlázott tételeken és összegeken belül
(havi átlagos) (%)
Tárgyhavi hátralék/ Tárgyhavi hátralék/
tárgyhavi számlázás tárgyhavi számlázás
(összeg) (tételszám)
(%) (%)
1986 3.0 3.3
1987 3.6 5.4
1988 3.8 5.9
1989 3.8 6.3
199O 6.2 7.0
1991 11.2 13.1
1992 19.0 17.6
1993 15.7 17.2
Nem könnyű, s nem is feltétlenül megbízható a Díjbeszedő Vállalat nyilvántartásai alapján további számításokat végezni, azonban megpróbáltuk most is, tíz évre visszatekintve megnézni, hogy a bérlők teljes tömegéből milyen lakbérű lakásokra jellemző a különböző hátralékban maradás. Itt több hipotézis is lehetséges: (a) inkább az alacsonyabb lakbérű lakások lakói hátralékosak, mert azokban laknak az alacsonyabb jövedelműek, akik nem tudnak fizetni, illetve (b) a magas lakbérű lakásokban lakók a hátralékosok, mert azt az összeget már a közepes jövedelműek sem képesek megfizetni mindig, illetve (c) a megemelkedô lakbérľ lakásokban válnak inkább hátralákossá az emberek, mert a váltást nem képes egy részük elég gyorsan "kivédeni".
Ilyen formában egyik hipotézis sem igazolható a rendelkezésünkre álló statisztikai információk alapján. Feltételezésünk szerint tendenciaszerüen a következô történt: a 9O-es évekig alapvetôen az alacsonyabb lakbérľ lakásokban lakók maradtak el a havi lakbérfizetéssel, miközben nôtt a lakbér az alacsonyabb jövedelmüek ezzel nem tudtak lépést tartani (természetesen több más tényezô tükrözôdik a hátralékokban, ráadásul havi, évi átlagszámokról van szó). 1984 és 1991 között 366 Ft-ról 844 Ft-ra emelkedett az átlagos lakbér, a tárgyhavi hátralékosok lakbérszámlái mindvégig átlagosan ennél 2O-3O%-kal alacsonyabb összegekrôl szóltak. Ezt követôen, a 9O-es években ugyan feltehetôen továbbtartott ugyanez a tendencia is, azonban - feltételezésünk szerint - a bérlakás-privatizáció miatt jelentôsen megnôtt az el nem számolt lakbérszámlák száma is, aránya is, ez viszont (az átlagszámok szintjén) dominánsan az átlag feletti lakbérľ lakásokat érintette. Megnôtt a hátralékos számlákra jutó lakbér összeg, miközben a lakbérek nem emelkedtek, sôt a bérlakások lakbér átlaga jelentôsen csökkent (1991: 844 Ft, 1993: 731 Ft az átlagos lakbér!). Ez utóbbi tendencia bizonyosan a magasabb lakbérľ lakások eladásának a következménye, mely alátámasztja elôzô hipotézisünket (lásd a 39. táblát).
39. tábla
Egy-egy lakbér-hátralékos tételre jutó havi átlagos összeg (Ft)
Tárgyhavi Összes Ebbôl
számlázás hátra- Jogügyi Tárgyhavi Ebbôl
lékos és Tárgyhavi Halmozott Ebbôl
halmozott Többhavi Elôzô évi
1984 366 520 2000 458
1985 420 704 3000 615
1986 479 634 2000 526 429 583
1987 530 632 3000 500 348 613
1988 682 662 2750 537 440 595
1989 746 757 2000 627 423 736
1990 835 742 1500 623 741 560 588 500
1991 844 772 3250 643 721 613 622 586
1992 813 500 2118 828 878 814 935 671
1993 731 3643 667 590
Közüzemi hátralékok
Köztudott, hogy a lakbérektôl jelentôsen eltért a közüzemi díjak változásának tendenciája a vizsgált évtizedben. Míg a lakbérek esetében a 8O-as évek során végig egy visszafogottnak tekinthetô fokozatos lakbéremelés valósult meg, bár ez sem tartott lépést a költségekkel, s ez is megszakadt a tulajdoni és szabályozási viszonyok átalakulásának elsô éveiben, addig a jelentôsebb közüzemi díjak emelését a politikai erôk lényegében visszatartották ebben a periódusban, maradt az állami támogatás. (Valójában a lakbérek "mögött" is ott volt az állami támogatás a 8O-as években, ennek fokozatos, majd végleges megvonása mégsem generált eddig valóságos lakbéremelést.)
A 8O-as évek második felében a költség-infláció hatására egy-két szolid közüzemi díjemelésre ugyan sor került, azonban alapvetôen megpróbálták megvédeni a lakossági díjakat (a lakosságot) e hatásoktól. Fennmaradt, egy-két területen idôlegesen még nôtt is az állami támogatás (ártámogatás), holott már ezek csökkentésérôl szôltak a viták, a konfliktusok, jelentôsen eltérítették egymástól az un. termelôi és fogyasztói, illetve a nem-lakossági és lakossági árakat, díjakat, visszafogták a felujításokat, fejlesztéseket stb. Mindez egyenesen vezetett el a 9O-es évek elején bekövetkezett "költség robbanáshoz", amikor egyrészt a korábbihoz képest jelentôsen felgyorsul az infláció, másrészt a központi költségvetésen belül radikálisan megnyirbálták az ártámogatásokat, és az új politikai erôk, valamint a vállalatok a differenciált lakossági/nem-lakossági tehervállalást is megpróbálták korrigálni.
A vizsgált periódus elsô felében az áram, víz-csatorna díjak nem, a gáz, távfütés díjak "szolid" mértékben változtak. A periódus második felében minden szolgáltatásnál (eddig) több mint kétszeres, a víz-csatorna díjaknál négyszeres díjemelésre került sor. (A kormányzat - immár a decentralizálás útján - megpróbálja továbbra is elkerülni ezeket a döntési helyzeteket.)
Mára a lakossági/nem-lakossági tarifák közelebb kerültek egymáshoz, vagy teljesen megszünt a különbség, mely korábban 3-4-5-szörös tarifa-eltérítésekben jelentkezett. A belsô kereszt-finanszírozás felszámolását a költség-nyomás önmagában nem indokolja, a lakosság un. költség-érzékenységének a növekedése sem, ez inkább a különböző erôviszonyok kifejezôje egy adott pillanatban (lásd a 40-43. táblát).
40. tábla
Lakossági közüzemi díjak változása 1984 - 1994
Áram Gáz Távfűtés Melegvíz Víz Csatorna
Ft/kw Ft/m3 Ft/lm3/év Ft/vm3/hó m3/hó m3/hó
1984.I.23. 1,2O O,8O
1985.I.21. 2,74 28,8O 13,5O
1987.VII.2O. 3,24 34,2O 17,4O
1989.VI.1. 3,92 43,2O 22,2O
199O. I.8. 5,7O 4,4O
VIII.1. 2,45 5,1O 61,2O 31,5O
1991.I.14. 1O,5O 7,OO
II.1. 3,7O
VI.1. 7,82 1O4,4O 53,4O
X.1. 61,2O
1992.I.6. 13,5O 9,5O
VIII.1. 3,7O* 9,O1 129,36 64,5O
5,3O
1993.I.1. 19,8O 17,7O
I.1.** +6% +6% +6% +6% +6%
VIII.1.** +1O% +1O% +1O% +1O% +1O% +1O%
Díjváltozás 1984=100
199O O 143 15O 164 O O
Díjváltozás 1990=100
1994 2OO 21O 236 226 4OO 432
Díjváltozás 1984=100
1994 2OO 365 49O 526 4OO 432
* Tömbtarifa bevezetése
** ÁFA
41. tábla
A lakossági díjak és a termelôi árak változása a Fôvárosi
Vízmľveknél 1984 - 1992
Lakossági dij Termelôi ár
Ft/m3
1984. január 23. 1,2O
1985. január 1. 5,3O
1988. március 1. 6,OO
1989. január 1. 6,5O
199O. január 8. 5,7O 7,3O
1991. január 14. 1O,5O 1O,5O
1992. január O6. 13,5O 13,5O
42. tábla
A lakossági és a nem-lakossági díjak, az állami támogatás változása a Fôvárosi Csatornázási Mľveknél 1985 - 1992
Lakossági dij Állami támogatás Nem lakossági dij
Ft/m3
1985. O,8O 2,2O 3,5O
1986. O,8O 2,7O 3,5O
1987. O,8O 2,7O 3,5O
1988. O,8O 3,2O 4,OO
1989. O,8O 3,57x 4,5O
199O. 4,4O O,8O 5,2O
1991. 7,OO - 7,OO
1992. 9,5O - 9,5O
x A 3,7O Ft elvi támogatás 96,5 %-át fizette ki az állam, ami ténylegesen 3,57 Ft/m3-nek felel meg.
43. tábla
A lakossági és nem-lakossági díjak változása a Fôvárosi
Gázműveknél 1985 - 1992
Háztartási Általános Ipari
gázdij teljesitmény
Ft/m3 Ft/MJ/h
1985. 1.21. 2,74 7,57 3,264 1O4.-
1985.1O. 1. " " 3,6O4 118.-
1987. 3.25. " " 3,944 124.-
1987. 7.2O. 3,24 " " "
1989. 6.O1. 3,92 7,48 " "
199O. 1.O8. " " 4,964 155.-
199O. 8.O1. 5,1O " " "
199O.11.O1. " 12,92 8,9O8 28O.-
1991. 6.O1. 7,82 11,9O 8,5O 28O.-
1991.1O.O1. " 1O,54 7,14 25O.-
1992. 3.O1. " 12,1O4 8,194 287.-
1992. 8.O1. 9,O1 " 8,O24 287.-
Természetesen fölmerül a kérdés, hogy a közüzemi szolgáltatások díjának ilyen nagy mértékľ emelkedése az elmúlt évek során mennyiben "járult hozzá" a közüzemi hátralékok emelkedéséhez. Az lenne várható, hogy egy-egy nagyobb díjemelést követôen "megugrik" a hátralékosok száma, a hátralékok összege. Ezzel szemben - a rendelkezésünkre álló havi bontásos kimutatások szerint - statisztikai eszközökkel nem állapítható meg közvetlen, szoros összefüggés a díjemelések és a hátralékok növekedése között.
Ez a megállapítás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nincs összefüggés e két tényezô között, azonban ennek mértéke egzakt módon eme adatok alapján nem állapítható meg. Hiába szürjük ki a fogyasztás (terhelés) szezonalitását, hiába szürjük ki a beszedés "szezonalitását", illetve havi-kéthavi jellegét, hiába kalkulálunk azzal a ténnyel, hogy a díjemelésekhez képest "elcsúsztatva" jelenik meg a fizetési kötelezettség - csak annyit tudunk megállapítani, hogy az elmúlt években a díjemelésekkel párhuzamosan folyamatosan és jelentôsen nôttek a közüzemi hátralékok. Valójában még ez a sommás állítás is némi finomításra szorul. Azt mondhatnánk, hogy a hátralékok szintje évrôl-évre egyenletesen "új növekedési pályára" áll, e fô tendencia azonban így még nem teljesen igaz.
Az elmúlt három év - sarkítva azt mondhatnánk, hogy a díjemelésektôl relatíve függetlenül - három különböző dinamikát mutat. 1991-re a korábbi éveket folytató "egyenletes" hátraléknövekedés a jellemzô. 1993-ra lényegében a "stagnálás" jellemzô, ami annál inkább figyelemre méltó, mert a lakossági terhek nem csökkentek, hanem tovább növekedtek, s hátralékösszegek stagnálása egy magasabb egységár-szinten valósult meg, vagyis valójában jogosan hátralékszint csökkenésként is értékelhetjük az 1993. évi fejleményeket. A tényleges "hátralék-robbanás" 1992-ben következett be (lásd a 44-47. táblát). Ebben az évben minden szolgáltatásnál a hátralékok több léptékkel magasabb növekedési pályára álltak - ehhez képest stagnált a szint a következô évben. Továbbra sem tekinthetünk el attól a magyarázattól, hogy ebben az idôszakban a városi lakosság terhei jelentôsen megnövekedtek (nem csak a közüzemi díjemelések által) - azonban arról sem érdemes elfeledkeznünk, hogy egyrészt a Díjbeszedô Vállalatot éppen ebben az évben alakították át részvénytársasággá (melynek konfliktusait korábban megpróbáltuk kifejteni), ez feltehetôen sokat megmagyaráz a vállalat idôleges "lerobbanásából" (vagy éppen "lerontásából"), másrészt ezév augusztusában tért át a vállalat több nagy szolgáltatásnál az egyhavi beszedésre.
Az egyhavi beszedésre való áttérés olyan hátralék-emelkedést vont maga után, melyrôl a korábbi (egyenletesen növekvô) szintre való visszatérés ma nem látható. Az átalakulás elôtt (alatt) álló vállalat lényegében felkészületlen volt erre az átállásra, mely sulyos "üzemzavarok" formájában jelentkezett. Ehhez a rendszerhez több ember kell, akik minimálisan ki vannak képezve a feladatokra, új szervezési, feldolgozási stb. feladatokat kell (kellett volna) megoldani. Ez, nagy erôfeszítésekkel - és a privatizálás lebonyolításával - csak késve, 1993-ra sikerült. (Szemléltetésül a vállalat 1992-es helyzetérôl: az év során felvett 12OO dolgozóból még azévben 9OO fô kilépett.)
Ugyanakkor az egyhavi beszedésre való áttérés , némileg megkésve ugyan, de azt a célt is szolgálta, hogy a megemelkedett rezsiszámlák ne duplán terheljék a lakosságot kéthavonta, másfelôl a szolgáltatók ne két hónappal elcsúszva, hanem korábban jussanak az adott havi szolgáltatás ellenértékéhez. A történteket úgy is fogalmazhatnánk, hogy 1992 közepén a szolgáltatók egy hónapos "hitelezést" meg akartak vonni a lakosságtól, azonban a lakosság (és a végrehajtásra hivatott beszedési rendszer) cca. félhavi megvonást "kivédett" - legalább is idôlegesen.
Más oldalról ez azt is jelenti, hogy ugyan a hátralékos statisztikák egyre drámaibb képet mutatnak (hiszen ezek mindig a beszedendő és a ténylegesen beszedett díjakat állítják szembe), azonban valójában a hátralékokkal (idôleges kintlevôségekkel) együtt is a szolgáltatók "hitelezése" a lakosság felé csökkent az egyhavi beszedésre történt áttérést követôen. További jelentôs "hitelezés-csökkentést" jelentenek azok a kisérletek, melyek elôrefizetést céloznak, még ha a hátralékok (ehhez képest) esetleg nônek is.
A domináns lakossági reakció az árak (díjak) megemelkedésére nem a hátralékban maradás volt, hanem a fogyasztás-csökkentés - ott, ahol erre lehetôség volt. Ez lényegében az áram- és a gázfogyasztás területe. Mind a távfütés, mind az ivóvíz, csatorna "fogyasztása" esetén ilyen csökkentésre lényegében nincs mód. A háztartások felszereltsége, komfortossága átlagos javulása ellenére lelassult a lakossági áram-, gázfogyasztás növekedése, sôt csökkenési tendenciák figyelhetôek meg. A "védekezésnek" ez a valóságos terepe. Látnunk kell azonban, hogy ez komoly "gondot okoz" a szolgáltató vállalatoknak. Mert ugyan a költségeik legnagyobb hányadát az "anyag költségek" jelentik (átvett áram, gáz), nem elhanyagolható azonban a vállalatok egyéb rezsi költsége sem. Ezt is figyelembe véve a szolgáltatókat érzékenyen érinti az értékesített mennyiség csökkenése, ez árbevételüket csökkenti ugyanakkora, vagy növekvô rezsiköltségek mellett. Ezzel csökken eredményességük, melynek kompenzálása az árak (díjak) ujabb emelésében teszi érdekeltté a vállalatokat. Ezen a ponton viszont már felmerül az árrugalmasság kérdése, csökken-e, s mennyire a fogyasztás (árbevétel) az ujabb áremelés hatására.
44. tábla
Dijbeszedô Vállalat által számlázott gázdijak (millió Ft)
1 9 9 1 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 43 49 62 72 88 1OO 1O9 125 132 141 169 152
Havi számlázás 293 385 6O6 628 7O3 461 387 238 169 166 284 436
1 9 9 2 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 17O 2O9 262 3OO 359 352 4O6 515 529 48O 457 448
Havi számlázás 649 7O7 1O9O 1O84 992 736 412 377 219 223 246 585
1 9 9 3 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 493 572 6O5 654 673 615 582 551 52O 498
Havi számlázás 697 12O9 1O6O 1O39 8O6 371 187 148 143 144
45. tábla
Dijbeszedô Vállalat által számlázott hôdijak (millió Ft)
1 9 9 1 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 66 78 85 83 75 59 68 76 73 98 14O 2O1
Havi számlázás 429 426 428 248 7O 68 224 236 114 414 719 752
1 9 9 2 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 237 287 317 314 289 3O4 325 415 467 385 387 393
Havi számlázás 642 64O 641 44O 245 3O7 233 238 396 513 731 744
1 9 9 3 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 451 477 5O8 519 491 478 474 482 472 493
Havi számlázás 79O 786 787 563 335 325 332 361 335 536
46. tábla
Dijbeszedô Vállalat által számlázott vizdijak (millió Ft)
1 9 9 1 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 15 14 16 18 18 22 26 31 34 35 41 46
Havi számlázás 65 32 35 3O 54 52 7O 58 65 55 65 78
1 9 9 2 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 61 99 1O4 114 136 144 165 193 222 218 234 249
Havi számlázás 97 1O2 1O2 65 92 75 89 178 96 121 89 113
1 9 9 3 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 263 27O 262 279 281 289 285 298 29O 3O2
Havi számlázás 67 86 66 1O9 78 119 86 134 96 141
47. tábla
Dijbeszedô Vállalat által számlázott csatornadijak (millió Ft)
1 9 9 1 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 3 4 5 7 7 6 8 26 1O 13 17 16
Havi számlázás 29 16 2O 17 18 23 46 28 33 26 32 26
1 9 9 2 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 25 37 39 53 59 69 79 89 1O1 93 1O2 113
Havi számlázás 38 33 44 29 47 34 46 88 46 6O 41 54
1 9 9 3 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Hátralék(össz) 121 125 125 137 141 149 147 158 148 158
Havi számlázás 28 42 31 64 43 74 46 78 44 79
Csak 1992 végéig áll rendelkezésünkre olyan kimutatás, melynek segítségével az eddig tárgyalt lakbér és közüzemi díjhátralékok egymáshoz viszonyított arányairól is képet kaphatunk (beleértve az áram-hátralékokat is). Ez alatt a szľk két év alatt is érzékelhetôen átrendezôdött a hátralékok belsô struktúrája. 1991 januárjától 1992 októberéig az összes kintlevôségen belül a hátralékos lakbérek összegének részaránya 2O%-ról 1O%-ra csökkent. Mert ugyan megduplázódott a lakbér-hátralékok összege is ez idô alatt, azonban - az ismertetett okok miatt - a közüzemi hátralékok összege több mint a háromszorosára növekedett.
Az összes többi (közüzemi) lakossági hátralék-összegen belül meghatározó az áram díj hátralékok cca. 5O%-os sulya. Ez a suly fokozatosan csökkent, elsôsorban a gáz és távfütési díjak hátralékának gyorsabb növekedése miatt. A hátralékok egészét tekintve is a legjelentôsebb fejlemény, hogy egy havi kiszámlázáshoz (lakbér és közüzemi díj követeléshez képest) a teljes kintlevôségek aránya évi átlagos szinten is 1/3-ról 7O%-ra nôtt. A folyamatos növekedés mellett a "fordulat" egészében is 1992 augusztusában következett be, azóta a hátralék meghaladja teljes megfizetendô egyhavi összeget (lásd a 48. táblát).
48. tábla
Lakossági hátralék a Díjbeszedô Vállalat nyilvántartása szerint (millió Ft)
1 9 9 1 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Lakbér 81 83 91 96 1OO 1O8 115 123 131 132 146 148
Viz-csat 1O 11 12 21 22 24 27 4O 44 46 5O 51
Áram 149 179 2O6 228 246 3O3 344 384 419 416 45O 5O3
Gáz 43 49 62 72 88 1OO 11O 125 132 141 169 152
Távfütés 6O 73 79 74 63 49 54 53 49 69 1O1 157
Melegviz 15 14 16 19 23 21 25 35 36 41 52 56
Viz 15 15 17 18 18 22 26 31 35 35 41 46
Csatorna 5 4 5 8 7 6 8 11 11 13 17 16
Egyéb 13 13 17 17 16 19 22 26 25 28 33 39
Összes
hátralék: 391 441 5O5 553 584 652 731 828 881 921 1,O59 1,168
Ebbôl
Tárgyhavi 133 142 178 195 188 191 192 245 25O 298 332 336
jogügyi 63 64 69 71 7O 74 76 76 79 83 87 86
Összes
számlázott
összeg: 1,888 2,O12 2,351 2,3O2 2,134 2,1O3 2,183 1,946 1,688 1,975 2,478 2,929
1 9 9 2 jan febr márc ápr máj jun jul aug szept okt nov dec
Lakbér 153 165 17O 19O 217 227 232 252 272 252
Viz-csat 53 61 67 79 79 93 99 112 124 97
Ćram 5O9 599 6O1 633 712 71O 7O2 911 983 987
Gáz 17O 2O9 262 3OO 359 352 4O6 515 529 48O
Távfütés 171 21O 227 22O 187 196 2O2 249 289 284
Melegviz 65 77 9O 94 1O1 1O9 123 165 178 1OO
Viz 61 99 1O4 114 136 144 165 193 222 218
Csatorna 25 37 39 53 59 69 75 89 1O1 93
Egyéb 41 45 46 49 53 52 55 69 75 88
Összes
hátralék: 1,249 1,5O2 1,6O6 1,733 1,9O4 1,95O 2,O57 2,555 2,773 2,6OO
Ebbôl
Tárgyhavi 348 412 394 464 537 513 518 8O8 825 434
jogügyi 89 96 99 98 111 115 121 125 141 154
akciócsoport 151 1,119
Összes
számlázott
összeg: 2,8O6 2,891 3,482 3,3O4 3,O37 2,634 2,2OO 3,342 2,234 2,374
Lezárás helyett
(Hátralék csapdák) Szolgáltatók és fogyasztók egy - monopóliumokkal és tradíciókkal kerített - ringbe zárva vívják kűzdelmeiket a talponmaradásért. A szolgáltatók kintlevôségeik csökkentése érdekében akció-csoportokat hoznak létre, eljárási játékszabály-változtatásért küzdenek, próbálják átütemezni (csökkenteni) az idôt a fogyasztás és a fizetés között, alkudoznak, fenyegetnek, szankcionálnak, vagy ajánlatokat tesznek a hátralékos fogyasztóknak és közvetítôjüknek a Díjbeszedônek.
A fogyasztók egyik, nem-lakossági része fogyasztását-termelését csökkenti, vagy éppen csôdeljárásba menekül adósságai rendezése érdekében, másik, lakossági része szintén próbálja részben csökkenteni fogyasztását, takarékosabb az energiával, kevesebbet fľt-világít, kľzd a mérésért és a mérés-alapu térítésért, vagy éppen átköti a mérôórát, kilyukasztja a derítôt, kölcsönrôl-kölcsönre bukdácsol, elbújik, másra hárítaná a fizetés terheit.
A felek - az egyes oldalakon is érdekkülönbségek által megosztva, eltérô motivációkkal, taktikákkal - nem igazán jutnak dľlôre egymással. Önmagában a fogyasztók fizetôképességének a romlása (életszinvonalcsökkenés, gazdasági dekonjunktura esetén) is elegendô ahhoz, hogy fokozatosan beinduljon a bevételcsökkenés - áremelkedés - (relatív) bevételcsökkenés spirál. Igy a hátralékok nemhogy csökkenek, inkább nônek. Infláció, viszonylag magas infláció hatására a csapda még hamarabb bezárul.
Kilépve azonban e mesterségesen lehatárolt ringbôl, láthatjuk, hogy a vizsgált szereplôk bonyolult konfliktus-rendszere mennyi külsô meghatározottságot hordoz magán.
Egy nemzetgazdaságra sem teszik ki a "Felszámolás miatt megszľnt" táblát, ha kevesebbet termel, fizet, mint amennyit fogyaszt. Ehelyett külsô-belsô adósságokba menekül, külsô-belsô hiteleket vesz fel, pénzt nyomat, inflációt gerjeszt. Az inflációval, a magas elvonásokkal szelektíven csökkenteni lehet a belsô lakossági és nem-lakossági fogyasztást, fizetôképességet, az érintettek ezt megpróbálják kölcsönökkel, hitelekkel, csúsztatással, sorbanállással áthidalni. Beindul a tartozások ide-odagörgetése, már "csak" az a kérdés, hogy a "végén" és közben ki állja a számlát, ki hullik ki (és aki kihullik, azt a "számlát" ki fizeti ki).
A külsô-belsô eladósodással, inflációval együttjárnak a magas hitelkamat-lábak, ez önmagában is szelektálja, csökkenti a lakossági, nem-lakossági fogyasztók hitelfelvevô képességét, ezért más "hitelek" keletkeznek (csúsztatások, hátralékok stb. formájában). Ez - akárcsak a többi szereplôt - belsô-külsô eladósodásra kényszeríti a szolgáltatókat is (akik ráadásul "termelésük", a fejlesztések növelésében érdekeltek, "termelésüket, fogyasztásukat" önszántukból nem is igen csökkenthetik). A szolgáltatók drága hitelpiacon való eladósodása költséginflációs nyomást gerjeszt, emelt tarifákhoz vezet és ezzel a csapda ismét bezáródik. A közüzemi tarifaemelés továbbnöveli a többi szereplônél a költséginflációs nyomást, csak az a kérdés, hogy ez mikor és mekkora hatással érkezik vissza.
Miközben a "nemzetgazdasági szereplôk" között, a központi költségvetés - hitelintézetek - gazdálkodó szervezetek - szolgáltatók - fogyasztók - központi költségvetés között cirkulál az adósság, a kifizetetlen "többletfogyasztás", aközben a konfliktusmezôbe egy új, jelentôs szereplô is be lett vonva, a helyi önkormányzatok. Nagyrészt tulajdonukba adták a közszolgáltató vállalatokat, fokozatosan átadják a tarifameghatározás döntési jogát, tulajdonukba adták a "szolgáltatás-fogyasztó" lakásokat, s megkapták a kiszelektálódó fogyasztók fizetôképessége fenntartásának a feladatát is. Szolgáltatók és fogyasztók eladósodása együttesen is az önkormányzatokhoz "gurulhat", bevonván az önkormányzatokat is a nemzetgazdasági adósság-láncba, hátralék csapdákba.
Az ettôl a veszélytôl szabadulni vágyó önkormányzatok eladhatják a deficites lakásokat, eladhatják deficites szolgáltató mľveiket is. Növelhetik a belsô eladósodást (a fejlesztések, üzemeltetés restrikciójával), vagy éppen elindulhatnak a külsô eladósodás útján, hitelekkel segíthetik a közüzemi fejlesztések, müködtetés szintentartását. Tarifaemeléssel átterhelhetik a probléma egy részét más szereplôkre. Másik oldalról szľkebb, vagy még szľkebb segélykasszákat müködtethetnek - modernebb, vagy elavultabb technológiákkal, ideákkal - a fogyasztók egy részének védelme érdekében. Mindezt tehetik szolgáltatói, tulajdonosi, vállalkozói, piaci és közellátói szerepek és elgondolások keveredése közepette.
A hátralékok és az ezzel járó adósságterhek ide-odagörgetése központi költségvetés - helyi önkormányzatok, gazdálkodó szervezetek között, lakossági csoportok között, lakosság és nem-lakossági szereplôk között nem semleges folyamat. Mindig jövedelem- és jövedelemelvonás átcsoportosítást jelent, annak távolabbi és közvetlenebb hatásaival. Tétje kicsit több, mint a gazdasági értelemben vett talponmaradás, vagy kiszelektálódás.
*
A piaci, magánvállakozás alapu szervezôdést a város gyors fejlôdésével, tömegesedésével párhuzamosan felváltotta e hálózatok közüzemesítése. Kibogozhatatlan, hogy ebben mekkora szerepet játszott a piac relatív fejletlensége, a kevésbé kifinomult hitelezési rendszer, a vállalkozási piac tôkehiánya, a termelô és lakossági fogyasztók relatíve alacsony fizetôképessége, a korabeli liberális ideológiák visszaszorulása, átváltozása, a bürokratikus versus vállalkozó csoportok hatalmi súlyeltolódása, a modern város ideája, a közhatalom ellátási felelôsségének felerôsödése, illetve e beruházásigényes nagy hálózatok technológiai sajátosságai.
Tény, hogy e Mľvek a tiszta piaci, vállalkozói szférából kikerülve a profitérdekeltségtôl merôben eltérô érdekek, funkciók letéteményesei is lettek. Közellátási funkcióik teljesítése érdekében részesültek az állam és a város által beszedett közadókból, vagyonuk - mely hol önálló vállalati vagyon, hol helyhatósági, vagy állami vagyon - részben alapjuttatásként kapott vagyon. A város és/vagy az állam a köz ellátását várja el ennek fejében, biztosítva ezzel a városi intézmények (gyárak, üzemek, hivatalok, magánháztartások) mľködôképességét.
A burkolt, vagy nyílt formában adódó fogyasztók, városi intézmények is elvárják, hogy részesülhessenek a városinak, közösnek tekintett szolgáltatásokból. A különböző szolgáltatások fokozatosan kerülnek be e norma szerint elvárt körbe. (A magán- és közkutakat a belterületekrôl a külterületek felé, az emeletes házaktól a földszintes házak felé haladva felváltja a vízvezeték hálózat, a vízvezetékek felfutnak az emeletekre is; a fedetlen csatornák helyett földalatti csatornahálózat épül fokozatosan; szervezetté válik a városi háztartások szemetének elszálítása; elterjed a gázvilágítás, majd az elektromos közvilágítás, s a hálózat eljut egyre több háztartásba is, kiépül a fôzést kiszolgáló gázvezeték hálózat, késôbb a tömb- és a távfľtés stb.) Maga a város és a városi szolgáltatások megléte, egyfajta ellátottság még akkor is szétválaszthatatlan kulturális tényként és egyben (elvárható) evidenciaként értelmezôdik a szereplôk számára, ha tényszerľen hiányos és korlátozott is a szolgáltatások kiépültsége, ha a város közigazgatási területe és városiasnak tekinthetô területe között jelentôs is az eltérés.
A tág értelemben vett, történelmileg fokról-fokra kialakult kultúra része, hogy ma egy "európai városban" nem az utcára öntjük a szemetet, nem odalöttyintjük a szennyes vizet, nem fľtetlen és világításnélküli lakásokban lakunk, nem alszik megszámlálhatatlan hajléktalan az ég alatt stb. E kultúrában a városi formát öltött emberi együttélés az eljárások gazdag tárházát fejlesztette ki e helyzetek látványos és tömeges jelenlétének elkerülésére (s legalább ilyen gazdag eljárásrendszert e helyzetek diszkriminálására, elfedésére). Minden ilyen helyzet önmagában ellentmond a kialakult kultúrális evidenciának, ezért olyan "zavarba ejtô" minden szereplô számára.
FÜGGELÉK
A függelékben részben a kutatás keretét meghatározó egyéb dimenziók (szegénység, lakáspolitika, szociálpolitika) vonatkozó elemeinek tömör összefoglalását, részben az empírikus vizsgálatunkhoz kidolgozott, s talán mások által is felhasználható kérdéssort adjuk közre.
1. A jelenség aktualitásának társadalmi hátterérôl[13]
Szegénység
A 80-as évekkel új korszak kezdôdött a hazai szegénység történetében. Kimerültek a hatalmi berendezkedést szolgáló központi redisztribúciós szisztéma extenzív, hatékonyságot nélkülözô forrásbevonási lehetôségeinek addigi formái (a mezôgazdaság kiszipolyozása, a lakossági fogyasztás általánosan alacsony szinten tartása, a dolgozók bérmunkás-létbe kényszerítése, a külsô források bevonása stb.). Az alapkonstrukció - makacs - fenntartása új források, maradék tartalékok feltárását követelte.
Az elvonás-elosztás szintje a gazdaságban továbbmélyült, a konstruált, kötött árak folyamatos fölszabadítása, illetve központi emelése egyre gyorsuló infláció formájában juttathatta kifejezésre a gazdálkodás krónikus torzulásait - az inflációs terheket a lakossági közösségi és egyéni fogyasztási szférára hárítva. A természetbeni és pénzbeni társadalmi, illetve munkajövedelmek reálértéke fokozatosan süllyedt.
A lakosság általános és látványos elszegényedését egy ideig sikeresen késleltette, illetve akadályozta a meglévô munkaerô-kapacitás részleges "felszabadítása", a jövedelempótló, -növelô többletmunkavégzés jogi lehetôségeinek, gazdasági kényszerének kialakítása.
Az újraelosztás inputjaként fenntartott, s nem csökkenô jövedelem-elvonás olyan "differenciált", reálértékben egyre csökkenô lakossági célú újraelosztással kapcsolódott össze, amely szelektív módon az újraelosztott jövedelmektôl jobban függô és egyben védtelenebb csoportok számára negatív szaldóval zárult (ennek különböző következményeit szoktuk az állam felemás, nem-kompenzált kivonulásának jelenségeiként említeni).
1.) Ezzel a tradícionálisan szegény, a boldogulás, egzisztenciális gyarapodás fôsodrából még/már a 70-es években is kiszorult, leszakadt, de hasznosítható munkapotenciállal rendelkezô csoport elôtt addig nem, vagy csak sokkal korlátozottabban létezô munkajövedelem-szerzési lehetôségek nyíltak meg (az elsô gazdaság szabályozóinak és a második-harmadik gazdaság keresletének a piacán).
A jócskán megkésebb elinduláshoz, valahova való integrálódáshoz azonban ez még - e munkaerejét értékesíteni tudó csoport esetében is - kevésnek, elégtelennek bizonyult. A puszta munkaerô eladásából származó rövidtávú, pillanatnyi - olykor látványosnak tľnô - jövedelmek a szociális létbiztonság és stabilitás semmilyen fontos elemével nem kapcsolódtak össze. E csoport tagjai továbbra is a legrosszabb, lakhatatlan lakásokban, munkásszállókon, albérletekben húzták meg magukat, képzettségük, iskolázottságuk továbbra is alacsony maradt, öröklött, gyerekkori és munka-, lakás-, életkörülményeik okozta betegségeik kigyógyítására nem kerülhetett sor, a társadalombiztosítás vagy bármely más intézmény juttatásaiból továbbra sem, vagy alig részesülhettek; a berendezkedés biztonságát segítô nagycsaládi, rokoni kapcsolataik általában lazultak, miközben a más módon biztonságot nyújtó, stabilizáló nukleáris családmodell még nem épült meg.
2.) A munkaerejük eladására képtelen, vagy csak igen korlátozottan képes tradícionálisan szegények folyamatosan ki voltak rekesztve az elsô és második gazdaság számottevôbb jövedelemszerzési lehetôségeibôl, s ugyanakkor a potenciális létalapjukat jelentô, társadalmi szolidarításra épülô általános jóléti és szociálpolitika hiánya eleve minimálisra korlátozta esélyüket arra, hogy - bár a legalacsonyabb színvonalon, s legszegényebben, de - az elfogadható lét jogával rendelkezô, integrált tagjai lehessenek a többségi társadalomnak, részesei a tág értelemben vett társadalmi intézményeknek. A 80-as évek számukra nem hogy nem hozta meg e minimálisan kívánatos általános jóléti és szociálpolitikát, de még a meglévô, s igen hiányos intézményes lehetôségek is továbbszľkültek. A 80-as évek fejleményei közül sorsdöntô volt e csoport számára, hogy az inflációs áremelkedés az alapvetô fogyasztási javakra is átterjedt, a természetbeni társadalmi juttatások köre is, szubvenció-tartalma is szľkült, a pénzbeni juttatások reálértéke folyamatosan csökkent. Az általános életszínvonalcsökkenést lassítani hivatott pénzügyi szociálpolitikai beavatkozások forrás-elszívó hatására e csoport osztályrészéül az érdemességtôl függôvé tett, a kiszolgáltatottságot és szégyent hangsúlyozó szelektív, esetleges szociális segélyek jutottak.
3.) Az elôzô két csoport (globálisan fogalmazva) a nem-integráltság, a perspektívátlanság, a kitaszítottság és a diszkriminációs mechanizmusok övezte szegénykultúrális háttér terheivel lépte át a 80-as évek küszöbét.
A boldogulás, egzisztencia-teremtés fôáramlatára rákapcsolódni tudó, a többségi (átlagoshoz igazodó) normákat, elvárásokat teljesítô, részben azokat meghatározó, nem "tradícionálisan szegény" széles társadalmi csoportok különböző potenciállal rendelkezô köreit differenciált erôsségľ megrázkódtatások formájában érintették a 80-as évek említett tendenciái. Egy nem jelentéktelen, alig defíniálhatóan változó határú kör tagjainak tudatosan, természetesen kialakított, kialakult életstratégiája, s kapcsolódó perspektívái, konszolidálódott életvitele került egyre nagyobb veszélybe, kezdett felborulni.
Tömegesen és látványosan a 80-as években "újonnan" feltľnô jelenségrôl lévén szó, még bizonytalan, de elengedhetetlen tartalmának valósághľ leírása (egyelôre leggyakrabban e jelenséget hirtelen szóval elszegényedésnek, e csoportot újszegényeknek szoktuk nevezni). A szegénységhez legalább kettôs módon kapcsolódnak e kör jellegzetességei.
Egyrészt globális - általában nem expliciten racionalizált - célként, motívációs bázisként jelenik meg a riasztóan reálissá váló szegény-lét, s az ehhez kapcsolódó kiszorulás elkerüléséért folyó mindennapi küzdelem (az elért státusz megôrzésének legkülönfélébb kísérleteirôl majd még szólunk). Másrészt - s valóban ez e széles kör és az elôzô két csoport közötti egyik leglényegeebb különbség - ugyan megjelennek a hagyományos szegény-létként ismert állapotok, szituációk (az alapvetô fogyasztási szférák - táplálkozás, ruházkodás, lakásfenntartás - minimális szintre szorulásai; a kiszorulással fenyegetô "sorscsapások" - súlyos betegség, rokkantság, keresôképtelenség, szétzilálódó család, "devianciák" -; az eladósodottság, eltartottság, kiszolgáltatottság szituációi), mégis ezek "még" nem állnak össze olyan teljes rendszerré, amely egy elkülönült, "társadalomalatti" életforma-csoport sajátja. Ez még a konszolidált, integrált társadalmi tagság megôrzésének, a helyettesítések, kompenzálások, tôkefelemésztô tartalékfeltárások, praktikák és kényszerľ ügyeskedések, átcsoportosítások szférája.
A csak kontúrjaiban felvázolt - inkább társadalmi helyzetként, jelenségként, mint társadalmi csoportként azonosítható - három irány közös, s szegénységhez kapcsolódó sajátosságait nem annyira a jövedelem-szerzés hasonló voltában, vagy akár a jövedelem egységesen alacsony szintjében, az életkörülmények és életmód szegénységet determináló tényezôiben látjuk, mint inkább abban, hogy - különböző okoknál fogva, de végül is - az elemi egzisztenciális létszükségletek kielégítésének legalább is egy része megvalósíthatatlanná válik.
Ez a közös sajátság a fogyasztás terén jelenik meg, empírikusan is az egyének, családok fogyasztási szerkezetében érhetô tetten. A 80-as évek szegénységbe sodró, szegényeket sújtó tendenciái - többek között - itt, a kielégíhetetlené váló elemi szükségletek (táplálkoás, ruházkodás, lakásfenntartás) szférájában csapódnak ki.
A lakásfenntartás átmeneti problémáin vagy csôd-helyzetein keresztül bemérhetô és elemezhetô e tendenciák erôssége és dinamikája - legalább is egy bizonyos, korlátozott körben (akiknek például egyáltalán vannak lakásfenntartási kiadásaik...).
A legutóbbi évek - úgy gondoljuk - ismét minôségi fordulatot jelentettek az említett csoportok számára. Részben az általános és radikális életszínvonalcsökkenés, részben a hangadó csoportok erôviszonyainak átrendezôdése hatására nyilvánossá, az explikált köztudat részévé vált a szegénység létezése. Az ezzel párhuzamosan felvetôdött kérdés ma már az, hogy a létezô és ismertnek vélt szintľ és kiterjedésľ szegénység kialakulása, fennmaradása számonkérhetô-e a fennálló hatalmi berendezkedés negatív következményeként, szükséges és funkcionális velejárója-e egy elképzelt modernizációs stratégiának. Differenciáltabbá, konfliktusosabbá vált a szegénység jelenlétének elfogadhatósága, legitimitása - átalakulóban vannak a tolerancia és a türelmetlen diszkrimináció határai.
Az általunk másodikként említett, korlátozottan munkaképes tradícionálisan szegény csoport tagjainak ma már az elemi nyomor tényeivel kell szembenézniük, munkaképes társaik elsô és második gazdaságbeli lehetôségei radikálisan összeszľkültek, legfeljebb a harmadik (fekete) gazdaság - automatikusan egyre szélesedô - szférájába menekülhetnek, az említett harmadik ("újszegény") csoport, vagy helyzet pedig lényegében "átlagossá", többé-kevésbé általánossá vált.
Lakáspolitika és szociálpolitika
Az elmúlt évtizedek kialakult, s megkérdôjelezetlenül rögzült evidenciája volt, hogy az emberek úgy-ahogy, de különösebb problémák nélkül készek, s anyagilag képesek vállalni lakásuk fenntartásának terheit. Sem az életkörülmények általános színvonala, sem egyes csoportok anyagi helyzete nem süllyedhet oly mértékben, hogy ez az evidencia megkérdôjelezôdjék. Sokféle oka lehet e hit, avagy meggyôzôdés kialakulásának, rögzôdésének.
- A lakásfenntartás terhei alacsonyak, olcsó az áram, a gáz, a víz, a csatorna - ha már van; támogatást tartalmaz a szén, az olaj, a lakbér, a hiteltörlesztés, tehát olcsóbb, mint "igazából" lenne.
- A téli fogyasztás természetesen nagyobb, de egészében mégis csak a kiadások töredékét kell lakásfenntartásra fordítani. Ennyi pénze mindenkinek van, még ha összébb is kell húzni néha a nadrágszíjat, hol van az még attól, hogy e téren is zavarba jöjjön valaki.
- Végül is a fogyasztás nem kötelezô, ha valakinek gondot okoz megfizetése, olcsóbb lakásba is költözhet, kevesebb komforttal is megelégedhet. Aki nem tudna fizetni, az többnyire eleve nem kerül ilyen helyzetbe, szerényebb körülmények között lakik.
- E téren már csak azért sem lehet szó számításba veendô problémákról, mert - ugyan e rendszerben minden lehetséges, de azért - csak nem hozza a politikai vezetés olyan helyzetbe a lakosságot, hogy ne tudjon fľteni, világítani, el kelljen hagynia szerény lakását is...
Egyébként pedig a lakosság nagy részét a "lakásfenntartás terheinél" sokkal nagyobb terhek nyomják az önálló lakás megteremtésével, a víz, csatorna, netán a gáz bevezetésével kell megküzdniük, ha egyáltalán e lehetôségek közelébe kerülnek.
A mindennapok evidenciái reális tapasztalatokon alapultak, s részben - némileg módosulva - továbbéltek akkor is, amikor már a reálfolyamatok nagyrészt megváltoztak.
Az elmúlt évek egyre több - immár számításon kívül nem hagyható - fejleménye mond ellent a megrendíthetetlennek hitt evidenciáknak.
Kiderült, hogy az évtizedek óta hatékonytalanul és drágán termelô állami építôipar termékei csak mesterséges keresletteremtéssel lelnek gazdára (félig-meddig természetbeni juttatásként az állami lakáselosztáson keresztül, vagy helyi pénzbeni támogatásokkal, munkahelyi támogatásokkal, kedvezményes hitelekkel megtámogatva) - s e lakások olyan drágák, hogy a hozzájutásban megtámogatott családok számára komoly gondot okoz már a folyó kiadások fedezése is.
E lakások közvetlen rezsije (a távfűtés, állandó melegvíz, gyakran villanytűzhely miatt, ezek árának emelkedése miatt, a fogyasztáskorlátozás lehetetlensége miatt) is már számottevô kiadási tétel - a városi, de elkülönült, intézmény nélkül telepített lakókörnyezetbôl adódó kényszerű plusz-költségeket, közlekedési kiadásokat, mint közvetett rezsit nem is említve.
E modern, összkomfortos lakásoknál a folyamatos lakbéremelés, illetve a törlesztési terhek folyamatos növekedése azért váltott ki látványos feszültségeket a 80-as évtizedben, mert a radikálisan csökkenô számú, új állami bérlakások "szociálisabb" elosztása olyan (egyébként általában átlagos életszínvonalon élô) családoknak juttatta e drága lakások egy részét, mely családok a lakásfenntartás terén is folyamatos, vagy idôleges támogatásra szorultak volna, másrészt az új, állami építésľ, magántulajdonba kerülô lakások árnövekedésének "vevôkre" hárítása is gyakran elviselhetetlen hitelfelvételi, törlesztési terheket eredményezett a bérlakáshoz nem, csak ilyen lakáshoz hozzájutni képes családoknál.
A lakásfenntartási költségek 80-as évekbeli növekedése ugyan fontos, de távolról sem önmagában megálló, talán nem is "kiemelkedô fontosságú" magyarázó oka a lakásfenntartási tehervállalási képesség megrendülésének.
Vizsgálatunk azt mutatta - s ez már az új, állami építésľ lakásokhoz jutóktól átvezet a többi csoporthoz is -, hogy:
- a fogyasztáskorlátozás politikája - a fogyasztási cikkek árának a jövedelmeknél gyorsabb emelésén keresztül - széles társadalmi csoportoknál igenis "elérte célját", s igen gyakran olyan alapvetô, s normaként beépült fogyasztási szférák is veszélybe kerültek (a táplálkozás, ruházkodás, lakásberendezés, gyermekellátás, szerény szabadidô eltöltés stb. terén), melyek visszaszorulásának lassítása érdekében gyakran a lakásfenntartási költségeket próbálják mérsékelni a családok (ha, s ahogy tudják);
- eközben semmilyen elôrelépés nem történt akár a hitelezési, akár a támogatási vagy segélyelosztási rendszerekben, mely e folyamatok megrázkódtatás nélküli lakossági "feldolgozását" lehetôvé tette volna;
- sem e rendszerek, se a társadalombiztosítási rendszer, sem a lakáselosztási rendszer, vagy akár a közüzemi díjbeszedési rendszer nem vett tudomást a lakosság, illetve a városi lakosság 80-as években jelentôsen átalakuló jövedelemszerzési, pénzbevételi, különböző "vállalkozási" formáiról, átalakuló életmódjáról. A hosszú távon viszonylag változatlan, biztonságos fix havi jövedelmekkel rendelkezô, stabil nukleáris családok modelljétôl történô eltéréshez e rendszerek egyáltalán nem alkalmazkodtak.
Az is "kiderült", hogy az objektiválódott térbeli társadalmi mikrostruktúrák, a hozzájuk kapcsolódó használati módok, magatartási szokások, státusz-kifejezô, -jelölô jelek olyan, szigorúan hierarchizált, elkülönült szegregátumokat alakítanak ki, hogy egy jobb-ból rosszabb lakásba történô költözés a lakásminôségben - s fenntartási költségcsökkenésben - mérhetônél jóval nagyobb, s összetettebb társadalmi státuszvesztést jelezhet, illetve eredményezhet, ezért a fogyasztáskorlátozásnak ezt az útját a családok csak más lehetôségek kimerülésekor, végsô kényszerhelyzetben választják.
A városi lakásállomány legalacsonyabb színvonalú - nem lebecsülendô nagyságrendľ - részében is fontos folyamatok zajlottak le, illetve értek be az elmúlt évtizedben. Sok-sok évtized múltával is jelentôs számban fennmaradtak e komfortot nélkülözô - részben már eredetileg is "kislakásként", szükséglakásként épült - lakások, melyekhez idôközben fizikailag "lerohadtak" a soha-fel-nem-újított épületek rosszabb minôségľ, elhelyezkedésľ lakásai is. A 80-as évek elsô felére nagyjából befejezôdött a "szocális követelményeknek meg nem felelô" telepek, hagyományos munkáskolóniák, szükséglakás-telepek felszámolása. A lakásállomány legalacsonyabb használati értékkel rendelkezô szférájában természetesen továbbra is csak azok maradtak, illetve azok kerültek ide, akiknek semmilyen más lehetôségük helyzetük javítására nem volt.
E lakások fizikai színvonala, felszereltsége, nagy foku erkölcsi (elfogadhatósági normákhoz viszonyított) értékcsökkenése, a bennük lakók társadalmi státusza olyan egybekapcsolódó hatásrendszerré állt össze, mely csak speciális, több oldalú külsô beavatkozásokkal lett volna megváltoztatható (általános kifejezéssel komplex szociálpolitikának, szociális lakáspolitikának is nevezhetjük a szükséges beavatkozást.) Ezzel szemben a 80-as években e lakásokat továbbra is az egységes és általános tanácsi lakáselosztási rendszerben osztották el, illetve mľködtették (lakásigénylési letét, lakáshasználatbavételi díj, fokozatosan emelkedô lakbérek ellenében), szociális helyzetmegoldó eljárások bekapcsolása nélkül; e lakások egy részét úgy minôsítették csupán átmeneti elhelyezésre alkalmasnak, hogy közben nem teremtették meg a természetes továbblépés feltételeit; e lakások teljesen lerobbant, üresen álló, senki által el nem fogadott részét szabadon "megpályáztatták", hogy akiknek nincs más lehetôségük (a több éves várakozás helyett hamarabb akarnak lakni is valahol), azok önerôbôl, visszatérítés ellenében, de legalább használhatóvá tegyék e lakásokat az IKV helyett; a még így is üresen maradó "lakásokat" önkéntesen, a jog nyelvén önkényesen elfoglalókat az utcára lakoltatják; a rehabilitációk új, lassan meg-meginduló hulláma ugyan komplexen kellene hogy megállítsa a fizikai-erkölcsi és szociális leromlás folyamatát, egy-egy terület rehabilitása érdekében azonban inkább kicserélik a lakosságot, semhogy az ott élô társadalmat rehabilitálnák.
E lakások esetében is látnunk kell, hogy hiába nagyon alacsony relatíve a lakbér, s a rezsi, az ellenszolgáltatás is minimális, a bennük élôk létbiztonsága, egzisztenciális státusza is gyakran minimális; a lakhatás közvetlen vagy közvetett ára pedig nem is biztos, hogy olyan alacsony (nemcsak mert gáz helyett villannyal kell fôzni, hôsugárzóval, olajjal kell fľteni, vagy mert mindebbôl több kell egy nedves, hideg, huzatos "lakásban", de el kell viselni a saját fürdôszoba és WC hiányából, vagy a zsúfoltságból adódó kellemetlenségeket, s a megépíthetô emberi kapcsolatok, vagy az egészség is megsinylik e körülményeket).
-.-
A szociális helyzetek elemzésébôl levonható szociálpolitikai következtetéseink igen bizonytalanok - legalább is ha szľken és elkülönülten a lakásfenntartási terhek súlyának szociálpolitikai eszközökkel történô csökkentésérôl van szó. Vizsgálatunk tapasztalatai csak elmélyítették induláskor is meglévô dilemmáinkat.
Amikor azt találjuk, hogy egy betegség, gyerekszülés, nyugdíjba menetel, munkahelyvesztés, rokkantosítás, válás, megözvegyülés esetén teljes egzisztenciavesztés is bekövetkezhet, akkor - lehet, hogy szľklátókörľen - nem tudunk másra gondolni, mint hogy egy kielégítôan mľködô társadalombiztosítás funkciója lenne e helyzetekben is megôrizni az egzisztenciális biztonságot. A társadalombiztosítás nyilvánvaló diszfunkciói kiválthatóak-e valóban egy lakásfenntartási terheket kompenzáló szociálpolitikai támogatással?
Ha azonban nemcsak a hagyományosan a társadalombiztosításhoz is kapcsolódó jövedelemcsökkentô-kiadásnövelô helyzetekre figyelünk, hanem sok más, hasonló hatású élethelyzetre (lakáshoz jutás, berendezkedés, iskoláztatás, szakmaváltás), akkor valóban az a mára már evidens "megoldás" merül föl, hogy a munkaerô árának, vagyis a béreknek "tartalmazniuk kellene" e természetes élethelyzetek költségeit is - s ez sem szociálpolitikai feladat.
A különböző vállalkozásokba belekezdôk, esetleg ezekbe belebukók, igen hullámzó, bizonytalan nagyságú és ütemességľ jövedelemmel rendelkezôk egyre szélesebb tábora nem támaszkodhat egy megfelelôen mľködô hitelezési, anyagi felelôsségvállalási rendszerre - az ebbôl adódó zavarok elhárítására mľködjön szociálpolitikai eszközrendszer?
Végül, a lakásfenntartási terheket vállalni képteleneknek egy részén valóban nem segítene sem egy megfelelôen mľködô pénzügyi rendszer, sem egy munkához kötôdô társadalombiztosítási rendszer, sem egy elfogadható bérrendszer. E csoport tagjainak valóban elemi szükségük is lenne szociálpolitikai beavatkozásra, garantált, állampolgári jogon járó létminimum folyósítására, melynek természetesen tartalmaznia kell a lakásfenntartás költségeit is.
(Hogy félreértés ne essék, mi ilyen válaszokat implikáló helyzetekkel, feszültségekkel találkoztunk a lakásfenntartási költségeket ki-nem-egyenlítôk szľk körében. Ez nem jelenti azt, hogy például a lakásfenntartási költségviselés lényegesen más konstrukciójába ne épülhetnének bele jól mľködô, sajátlagos szociális jóléti eszközök, mechanizmusok.)
A lakáspolitika és a szociálpolitika terén "új korszak" nem kezdôdött a 80-as évek végéig, lényegüket tekintve továbbra is a korábban kialakult formák keretein belül mélyültek el, élezôdtek ki a mľködés ellentmondásai. A lakásfenntartáshoz kapcsolódó tehervállalási képesség megroppanására is igaz, hogy kezd eloszlani az ekörüli "titkolódzás", a probléma tömegesedése és nyilvánossága differenciálja a hozzá való viszonyt (egyben oldja a fizetéskészséget fenntartó normarendszert, legitimáló mechanizmusokat). A "lakásfenntartás válsága" még nem igazán általános, a perspektívák mindenesetre - nehezen minôsíthetô, mert ellentmondásos - kiútkeresére sarkallják a lakáspolitika kialakítóit, miközben a szociálpolitikai felelôsségnek továbbra sincs gazdája.
[1] Érdekes módon hasonló vita alakult ki hazánkban a hetvenes években a tanácsi költségvetési üzemek építôipari tevékenysége kapcsán. A közüzemek és piaci vállalkozások összecsapása egyébként - az irodalom tanúsága szerint - Nyugaton ma is folyik, a konfliktus úgy tľnik, bennerejlik a kialakult vegyes gazdasági struktúrában. (Bizonyos értelemben - de ez sajnos túl van kutatásunk, s hozzáértésünk határain - a közületi és magánvállalkozások harcának egyik állomásaként fogható fel az állami vállalatok jelenlegi reprivatizálásának nyugati és hazai eseménysora is.)
[2] 1985. évi adatok szerint a lakosság a villamosenergia 21, a városi gáz 9, a földgáz 20 százalékát használta fel.
[3] A tanácsi lakások esetében egyébként - felvételünkkor - a víz- és csatornahasználati díj része a lakbérnek, s az IKV egyösszegben számol el a Vízművekkel.
[4] A vízórák leolvasását gyakran egy elôrerajzolt levelezôlap kitöltésével a felhasználók végzik el.
[5] Ez az arány a vállalat gazdálkodása szempontjából értelmezhetô, hiszen a rezsidíjak tartalmazzák a Budapest környékén beszedett összegeket is.
[6] E kategóriába azok a hátralékos tételek tartoznak, amelyek az FSzDV jogügyi osztályára kerülnek, s a hátralékos lakók ellen megindul az ún. "peren kívüli eljárás", magyarul peres eljárást mellôzô, de a bírósági végrehajtó iroda közremľködésével folyó bírósági végrehajtási: behajtási-letíltási-foglalási eljárás.
[7] A távfűtés és melegvíz díját 1985. január 21-én emelték.
[8] 1988-ban a négyzetméterenkénti lakbér a szüséglakásokban 2,4 Ft, a komfort nélküli lakásokban 4,5 Ft, a félkomfortosban 7,5 Ft, a komfortosban 12,0 Ft, az összkomfortosban 15,0 Ft. Ez csökkenhet 10-20%-kal, ha a lakás alagsorban van, udvari, nedves, gombás, aládúcolt stb.
[9] Ábráink csak az egyszerű háztartásbeli pénzfolyamatokat tükrözik, a - városi háztartásokban sem lebecsülhetô - pénzkímélô fogyasztási, gazdálkodási, önellátó megoldásokra a szövegben utalunk.
[10] A Magyar Villamos Művek Tröszt kimutatása szerint 1987 végén a 70 millió Ft-os lakossági hátralékkal szemben 400 millió Ft közületi hátralék áll, 1988 végére a lakossági hátralék csaknem megduplázódott, a közületi a négyszeresére (!) emelkedett. A 8O-as évek végén a gazdálkodók egymásnak több mint 60 milliárd forinttal tartoztak; sok milliárdra rúg a be nem fizetett társadalombiztosítási járulékok összege; a lakosságnál nagyobb arányban hátralékosok a helységbérleti díjfizetéssel a gazdálkodók, illetve a nagyobb termelôk, szolgáltatók, hivatalok; maga az állam is nem kevesebb, mint 1000 millió forinttal volt adós már ekkor hitelnyújtói irányában (kb. 100 ezer Ft/fô).
[11] Nem vethetô el egyébként az a feltevés sem, amely szerint a Díjbeszedô megszervezése a fôvárosi politikai harcok egyik vetülete. Az átutalás ugyanis azt jelenti, hogy az általában polgári (esetleg már szociáldemokrata) vezetésľ közüzemek bevételei fölötti ellenôrzés egy központi, a Gazdasági Fôtanács (Vas Zoltán) által kinevezett bizalmi ember kezébe kerülhetett. Sajnos az "unikum jellegű" Díjbeszedô Vállalat megszületése körülményeinek részletesebb feltárására nem volt módunk jelen kutatásunk során.
[12] Ebben a fejezetben a nagy közszolgáltató vállalatok stratégiáit tekintjük át, nem térünk ki külön az "IKV-k", a lakbérbeszedés változásaira. Ez utóbbi körben talán elég annyit megjegyezni, hogy a kerületek közül a XIII. kerület még 199O-ben önálló beszedésre tért át, a VII. kerület szintén kisérletet tett erre, de 1991-ben "visszatért", késôbb a XV. és XVIII., majd napjainkra már a X. és XVII., XIX. kerület is - vagyis összesen 6 kerület - önálló lakbérbeszedéssel kisérletezik.
[13] Itt hangsúlyoznunk kell, hogy a kutatáshoz vezetô gondolatmenetünket még 1987 közepén fogalmaztuk meg. Talán nemcsak számunkra tanulságos ezt eredeti formájában megtartani. Az alfejezetek végén röviden kiegészítjük 1987-es leírásunkat.