1995-Lakásügyi mozgalmak MOZCIKK

LAKÁSÜGYI SZERVEZôDÉSEK A 90-ES ÉVEK  ELEJÉN

MAGYARORSZÁGON

GYôRI PÉTER - MATERN ÉVA

A mozgalmak, lakossági szervezôdések helykeresése az uj helyi önkormányzati strukturában

A politikai és önkormányzati struktura jelentôs átalakulása uj helyzetet teremtett a különbözô lakossági szervezôdések, szervezetek számára. A változás azonban a rendszerváltást megelôzô periódusra nyulik vissza. Tulzás lenne azt állitani, hogy a különbözô politikai pártok kialakulása elôtt a civil társadalom öntevékeny szervezôdéseinek igen nagy számát, vagy számos tipusát, példáját találhatnánk.

Civil szervezôdések és a proto-pártok

Az azonban tény, hogy ha szükösen is, de ilyen civil szervezôdések (részben politikai, nagyobb részben nem közvetlenül politikai célokkal) Magyarországon folyamatosan léteztek - ennek részleges leirását találjuk az elemzôknél a második gazdaság, második kultura, második társadalom elemzése során. Az is tény, hogy e civil szervezôdések száma is, fajtája is érezhetôen és látványosan gyarapodott a rendszerváltást megelôzô években, a 80-as évek második felében. A kialakuló politikai pártok határozottan támaszkodtak e civil szervezetekre, mind ezek ideológiájára, mind aktivistáikra, sôt meglévô szervezeti strukturájukra is. Maguk a pártok is formális megszületésük elôtt mintegy proto-pártként, mozgalomként müködtek. Sem a Magyar Demokrata Fórum, sem a Szabad Demokraták Szövetsége, sem a Fiatal Demokraták Szövetsége a mai napig nem vette fel nevében a "Párt" szócskát, s ez is ezekre a kezdeti elôzményekre nyulik vissza. E pártok nem valamilyen korábbi történelmi pártok ujjászületett folytatóiként alakultak meg (mint a sokkal kisebb sikereket elért Kisgazda Párt, vagy Kereszténydemokrata Párt, vagy Szociáldemokrata Párt), hanem a 80-as évek végére kialakult ideológiák, csoportok erejére támaszkodtak. A Magyar Demokrata Fórum tipikus "umbrella" szervezetként, mozgalomként, nyitott, politizáló FĽRUM-ként definiálta magát, amelyhez minden olyan csoport, mozgalom csatlakozhatott, mely a demokráciát és a magyarságot egyaránt eszméi középpontjában tartotta. Hasonló képpen a Szabad Demokraták Szövetsége abból a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevü umbrella szervezôdésbôl alakult párttá, mely szervezôdés tudatosan a legkülönbözôbb célu civil szervezôdések szövetségeként próbált müködni. A Fidesz alakulásánál is azt látjuk, hogy az egyetemisták speciális öntevékeny kollégiumai, az un. szakkollégiumok hálózata, klubjaik stb. jelentôs hátteret biztositottak a párt létrejöttéhez.

A részletekbe nem elmerülve, megállapitható, hogy ebben a periódusban a mozgalmak, civil szervezôdések fontossága megnövekedett mind az uj proto-párt szervezôdések oldaláról, mind az uralkodó állampárt oldaláról tekintve. Az uj politikai szervezôdések mintegy versenyeztek e civil mozgalmakért, azok ideológiáját és aktivistáit is ideértve. E felértékelôdéssel együttjárt azonban rögtön számos probléma a mozgalmak oldaláról. Tény, hogy nem várt sikerként lehetett értékelni a megnövekedett fontosságot, illetve azt a befolyásolási lehetôséget, mely ezzel együttjárt. Egyéni karrierek is váratlanul elindulhattak egy korábbinál sokkal tágasabb, jelentôsebbnek tünö pártstrukturában. Azonban ezzel együtt elkezdôdött a mozgalmak szelekciója az egyes proto-párt alakulatok között. Ezek a más szempontu különbözôségek hallatlan belsô konfliktusokat eredményeztek egyes mozgalmakban. A célokat is némileg ki kellett igazitani (radikálisabbá, alternativabbá, magyarabbá bôviteni, redukálni, módositani stb.), s nem utolsó sorban sok mozgalom "elvesztette" vezetôit, a pártok tipikus "agyelszivó" hatása miatt.

Mindez - elnagyolt háttérként - hozzátartozik ahhoz, hogy mi történt a helyi önkormányzatok szintjén. Mire 1990 ôszén megtörténtek az önkormányzati választások, addigra az országos, parlamenti pártok már átestek a megalakulás konfliktusoktól sem mentes stádiumán, sôt már a "mozgalmárok" kontra "politikusok" pártokon belüli összeütközései is megkezdôdtek (e konfliktusok a mai napig, a különbözô pártokban különbözô ütemben zajlanak, igen komoly töréseket, megrázkódtatásokat okozva pártokon belül is, s az egész pártstrukturában is). Az ekkor létezô civil szervezôdések egy jelentôs része vagy "részévé", csatlósává vált egy-egy uj pártalakulatnak, vagy vezetô személyiségeik exponálták magukat pártpolitikusokként is, vagy legalább is a kialakult pártstruktura adta uj politikai koordináta rendszerben helyezôdött el közelebb, vagy távolabb egy-egy pártirányvonalhoz képest.

Civil szervezôdések és a helyi önkormányzati választások

A helyi önkormányzati választásokon azonban "helyi embereket", "helyi érdekcsoportokat" kellett felmutatni a választóknak. Ekkor szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy

ad.1. milyen kevés, vagy legalábbis szervezetlen a helyi civil szervezôdés,

ad.2. ha léteznek ilyenek, mennyire felkészületlenek az ujfajta "politikacsinálás"-ban való aktiv részvételre,

ad.3. a már létezô nagyobb (országos, regionális) mozgalmak, civil szervezôdések, érdekképviseleti szervezôdések helyi bázisa, helyi szervezettsége, helyi kapcsolatai elenyészôek, hiányoznak, vagy legalább hiányosak,

ad.4. a parlamenti pártok helyi bázisa is hiányos, esetleges, hirtelen szervezôdött, kapcsolathiányos. De ez utóbbiak voltak kétségkivül a legszervezettebb állapotban a parlamenti választási kampány utáni idôszakban.

Az önkormányzati választásokra is alapvetôen a parlamenti pártok közötti küzdelem nyomta rá a bélyegét. Minél nagyobb településrôl van szó, annál inkább. Minél kisebb lélekszámu települést nézünk, annál nagyobb eséllyel indulhattak a pártoktól (ténylegesen, vagy csak látszólag) független helyi jelöltek, annál nagyobb súlyt kaphatott a jelölt helyi érdekcsoporthoz, esetleg már megszervezôdött helyi civil szervezethet tartozása, illetve a jelölt egyéni személyisége, multja, kötôdései. A települési specialitások miatt a továbbiakban a fôvárosra érvényes jellemzôket emeljük ki.

Budapesten egyértelmüen a parlamenti pártok közötti politikai küzdelemnek rendelôdtek alá a helyi önkormányzati választások. Pártok jelöltjei küzdöttek pártok jelöltjeivel, s ebben a civil szervezôdések, illetve jelöltjeik lényegében valamelyik párt tényleges támogatására kellett, hogy támaszkodjanak. Ez következett részben abból, hogy - mint emlitettük - a pártok voltak a legszervezettebb helyzetben, részben abból, hogy a pénzügyi és egyéb erôforrások csak igen szüken álltak a civil szervezôdések rendelkezésére, részben abból, hogy a médiák is ekkor már egyértelmüen az új többpártrendszer mozgásaira koncentráltak, a figyelem peremére sodródtak az egyéb szervezetek, törekvések.

Budapesten azonban nem csak annyiban volt sajátos a helyzet, hogy a pártok itt viszonylag jól kiépült strukturával rendelkeztek, hanem annyiban is, hogy a különbözô mozgalmak, szervezôdések központjai is itt találhatók, az ô befolyásuk, jelenlétük is itt jelentkezett koncentráltan. Az önkormányzati választás és szerepvállalás szempontjából azonban lényeges különbségek fogalmazhatók meg. A pártoknak - elsôsorban a választási kampány politikai háttere és technikai lebonyolitása miatt - szükségük volt arra, hogy választókörzetenként megszervezzék, fenntartsák bázisaikat. A civil szervezôdések esetében azonban igen heterogén képet találunk. Nagy részük egy-egy országos célra, átfogó érdekképviseletre szervezôdött, sokszor bármiféle helyi, területi bázis, szervezet nélkül. Ezzel szemben a kifejezetten helyi jellegü szervezôdések - éppen a nagyvárosban - nem igen tudtak  eséllyel versenyezni a nyilvánosság elôtt a jól ismert pártokkal. (Ilyen szempontból az általunk vizsgált lakásügyi, hajléktalanügyi szervezôdések részben sajátos képet mutatnak, országos és némi helyi szervezetekkel is rendelkeznek.)

Mind a mozgalmak, szervezôdések, mind a pártok oldaláról igen differenciált a válasz arra, hogy párt-támogatással bekerüljenek-e a helyi döntéshozó testületekbe a meglévô szervezetek képviselôi. Komoly belsô viták alakulnak ki arról, hogy a pártsemleges szervezôdések részt vegyenek-e a "politikában", s ha igen, akkor hogyan ôrizzék meg semlegességüket, szuverenitásukat ebben a számukra teljesen uj helyzetben. Végül is sokszor egyéni, vagy kifejezetten helyi válaszok születnek. Igy kerülnek be aztán valamelyik párt támogatásával egyes kerületekben, körzetekben a képviselôtestületbe a lakásbérlôk helyi reprezentánsai, vagy egyes környezetvédôk, városvédôk, lokális szervezetek képviselôi. Más szervezetek a "kivülmaradást" választják, maradnak a nyomásgyakorlás addigi eszközeinél.

A másik oldalról, a pártok is igen szelektiven viszonyulnak az egyes szervezôdésekhez, azok céljaihoz, ahhoz, hogy késôbbi helyi politikájukban, vagy akárcsak a választás idejére mennyit vállalnak fel az adott szervezet céljaiból.

Mindkét oldalról tekintve továbbra is fontos szerepet játszik a szervezetek, pártalakulatok elôtörténete, a személyes érintettség, személyes összefonódás, mindaz, amirôl az országos pártok kialakulásánál röviden szóltunk. Különösen jól nyomonkövethetô ez a fôváros esetében, ahol a "kétszintü", kerületi és fôvárosi önkormányzati rendszerbôl adódóan a közvetlen helyi szinten is folyik a jelöltállítás és szavazás, s ugyanakkor a fôvárosi szinten is a pártlistás szavazás, mely az országos pártok közötti választás "kicsinyitett" mása.

Ez utóbbi listák viszonylag jól tükrözik az egyes pártok és civil szervezetek "egymásra találását", kapcsolataikat, orientációikat. Mig a helyi szinten többnyire helyi, "szervezeti háttér nélküli" polgárok, párttagok kerültek be a képviselôtestületekbe, addig a fôvárosi listán "nevekben" is meg akarták mutatni magukat a pártok. Igy kerülhettek be tudatos "szelekció", választás eredményeképpen különbözô szakmai csoportok (mérnökök, várostervezôk, beruházók, vállalkozók, oktatási, egészségügyi, szociálpolitikai, környezetvédelmi stb.), illetve különbözô létezô mozgalmak, civil kezdeményezések képviselôi a Fôvárosi Önkormányzatba az SzDSz és a Fidesz listáján, az elôzônél több, az utóbbinál kevesebb kapcsolati-politikai háttérre támaszkodva, miközben a többi uj pártnál ez a háttér sokkal kevésbé volt felfedezhetô.

Civil szervezôdések és a müködô önkormányzati testületek

Az uj önkormányzati rendszer, testületek immár három éves müködése alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy e kezdeti szervezeti és személyi kapcsolódások civil mozgalmak, szervezôdések és helyi pártok, képviselôk között fontos, ha nem is meghatározó szerepet játszottak. E szerep alapvetôen két formában figyelhetô meg: közvetlen és közvetett formában.

Közvetlen formának tekintjük azt, amikor egy-egy civil szervezôdés reprezentánsa, aktivistája, vagy elkötelezettje helyi képviselôként elôsegiti az adott civil szervezôdés megerôsödését, a szervezet forrásainak gyarapodását. Ennek jellegzetes formái: önkormányzattól bérelhetô helyiséghez juttatás, tárgyi infrastruktura biztositása (telefon, fénymásoló, fax stb.), illetve önkormányzati pénzbeli támogatás biztositása. Mindezekhez természetesen "szükséges feltétel", hogy maga a szervezet, annak tevékenysége az önkormányzat által elismert legyen, az önkormányzat számára elfogadható célokat kövessen, sôt önkormányzati szempontból "rá szükség legyen". Tipikusan ilyenek a rászorulók, szociális problémacsoportokkal foglalkozó különbözô tipusu szervezôdések, illetve a kultura, oktatásügy, egészségügy területén müködô csoportok. Ezek mintegy kiváltanak önkormányzati feladatokat.

A közvetett formában megnyilvánuló kapcsolat nem magának a szervezetnek, hanem elsôsorban a szervezôdés céljainak a megerôsitésére irányul. Ennek leggyakoribb formája a lobbizás. Ebben az esetben a képviselô-aktivista nem tesz mást, mint a döntéshozó, döntéselôkészitô szervezeten belül "szervezkedik", "mozgósit", s nem azon kivül (illetve a kettôt össze is kapcsolhatja). Ekkor is végsôsoron az értékek, s ezen keresztül az erôforrások adott cél érdekében való "átcsoportositásáról" van szó. E lobbizás során a belsô és külsô nyomásgyakorlás összekapcsolódásának különbözô tipusai figyelhetôk meg.

Az egyik alaptipus, amikor egy civil kezdeményezés különbözô formákban (petició, levelek, sajtó cikkek, összejövetelek, demonstráció stb.) "ügyet" csinál valamibôl, felhivja a figyelmet egy megoldatlan problémára. Ennek lényege, hogy egyáltalán az adott ügy bekerüljön az eldöntendô kérdések közé. Ebben a szakaszban is igen fontos, hogy lesz-e, vagy eleve van-e "szócsöve", képviselôje az adott ügynek, vagy éppen szervezetnek a döntési szférában. Igy "beemelôdhet" a probléma a döntéshozatali, forráselosztó mechanizmusba.

Különös formája az összekapcsolódásnak, amikor maga a lobbizó képviselô, vagy képviselôk ösztönzik a "külsô" csoportokat, szervezôdéseket aktivabb tevékenységre, nyomásgyakorlásra, ezzel növelve a lobbizás esélyét. Ez is elsôsorban a döntéselôkészités kezdeti stádiumában hatékony, vagyis, amikor az adott kérdés egyáltalán eldöntendô problémává válik. Ilyenkor tehát egy kifejezetten aktiv, egymást erôsitô kapcsolódásról van szó.

A döntések azonban a legtöbb esetben valamilyen kompromisszumot kivánnak. Igy az eredeti célok, követelések csorbulnak, s ezzel párhuzamosan megfigyelhetô a feszültség a "külsô" szereplôk, s a "belsô" szószólók között. Ebben a szakaszban, vagyis a tényleges döntéshozatal idején a kapcsolatok feszültségtôl terhesebbek, olykor konfliktus is keletkezik - ez azonban nem befolyásolja a szereplôket abban, hogy legközelebb ismét "egymásra találjanak", együtt lobbizzanak céljaik elérése érdekében.

A helyi önkormányzati testületeket tekintve mindezek jelentôsen befolyásolják azok müködését. A civil kezdeményezések esélyét meghatározza, hogy a helyi politikai erôk közül a többségi, vagy a kisebbségi erôkhöz kapcsolódnak-e, meg tudják-e nyerni ügyüknek a többséget. "Egyszerübb" esetben ez megvalósulhat a helyi politikai erôk párt-törésvonalai mentén. "Bonyolultabb" esetben azonban "összekeverednek" a meglévô politikai törésvonalak. A helyzet csak ellentmondásosan értékelhetô: miközben a különbözô civil kezdeményezések rendre a helyi (párt)politika falába ütköznek, aközben éppen e szervezôdéseknek nagy az esélye arra is, hogy keresztültörjék a (párt)politikai törésvonalakat, azoktól eltérô szerkezetü koaliciókat, lobbicsoportokat generáljanak a döntéshozatali szférában. Ezek lehetnek alkalmi, egy-egy ügy, döntés mentén kialakuló szövetségek, de lehetnek rendszeres, folyamatosan fennmaradó lobbicsoportok. Ez utóbbi esetben, különösen, ha lényeges, sulyos kérdésrôl van szó, végsôsoron a (párt)politikai szerkezet átalakulása is bekövetkezhet. Gyakorlatilag ez a helyi pártfrakciók felbomlásában, ujrarendezôdésében nyilvánul meg. Esetünkben a fôvárosi bérlakásprivatizáció kapcsán zajlott le több fôvárosi kerületben is ilyen sulyu érdekütközés, meghasonlás, felbomlás és ujrarendezôdés.

Civil szervezôdések - képviselôk - apparátus - vállalatok

Leírásunkban ugyan elsôsorban a civil kezdeményezések - helyi politikusok kapcsolatrendszerére koncentrálunk, ez azonban nem érthetô meg teljesen, ha nem kalkulálunk két másik lényeges érdekhordozó csoportttal, a helyi apparátusokkal, illetve a helyi (ezen belül is önkormányzati irányitásu) gazdálkodó szervezetekkel. Különösebb részletezés nélkül leszögezhetô, hogy az uj önkormányzati rendszerben a korábbihoz képest igen jelentôsen megnött a választott képviselôk, a képviselôtestület szerepe a döntéshozatali mechanizmusban, megnôtt a hatalma. Ez a szervezetrendszeren belül a legérzékenyebben a helyi apparátusokat és a helyi vállalatokat érintette. Korábbi döntéshozó, döntésbefolyásoló szerepük csökkent, uj formákat kellett kialakitaniuk. Ezzel együtt befolyásuk továbbra sem kicsi, sôt.

Mind az apparátusok, mind az önkormányzati vállalatok továbbra is szisztematikusan szelektálnak, amikor arról van szó, hogy egyáltalán mi váljék döntést igénylô "üggyé", mi kerüljön be a döntéselôkészitô folyamatba, mirôl készüljenek tervek, koncepciók, elôterjesztések. Továbbra is jelentôs a szerepük abban, hogy ezen belül adott témáról milyen irányu döntések szülessenek. Ugyanakkor magukat a döntéseket önállóan már nem hozhatják meg, ahhoz meg kell nyerniük a képviselôket, vagy azok többségét. Ez pedig "politizálásra", lobbizásra kényszeriti, serkenti ôket. Végsôsoron az egyes lobbicsoportok részeivé válnak.

Ezt erôsiti, hogy a hivatali apparátus, s a vállaltok is ágazatok, témák, ügycsoportok szerint szegmentáltak. Egymástól különbözô, egymásnak akár ellentmondó érdekek hordozói. Ezt gyengithetik különbözô szervezeti, vezetési megoldások, megszüntetni azonban nem tudják. Az idôleges, vagy hosszabb távu összekapcsolódások és konfliktusok a képviselôk - apparátus - vállalatok rendszerében zajlanak, erre a mezôre "kapcsolódnak rá" a civil szervezetek. Az eddigi tapasztalatok szerint alapvetôen a képviselôkön keresztül tudnak ebbe a rendszerbe bekapcsolódni (politikai befolyásolással, személyi összefonódással, "beépüléssel", nyomásnyakorlással stb.). Ez egyben azt is jelenti, hogy nem egyszer a képviselôk a civil szervezetekkel együtt "harcolnak az apparátus ellen", együtt próbálják érdekeiket érvényesiteni a hivatal, vagy a hivatalos érdekek ellenében. (Ehhez azonban hozzá kell füzni azt is, hogy máskor pedig a civil szervezetek szemében a hivatal és a képviselô, mint a döntéshozatali szervezet részei egybemosódnak, együtt testesitik meg a Hatóságot. A MI és az ôK határai változóak etekintetben.)

Uj szociális törvény, bérlakástörvény, bérlakások privatizációja

A következôkben tömören összefoglaljuk azokat a jogszabályi változásokat, amelyek a vizsgálandó civil szervezôdések kiválasztása, illetve azok céljai, elmult három éven belüli változásaik szempontjából - háttérként - igen fontosak az esettanulmányok értelmezéséhez.

A szociális törvény

A hajléktalanok, hajléktalanság kérdése, "ügye" sulyos szociális, társadalmi válságtünetként jelent meg Magyarországon a 80-as évek végén. A probléma explikálása, exponálása, megfogalmazása és "üggyé" tétele alapvetôen mozgalmi eszközökkel történt. Ezen belül a közvetlen követelések, nevezetesen hajlék biztositása az utcán alvók részére és ugyanakkor a közvetett követelések, nevezetesen a "sehova nem tartozók", az állandó lakóhellyel nem rendelkezôk állampolgári és szociális jogainak a biztositása egyszerre, egymással párhuzamosan merült fel. A hivatalok, hatóságok reakciója is ehhez igazodott. Végül a jogalkotás, a jogok, jogosultságok kodifikálása is e dimenziók mentén történt.

A rendszerváltás elôtti utolsó kormányzat idején kialakult az az eljárás, hogy a szociális célu civil szervezôdések kérelmek, pályázatok utján "szakmai kisérlet" cimszóval jelölve támogatáshoz juthattak a Népjóléti Minisztériumtól. Ez a korábban ismeretlen eljárás önmagában is egy kisérlet volt, kisérlet a civil szervezôdések "bevonására", egyben cél szerinti szelektálására, "a hatomtól elkülönült társalamolommal, hangadó szakmai csoportokkal való együttmüködésre". Minimális keretben minimális összegekrôl volt szó.

Feltehetôen politikai, részben érdekcsoport-átmentési okokból is ez az eljárás 1989/90-ben kiteljesedett, s ebbe a gyorsan intézményesülô un. minisztériumi pályázási rendszerbe sorolódott be "válságkezelô programok" cimszó alatt a hajléktalanügy is. Az már feltehetôen a jelenség sajátosan kritikus, provokativ jellegébôl, az intézményi válasz megkésettségébôl és a sajátosan mozgalmi tipusu probléma felvetésbôl együttesen adódik, hogy rögtön "külön fejezetként", külön csomagként kezelték ezt az "ügyet". Ez azonban a fent emlitett közvetlen/közvetett törekvések, célok szempontjából még messze nem volt kielégitô, elégséges lépés. Az elért eredmények fontosaknak, de esetlegeseknek, bizonytalanoknak voltak tekinthetôk.

Továbblépést az jelentett volna, ha a hajléktalanokat ellátó intézmények is ugyanugy megkapják az un. normatív állami támogatást a müködtetési költségek fedezésére, mint az egyéb szociális, oktatási intézmények. Vagyis a probléma valóban "intézményesen elismerôdik", csökken a kliens és a kliens helyzetbe hozott intézmények, szervezôdések kiszolgáltatottsága. Ez azonban mindmáig ténylegesen nem történt meg. Elôrehaladás azonban annyiban megfigyelhetô volt, hogy mégiscsak kialakultak finanszirozási normativák, ezekhez azonban továbbra is pályázatok utján lehetett hozzájutni (talán valamivel kevésbé esetleges módon, mint korábban).

A nyomásgyakorlás azonban már e lépéssorozat során is azt el tudta érni, hogy a normativákhoz definiálni kellett azokat a "dolgokat", ellátásokat, intézményi formákat, amelyek a hajléktalanok különbözô igényeit elégitik ki. Ez elôször csak miniszteri rendeletet jelentett, s a hajléktalanoknak jogositványokat egyáltalán nem tartalmazott, pusztán intézmény-meghatározásokat, azonban innen már "csak egy lépés" volt, hogy a közben készülô szociális törvénybe is "bekerüljön" a hajléktalanügy. Ehhez az akkorra már részben intézményi formát öltött korábbi "mozgalmárok", "aktivisták" szakértelmére és permanens nyomásgyakorlására is szükség volt.

A szociális törvény - mint önmagában is Magyarországon korábbi elôzmények nélküli, valóban uj törvény - ilyen, viszonylag rövid, az általunk vizsgált periódus alatt lezajlott elôzmények után kodifikálta a hajléktalan, állandó lakóhely nélküli személyek bizonyos szociális tipusu jogait. E lényeges - persze a probléma szempontjából csak részleges - változás mellett a törvény kötelezettségeket állapit meg a helyi önkormányzatok számára e téren, melyek tényleges megvalósitása feltehetôen még ujabb küzdelmeket kiván.

A bérlakástörvény

A rendszerváltás, az 1990-es többpárti parlamenti választások elôtt is már hosszu évek óta, mintegy 15 éve folyamatosan foglalkoztak a kormányzati szervek az (akkor még állami tulajdonu) bérlakások szabályozásának átalakitásával. A bérlakások eladására vonatkozó jogszabályok 1969 óta, a bérlôkre vonatkozó szabályozások 1971 óta voltak érvényben. A nem lakás célu helyiségek (irodák, üzletek, mühelyek, vendéglôk stb.) bérbeadására vonatkozó szabályok még az 50-es években alakultak ki. E szabályozási területeken igen jól tetten érhetô volt, hogy ugyan számos diszfunkció, ellentmondás felhalmozódott a lakásrendszerben, s ez nyilvánvaló volt mind a közvélemény, mind a politikai vezetés számára, azonban - elsôsorban politikai okok miatt - döntések hosszu évekig nem születtek, az egyes vélemények, érdekek rendre kioltották egymást, hiányzott a változtatásokhoz szükséges egyértelmü politikai akarat, s a "koncepció" is, a változások irányának meghatározása.  

Az 1990-ben megalakult uj kormány - egy gazdasági válsággal, beruházási dekonjunkturával, magas inflációval terhelt idôszakban - megörökölte ezt a problémacsomagot. Tehetetlenségét már kezdetben is jelezte, hogy az uj kormányzati rend kialakitásakor "sikerült" hat minisztérium között szétszórnia a lakásügyet, mely eleve lehetetlenné tette, hogy összehangolt és koncepciózus kormányzati lakáspolitika, törvényelôkészités folyjon. Ugyanakkor azonban a kormánynak végre kellett hajtania azt a parlamenti határozatot, mely egy uj lakástörvény megalkotására kötelezte, s ezt el sem kerülhette, mivel az uj önkormányzati rendszer kialakulásával a helyi önkormányzatok tulajdonába kerültek a volt állami bérlakások, ezeket kormányrendeletekkel a továbbiakban nem lehetett szabályozni. A kényszerü helyzetet nyilván nehezitette, hogy - részben éppen a korábbi évek próbálkozásainak kifulladása miatt - sem a kormányra került politikai erôknek, sem az ellenzéki pártoknak nem volt elfogadott, használható koncepciója a bérlakásszabályozás megváltoztatására.

Az elsô idôszakban a Népjóléti Minisztériumot bizták meg, hogy alakitsa ki a kormány lakáskoncepcióját, ennek a munkának ebben a minisztériumban semmiféle multja nem volt, s részben a hozzánemértés, részben a más ágazatok támadásai miatt (pénzügyi, épitésügyi, belügyi) ez a munka teljes csôdbe fulladt 1991 végére. Az emlitett parlamenti határozat és tulajdon transzformáció miatt azonban feltétlenül lépni kellett. Erre az önkormányzatok ügyeivel is foglalkozó Belügyminisztérium szánta el magát, ahol a pártállami idôkben bérlakásszabályozással foglalkozó szakemberek is helyet foglaltak. A munka nagyon pragmatikusan a bérlakások bérlôire, a bérlakások eladására és a helyiségek (nem magántulajdonu boltok, éttermek, mühelyek stb.) törvényi szabályozásának elôkészitésére szükült - különösebb koncepcionális, politikai elôkészités nélkül. Igy került be az un. bérlakástörvény a parlament elé 1992 áprilisában. Az érdekképviseleti szervezetek elsôsorban a koncepció hiányát, az önkormányzatok a differneciáltabb szabályozást és a támogatások szabályozásának hiányát kérték számon e javaslaton. (Errôl az esettanulmányoknál lesz még szó, valamint lásd még a dokumentációt.)

A törvényjavaslat vitája végül 1993 elejére tolódott, a törvényt 1993. juliusában fogadták el. A törvény megszüntette az állami, önkormányzati lakások elosztását, hatósági uton történô kiutalását - radikálisan szakitva a többlakásos épületek 50-es évek eleji államositása óta, sôt még korábbról kialakult rendszerrel. A törvény számos lényeges ponton megszüntette a korábbi bérlôvédelmi garanciális szabályokat, ezeket az önkormányzatok saját döntéseikkel szabályozhatják a jövôben. Ugyanez vonatkozik a nem lakás célu helyiségekre is. A törvény feltehetôen leglényegesebb intézkedése, hogy vételi jogot (right to buy) adott mind a lakások, mind a helyiségek bérlôinek. Eszerint minden bérlô eldöntheti, hogy meg akarja-e venni bérleményét, ha igen, akkor igen kedvezményes feltételek mellett ezt megteheti, az önkormányzat ennek csak a lebonyolitásában vesz részt. (Errôl a következôkben még szólunk.)

 A törvény un. "keret-törvény", csak 1993. december 31-én lép hatályba, akkor, amikorra az önkormányzatok is megalkotják a megfelelô szabályrendeleteiket. Jelenleg az Alkotmánybíróság vizsgálja a törvény számos pontját, hogy nem ütközik-e az Alkotmányba (többek között az önkormányzatok tulajdonára kimondott vételi jog), ezért a hatálybalépés tényleges ideje 1993 novemberében még nem ismeretes.

A bérlakások privatizációja

A magyarországi bérlakásprivatizáció természetesen önálló elemzések, tanulmányok témája, itt csak azokat a fôbb pontokat foglaljuk össze, melyek háttérként feltétlenül szükségesek lehetnek.

Az ország lakásállományának cca. egy negyede, a fôváros 800 ezer lakásának cca. fele állami tulajdonu bérlakássá vált a hat lakásosnál nagyobb épületek 50-es évek elején lezajlott államositása során. (Ezek az arányok késôbb se változtak lényegesen.) A magántulajdon tehát, ezzel együtt, mindvégig domináns maradt, s többször került sor arra is, hogy bizonyos lakásokat (fôleg a kisebb épületekben) visszavásárolhattak volt tulajdonosaik. A bérlakások széles körben való megvásárolhatósá-gának jogi lehetôsége 1969-ben, az un. Uj Gazdasági Mechanizmus bevezetését követôen nyilt meg. Ténylegesen azonban ez csak egy igen szük, az akkori tanácsi és párt apparátushoz közelálló csoport számára volt biztositva - mivel a tanácsok dönthettek arról, hogy mely épületeket jelölik ki eladásra. A politikai és gazdasági vezetôk saját üzelmein kivül fel sem merült a szélesebb privatizáció kérdése.

A 80-as évek végén, s különösen a rendszerváltást (1990) közvetlenül megelôzô idôben lényegesen megváltozott a helyzet. Megszünt a bérlakásrendszer központi támogatása, gyorsulni kezdett az infláció, ezzel nôttek a fenntartás költségei, csökkent a lakásépités, több szektorban teret nyertek a piaci folyamatok, s mind a politika, mind a közvélemény részérôl megváltozott a magántulajdonhoz való viszony stb. A 80/90-es évek fordulóján megindult a bérlakások gyorsitott, szinte erôltetett privatizációja - a korábbról meglévô igen kedvezményes jogszabályi feltételek mellett. Ezzel a korábban szük, zárt elitre koncentrálódó lehetôséget "demokratizálni" lehetett, megelôzve a késôbbi támadásokat e preferált csoport ellen. El lehetett kerülni azt, hogy politikai szinten beismerjék a bérlakásszabályozás, -fenntartás, -gazdálkodás teljes csôdjét, az emlitett döntésképtelenséget, s idôlegesen el lehett kerülni a további nagyobb lakbéremeléssel járó kellemetlen politikai feszültségeket.

Az 1990-ben megalakult uj kormány szempontjából ugyan felmerült a bérlakásprivatizáció szabályozásának megváltoztatása, mert ekkorra még nem vált igazán szélessé a vásárlók köre, tul látványos volt a volt-nomenklatura részesedése e kedvezményes lehetôségekbôl, ugyanakkor semmilyen lehetôséghez nem juthattak az államositás elôtti volt tulajdonosok, s kormányzati szempontból az egész folyamat irányitatlanul, követhetetlenül zajlott, azonban a legkisebb változtatás is komoly ellenállásba ütközött volna, ezért ilyenre nem is került sor.

A helyi önkormányzatok még ennél is bonyolultabb helyzetbe kerültek. Változatlan jogszabályok, feltételek mellett számukra kiszámithatóan rendkivül elônytelenek voltak azok a pénzügyi feltételek, melyek a bérlôk számára elônyöket jelentette. A lakások piaci, forgalmi értékének a 15-30 %-át kellett csak megfizetni árként, ennek is csak 10 %-át kellett vásárláskor kifizetni, a többire 35 éves, 3 %-os részletfizetés vonatkozik (miközben az infláció 25-30 %-os). Számos uj önkormányzat céljai között ott szerepelt az addigi bérlakásrendszer tényleges átalakitása, racionalizálása, s ennek is ellentmondott a vásárlási láz. Másfelöl viszont a hatóságilag befagyasztott lakbérek miatt a bérlakások fenntartása igen ráfizetéses volt, s a lakók lényeges csoportjai is igen komoly nyomás alatt tartották a döntéshozókat, hogy lakásukat megvehessék.

Mindebbôl a privatizáció folyamatát tekintve az következett, hogy változatlan feltételek mellett, igen felgyorsult a bérlakások kedvezményes privatizációja a 90-es évek elején, a vizsgált idôszakban (lásd a dokumentumokat). Azonban továbbra is az önkormányzatok jelölték ki (most már sokkal nagyobb méretekben) az eladásra szánt épületeket. Igy végsôsoron a különbözô stratégiákat kialakitó önkormányzatok, illetve leginkább a helyi nyomásgyakorló csoportok befolyásának függvényében rendkivül differenciálódott a privatizáció folyamata az egyes településeken. Volt, ahol mindent el akartak adni, volt, ahol semmit... Talán leglátványosabban ilyen szempontból éppen a fôvárosban alakult a helyzet, ahol az ország bérlakás állományának nagyobb része koncentrálódott. A fôváros maximálisan decentralizált uj önkormányzati strukturája miatt feltünô különbségek alakultak ki néhány év alatt az egyes településrészek, kerületek között. Részben éppen e jelentôs, már megvalósult különbségek vezettek oda, hogy mind a kormányzat, mind a bérlôk szervezetei érdekeltté váltak az önkormányzatokat kikapcsoló un. vételi jog törvényi szabályozásában.

Nehezen követhetô, de fontos uj fejlemény a lakásprivatizáció ujabb felgyorsitásával kapcsolatban a kormány un. kárpótlási politikája. Ennek lényege, hogy Magyarországon nem történt a rendszerváltást követôen reprivatizáció a régebbi tulajdonosok javára, hanem e csoportok un. kárpótlási jegyet kaptak, amelyért ôk az eladásra felkinált földterületekbôl, volt állami vállalatokból vásárolhattak. Az e téren zajló privatizáció lényegesen lassabb a vártnál, s sokan nem tudnak mit csinálni kárpótlási jegyeikkel. A lakások és helyiségek privatizációjának vételi joggal történô összekötése elsôsorban e célt szolgálja, nevezetesen, hogy a "befagyott" kárpótlási jegyeket a lakossság bérleménye megvásárlására forditsa. (Az egy következô kérdés, hogy ma még nem tudni, hogy az önkormányzatok a tulajdonuk után kapott kárpótlási jegyekkel mit is tudnak majd kezdeni.)

                          *

II.  ESETTANULMÁNYOK                      

Lakásügyi civil kezdeményezések Magyarországon a 8o-as, 90-es évek fordulóján

A. ÁTTEKINTÉS

1. Bérlôközösségi kisérletek (Csengery u., Kôrakáspark)

2. Lakásbérlôk, lakástulajdonosok egyesületei

   Egyéb szervezetek, akció csoportok

B. A LAKĆSBÉRLôK EGYESÜLETE

   i)   Miért és hogyan jött létre a Lakásbérlôk

        Egyesülete?

   ii)  Miért vesznek részt az emberek?

   iii) A szervezet müködése

   iv)  Miért és hogyan maradt fenn a Lakásbérlôk

        Egyesülete?

   v)   A siker szerepe

   vi)  A hivatal stratégiája

   vii) A hivatal stratégiájának változása és a

        követelések átalakulása

A. ÁTTEKINTÉS

1. Bérlôközösségi kisérletek (Csengery u., Kôrakáspark)

A lakásszférában két tipusu civil kezdeményezéssel találkoztunk. Az egyik egy-egy kisebb helyi közösség önszervezôdésével jött létre, és az adott csoport érdekét kisérelte meg érvényesiteni a helyi hatalommal, vagy annak képviselôjével szemben. Tehát maga a csoport területileg is lehatárolt volt /mint pl. egy ház a Csengery u. 48-ban szervezett bérlôközösség esetében, vagy néhány ház, mint az ujpalotai Kôrakásparkiak egyesületénél/. Konkrétan meghatározott volt a csoport célja is. A házat, amelyben laktak, rendbe tegyék és rendben tartsák. Ha másként nem megy, akkor az ingatlankezelôk, a hivatalok ellenére.

Másrészt a csoport tagjai személyesen is ismerték egymást, a csoporton belüli viszonyok, az érdekérvényesitési folyamat jól átláthatóak voltak. Ebben az esetben a területi egység ugyanolyan fontos szervezô erô, mint az érdekek azonossága.

Az elsôre jellemzô az is, hogy a csoport maga akarja kézbe venni a saját ügyeinek az intézését. Igaz ez akkor is, ha vezetôket választanak maguk közül a hivatallal való tárgyalásra, az érdekképviselet megszervezésére, stb. És általában ezek a késôbb megválasztott vezetôk kezdeményezôi, kovászai voltak magának a szervezôdésnek, az érdekérvényesités sikere az ô személyiségükön, rátermettségükön is múlott. Ez megnyilvánulhatott abban is, ahogy a csoportot meg tudták szervezni és fenn tudták tartani, és a munkájuk hatékonyságában is.  

Jellemzô még, hogy e szervezet növekedésének jól láthatóak a határai, ezek a "saját ügy" határai is egyben. Egy bérházból induló mozgalomhoz csatlakozhatnak szomszédos házak, egy utca, egy tér, vagy egy háztömb, de megmarad az átláthatóság határai között. Ha nem, akkor már másról van szó. Ennek a tipusnak a kiteljesedését majd átalakulását a legmarkánsabban a Csengery u. 48-ban megszervezett bérlôközösség mutatja. Több házban is voltak hasonló, de többnyire sikertelen kisérletek.

A Csengery utcaiak sikerének az egyik oka feltétlenül az az idôpont, amikor megszervezôdtek. Se tul korán, se tul késôn. 1984-ben már ha nem is a biztos siker tudatában, de valamiféle halvány reménnyel - kellô elszánással párosulva - lehetett támadást inditani az ingatlankezelô ellen, egy határozott elképzelés birtokában. Ugyanakkor a  bérlakás-privatizáció még messze nem volt általános, a bérlakásban élôk számára még nem volt reális alternativája a bérlôi státusznak.

    /A Kôrakásparkiak mire eljutottak addig a hivatalokkal való   küzdelmekben és az önszervezôdésben, hogy mint bérlôk megszervezôdhettek volna, addigra elôtérbe került a megvásárlás  lehetôsége, s végül aztán, mint tulajdonosok szervezhették  meg a házak kezelését. De attól kezdve már egy másik történetrôl volt szó./

A sikerhez nagymértékben az is hozzájárult, hogy hosszu huzavona után egyszercsak a helyi hivatal felettes hatóságában /konkrétan a Fôvárosi Tanácsban/ azt mondták, hogy "hagyjuk, legyen". A siker harmadrészt a lakóközösség vezetôjén mult, az ô személyiségén, aki egyrészt megszállottként dolgozott, másrészt határozott elképzelése volt arról, hogyan valósitsák meg az elképzeléseiket.

Miután sikeresek voltak a saját bérházuk kezelésében, néhány szomszéd ház is csatlakozott hozzájuk. Idôközben a bérlakásvásárlási láz elérte a Csengery utcaiakat is, meg is vásárolták lakásaikat, és társasházzá alakultak. Miután az ingatlankezelô vállalatokhoz képest nagyon jó szinvonalon dolgoztak, és egyre több bérház majd társasház szerette volna, hogy elvállaják az ô házaik "gondozását" is, a házkezelést ma már vállalkozásként végzik, s nem csak a szükebb környezetükben, hanem a fôváros néhány kerületében.

2. Lakásbérlôk, lakástulajdonosok egyesületei

A második tipusnál a bérlakásban lakók azonos érdekei köré szervezôdött a kezdeményezés. A tagok, a szük alapitó kört kivéve nem ismerték egymást - legfeljebb esetlegesen, véletlenül -, a belepô tagok a szervezettôl várták, hogy intézze az ügyeit, /de legalább segitsen/.

Nem egy konkrét cél megvalósitásáért, hanem egy általánosabb célért, egy csoport érdekvédelmének és érdekérvényesitésének a megszervezéséért hozták létre a szervezetet /még ha egyes tagjainak, vagy akár az alapitóknak nagyon is konkrét ügyeik voltak./

A szervezet növekedésének elvileg nincsenek határai, csak a jól strukturált és kezelhetô szervezeti formát kell kialakitani hozzá.

Más az érdekérvényesités szintere is, ill. több szintér van, a szervezet felépitésének megfelelôen a helyi közösségi szinttôl az országosig.

Nagyobb az ismertsége, nagyobb a nyilvánossága, mint a helyi kezdeményezéseknek.

Ebbe a tipusba tartozik a Lakásbérlôk Egyesülete, amirôl - mint legismertebb és legnagyobb kezdeményezésrôl a lakásszférában - egészen részletesen lesz szó.

Ide tartozik a a Lakástulajdonosok Egyesülete is, amely minden csoportositási szempont szerint követi a Lakásbérlôk Egyesületét. A lényeges különbség az az érdek, ami köré szervezôdtek, s ez magyarázza jórészt a nagyság szerinti, az ismertség szerinti és az aktivitásbeni különbséget is. A lakástulajdonosok elsôsorban a az un. uj - a 6o-as évek után épült -  társasházi lakások tulajdonosait tömöriti. Nem tartoznak hozzájuk a bérlakásprivatizáció következtében alakult társasházak. Nem is kivánják velük bôviteni a tagságot, mivel az egy más érdeket képviselô, más problémákat hordozó csoport - mondják. /L.errôl a Fekete Antallal készült interjut./ Az már a megfigyelô megjegyzése, hogy ebben a háritásban az is benne van, hogy ez egy más társadalmi réteghez tartozó, zürösebb csoport.

Akkor szervezték meg egyesületüket, amikor a lakásépitési hitelek kedvezményes, 2 %-os kamatait visszamenô hatállyal a kormányzat fel akarta emelni. Véleményem szerint az elsô sikeres akciójukat részben köszönhették csak annak, hogy mint szervezett érdekképviselet léptek fel, nagyobb jelentôsége lehetett érvelésük pontos, jogiszabálybeli megalapozottságának. Az Alkotmánybiróság ér-vénytelenitette a kormányzat rendelkezését. Egy évvel késôbb azonban, amikor már körültekintôbben jártak el, más jogszabályi keretek között, mégiscsak megszüntették a kedvezményes kamathiteleket. S ez ellen az egyesület már nem tudott hatékonyan fellépni. Némi kompenzációt beépitettek ugyan, de a lényeg, hogy a kamatokat, ha más formában is, de felemelték.

Sikeres volt az egyesület abban a tekintenben, hogy résztvehetett a kormányzati lakáskoncepció kialakitásában, véleményezhette a különbözô részanyagokat. Egyszerüen rajta volt azon a listán, akiknek megküldték, - az amugy nagyjából a nyilvánosság kizárásával készülô - koncepciótervezeteket.

3. Egyéb szervezetek, akció csoportok

A 8o-as évek végére, 9o-es években az elôzôekhez képest uj tipusu mozgalmak jelentek meg a lakásszférában. Ujak a képviselni kivánt érdek, és ujak a szervezôdés jellege szerint is. A bérlakásokban lakók már nem azért küzdenek elsôsorban, hogy az ingatlankezelôk

végezzék el rendesen a dolgukat, hanem azért, hogy bérlôbôl tulajdonossá válhassanak. A várható magas lakbéremeléssel riogatott lakók a nagyon kedvezônek tünô vásárlási feltélekkel remélték, hogy jobb helyzetbe kerülhetnek.

Ezek a mozgalmak mindig egy-egy önkormányzat készülô lakásprivatizációs rendelettervezetei ellen szervezôdtek. Szervezôik azok a bérlôk voltak, akik a város frekventált pontjain jó lakásokban laktak. Akik számára a vásárlás elônyös lett volna. Sikeresen szerveztek meg egy-egy akciót, /tüntetés, aláirás gyüjtés/, s többnyire el is érték, hogy a bizonytalan és megosztott önkormányzatok elálljanak a bérlakásprivatizáció feltételrendszerének átalakitásától.

A Lakástörvény életbelépésével feltehetôen szép lassan megszünnek ezek a szervezetek, hiszen már egy-egy akció sikere is, az önkormányzatok meghátrálása jelentôsen csökkentette az aktivitásukat és hold-udvarukat. /l. a terézvárosi tüntetôkrôl készült összeállitást, ill. az erzsébetvárosi mozgalom vezetôjével készült kimeritô interjut./

A bérlakásra várók és a bérlakásban élôk jelentôs tömegeinek az érdekei azoban egyik szervezetben sem jelentek meg. 1993. ôszén a lakásokra kimondott vételi jog elfogadása után kezdôdött valamiféle halvány kisérlet, megalakult az Erzsébetvárosi Szükságlakást Igénylôk Egyesülete. Pillanatnyilag nem látható, hogy mivé alakul és fejlôdik.

A bérlakások megvásárlásában érdekelt csoportok nyomásának több szervezet sem tudott ellenállni, ill. voltak, akik erre a "hullámra akartak felülni". Sajátosan alakult éppen ezért a Lakásbérlôk Egyesületének története - /errôl l. ott/.

A Bérlakásaikat Megvásárolni Kivánók Országos Szövetségét pedig tipikusan olyanok "csinálták", akik valamikor a lakásszféra valamelyik területén dolgoztak, és a legkülönbözôbb idôpontokban a legkülönbözôbb tagság és támogatás nélküli érdekvédelmi szervezeteket hozták létre, mikor melyiknek volt konjukturája.

B. A LAKÁSBÉRLôK EGYESÜLETE

A lakásügyi mozgalmak közül részletesen a Lakásbérlôk Egyesü-letével foglalkozunk.Ennek csak részben oka az, hogy a legtöbb információ errôl a szervezetrôl áll rendelkezésünkre. Hiszen az sem véletlen, hogy pont róluk gyüjtöttük a legtöbb információt, a legtöbb és legrészletesebb interjut itt készitettük.

A Lakásbérlôk Egyesülete ugyanis a legkorábban alakult szervezet a lakásszférában, a legnagyobb taglétszámu szervezet, ugyanakkor néhány éves története pregnánsan reprezentálja a civil kezdeményezések intézményesülésének a nehézségeit, a megoldandó problémáit, és a sajátos, - a tárasadalmi-politikai-gazdasági rendszerváltozással füszerezett - hazai viszonyok közötti lavirozását.

i) Miért és hogyan jött létre a Lakásbérlôk Egyesülete?

A Lakásbérlôk Egyesülete - kb. egy évnyi elôkészités/szervezés után - 1988-ban alakult meg. Elôször a megalakuláshoz vezetô un. külsô, társadalmi-politikai feltételeket vennénk számba, annak tudatában, hogy az Egyesület esetében ezek nehezen választhatók el a belsô, személyes motivációktól, ill. azoknak "a cselekvéssé válásától".   Az a feltételezésünk, hogy a politikai feltételek változatlansága esetén nem igen valószinü, hogy megalakult volna ez a szervezet, vagy pontosabban az alapitó szervezôk létrehozták volna a szervezetet.

A legfontosabb változás az egyesület-alapitás legális lehetôsége. Az egyesületi törvény hosszu vajudás utáni megszületése  elengedhetetlen feltétel volt. Az egyesületi törvény kimondja, hogy 10 fô már létrehozhat egyesületet, és egyuttal rendelkezik arról, hogy ehhez milyen dokumentumokat kell elkésziteniük. Mindenesetre e törvény szerint már nem lehetett csoportosulásokat betiltani.

/A politikai pártokra még nem vonatkozott a rendelkezés./  

A legalis szervezkedés lehetôsége nemcsak az alapitók személyes motivációja szempontjából volt fontos - azaz, hogy vállalták volna-e  az illegális, vagy a féllegális vagy a legalitás határán huzudó helyzetet és annak politikai következményeit -, hanem legfôképpen azért, mert egy létezô bürokratikus intézménnyel szemben kellett fellépniük, kellett a tagok érdekeit képviselniük, s ezt csak egy legális, elismert és engedélyezett szervezet tehette meg.

Az Ingatlankezelô Vállalatokkal szembeni érdekképviselet megteremtése és a szervezetnek magának az elfogadtatása azért sem volt egyszerü, mert az ingatlankezelôk igencsak jelentôs hatalommal rendelkeztek. Ezek olyan állami tulajdonban lévô vállalatok voltak, amelyeknek kizárólagos joguk volt az állami tulajdonban lévô bérházak müködtetésére, kezelésére - a lakbér beszedésétôl kezdve a lakók ellenôrzésén keresztül a lakások, házak felujitására való kijelöléséig. A törvényekben és a rendeletekben rögzitett jogositványokon tul azonban messze több hatalommal rendelkeztek. Lehetôségük volt az üres lakásokkal való manipulálásra, a felujitási keretek önkényes, a racionalitásokat mellôzô felhasználására. Gyakorlatilag a társadalmi kontroll teljes kizárásával tudtak müködni, - még az elvileg felettük álló helyi tanácsoktól is függetlenitve magukat -, érvényesiteni tudták saját érdekeiket. Külön vizsgálódást és tanulmányt érdemelne az a folyamat, amelyben az ingatlankezelôknek kialakult egy sajátos érvrendszere és ideológiája a bérlakások lepusztult állapotának okairól, és ahogy ez az érvrendszer és idológia teret hóditott a törvénykezési folyamatban is. Ily módon  legalizálva és elismerve az ingatlankezelôk müködésképtelenségét - miközben stabilizálták a létezését. Jogositványokat nem, csak köte-lezettségeket "vontak el" tôlük.

    "A gondolat ugy született meg bennem, hogy sok sorstársammal együtt szenvedtem végig a szocialista lakásgazdálkodás keretén belül az ingatlankezelô vállalatok ténykedését.

     Konkrét konfliktusom volt. Harminc éven keresztül tartott.

     Volt, hogy felbontották a lakásomat viz- és csatornacsere miatt januárban /.../ elvonultak február végén, és májusban csak azért hozták rendbe, mert elszaladtam Ponciustól Pilátusig." (alapitó elnök)

    "Itt effektive mindegyikünk a saját érdekeiért, a saját céljaiért próbált meg valamit tenni. Tehát mindenkinek megvan a saját maga egyéni indittatása. A Sz.M.-nak pl. az volt a fô problémája, hogy ô egy olyan pasaréti villában lakott, amit szeretett volna megvenni. És az IKV a mai napig nem engedi, hogy megvegye. /.../ A V. ur, az egy olyan házban lakott, ami valamikor a Rózsadombon egy csodálatos szép villa volt. Az IKV gondnoklásának köszönhetôen már a tégla közül a malter is kezdett peregni ... iszonyatos állapotban volt. A fôtitkárunk egy tetôtérbeépitéssel kapcsolatos canossája miatt csatlakozott ide. /.../ De az elnökségben van olyan fogorvos, aki a szüleivel együtt egy nagyméretü lakásban lakik, ott van a rendelôje. És ezt piaci lakbéren akarják neki kiadni..."  (volt szervezô titkár) Teljesen egyértelmü volt - s ez utólag is bebizonyosodott -, hogy az IKV-kal szemben fellépni csak egy hivatalosan bejegyzett, politikailag engedélyezett szervezetnek volt lehetôsége. /Arról, hogy ez milyen formákat öltött, és mennyire volt hatékony, késôbb lesz szó./ Magának az egyesületnek a "szülôatyja" és fôszervezôje is igy emlékszik vissza, amikor arról beszél, hogy már az ala-kulás elôtt két évvel /vagyis 1986-ban/

    "... azzal fenyegettem meg ôket /mármint a Fôvárosi Tanácsot - megj./, hogy megalakitok egy szervezetet /.../, csak akkor még nem voltak meg a tárgyi feltételek, /.../ a politikai feltételei nem voltak meg spontán lakossági szervezôdésnek ... Amikor 87. végén, 88. elején már látszott, akkor kezdtem foglalkozni a gondolattal."

A törvényi lehetôség azonban csak ez egyik elengedhetetlen feltétel volt. Másik nagyon fontos szempont a hivatal - esetünkben a Fôvárosi Tanács - viszonya a szervezôdéshez. Hiszen hiába születtek meg a törvényben lefektetett lehetôségek, a hivatal

- ha akarta, s számtalan esetben tette is - az ügyintézés egy-egy állomását  a végtelenségig huzva képes lett volna  megakadályozni a szervezet létrejöttét. Az állampolgári kezdeményezések, aktivitások kifárasztásának számtalan kifinomult és kevésbé kifinomult technikájával rendelkeztek, s ezeket sokszor sikerrel is alkalmazták.

A Lakásbérlôk Egyesületénél azonban nem ez volt a helyzet. A Fôvárosi Tanács viselkedését a szervezet alakulásakor egy sajátos kettôség jellemezte. Biztositotta pl. a termet az alakuló gyülés számára. A megalakuláskor alapitó tagként részt vett benne az akkori Végrehajtó Bizottsági titkár (késôbb kivált, s talán még alapitó tagi mivoltát is megszüntette). Az alakuló gyülés után azonban a fôváros már nem adott többet helyet, nem támogatta a szervezetet.

Tulajdonképpen nehéz utólag rekonstruálni e hivatali magatartás mozgatórugóit. 1988-ban már olyan volt a politikai helyzet az országban, hogy a korábban egyértelmüen elvárt viselkedések, magatartásformák elvesztették egyértelmüségüket. Nem lehetett tudni, hogy mi a "helyes" viselkedés. Ha nyiltan támogatja a szervezetet, és megpróbál résztvenni benne, és belülrôl irányitani, alakitani a szervezet stratégiáját? Vagy részt ugyan nem vállal, de burkoltan támogatja? Vagy megvárja, teljesen kivülállóként, hogy merre halad, és majd eldönti, hogy támogatja-e? És egyáltalán kell-e támogatnia a változó viszonyok között egy állampolgári kezdeményezést, ha nem "ellenségként" kell már viszonyulni hozzá? Lehet-e a hivatal semleges? Hiszen ez nem az addig szokásos viselkedése.

Lehet-e politikailag valóban semleges egy olyan kezdeményezés, amely alulról próbál épitkezni, amelyik egy állami intézménnyel szemben akarja érdekeit érvényesiteni? Mert "aki nincs ellenünk az persze velünk van", de ki tudja itt, hogy ki van ellenünk, s ha már nincs velünk, akkor biztos, hogy nem ellenünk van?  De lehetséges, hogy azáltal politizálják a szervezetet, ha meg-próbálják megakadályozni a létrejöttét? De, akik szervezik, létrehozzák a mozgalmat, azok között több régi párttag van, különbözô átláthatatlan politikai kapcsolatokkal. Vagyis az egész helyzet kusza, nem egyértelmü, s igy a hivatal magatartása sem lehet az.

Persze, azért nem ennyire elveszett a bürokrácia, hiszen, amint kiderül, hogy egyszerre két hasonló szervezet is létrejönne, akkor rögtön müködésbe lépnek a reflexei, és az egyiket /talán/ támogatja, a másikat nem, s ennek persze mindenféle következményei vannak. /Annak azonban, hogy a két szervezet - a Lakásbérlôk Egyesülete és a Budapesti Lakásbérlôk Egyesülete - máig is enyhén szólva nincs jó viszonyban egymással, pontosabban nem vesz egymásról tudomást, más okai is vannak./

A fenti dilemmák a hivatal szintjén természetesen a hivatalt képviselôk eltérô alapállását is tükrözték, különbözô politikai irányzatokhoz, csoportosulásokhoz tartoztak. Voltak reform-kommunisták és ortodoxok, és a köztük levô átmenetek. De nem volt egyértelmü a politikai folyamatok várható alakulása, és azok értékelése sem.

Összefoglalva: a törvényes feltételek megteremtôdésével, a politikai tolerancia növekedésével, ha az állampolgárok megszervezôdnek, növelve ezáltal fellépésük sulyát lehetett egyáltalán reményük arra, hogy egyenrangu félként szóba álljanak  velük, és hogy eredményt érhessenek el a "hatalmas és mindenható" hivatallal szemben.

                              *

Az Egyesületet kb. 30 alapitó tag alapitotta meg, fôként a gondolat szülôatyjának az ismerettségi körébôl, ill. kisebb mértékben az ismerôsök ismerôsei voltak. Az alapitók között ketten voltak, akik ujságban megjelent hirdetésre vettek részt az alakuló közgyülésen. A megalakulás után  "... az egyesület müködését két dolog tette lehetôvé. Az egyik, hogy a Novotrade RT-tôl, - amelynek a vezérigazgatójához engem baráti szálak füztek - kaptunk a Sallai Imre utcában egy üzlethelyiséget, egy két részbôl álló üzlethelyiségét, és egy éven keresztül vállalták annak a valamennyi rezsijét kifizetni. /.../ A késôbbiekben is kaptunk segitséget a Novotrade-tôl..."

    "...az alapitók nagyrészt értelmiségi réteghez tartozók voltak, a filmrendezôtôl kezdve az ujságiróig, jogászig. Tehát magasan kvalifikált, mérnökök például. Tehát egy kicsit tettrekészebbek voltak, mint az egyszerü emberek."

ii) Miért vesznek részt az emberek?

Magyarországon mindenkinek, - aki bérlakásban lakott az 1990-es évek legelejéig - volt valamilyen kisebb-nagyobb konfliktusa az ingatlankezelôkkel. A házak, a lakások piszkosak,büdösek voltak, állaguk leromlott. Az ingatlankezelôk vagy nem csináltak semmit, vagy hitegették a lakókat, vagy csapnivalóan rossz munkát végeztek, korruptak voltak stb. Ez persze lehet egy némileg eltulzott kép, mindenesetre nagyon nem áll távol az igazságtól. Az állampolgár pedig gyakorlatilag tehetetlen volt, mert vagy nem volt jogszabályban rögzitett lehetôsége arra, hogy számonkérje az IKV-k munkáját, vagy a "nincs rá pénz, a lakbér olyan alacsony, hogy semmire sem elég" érveléssel az ingatlankezelôk ott bujtak ki, ahol akartak. És egyébként is azt a munkát és ugy végezték el, ahogy akarták. Lehettek egy-egy kerületben nagy botrányok, "lebukhatott" egy-egy IKV vezetés, attól gyakorlatilag semmi nem változott. Az IKV, mint intézmény érinthetetlen volt, állam az államban.

A lényeg, hogy az ingatlankezelôkkel szemben meglevô elégedetlenség és felháborodás mindig is megvolt, és amikor egy kicsit lazult a diktatura, amikor lehetett állampolgárként önszervezôdni, s igy fellépni, akkor hirtelen nagyon sokan érezték azt, hogy itt az alkalom, hogy el is érjenek valamit, hogy megmutassák a hivatalnak, hogy nem lehet többet packázni velük, hogy leleplezzék stb. S ilyen szempontból nem volt nagy különbség az alapitók és a késôbb belépô "egyszerü" tagok között. Egészen természetes, hogy az alapitók a saját személyes konfliktusukat hozták, hiszen állampolgári kezdeményezésrôl volt szó. Más kérdés, hogy késôbb az alapitók, és majd a vezetôk saját konfliktusukból eredô motivációi hogyan és mivé alakulnak át. A kezdetekben mindesetre különbség "csupán" abban volt, hogy ki képes meg is csinálni és müködtetni egy ilyen intézményt.

iii) A szervezet müködése

A megalakulás utáni néhány hónapban nagyon gyorsan pár ezer fôre növekedett a taglétszám, s ez a méret már megkövetelte, hogy kialakitsanak valamilyen több csoportra bontott müködési strukturát. Létrehozták Budapesten a kerületi csoportokat és néhány vidéki csoportot is. Elvileg az lett volna a cél, hogy egy-egy helyi csoport kisérelje meg az ott jelentkezô lakók egyedi sérelmeinek a megoldását, ôk vegyék fel a kapcsolatot és a harcot a helyi ingtalankezelôkkel.

Ez az elképzelés nem tudott igazán megvalósulni. Részben, mert különbözô adottságu emberek kerültek egy-egy csoport élére. Nem mindenhol sikerült ugy megszervezni a csoportokat, hogy stabil hátteret adjanak az érdekképviseletnek. Részben a helyi IKV-k is kölünbözôek voltak abban a tekintetben, hogy milyen taktikát kövessenek az Egyesülettel szemben, s az IKV-k azért még mindig nagyon erôsek voltak. Nemigen lehetett ôket kényszeriteni. A leghatásosabb - ha nem is az egyetlen - eszköz a nyilvánosság volt. Ez azonban egy idô után veszitett hatékonyságából.

Probléma volt az is, hogy hiányoztak az anyagi-tárgyi feltételei egy nagyobb szervezet kiépitésének. Nem igazán tudtak alkalmazottakat megfizetni, a müködés saját forrásait nem sikerült megteremteni. Vagy állami vagy tanácsi támogatást próbáltak szerezni, a tagdijakat nagyon alacsonyan tartották. A tagdijakkal egyébként is probléma volt, mert belépéskor mindenki befizette, de késôbb már sokkal kevesebben. Akiknek az ügyét nem sikerült elintézni, gyakran elmaradt.

Az Egyesületnek egyébként egy elnöke s egy fôtitkára volt, mindkettô sokáig társadalmi munkában, térités nélkül dolgozott. Késôbb a fôtitkár fél- majd egész állásban végezte a munkát. Az elnököt és a fôtitkárt küldöttgyülés választotta, hasonlóképpen az elnökséghez. Az elnökség, illetve az elnök és a fôtitkár közötti munkamegosztás, ill. hatásköri megosztás szinte folytonos vita tárgya volt, a lefektetett alapelvektôl a gyakorlatban sokszor eltértek.

Hasonlóképpen nem volt tisztázott a csoportok és az Egyesület központja közötti  munkamegosztás sem. Hogy a helyi csoportok feladata a konkrét ügyek intézése, a konfliktusok kezelése, egy-egy bérlô érdekeinek a védelme és képviselete, a központé pedig egy általánosabb érdekvédelem, amely nem az ügyintézésre korlátozódik, hanem a törvénykezési, a rendeletkészitési, a koncepcióalkotási folyamatban kell résztvennie, ill. ezt a részvételt kell kiharcolnia, és igy képviselni a bérlôk érdekeit. Ez a probléma azonban már az Egyesület céljainak a változását is érintette, és sok tekintetben meg is osztotta az egyesület vezetését és a tagságot is.

A küldöttgyülést elvileg évente kellett összehivni, az elnökség természetesen ennél sokkal sürübben találkozott, de különbözô konfliktusok miatt elôfordult, hogy hónapokig nem hivták össze.

iv) Miért és hogyan maradt fenn a Lakásbérlôk Egyesülete?

v)  A siker szerepe

vi) A hivatal stratégiája

/A szempontok egy fejezetben való tárgyalása azért szükséges, mert ha nem lehet valamiféle idôrendet tartani, akkor a különbözô szálak tulságosan összebogozódnának./

Az Egyesület léte a külsô feltételeken kivül jelentôsen függött attôl, hogy mennyire tudnak eredményesek lenni, a kitüzött célokat meg tudják-e valósitani. Azaz hatékonyan és eredeményesen tudják-e  képviselni tagságukat az ingatlankezelôkkel és a tanácsi hivatalokkal szemben.

A megalakulás után nagyon jó sajtója volt az Egyesületnek. Az ujságokban, a rádióban szinte naponta jelentek meg hosszabb-rövidebb cikkek, riportok a bérlôk lehetetlen és kiszolgáltatott

helyzetérôl, a hivatalokkal szembeni viaskodásokról, mintegy a "jó" és a "rossz" párharcáról. A hatalmas sajtóvisszhang, és a nagyon hirtelen emelkedô taglétszám valamiféle gyors és látványos sikerrel kecsegtette a résztvevôket. A vezetôk természetesen azt is éreztek, hogy ezzel az elsô igazi sikerrel - vagyis a néhány ezres taglétszámmal - együtt óriási felelôsség is nehezedett rájuk. Meg kell felelniük a tagok elvárásainak, eredményt kell felmutatniuk. A legkézzelfoghatóbb eredményként pedig az elintézett ügyeket lehetett felmutatni. Olyan ügyeket, amelyekben a hivatalokat meghátrálásra sikerült kényszeriteni.

Kétségtelen tény, hogy az ingatlankezelôk és a tanácsok - ahol elsôsorban a müszaki és a lakásosztályokat érintette a probléma - lépéshátrányba kerültek. Hiszen igen tapasztaltak és edzettek voltak az egyedi konflitusok "kezelésében", nem voltak azoban felkészülve  a létüket megkérdôjelezô szervezett támadásra. Mindezidáig a hatalmukat igazán nem fenyegette semmi /legfeljebb olykor-olykor valaki/k/ "lebuktak", de alapvetôen nem változott soha semmi/.

Talán ennek is köszönhetôen a kezdeti idôszakban szép számmal akadtak /bár ennek valóságos nagyságrendjét nem sikerült kideriteni/ elintézett ügyek. Ugyanis a hivatal azzal próbált védekezni, hogy a felhozott ügyek esetiek, egy-egy ügyintézô hibájából fakadnak, de az egész rendszerre egyáltalán nem ez a jellemzô. Ahhoz, hogy ez az álláspont igazolható legyen, konkrét ügyeket bizony meg kellett oldani. Mégpedig a bérlô javára.

Ez volt egyik jellemzô taktika. A másik azon alapult, hogy a bérlônek nincs igaza. "Az "ügy" nem is igy történt, hanem ugy, a hivatal nem ezt csinálta, hanem azt, hogy a bérlônek nem is jár, amirôl azt gondolja, hogy jár neki, stb. A Lakásbérlôk Egyesülete pedig célt tévesztett, mert bérlôi érdekvédelemre lehet, hogy szükség van, de az másról szól. Hogy nem is igaz, hogy az ingatlankezelônek hatalma van, mert nincs, csak kötelezettsége, stb, stb." /l. errôl a volt VII.ker. Ingatlankezelô igazgatójával készült teljes interjut, itt most csak egy hosszabb idézet:/

    "Nekem volt módomban tanulmányozni a svéd bérlakás-     rendszert, ahol a bérbeadók és a bérlôk képviselete     egy igen fejlett formában müködik több évtizede. Itt     akkor ôk ugy léteztek /mármint a Lakásbérlôk Egyesü-   lete - megj./, hogy egy-két ember orditott minden marhaságot, hogy igy az IKV, meg ugy az IKV, de érdemi hatásuk meg szerepük nem volt, nem áll velük igazándiból senki szóba, és akkor kezdeményeztük mi, hogy alakitsuk ki a munkamódszerünket, ôk is az övékét, és közösen az együttmüködés formáit. ... el is kezdôdtek a megbeszélések, és nagy eredményre nem vezettek, mert az akkori Lakásbérlôk Egyesületének ezen kezdetleges formája szerintem tele volt olyan emberekkel, akik nem az érdekek együttmüködését akarták, hanem valami ellen akartak fellépni. Ilyen az IKV téma, meg tanácsi téma, ez olyan jó terület volt. ... Énnekem az volt a véleményem, hogy meg kellen különböztetni a demagógiát meg a valós dolgokat. ... Mi a demagógiával nem vagyunk hajlandók foglalkozni, meg idônk sincs rá. Ez egy átmeneti izére jó, hogy ötször megjelenik az ujságban, egy-két ujságiró felkapja ôket, de aztán, amikor lecseng, visszamegy dolgozni. Tehát ezzel nem hadakoztunk, nem irtunk válaszlevelet, én képviseltem leginkább, hogy hagyjuk a fenébe, mert értelme sincs hülyeségeken vitatkozni. ...  hogy mért volt elégedetlenség a bérlakásrendszerrel szemben? Nem azért, mert az IKV-val volt baj. Egy nagy nyavalyát. Azért, mert a bérlakásrendszer Magyarországon teljesen értelmetlen és rosszul szabályozott rendszer volt."

/Az IKV-k - a Gazdasági Kamara ingatlankezelô tagozatába bujva - sikeresen be is épültek a bérlakásrendszert is érintô, a lakásrendszer uj koncepcióját kidolgozó apparátusba, és nem sikertelenül képviselték az ingatlankezelôk érdekeit. A folyamatot a politikai rendszer átalakulása zavarta meg./

Létezett egy harmadik taktika is, ha ugy tetszik kifinomultabb, hogy: 'nagyon is elismerjük az érdekvédelem szükségességét, végre alakult egy ilyen szervezet, most már van kivel együttmüködni, hogy a hibákat, hiányosságokat kiküszöböljük, segitsük egymás munkáját a bérlôk érdekében' - ez volt a felszin. Mögötte a nagy semmittevés, és a hadállások védelme.    

Ezek a taktikák egy-egy helyi ingatlankezelô vállalat esetében  is keveredhettek, - s ezt jól reprezentálja az idézett interjurészlet - és fôleg idôben változtak. Mégis a hivataloknak kb. ez a három fô taktikája létezett.

A kezdeti idôkben mindenesetre voltak sikeresen elintézett esetek. Az Egyesület számára is körvonalazódott, hogy milyen módon, milyen infrastrukturát kiépitve tud a leghatékonyabban fellépni egy-egy konkrét ügyben. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez komolyabb pénzbe fog kerülni, s valahonnan forrásokat kell szerezni. A legkézenfekvôbb megoldásnak az tünt, hogy a taná-csoktól - konkrétan a Fôvárosi Tanácstól - kérjenek támogatást. Igy alakitottak ki egy  - elsôsorban a fôvárosban müködô - jog-segély szolgálatot. Azt próbálták elérni, hogy a bérlô maga in-tézze el az ügyeit - jogi és müszaki tanácsokkal felvértezve -, s az Egyesület, vagy annak központja, vagy valamilyen képviselôje csak a sikertelen esetekben lép közbe.

A belépô tagok ugyanis annyi problémás és elintézetlen, - és sokszor valóban felháboritó - ügyet "vittek be" az Egyesületbe, hogy elég gyorsan kiderült, ezzel nem tudnak megbirkózni. Ezt végezze el egy külön apparátus, erre biztositson pénzt a fôváros, hiszen az ô hibás müködésüknek a javitásáról van szó. Részben az attól való félelem, hogy elvesznek az elintézetlen ügyek dzsunge-lében, s egy idô után több lesz a kudarc, mint a siker, részben racionális okok is indokolták, hogy ujragondolják az Egyesület müködését, ujrafogalmazzák céljaikat.

Az egyesület céljainak ujragondolását nehezitették a vezetôségben kialakuló személyi ellentétek, de ezek az ellentétek, ill. a mögötte meghuzódó tényezôk is meglehetôsen összetettek, kuszák voltak. Egyrészük azzal volt kapcsolatos, hogy kinek milyen személyes aspirációi voltak az egyesülettel. A kezdeti szakaszban a sajtóban és a közvéleményben, a taglétszám emelkedésében megnyilvánuló sikerre lehetett épiteni, az egyesület épitkezését, alakitását össze lehetett kötni személyes pályák, karrierek  épitésével. Ugyanakkor valóban elkerülhetetlennek látszott, hogy egy ilyen nagyságu szervezetnek elôbb-utóbb szüksége lesz egy néhány fôs független apparátusra. Ebbôl a szempotból is kulcsszerepe lett a sajtónak, nem volt mindegy, hogy a vezetésen belül ki hányszor szerepel, mit nyilatkozik, kinek a véleménye jelenik meg, mint egyesületi megnyilatkozás.

Más volt a vezetôség különbözô tagjainak a véleménye az Egyesület jövôjérôl. Az alapitó elnök a taglétszám emelkedésén felbuzdulva a szervezetépités irányába ment volna. Már nemcsak a lakásbérlôk, hanem más csoportok érdekvédelmét is be akarta csatlakoztatni, s valamiféle szervezet-konglomerátumban gondolkodott. Egy másik vezetôségi tag a hivatásos érdekvédelem fele akarta vinni az Egyesületet, s az un. csip-csup ügyek helyett a hivatalokkal való tárgyálást preferálta, a bérlakás, ill. az egész lakásrendszer átalakitásának folyamatába akart bekapcsolódni. Mások azt gondolták, hogy nem lehet háttérbe szoritani az egyedi esetek megoldását, a nyilvánosság támogatásával látványossá tehetô harcot az ingatlankezelôkkel szemben, mert akkor eluszik a tagság, kell valamiféle egyensulyt tartani, mind a két fajta érdekvédelmi tevékenységre szükség van. Volt olyan nézet is, hogy az Egyesületnek be kell bizonyitania, hogy az állami tulajdonu bérházak elfogadható szinten karban tarthatók, sôt akár fel is ujithatók az adott lakbérszinvonalon, ha azt nem az IKV-k csinálják. Tehát azt kell elérni, hogy egyrészt megszünjön az IKV monopóliuma, másrészt a lakók kapják kezelésbe a házaikat. /Az un. önkormányzó lakásegyesületek gondolata végig megmaradt az

egyesületben, de megvalósitási kisérletei állandó kudarcba fulladtak./

Nem volt egyetértés atekinteben sem, hogy hogyan teremtsék meg a müködés anyagi feltételeit. Néhányan azt mondták, hogy nem lehet pénzt kérni azoktól, akikkel szemben érdeket képviselnek, akár a tanácsoktól, akár a kormányzattól, mert akkor megnô a korrumpálódás veszélye. Mig mások nem láttak igazán más lehetôséget, hiszen a tagdijak alacsonyak is voltak, rendszertelenek is voltak.

A konfliktus egy pontján lemondott az Egyesület fôtitkára, aki talán betölthetett volna valamiféle egyensulyozó szerepet, de aki nem vállalta fel, hogy egy poizicióharcba keveredjen /"...messze-menôen nem tudtam egyetérteni az SZ.M. egyesület szervezési és tervezési munkájával, és miután ô volt az alapitó, én nem voltam hajlandó, hogy marakodjunk, és látványosan verjük szét az Egyesületet."/

A fôtitkár lemondása után még inkább kiélzôdtek a konfliktusok. Ez a konfliktus egyre inkább két ember személyes harcává vált, az alapitó elnök - aki már 70 év körüli volt - és az uj fiatal fôtitkár harcává.

Közben egyre mélyült a politikai válság, egyre elkerülhetetlenebb volt a rendszerváltozás, ami az Egyesület életét is átpolitizálta. S bár az Egyesületet, mint ilyent távol tartották a politázálástól, a vezetôségen belüli személyes konfliktusokat megterhelte tagjainak különbözô politikai álláspontja. A régi, jó "elvtársi kapcsolatok" már kevésbé voltak hasznosak. Ezt tetézte az Egyesület elnökének - saját maga által bevallott - ĆVO-s multja, ami miatt egyre inkább háttérbe kellett volna vonulnia. Ehhez a visszavonuláshoz viszont nem volt megfelelô személyes bázisa, nem volt meg számára a háttérból való irányitás, a saját elképzelése megvalósitásának a lehetôsége. Igy végülis hosszu huzavona után lemondott, s alakitott egy uj szervezetet /Lakossági Érdekvédelmi Tömörülés néven/, ahova néhány vezetôségi tag követte.

Mindez kb. egy év alatt zajlott le az Egyesületben. Ezalatt az idô alatt nemcsak a politikában, de a lakásrendszerben is jelentôsebb változások indultak el, ill. gyorsultak fel. Elsôrban a bérlakásprivatizációra gondolunk.

A bérlakásprivatizáció részben azt eredényezte, hogy egyre nagyobb ütemben csökkent a nagyvárosokban a bérlakásállomány, s a megmaradó állomány strukturája a rosszabb minôségü, alacsonyabb szinvonalu lakások irányába tolódott el. Ennek a folyamatnak az erôsödése az Egyesület szemszögébôl két fontos következménnyel járt. Részben reálisan szembe kellett azzal nézniük, hogy egyszer csak elfogynak, vagy legalábbis alig maradnak bérlôk, akiknek az érdekeit védeni kell. Másrészt a megmaradó bérlakásokban azok a rétegek maradnak, akik mindig is kisebb eséllyel szervezôdnek meg, képesek érdekeiket képviselni. Ugyanakkor mind az eladásokért, mind az eladások folyamatában tapasztalt visszaélések miatt hol itt, hol ott alakultak kisebb-nagyobb érdekvédelmi/érdekérvényesitési csoportosulások.

Ez az a pont, ahol véleményünk szerint az egyik legfontosabb választás elôtt állt az Egyesület. A kérdés az volt, hogy megmaradjon-e a bérlakásban élôk érdekvédelmi szervezetének, vagy - engedve a nyomásnak - szélesitse-e bázisát, s felvállalja a privatizációban érdekelt bérlôcsoportok képviseletét. A saját tagságának egy nem jelentéktelen része tartozott ez utóbbi csoportba, s ugyanakkor valóban számtalan esetben felháboritó, sokszor törvénysértô módon történt egy-egy háznak a privatizálása.

Az Egyesület vezetésében a szakmai vélemény az volt, hogy egy nagyon rossz folyamat zajlik, s a bérlôk tulnyomó többsége rosszul jár, ha megveszi lakását. Ez egy mesterségesen, meghatározott önérdeket képviselôk által felkorbácsolt folyamat, amit igencsak erôsitettek a rossz történelmi tapasztalatok az állami tulajdonról. Ennek a véleménynek a nyilt felvállalása az adott helyzetben igen népszerütlen lett volna. Ugyanakkor konkrét érdekvédelmi feladatok adódtak.

Tulajdonképpen ugyanazokkal szemben kellet, ugyanazoknak az érdekeit képviselni, a szereplôk maradtak, csak már másképp hivták ôket. A tanácsokat önkormányzatoknak, az ingatlankezelôket privatizációs kft-knek, a bérlôk pedig ... hát már nemigen voltak bérlôk, de még nem is voltak tulajdonosok, éppen esetleg állampolgárnak lehetett hivni ôket.

Talán ugyis lehet fogalmazni, hogy a szervezet érdeke ütközött az eredeti célokkal. Részben az események sodrása, részben a fel nem vállalt népszerütlen szakmai vélemény, részben a szervezetre épitô személyes aspirációk az uj fajta érdekképviselet felvállalása irányába mozditották el az Egyesületet. Igy született meg 1990 ôszén az a közgyülési határozat, hogy az Egyesületet szövetséggé kell alakitani. Ehhez megkezdték átalakitani az Egyesületet is, az önállóbb egységek kiváltak, melyek, mint önálló szervezetek fejezték volna ki a szövetség megalakitásának a szándékát, ehhez csatlakozott volna néhány uj, fôleg vidéki csoport. Ekkor hivták vissza - személyesen az elnöki teendôkkel megbizott fôtitkár is - elnöki pozicióba az Egyesület elsô fôtitkárát, akit a tagság is, a vezetôség is elfogadott. Neki kellett volna, mint a Lakásbérlôk Egyesülete elnökének, - amely egyuttal a szövetségben a legnagyobb szervezet lett volna - a megalakitandó szövetség elnöki posztját is betölteni.

A szövetség megalakitása két menetben is kudarcot vallott végül, aminek a hátterérôl keveset tudunk. Valószinüleg a vidéki szervezetek még nem voltak olyan határozottak és elszántak, vagy a célzott szövetség nem tünt olyan átütônek, és talán még az elsô egy év konfliktusainak a hatása sem mult el, lehettek még hivei az elsô elnöknek. Az ujonnan megválasztott elnök ezért magának az Egyesületnek a megerôsödésére, és az érdekvédelmi munkára helyezte a hangsulyt. Elismerve azt, hogy magának az érdekvédelemnek két elkülönült tevékenységi területe van, a hivatásos érdekképviselet a kormányzattal és az önkormányzatokkal a lakásrendszer átlakitásában, és a konkrét ügyekben, egyedi vagy kisebb csoportok ügyeinek a képviselete. Az elôbbit kivánta meghagyni a fôtitkárnak, aki egyébként is azt a fajta érdekképviseletet preferálta, s már valamennyire bedolgozta magát, megvoltak a kapcsolatai. A másodikat pedig ô vállalta fel. Talán ennek hatására is, végül 1991 végén alakult meg a szövetség.

     "Hirtelen elkezdtek a korábbi szervezetek nyüzsögni,      nem a mieink, a vidékiek. Sorra jelentek meg a helyi önkormányzati koncepciók, az eladásokkal kapcsolatos rendeletek, és lassan ezek a vidéki szervezetek kezdik ugy érezni, hogy gyöngék az önkormányzattal szemben. ...      És elkezdték, hogy mért nem csináljuk meg a szövetséget? ... Akkor 9 szervezettel létrejött a szövetség, de sokkal egészségesebb módon, mint az eredeti. Ugyanis azok az önálló szervezetek jöttek, akik tôlünk függetlenek, és megmaradtunk mi, tehát nem kellett kiléptetni szervezeteket csak formálisan azért, hogy több tag legyen. ... A Szövetséget most már teljesen tudatosan ugy hoztuk létre, már nemcsak a lakásbérlô egyesületek hanem a Házkezelô Közösségek Szövetsége is. ... mert miután aláirták a szerzôdést és megvették a romokat, ... most szaladgálnak, mint pók a falon, hogy ki az, aki segit.      Miután ôk bérlôként ismerték és igénybevették az Egyesületet, világos, hogy odamennek elôször. Ostobaság, meg igazságtalanság lenne azt mondani, hogy ja kérem itt a bérlôk érdekeit védjük. ... De mi el akartuk kerülni a      tulajdonos szót, a társasházat, és ezért fogalmaztunk ugy, hogy házkezelô szervezetek. Egyértelmüen a szaporodó taglétszám, vidéken különösen az uj tulajdonosokból áll."

vii) A hivatal stratégiájának változása és a követelések átalakulása

A másik vonalon, pontosabban az Egyesület fôtitkárának a részvételével folyt az un. hivatásos érdekvédelem. Közelebbrôl nézve, nem igazán különbözött a Kádár rendszerben kialakult érdekvédelemnek attól a formájától, amikoris a nyilvánosság kizárásával, zárt ajtók mögött folyik egy alkudozás, miközben a személyes érdekek és motivációk jócskán keverednek a szervezetével.

A kormányzati szervekkel való kapcsolat kialakitása még az un. politikai rendszerváltás elôtt elkezdôdött. A cél az volt, hogy az Egyesület vegyen részt a lakáskoncepció kialakitásában, érje el, hogy mint jelentôs érdekvédelmi szervezetet meg kelljen hivni, a véleményét figyelembe kelljen venni, próbálja meg befolyásolni a kialakitandó uj lakásrendszert.

A folyamat nem választható el, attól, hogy az egyesület fôtitkára - aki eredeti foglalkozását tekintve mérnök, és egy határozott, ambiciózus fiatalember - egyre szorosabbra kötötte a személyes, szakmai karrierjét a szervezet épitésével. Alapitótagként, "társadalmi munkában" elnökségi tag, a müszaki bizottság vezetôje, majd kb háromnegyed  év elteltével fôtitkár, még mindig társadalmi munkában. 1990 nyarától kap költségtéritést. Az év ôszétôl nincs elnöke ez Egyesületnek. 1991 áprilisától - amikor a közgyülés megválasztotta az uj elnöknek a régi fôtitkárt - félállásban dolgozik, majd 1992. áprilistól teljes állásban.

Ugyanakkor a szervezet müködésének anyagi feltételei nagyon hullámzóak voltak, évrôl évre bizonytalan volt, hogy honnan tudják elôteremteni a szükséges forrásokat. Volt mikor a fôváros támogatta az Egyesületet /még a Fôvárosi Tanács/, késôbb részben a Parlament által a társadalmi szrvezeteknek juttatott támogatásokból részesedtek, olykor a kormányzati szervektôl sikerült pénzt szerezni, különbözô szakértôi munkákat rendeltek az Egyesülettôl. Majd miután sikerült szorosabb kapcsolatot kialakitani a lakásbérlôk nemzetközi szövetségével, valamint a svéd szervezettel, tôlük is kaptak némi támogatást. De 92-ben már pl. a P.I.C. nevezetü angol szervezetnek is végeztek munkát.

Mindezekkel együtt a kormányzati szervekkel való együttmüködés módját több tényezô motiválta. A fôtitkár fontosnak tartotta a jó kapcsolatot, részben mert azt gondolta, azt mondta, hogy az a feltétele, hogy eredményesek legyenek a koncepció alakitásában, részben személyesen is jó kapcsolatban volt a Népjóléti Minisztérium által megbizott felelôs miniszteri biztossal.

Két dolgot szeretett volna elérni. Egyrészt, a megfelelô kormányzati körökben szakmailag tekintélye legyen, hogy kikerülhetetlen legyen, mint a legnagyobb érdekvédelmi szervezet képviselôje, másrészt hogy ezáltal biztositsa egyuttal a müködés pénzügyi feltételeit.

Az ily módon összekuszált viszonyoknak az lett az egyik  következménye, hogy részben csökkent a kritika éle, sokkal kevésbé használták fel a nyilvánosságot arra, hogy akár a koncepciókészités tétova folyamatának egy-egy megtorpanásáról, akár különbözô nézetek, érdekek konfliktusáról tájékoztassák a közvéleményt. Hiszen ezt nem lehetett elvárni a felelôs kormányzati szervezetektôl. Másrészt megváltozott a kritika iránya. Elsôsorban azokra a lépésekre helyezôdött a hangsuly, amik a Parlamenten multak /l. pl. a Lakáshivatal felállitásának meg nem szavazása/, és amik az önkormányzatokon multak. A kormányzat ténykedésére vonatkozó kritika pedig csökkent, és általánosságokat tartalmazott. Ugyanakkor nem merték felhasználni a nyilvánosságot arra, hogy számonkérjék a kormányzattól, hogy bizonyos vállalt kötelezettségeinek nem tesz eleget, hogy pl. nem hivja össze a Lakossági Érdekegyeztetô Tanácsot. Ezekben a helyzetekben azt mérlegelték, hogy a kialakult jó viszonyt nem veszélyezteti-e egy-egy ilyen lépés. Ez is lehetett az alapja, hogy a fôtitkárt sokszor a kormányzati pártok hivének tekintették.

Ennek a stratégiának több következménye volt, de ezek számbavétele is tulfesziti e tanulmány kereteit,. A legfontosabb talán az, hogy "vigyázni kellett", hogy mi jelenik meg a sajtóban, ezért  a sajtót leginkább a fôtitkár szerette kézben tartani, ô nyilatkozott szinte mindig. Ebbôl is több személyes konfliktus keletkezett egyesületen belül. A fôtitkár nem az Egyesület véleményét mondta el, hanem a sajátját, stb.

A másik következménye pedig az lett, hogy mint érdekvédelmi szervezetet és mint szakértôi szervezetet is valójában lesöpörték. Amikoris a kormányzaton belüli hatalmi harcok eredményeként /ami részben a régi bürokrácia szakértôinek és az uj politikai rezsim kinevezett szakértônek a harca is volt, másrészt bizonyos érdekcsoportok meg akarták kaparintani a döntést, hogy saját gazdasági érdekeiknek megfelelôen befolyásolják a törvénykezési folyamatot/ a lakáskoncepciót alakitó döntések a Népjóléti Minisztériumból a Belügyminisztériumba kerültek, a Lakásbérlôk Egyesületét - ha formálisan nem is, de ténylegesen - nem tekintették partnernek.  

A tul szoros és tul jóra sikeredett kapcsolat a kormányzati szervekkel, ill. annak egy csoportjával azt eredményezte, hogy a a Lakásbérlôk Egyesülete minden befolyását elveszitette a bérlakásrendszert alapjaiban megváltoztatni kivánó elképzelésekre. Ez is egyik oka volt azoknak a konfliktusoknak, amelyek 1992 nyarán-ôszén szétfeszitették az Egyesületet.

Lényegesen megváltozott a helyi szervezetek, csoportok és a helyi hivatalok viszonya is. Már azokban a kerületekben - és itt elsôsorban fôvárosi tapasztalataink vannak -, ahol egyáltalán  müködtek csoportok, és kialakult valamilyen viszony köztük és az ingatlankezelôk ill. a tanácsok között. Néhány kerületben /pl. a VI, VII, XI./ a helyi csoportok vezetôi ,vagy aktivabb tagjai közül valaki az önkormányzati választásokon bekerült a képviselô testületekbe, vagy a megválasztott képviselôtestületek hivták be ôket a megfelelô bizottságokba szakértôként. Ezekben az esetekben tevékenységük hatékonysága, eredményessége semmiben sem különbözött a többi képviselôétôl.

A bérlakások privatizációja körül folyó harc nemcsak az önkormányzati képviselô testületeket, a Lakásbérlôk Egyesületének helyi csoportjait is megosztotta, s egyuttal eltolódott az érdekvédelmi tevékenység sulypontja is. Az ingatlankezelô vállalatok átalakitása, mint egy fontos választási cél is, hivatalosan is az uj testületek és az uj polgármesteri hivatalok feladata lett. Az, hogy ebben szakértôként részt vettek-e a lakásbérlôk képviselôi vagy sem, a helyi erôviszonyoktól függött. Inkább résztvettek, mint nem. Csakhogy az IKV-k tul nagy falat voltak, s az uj önkormányzatok torkán is megakadtak. / Az szintén egy külön vizsgálódást és tanulmányt érdemelne, hogy hogyan és miért nem sikerült megbirkózni ezekkel a vállalatokkal./

A helyi cspoportok tevékenységének sulypontja is a privatizációs rendeletek kialakitására és az akörüli csatározásokra helyezôdött. Mivel az Egyesületnek magának nem volt markáns és felvállalt véleménye a privatizációval kapcsolatban, igy a helyi csoportok meglehetôsen tarka képet mutattak ebbôl a szempontból. Kicsit sarkitva fogalmazva néhány helyi vezetô saját/magán véleménye, a bérlakáseladásokkal kapcsolatos aggályai vagy érdekeltsége, a konfliktus felvállalása vagy fel nem vállalása alakitotta egy-egy csoport stratégiáját, és osztototta meg esetleg magát a csoportot.

S bár tulzás lenne azt állitani, hogy a hivatal stratégiája ekkor     a "bevonás", bekapcsolás lett volna - hiszen nem igazán volt a hivatalnak, a bürökráciának sem kigondolt stratégiája - az eredmény mégiscsak ez lett. Pontosabban még ennél is kuszább, mert valójában a megosztott képviselôi testületek valamelyik részébe vonódtak be.

Pillanatnyilag, 1993. októberében a Lakásbérlôk Egyesületének a létezése és a szerepe is teljesen bizonytalan. Az év nyarán elfogadott bérlakásokra vonatkozó törvény magát a bérlakás-rendszert szünteti meg, vagy szükiti egy vékony szociális bérlakásállományra. De az ezekben lakó bérlôk érdekeit biztosan nem ez az Egyesület fogja felvállani, - ha valaki egyáltalán ezt fel kivánja vállalni.

A privatizált lakásokban maradó uj tulajdonosoknak rövid távon biztos megoldhatatlan problémáik lesznek/vannak. Hogy ezek a problémák /elmaradt felujitások, magas fenntartási költségek, társasházi müködés, stb/, s ezek a helyzetek milyen megoldásokat szülnek, az ma még elég nehezen látható, s az is, hogy kikkel szemben kell képviselni az ô érdekeiket.  

                               *

C. HAJLÉKTALANÜGYI KEZDEMÉNYEZÉSEK

Tanulmányunk nem fogja át az 1993-ig létrejött hajléktalanokkal foglalkozó civil szervezetek teljes körét - szerencsére ezek ma

már nem kevesen vannak -, de a fontosabb tipusokról, a jelentô-sebb szervezetekrôl, ha csak az emlités szintjén is,de szô lesz.

Részletesebben a SZETA-t, a Menhely Alapitványt, a Tinédzsereket Támogató Egyesületet, és a Magyarországi Máltai Szeretetszolgála-tot mutatjuk be. Ezeken kivül azonban még feltétlenül meg kell emliteni néhányát.

UJCSAKô

Az elsô, és talán legfontosabb hiányunk az Ujpesti Családsegitô Központ /UJCSAKÖ/. Az UJCSAKÖ vezetôje a 70-es évek második felétôl dolgozik a szociális szférában. Talán nem tulzás, ha a szakma "fenegyerekeként" tartják számon. Ennek részben alapja egy folyamatos innovativ tevékenység - amelyek egy része hol átmenetileg, hol tartósan beépült a szakmába. Másik oka a hivatalokkal való állandó harc és konfliktus, amelyet részben ez az erôs innovativ tevékenység, részben különbözô marginális helyzetü csoportok /pl. önkényes lakásfoglalók/ védelme, részben a bürokráciák és a hivatalos intézményrendszer merevsége és intoleranciája, és részben személyiségbeli okok magyaráznak. Pillanatnyilag mindenesetre ez a csoport, ill. maga a vezetô egy ellehetetlenült helyzetben próbál kikecmeregni egy nagyobb válságból, s nem látszik még, hogy ez milyen irányba sikerül.

A 80-as évek második felében elôször az un. látens hajléktalan helyzetek fokozatos fölszámolása, illetve a nagy zárt intézményekbôl kikerülôk (állami gondozás, börtön) ellátatlansága következtében kezdett nagyobb méretekben megjelenni a hajléktalanság. Ekkor ez jellemzôen az egyedülálló férfiakra "korlátozódott". Az állami szociálpolitika intézményei egyáltalán semmilyen eszközzel nem rendelkeztek erre a krizis-helyzetre vonatkozóan, nem tudtak reagálni erre az uj kihivásra, sôt nem is vettek ekkor még tudomást errôl. Ebben az esetben is - a SZETA-hoz hasonlóan - elôször egy nagyon szük professzionális csoport szervezôdött - a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság -, elsôsorban annak érdekében, hogy a nyilvánosság elé vigye a prob-lémát, folyamatosan jelentéseket tegyen közzé annak létezésérôl, alakulásáról.

HAJLÉKTALANOKÉRT TÁRSADALMI BIZOTTSÁG

A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság egy akció eredményeként született meg, alapitói elsôsorban szakemberek /a hivatalos szociálpolitikában dolgozó, de azzal állandó konfliktusban élôk, ill. elméleti szakember, külsô aktivisták és egy hajléktalan/. Utóbbi, hajléktalan személy adta meg a végsô lökést egy valamilyen érdekvédô szervezet létrehozására, azzal hogy szinte egymaga tiltakozó mozgalmat kezdeményezett egy fôvárosi tanácsi intézkedés, az átmeneti szállók lakbéremelése ellen. A bizottság kb. egy évig müködött aktivan, majd az 1989 évi hajléktalan tüntetésben vitt közvetitô és érdekvédô szerepe után tevékenysége fokozatason megszünt, tagjai a különbözô szervezetekben, vagy politikussá válva folytatták ilyen irányu tevékenységüket.

A hajléktalanokkal foglalkozó szervezetek között az egyik legfontosabb különbség, hogy milyen fokban tudják és/vagy akarják függetlenségüket a bürokráciától és hatalomtól megôrizni, vállalva vagy nem vállalva az ezzel járó létbizonytalanságot.

1. A SZETA - a Szegényeket Támogató Alap  

Elôre kellett volna bocsájtanunk, hogy a II. világháboru után 40 éven keresztül müködô politikai rendszer egy - nem véletlenül - túlpolitizált rendszer volt, melyben a mindennapi élet számtalan apró mozzanata direkt politikai jelentést implikált, s fokozottan érvényes ez a szervezôdésekre. Ugyan ezt az aspektust mi most nem részletezzük, de háttérinformációként tudnunk kell róla a törté-nések megértése érdekében.

A Szeta is, és a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, ill. a Menhely Alapitvány létrejötte a magyar politikai-társadalmi történelem egy-egy fordulópontjához kapcsolódik.

i) Miért és hogyan jött létre az adott társadalmi körülmények között?

A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) 1979 legvégén jött létre, négy évvel a lengyel munkásokat segítô KOR születését követôen, néhány héttel a magyar Demokratikus Ellenzék megszervezôdésének elsô akciója - a prágai Chartásokkal való szolidaritási aláírás-gyüjtés - után, tíz hónappal a történelmi gdanski sztrájkok kitörése elôtt. Ahogy az egyik alapító mondja:

"Még az aláírásgyüjtés lendületében összehívtunk egy többé-kevésbé ötletszerü kis gyülekezetet. Miután majdnem tíz év alatt semmi eredményt nem sikerült elérni az állami szerveknek benyúj-

tott javaslatainkkal, próbáljuk a társadalmat,a közvéleményt moz-gosítani a szegények érdekében! ... Ugy gondoltuk, a legelnyomot-tabb, legkizsákmányoltabb rétegek melletti egyéni elkötelezett-ségünk mögé most felsorakoztathatjuk mások segítôkészségét és talán elkötelezettségét is. Jelentôsen megnöveljük azt az érdek-védelmi tevékenységet, amit eddig is folytattunk, bár továbbra is csak néhány családon tudunk segíteni. ...Fel akartuk hívni rá a figyelmet, hogy a hivatalos állítások dacára a hagyományos sze-génység tovább él a mai magyar társadalomban. Hogy még ma is hatalmas tömegeket érint, és valaminek történnie kell, mert a hivatali rutinra alapozó állami szociálpolitika nem mutat a megoldás irányába." /részlet egy interjuból, Beszélô 1985./  

A SZETA eredetileg nem egy új szociális jelenségre válaszként szervezôdött, mint inkább arra, hogy a folyamatosan meglévô, de a nyilvánosság és az intézmények müködésébôl kizárt szegénységre felhívja a figyelmet. Létrejöttéhez is inkább a részben említett politikai események, akciók adták az utólsó impulzust. Az alapí-tók elsôsorban szociálisan (s csak kevésbé politikailag) kritikus független értelmiségiek (szociológusok, jogászok, tanárok). A ka-ritatív és a politikai elem összekeveredését erôsítette, hogy a SZETA "úttörô" feladatot is ellátott. Olyan társadalmi környezet-ben született, ahol ilyen alternatív szervezetek még szinte

egyáltalán nem léteztek. (Tudnunk kell, hogy ekkor még nem volt Egyesülési Törvény sem a magyar jogrendszerben.)

ii) Miért és hogyan maradt fenn a szervezôdés?

A SZETA tevékenységének - pénz- és ruhaadományok gyüjtése, szoli-daritási akciók szervezése, a hozzá forduló szegények ügyeinek intézése, támogatása - alakulását is elsôsorban az elmúlt két évtized politikai változásai befolyásolták. Az indulást követô igen aktív két-három évet követôen - a lengyel Szolidaritás-mozgalom elbukása után - hosszu, csendesebb évek következtek, amikor a szervezet müködése fokozatosan beszükült, majd a totali-tariánus rendszer bukását (1990) megelôzô idôszakban immár új aktivistákkal megerôsödve újra megnôtt a szervezet aktivitása. Ennek az eredményeként jött létre a SZETA Kivert Anyák Otthona, melyrôl a továbbiakban szólunk.

A SZETA Kivert Anyák Otthona megalapítását közvetlenül nem elôzte meg semmilyen mozgalmi akció. Itt egy már létezô alternatív szer-vezet próbált meg válaszolni egy speciális szociális krízis-prob-lémára. Ilymódon a Kivert Anyák Otthona, bár önálló életet élô, önálló kezdeményezés, háttérként mégis mindig ott van a SZETA-szervezet, amely fennmaradását, müködését biztosítja. A Kivert Anyák Otthonában - mely egy megvásárolt nagyobb családi ház - egyszerre kb. egy tucat töredék család (anya gyerekeivel) élhet hosszabb-rövidebb ideig. Ezek a nôk vagy egy-egy nagyobb családi

veszekedést követôen menekülnek az utcára, vagy már el is akarnak válni férjüktôl, s veszélyes lenne számukra otthon maradni, vagy ugy szültek gyereket, hogy nincs lakásuk, többen közülük hozzá-tartozó nélküli volt állami gondozottak. E krízis-szituációban keresik fel a SZETA segítô irodáját, s az ottani szociális mun-kásokon keresztül juthatnak szálláshoz az Otthonban. Mivel ilyen Otthon egész Budapesten több nem müködik, ezért gyakran más szer-vezetek keresik meg a SZETA-t, hogy segítsenek elhelyezni az ilyen helyzetbe került hozzájuk forduló anyákat.

Az ideiglenes szállás biztosításán túl a Kivert Anyák Otthona el-lát reszocializálási funkciókat is: az anyák - jellemzôen egymás-tól - eltanulják a kisgyerekek gondozásának rutinjait, a gyerek-nevelés készségeit, a SZETA aktivistái megpróbálják rendezni csa-ládi krizis-helyzetüket. A SZETA biztosítja az Otthon számára, hogy ott az anyák, az anyák csoportja önálló életet élhessen, lényegében nem avatkozik bele erôszakosan életük Házon belüli szervezésébe. Egy szociális munkás jár rendszeresn az Otthonba, hogy a szociális, családi etc. ügyek intézésében segítsen, segít-sen a munkavállalásban, a gyerekek iskolai, óvodai elhelyezésé-ben.

Jellemzô, hogy ez a szociális segítô itt is elôször egy szakkép-zetlen SZETA-aktivista volt, aki maga is korábban kliensként for-dult a SZETA-hoz, s maga is az Otthonban élô anyákhoz hasonló helyzetben volt. Ilyen kliensi közremüködés a segítésben, fenn-tartásban a Menhely Alapítvány esetében is többször elôfordul. Néhány fontos, sikeres ilyen reszocializációs kisérlet mellett többször kudarcba fullad ez a fajta megoldás. Ebben az esetben is e probléma-csoportból jövô laikus segítô végül maga mondott nemet, mert félt, hogy "visszacsúszik" a kliensek élethelyzetébe, ahelyett, hogy elôrelépne. Igy ma már egy szakképzett szociális munkás jár ki az Otthonba, tartja a kapcsolatot az anyákkal. Ezen az egy segítôn túl a SZETA csak esetenként vesz részt az Otthon életében.

A 80-as évek második felétôl, amióta megszaporodtak a szociális célu alternatív kezdeményezések, az egyik legfontosabb kérdésük az ilyen csoportoknak, hogy hogyan jussanak forrásokhoz, mely lehetôvé teszi müködésüket. Az elsô idôszakban jellemzô volt, hogy igen kis pénzösszegbôl gazdálkodtak e szervezetek, fôállásu alkalmazottuk többnyire nem volt, vagy legfeljebb 1-2 adminiszt-rativ dolgozó, a pénzt jótékonysági rendezvényeken, gyüjtési ak-ciókon gyüjtötték össze (igy müködött a SZETA is), s az összeget lényegében teljes egészében az adott célra (betegek, szegények, speciális hátrányos helyzetben lévôk támogatása) fordították.

Az elmúlt egy-két évben azonban - részben az uj gazdasági szereplôk megjelenése, részben az adózási rendszer következtében - elterjedtebbé vált, hogy a különbözô bankok, nagyobb vállalkozók is készek a hozzájuk forduló kezdeményezéseket nagyobb mértékben támogatni, ezzel is növelve good willjüket. Ugyanakkor lassan megindult az állami, kormányzati és önkormányzati szektor szemléletváltozása is, nagyobb pénzügyi alapokat, vagy továbbfinanszírozó alapítványokat hoznak létre, melyekbôl pályázatok útján lehet támogatáshoz jutni.

A SZETA eredendôen nem-hivatalos , nem-állami finanszírozásra épül (emlékezzünk létrejötte körülményeire). Ez igen jelentôs mértékben korlátozta a rendelkezésére álló forrásokat. Segítô irodát, tiszteletdijasokat is csak azóta tud fenntartani, hogy un. nem-állami pénzalapok létrejöttek a  banki, vállalkozói szektorban, illetve néhány külföldi forrás is megjelent. Az ezekre épülô finanszírozás lényegében a teljes függetlenséget jelenti számára, mivel ezek a magánalapok konkrét elvárásokkal csak a legritkább esetben lépnek fel. Olyan problémák azonban ebben a formában is jelentkeznek, hogy például a SZETA-nak az a tevékenysége, mellyel az un. önkényes lakásfoglalókat védelmezi/-támogatja visszariaszt jelentôs pénztulajdonosokat az ilyen non-konform tevékenységet végzôk támogatásától. (De ha a TBC-s gyere-kek segítésének keresztelik el ugyanezt a tevékenységet, akkor támogatásról is inkább lehet szó...)

A SZETA alapitóinak egy része a rendszerváltáskor politikai szerepet vállalt, vagy az Országgyülésben, vagy az önkormányzatokban, de a szociális munkás-képzésben is részt vesznek. Valamilyen formában többségük mindmáig kapcsolatban van a szervezettel.

iii) Hogyan müködik a szervezet csoportként?

     Miért vesznek részt benne az emberek?

A SZETA maga is több segítô bázist alakított ki az elmúlt években az országban. Központjuk a fôvárosban van, ahol az eredeti csoport müködik. A korábbi szervezôdés lényegesen meg-változott mára. A megalapításkor, s az azt követô években egy változó létszámú, szük (5-25 fô), igen aktiv értelmiségi csapat alkotta a szervezet magját, mely viszonylag igen tág értelmiségi, vállalkozói körben folytatott gyüjtéseket, mely önmaga is a fi-gyelemfelhívás, szolidaritásvállalás fontos része volt. Mára e szük aktivista csoport egy része alkotja a SZETA Alapítvány ku-ratóriumát, mely müködteti a központi SZETA irodát. A kuratórium

testületként közvetlenül nem vesz részt már a tényleges minden-napi müködtetésben, egy-egy tagja azonban máig esetenként közre-müködik a szociális segítôi munkában. A központi iroda itt is - kisebb létszámmal (5-10 fô), de a Menhely Alapítványhoz hasonlóan - részben fôállásuakból, részállásuakból, aktivistákból áll, ve-gyesen szakképzettek, vagy teljesen laikusok. Az aktivistákat részben a szervezet kivívott jó híre vonza ide, részben az állami szociálpolitikától merôben eltérô módszerek, emberi kapcsolatok jelentenek vonzó erôt, de "aktivista toborzó" szakmai tanfolya-mokat is szervez a szervezet, hogy a szabadidôvel rendelkezô munkanélküliek, nyugdijasok, diákok kedvet kapjanak a részvétel-hez. Az segítô központ légköre, müködési módja itt is dominánsan a közvetlen emberi kapcsolatokra, s nem a bürokratikus munkameg-osztásra épül.

iv) Hogyan éri el a szervezôdés céljait?

A szervezet számára folyamatos feladat a megmaradás feltételeinek pénzügyi biztositása. Ez különbözô intezitással, sikerekkel és kudarcokkal, de ezidáig sikerült.

Sikernek - fennmaradáson tul - egy-egy akció /vásár, pénzgyüjtô programok/, és a hivatalokkal szembeni érdekvédelem egy-egy eredménye számit.

Határozottan jó a kapcsolatuk a sajtó meghatározott részével /talán függetlenkét, vagy szociálisan érzékenyként lehet definiálni/.

v) A hivatalok stratégiái

Rendkivül konfliktusos a viszonyuk az önkormányzati és az orszá-gos szintü bürokrácával. Helyi szinten ez náluk is mindig kapcso-lódik problémás, marginalizált csoportok védelméhez. Országos in-tézményekkel szemben kicsit bonyolultabb a helyzet. Talán ugy foglalható össze, hogy nehezen sikerül a hatalom egy-egy birtoko-sáról alkotott személyes véleményüktôl függetlenül kezelni a szervezet intézményes kapcsolatait.

Az önkormányzatok alapvetôen elutasitják a SZETA-t és nem szivesen állnak szóba velük. A Népjóléti Minisztérium pedig - bár az én véleményem szerint "szive szerint" egy fillért nem adna a SZETA-nak, de - ezt politikai okokból nem meri felvállalni.

Egészen más a helyzet a Fôvárosi Önkormányzattal, ahol részben szakmailag, részben emberileg közelebb állnak egymáshoz. Ugyan-akkor a fôvárosnak más a stratégiája a civil kezdeményezésekkel.

2. A MENHELY ALAPÍTVÁNY

i) Miért és hogyan jött létre az adott társadalmi körülmények között?

A másik, általunk vizsgált szervezet, a Menhely Alapítvány létre-jötte több ponton lényegesen eltér a SZETA-étól. A Menhely Alapítvány az 1990-es un. politikai rendszerváltást közvetlenül megelôzôen szervezôdött, jogilag legális formában (alapítványként), létrejöttében a professzionális értelmiségiek mellett fontos szerepük volt maguknak az érintetteknek (a hajléktalanoknak), szüken célorientált kezdeményezés, ugyanakkor egy merôben új és elementáris szociális krizis-jelenség, a hajléktalanság megjelenésének hatására szervezôdött.

A szegénységhez hasonlóan a hajléktalanságról sem szabadott be-szélni, írni az elmúlt 40 év alatt. A szegények tömege azonban viszonylagos idôbeli állandóságot mutat - a hazai kutatók szerint kb. a népesség 15 %-át teszik ki, vagyis számuk kb. 1,5 millió fô, ez csak a legutóbbi idôben nôtt meg a szakértôi becslések szerint 2-2,5 millió fôre -, összetételük mutatott lényeges vál-tozásokat. A hajléktalanság - illetve az effektív munkanélküli-ség, melyrôl még szólunk - ezen belül egy lényegében merôben új jelenség volt. Hajléktalan személyek korábban is voltak, azonban tömeges krizis-jelenséggé csak az elmúlt években vált ez a margi-nalizált állapot.

Az effektív hajléktalan állapotot, amikor valaki az utcán, pá-lyaudvarokon alszik, legfeljebb egy hajléktalanok számára fenn-tartott menhelyen tudja meghúzni magát, igen gyakran a látens hajléktalanság állapota elôzi meg, amikor állami gondozásban, börtönben, elmegyógyintézetben, munkásszállón - tehát un. intéz-ményi otthonokban - tartózkodik valaki, vagy albérlô, az ismerô-seinél lakik bizonytalan, rövidebb ideig.

1989 végén fordulat következett be a hajléktalanság kezelésében. Ehhez tudnunk kell, hogy a 80-as évtized utolsó éveiben - már a kibontakozó gazdasági-társadalmi válság következtében, a régi rendszer bukásához, az uj, demokratikusabb politikai beren-dezkedés megszületéséhez közeledve - egyrészt egyre több alter-natív kezdeményezés született a civil társadalomban (környezet-védelmi mozgalmak, betegcsoportokat segitô egyesületek, érdek-

védelmi csoportok, független szakszervezetek etc.), másrészt - ami a hajléktalanokat is közvetlenül érintette - csökkent a direkt rendôrségi represszió, azt lehet mondani, hogy a rendôrség visszahúzódott a közterületekrôl. Mindez azzal járt, hogy a váro-sokban, különösen a 2 millió lakossal rendelkezô fôvárosban na-gyobb hajléktalan csoportok jelentek meg a nyilvános tereken, s amikor 1989 végén emiatt a fôbb pályaudvarokat be akarták zárni éjszakára, ezek a csoportok látványos ülôdemonstációba kezdtek. Céljuk a közterek további szabad használata, illetve a lakáshoz jutás, vagy legalább valamilyen elfogadható szálláshoz jutás volt. Akciójuk az említett professzionális szervezetek (SZETA, Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság) támogatását is elnyerte, s valóban meg is nyílt a II. világháboru utáni elsô hajléktalan menhely. Ekkor, s részben e menhely fenntartására, részben a hajléktalanok további támogatására jött létre - az említett szervezetek és néhány más alternatív szociális szervezôdés aktivistái részvételével - a Menhely Alapítvány.

ii) Hogyan müködik a szervezet csoportként?

    Miért vesznek részt benne az emberek?

A Menhely Alapítvány, tehát  a hajléktalan csoportok spontán demonstrációját követôen jött létre. Formálisan öt különbözô alternatív szociális szervezet alapította, informálisan azonban az a néhány aktivista, akik résztvettek a hajléktalanok demonstrációjának támogatásában, az elsô menhely megszerzésében, berendezésében, müködtetésében. A marginalizált hajléktalan cso-portok jellemzôen viszonylag marginalizált segítôkre találtak. De ezek között már találunk néhány szociális munkást is, szocioló-gust, pedagógust, háziasszonyt, elvált anyát, helyüket keresô fiatalokat etc.

Kezdetben a szervezet pusztán ahhoz kellett, hogy jogilag megne-vezhetô legyen valami, egy szervezet, ami felelôsséget vállal a menhelyként megkapott leromlott épületért, s ahova folyósítani lehet azt az összeget, amely a menhely fenntartásához szükséges. A menhelyet az aktivisták és a beköltözô mintegy 50 hajléktalan közösen rendezték be, s a hajléktalanok egyénileg is és a rend-szeres lakógyüléseken keresztül is aktívan résztvettek a dönté-sekben, az irányításban. A formális alapítók szerepe továbbra is formális maradt, lényegében nem vettek részt az eseményekben. A professzionális stáb (lényegében képzetlen szociális munkások)

egy ideig szolidaritásból, a helyzet szívóhatására maradt, vett részt a menhely fenntartásában, a hajléktalanok segítésében. Néhány hónap után ugyanezt tették némi tiszteletdíj ellenében, majd egy részük fôállásu munkahelyévé vált a Menhely Alapítvány, egy részük részmunkaidôs fizetést kapott. Számuk egy-egy idôben kb. 20 fô, kezdetben inkább kevesebb, késôbb fokozatosan több.

A szervezet fokozatosan differenciálódott, ujabb és ujabb ele-mekkel gazdagodott. A menhely mellett - éppen a hajléktalanság hirtelen tömegessé válása miatt - az Alapítvány megnyitotta a Hajléktalanokat Segitô Irodát, ahol minden hozzájuk forduló hajléktalan szociális ügyeit intézik, pénzbeli és egyéb támo-gatását végzik napi cca. 100 fôs ügyfélforgalommal. Létrehozták a Hajléktalanok Gondozási Központját, ahol személyes segítséget kapnak azok, akik intenziv szociális munkás segitséggel margi-nalizált helyzetükbôl kivezethetôk. Utcai szociális munkás cso-portot szerveztek, hogy azokat is megtalálják a támogatásokkal, akik nem keresik föl az Alapítványt. Ma már továbbképzést is tartanak azoknak az új szervezeteknek az aktivistái, szociális munkásai számára, amelyek szintén hajléktalanokkal kezdtek el foglalkozni.

Mindez azt jelentette, hogy a kezdeti kis aktivista csapat meg-nôtt (ma kb. 35 fô) és a különbözô tevékenységek mentén kisebb alcsapatokra tagolódott. Minden ilyen egységnek van egy vezetôje, s az egészet is egy vezetô fogja össze, koordinálja. Ö az alapít-ványban dolgozók munkáltatója, az ô munkáltatója pedig az Alapít-vány kuratóriuma, amely az alapitó szervezetek képviselôibôl áll. Mindez egy tipikus hierarchikus szervezet képét mutatja, a való-ságos müködés azonban ettôl eltér.

Az egyik legfontosabb eltérés, hogy maga az Alapitvány lényegében szervezetileg teljesen független, semmilyen állami, vagy más nagy rendszernek nincsen alárendelve. Ez igen nagy játékteret jelent a mindennapi müködésben, lényegében a többi szervezetnél gyorsabb alkalmazkodóképességet, reakciókészséget az uj és uj kihivásokra. (Ezeknek nincs szervezeti "csak" finanszírozási korlátja.) Ezt tükrözi a gyors tevékenységbeli differenciálódás is. Másik elté-rés, hogy a létrejött belsô szervezeti egységek is viszonylag függetlenek, ujratermelik az egész szervezet rugalmas müködését.

A differenciálódás nem járt együtt az egyes tevékenységi körök éles elkülönülésével, így nem alakultak ki az aktivisták, a dol-gozók között éles hierarchikus viszonyok, idônként mindenki el-

végzi azt a munkát is, amit egyébként más szokott. Belsô és külsô képzési rendszer segítségével folyamatosan történik a belépôk ki-képzése, professzionalizálása, mindig vannak fôállásuak, félállá-suak, tiszteletdijasok és önzetlen aktivisták is.

A látszólag szervezetlenebb, nehezebben áttekinthetô belsô mükö-dési rend adekvát formának tünik az igen szokatlan szociális problémák rugalmas megválaszolása szempontjából.

iii) Miért és hogyan maradt fenn a szervezet?

1989/90 fordulója - a hajléktalanság tömegesebb, nyilvános megjelenésének elsô, kezdeti szakasza - óta eltelt viszonylag rövid idôszak alatt lényeges változások mentek végbe. Ezek közül a legfontosabb, hogy négy év alatt rendkivüli gyorsasággal megemelkedett az effektiv munkanélküliek száma (jelenleg cca. 600 ezer fô, az aktív koru lakosság 10 %-a), s ennek hatására emberek tizezrei kerültek ki az utcára a megszünt vállalati munkásszállókról, tömeges mobilitás indult meg a depressziós régiókból a nagyvárosokba, a legszegényebbek körében megjelentek a hajlék nélküli családok, hajléktalan anyák gyerekkel, az un. önkényes lakásfoglalók. Az általunk vizsgált két szervezet esetében ez - többek között - azzal a következménnyel járt, hogy a Menhely Alapítványra rendkívüli, a független, alternatív szervezet lehetôségeit messze meghaladó szociális nyomás nehezedik, a SZETA-t pedig a szegények tág, differenciált csoportján belül elárasztották a hajléktalan, önkényes lakásfoglaló családok problémái, küzdelmei. Erre való közvetlen reakcióként hozta létre a SZETA (részben a Menhely Alapítvány segítségével) 1990 végén a Kivert Anyák Otthonát.    

A Menhely Alapítvány - mely egy konkrét, uj menhely fenntartója-ként jött létre - alapmüködését pénzügyileg a Fôvárosi Önkormány-zat éves támogatása biztosítja. Ugyan ezt is évrôl-évre el kell nyerni, de müködése egyelôre pótolhatatlan a város számára, ha nem adnának forrásokat, ujabb válságos helyzetek keletkeznének, politikai feszültségekkel. Az alapításkor explicit formában is felmerült igen lényeges dilemmaként, hogy miért nem a város müködteti közvetlenül az uj menhelyet, miért jöjjön/jöhessen létre egy olyan szervezet, melyet végülis nem tud annyira kont-rollálni.

E dilemmát viszonylag egyszerü tényezôk döntötték el: (1) a város (és intézményei) oly mértékben nem voltak felkészülve az uj kihi-vásokra, hogy nem állt rendelkezésükre szociális munkás, aki részt vehetett volna a hajléktalanok gondozásában, (2) laikus segítôk, aktivisták tipikusan alternatív szervezetekhez csatlak-oznak, a hivatalokkal kölcsönösen nincs kapcsolatuk, (3) a prob-léma kezeléséhez, az intézmény irányításához sem voltak meg az eszközei a városnak, (4) egy ilyen speciális intézmény belsô mü-ködtetése,pénzbeli támogatási rendszere, szociális gondozói eljá-rásai merôben eltérnek az állami, önkormányzati intézmények sza-

ályzatokban regulázott eljárásaitól, normáitól, igy nem fért bele a szabályozott állami/városi szociálpolitikai intézményrendszer-be. E tények miatt kellett "megalkudnia" a városnak, hogy a nagy presszió (demonstráció) hatására még akkor is támogassa egy ilyen szervezet létrejöttét, ha azt direkt kontrollálni nem tudja.

Mindez azonban azzal járt, hogy a Menhely Alapítvány és a Fôváro-si Önkormányzat kölcsönösen egymásra szorul, a finanszírozás so-rán egymást "sakkban tartja". Mint említettük, az elmult évek fontos fejleménye, hogy uj finanszirozási források is megjelen-tek. A Menhely Alapítvány is megprobál a "multifinanszírozás" felé elmozdulni, minél több forrásból, pályázatból pénzhez jutni, hogy ezzel a diverzifikálódással növelje függetlenségét. Alapít-ványokat finanszirozó alapokból, a Népjóléti Minisztérium pályá-zataiból jut még forrásokhoz. Ez végül is igen nagy mértékü bi-zonytalanságot jelent, különösen ha a tevékenységek tervezhetô-ségét, kalkulálhatóságát tekintjük. Másik probléma, hogy az új források általában nem az alapmüködés fenntartására irányulnak, azok elnyeréséhez mindig uj és uj, nehezen teljesíthetô feladato-kat kell vállalni. (Például szociális munkások speciális oktatá-sa, utcai szociális gondozó hálózat kiépítése, nappali melegedô nyitása). Lényegében az mondható ma már, hogy a források radiká-

lis beszükülése esetén az Alapítvány ugyan nem szünne meg, de függetlensége igen, s a városi bürokrácia önmagába beépítené, a források diverzifikálása viszont az eddiginél is nagyobb függet-lenséget, játékteret biztosítana.

3. A TINTA - Tinédzsereket Támogató Egyesület

   "...lelkes kis manók voltunk..."

i) Miért jött létre az adott társadalmi körülmények között?

A TINTA, mint egyesület l987-ben alakult meg, de nem minden elôzmény nélkül. Az "ötletgazda" - aki ma is a meghatározó személyisége a szervezetenek - a budaôrsi KISz /Kommunista Ifjusági Szövetség/ szervezetben dolgozott, ifjuságpolitikával, diákmozgalommal foglalkozott. A KISz-nek ahhoz a vonulatához tartozott, amelyik hitt a szervezet megreformálhatóságában, átalakitásában és valamiféle valóságos ifjusági érdekképviselet megteremtésében. Az ifjusági érdekképviselet szervezeti átalakitásának és a pozició harcok egy állomásaként különbözô feladatokat az önkormányzatokhoz irányitottak, a feladathoz kapcsolódó státuszokkal és pénzekkel. Igy került a budaôrsi tanács alkalmazásába a TINTA alapitója is.

Még a helyi KISz-ben dolgozva szerveztek egy un. TINI-presszót /teázónak, klubnak lehet forditani - megj./, ahol nagyjából a középiskolás korosztály számára szerveztek programokat, elôadássorozatokat. Ebbôl a kezdeményezésbôl nôtt ki tuljadonképpen a TINTA, azokkal a fiatalokkal alapitották, akik a Tini-preszzóban kezdtek összejönni. A Tinta még a helyi tanács anyagi támogatásával jött létre, bár kétségtelenül ez a pénz felülrôl és cimzetten érkezett. /Ekkor éppen az Ćllami Ifjusági és Sporthivataltól, amelyik átvette a KISz egy részét, funkcióstul és alkalmazottastul./

Az alapötlet az volt, hogy tizenévesek segitsenek tizenéveseknek. "...tizenévesek adjanak a tizenéveseknek tanácsokat. A jobb helyzetben lévô tizenévesek a rosszabb helyzetben levôknek."

A TINTA létrejöttében az egyik fontos tényezô abban foglalható össze, hogy egy hivatalosan, a bürokráciában létrehozott funkció, és a funkcióra delegált személy kereste a feladatot. Maga a feladat területe viszonylag körülhatárolt volt: a fiatalok, a fiatalok valamilyen problémája. A szervezet utjának az irányát pedig gyökereiben az határozta meg, hogy a tagjai mindenféle problémára, élethelyzetre nyitottak voltak. Másképpen: nem ijedtek meg a kemény helyzetektôl, nem zárkóztak el ezek elôl, és a hivatallal való konfliktust is felvállalták. Ilymódn egy felülrôl és kivülrôl létrehozott funkció fokozatosan valódi civil kezdeményezésként tudott müködni.

ii) Mért vesznek részt az emberek?

A résztvevôk - fôként a vezetôk - egy részénél egy feladatkeresés, vagy munkakeresés, vagy egyszerüen saját helyük és szerepük keresése az életben és a feladat találkozásáról van szó. Illetve korábbi feladatok, aktivitások átalakitása, átmentése majd tágitása történt. Tehát elég fontos szerepe van benne magának a személyiségnek, ill. a személyiség szerepkeresésének. /fiatalok, felsôoktatásból éppen csak kikerülôk, vagy még ki sem kerülôk, olyanok akiket a rendszerváltás elôszele már elindit/

Tömören foglalja össze ezt az alábbi részlet az egyesület elsô vezetôjével folytatott beszélgetésbôl:

      "... és akkor ifjuságpolitikai fôelôadó lettem a tanácsnál

       ...és ez az ifjuságpolitikai fôelôadó egy nesze semmi fogd

       meg jól bürokrata... Nekem meg volt ez a multam,... hogy

       nagyon együtt élve a srácokkal, és nagyon sok tábort csi-

       nálva... Tehát azt gondoltam, hogy miért ne lehetne össze-

       hozni? A csapat már ugyis megvan, hogy valami nem-hivatalt

       csináljunk.."

A résztvevôk másik csoportja - még a szervezet elôtti kezdemé-nyezés - elsô kliensei közül került ki. Ök tizenévesek, s fôleg gimnazisták, akiket valószinüleg valamiféle összetartozás, vala-miféle körhöz való tartozás, s az azok által közvetitett értékek-hez való kapcsolódás motivált. A résztvevôk köre és a kliensek köre késôbb változott, de a kapcsolódásnak, a részvételnek ez a módja valamilyen szinten mindig jelen volt.

iii) Hogyan müködik a szervezôdés csoportként?

Az Egyesületnek három profilja alakult ki, s jelenleg ennek meg-felelôen épül fel a strukturája: horizontálisan három egyenragu egységbôl áll fel. Minden egységet egy koordinátor vezet. Ezek az egységek önállóak, önállóan is pályáznak, önállóan alakitják a programjaikat, tevékenységüket. Az Egyesületet egy un. koordiná-tori tanács irányitja, tagjai a három koordinátor és egy könyve-lô. Viszonylag sürün, kéthetenta, de - problémáktól függôen akár hetente - tartanak megbeszélst. Az Egyesület egészét érintô döntéseket közösen hozzák, de a közös döntés elôtt az egységek külön-külön vitatják meg, a klienseket is bevonva /ez azért változó intenzitásu/ az éppen aktuális helyzetet /pl. közösen pályázott pénzek felosztása, vagy ottjártamkor éppen egy ház vásárlása, felujitása, belakása körüli döntéseket/.  

Van egy Munkaprogram a munkanélküli fiataloknak. Szônek, batikolnak, bôröznek, különbözô dolgokat készitenek, s azokat értékesitik. Itt legalább ketten mellékállásban dolgoznak /egy mühelyvezetô, egy menedzser, aki az anyagbeszerzést, értékesi-tést, stb. szervezi/.

A másik az Információs szolgálat, minden hétköznap este várják a fiatalokat, egyéni problémákat és családi problémákat kezelnek. Itt egyetemi és fôiskolai hallgatók dolgoznak, tizenketten, valami kevés tiszteletdijat kapnak.

A harmadik pedig a hajléktalan szállás, 16 férôhellyel, egész napos gondozói felügyelettel. Itt hatan dolgoznak. /Azok, akik fô vagy mellékállásban dolgoznak 10 ezer forintot kapnak, a tiszte-letdijasok 3 ezret - bármelyik egységnél./

iv) Miért és hogyan maradt fenn a szervezôdés a hivatal stratégiája ellenére ?

A TINTA története - vagy fennmaradásának és alakulásának a története - elmesélhetô, mint a hivatalról való leválásnak, majd a hivatallal való szembekerülésnek a története. Ahogy a támogatott ifjuságpolitikából elôször megtürtekké váltak a bürokráciában, majd - mint valamiféle idegen testet - kivetették magukból, s idônként egészen a végletikig vive nemcsak a hivatalt, de a települést is szerették volna megszabaditani tôlük. Ez a folyamat szorosan összefügött azzal, ahogy a TINTA egyre marginálisabb helyzetü csoportokat vállalt fel.

Tehát a TINTA vezetôje tanácsi fôelôadóként folytatta a KISz-ben végzett ifjuságpolitikai munkáját, egy olyan szervezeti egységnél ahova részben a kivülrôl jövô támogatás érkezett, részben ahol még a szervezet, a vezetô  támogatta az elképzeléseit. S a TINTA, bár a tanácstól független szervezet volt, de azon keresztül kapta a pénzét, s a helyiségét is - elôször a tanács épületében. Foko-zatosan szorultak ki az épületbôl  - elôször csak a kliensek nem szivesen látták a hivatal helyiségeiben a TINTA gyámolitottjait/, majd az alapitó/vezetô személyesen is, stáuszát átszervezték, munkakörét átalakitották, majd önszántából kilépett.  

Elôször befogadta ôket a budaôrsi Közösségi Ház, amit a Hazafias Népfront épitetett. A rendszerváltás azonban elsöpörte a Hazafias Népfrontot, az uj önkormányzat átstrukturálta az intézményeit.

Miközben bôvültek volna, s a heti háromszori tanácsadást minden napra akarták terjeszteni, kiszorultak a Közösségi Házból is. Különbözô harcok árán sikerült elérni, hogy megkaptak a lakótelep szélén egy faházat. Itt müködhetett tovább a tanácsadó-szolgálat.

/Ez már az önkormányzati választások után, 1990 ôszén volt./

A rendszerváltás elôtti utolsó pillanatban - 1990 nyarán - még sikerült a TINTA vezetôjének elérnie, hogy - bár a Végrehajtó Bizottság nem szavazta meg, de a "nagyon empatikus tanácselnök-asszony" hozzájárulásával - megszereztek egy éppen megüresedô kisebb irodaépületet szállásnak, s az épület rezsiköltségét is a tanács vállalta.

A kiszorulásuk a bürokráciából az uj önkormányzattal tovább folytatódott. A fizikai kiszorulást követte a financiális.

      "... akkor kezdtük el nagy meccsünket az önkormányzattal

       /.../ Voltunk egy csomó önkormányzati ülésen, amire mindig

       nagy meccseket kellett játszani, mindig sokan mentünk,

       mindig odavittük a srácokat. És mindig elrémültek tôlünk,

       és mindig baromi jól tudtunk szövegelni. Hol lélegzetel-

       állitóan megható meséket, hol meg csapkodtuk az asztalt.

       És baromira nem szerettek bennünket, meg nem szeretnek. De

       egy-két szavazattal mindig ugy dôlt el, hogy megkaptuk ezt

       a faházat, hogy nem raktak ki minket a szállásról. Hogy

       tavaly még megszavaztak 200 ezer ft évi tamogatást. Hogy

       egy darabig fizették a rezsiköltséget. Most már nem. Meg

       most már vissza kell adni az épületet. Tehát egy ilyen

       visszavonuló támogatási dolog van folyamatban az Egyesü-

       lettel kapcsolatban."/beszélgetés a Tinta elsô vezetôjé-

       vel./

A kliensek elsô köre középiskolásokból, többnyire gimnazistákból került ki, különbözô családi és személyes problémákkal keresték

fel, még a Tini-presszó néven müködô kezdeményezést. /Késôbb közülük lettek néhányan a TINTA elsô "aktivistái"./ A kört bôvit-ve, maguk a "Tintások" kerestek problémás csoportokat. Igy jutottak el az állami gondozottakig.

     "...volt egy roham, ahol berohantak, akik iszonyu érintettek

      voltak. Azok lettek aztán a tanácsadónak a tanácsadói.

      Utána sehol senki. És akkor kezdtünk kimenni a problémák-

      hoz. És ez jellemzô volt a TINTA idôszakában mindig is.

      Hogy csoportok jöttek... attól függôen, hogy milyen élet-

      helyzetben voltak. Egy-egy település környezetbôl, egy-egy

      baráti környezetbôl, egymást hozták." /Beszélgetés

      a TINTA elsô vezetôjével./  

Tulajdonképpen az állami gondozottak bekapcsolásával "megindultak a lejtôn". Az állami gondozottak ugyanis már keményebb problémá-kat vittek be a TINTĆ-ba: az alkohol-problémát, a szipuzást, a drogot és a hajléktalanságot, a munkanélküliséget, a kriminalitás határán élést. S a TINTA inkább felvállalta a konfliktust a helyi önkormányzattal, de nem háritotta el a problémákat. S ez tette végülis teljessé a kiszorulásukat.

Mindezen folyamatok mentén  /a hivatalból való kiszorulás, egyre marginálisabb csoportok irányába való elmozdulás/  egy másik folyamat is elindult, az amatôrizmusból a profizmus fele.

S eszerint is szakaszolható a TINTA története. Megint a már idézett interjuból egy részlet:

       "... én akkor már évek óta ezt a szakmát tanultam. Prob-

       lémamegoldó technikákat, önismereti technikát, menedzser

       technikákat. /.../ Még akkor ilyen lelkes kis manók vol-

       tunk, akik kevés szakértelemmel - pláne ilyen pénzügyi meg

       jogi kérdésekben -,de meleg emberi szivvel és irtó nagy

       energiával, és kevés tapasztalattal csináltuk. /.../  Volt

       az elsô csapat, akik azt csinálták, ami miatt ôk bejöttek.

       Tulajdonképpen ôk voltak rászorulva, hogy valaki támogassa

       és segitse ôket, és nagyon örült, ha valakinek még taná-

       csot is adhatott. És akkor volt a TINTĆ-nak a váltása,

       amikor bejött az a réteg, akik már egyetemisták, fôiskolá-

       sok, és azóta is velük dolgozunk. De van megint egy vál-

       tás, mert akkor jöttek be a szociális munkáshallgatók,

       akik vagy a fôiskoláról jöttek ide gyakorlatra és itt ra-

       gadtak, vagy itt dolgoztak a Tintában, és ezt választották

       szakmájuknak, és ugy felvételiztek. Ez volt a harmadik

       szintje a TINTĆ-nak. És a negyedik szintje a mostani, ami-

       koris ... akárhogy is tagadjuk, az "intézményesülés".

       Idôzôjelben értve, mert a TINTA még mindig nem a hagyo-          

       mányos intézményrendszerbe fér be. Egy különleges intéz-

       mény vagyunk a magunk 6 éves folyamatával..."

Érdekes módon - legalábbis a a TINTĆ-sok elbeszélései szerint - nem alakult ki nagyobb konfliktus a lakókörnyezettel, a kisebb konfliktusokkal vagy együttélnek, vagy többnyire kezelni tudják. A beszámolók inkább arról szólnak, hogy néhány önkormányzati kép-viselô próbálta a közvetlen környezetet befolyásolni, azért, hogy a közhangulatra hivatkozva lehessen az Egyesületet sarokba szori-tani. Mindezideig kevés sikerrel.

Az Egyesület végülis elérte, hogy 1993 közepe-végére már gyakor-latilag az önkormányzattól függetlenül tud létezni. Ebben igen nagy szerepe van annak, hogy a bôvülô pályázati rendszerben si-kerrel szerepelnek, s igy pénzügyileg függetlenedni tudnak, anél-kül, hogy az önkormányzattal kompromisszumra kényszerülnének.

/A Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium pályázatain nyertek pénzt, kaptak a támogatást pl.Szerencsejáték Alaptól és a József Attila Alapitványtól./

Érdekes, hogy mig az önkormányzattal folyamatos harcban voltak/

vannak, addig a minisztériummal /Népjóléti/ kifejezetten konflik-tuskerülô viszonyt próbálnak kialakitani. Nem látható egyelôre, hogy ezt mennyire sikerül majd hosszabb távon is tartani.

     /"Harcokba nem megyünk bele. Nem próbáljuk a minisz-

     tériumot megváltoztatni. Ahol jó lenne bizonyos ered-

     ményeket elérni, ott elérjük, amit szeretnénk, - a

     támogatást, - és utána békén hagyjuk egymást."/

v) Hogyan éri el a szervezôdés a céljait?

A szervezet központi figurája ma is maga az alapitó és az egész-

nek a kitalálója. Ö inditotta  el az egyesületet, és vitte arra a pályára, amelyiken jelenleg is van. 1992-ig ô volt a vezetôje is. Akkor változtattak a szervezet vezetésén, s alakult át a jelenleg is müködô koordinátori rendszerré, amelyben a három program veze-

tôje már önállôvá vált.

A három program vezetôje között vannak szakmai különbségek, más módszerekkel dolgoznak, más megközelitést, kezelést alkalmaznak.  

A szervezet vezetésén belüli elsô válság ugy tünik mégsem a szak-mai különbségek mentén alakult ki. Valószinüleg inkább a koordi-nátori rendszer müködésével van kapcsolatban, vagy már a koordi-nátori rendszerhez vezetô törekvésekben is megvolt a gyökere. En-nek hátterérôl keveset sikerült kideriteni, mivel a konfliktus még nagyon kezdeti stádiumban volt. S nem lehet tudni, hogy az egyik egység - a tanácsadó szolgálat - erôteljesebb önállósodási törekvései a szervezetrôl való leváláshoz vezetnek-e, vagy sike-rül kompromisszumot kötni.

Maguk a résztvevôk ugy élik meg, hogy egy sikeresen müködô szervezet tagjai/vezetôi. Ennek az érzésnek külsô és belsô megnyilvánulásai is vannak.

Sikerként élik meg, hogy jól szerepelnek a pályázatokon. Az önkormányzattal való küzdelemben sem érzik magukat vesztesnek. Ugy gondolják, hogy "másságuk" miatt nincs is igazán reális alternativája a kikerülésüknek. Sikerként élik meg a külsô megitélésüket - a szakma részérôl. A más szervezetekkel való kapcsolataikat.

S bár maga a szakterület kevés lehetôséget nyujt a sikerre, mivel szeretik, amit csinálnak, szeretik, ahol csinálják, alapvetôen elégedettek. Ez persze nem jeleni azt, hogy nincsenek meg a mindennapi harcaik a kliensekkel, a környezettel, stb.

Nagyon jó a viszonyuk a sajtóval, s ha szükségük van némi publicitásra, ezt kapcsolataik révén meg tudják szervezni.

      "A sajtó, az tök jó. A sajtó mindig támogatott minket.

       Van egy ilyen cim-név listánk, akik szociálisan nagyon

       érzékenyek. Amikor valami nagyon vészhelyzet van, akkor

       a baráti sajtót meg minden ilyen tömegtájékoztatást hiv-

       tunk, és ez mindig használt." /mondja - az alapitó/

A más szervezetek közül is azokkal van kapcsolatuk, akikkel ha-sonlóan gondolkodnak - SZETA, Menhely Alapitvány, Máltai Szere-tetszolgálat -, s azokkal jó, bár nem gyakori és szoros kapcso-latban vannak. S ezek a szervezetek is többnyire a civil szférá-ban müködnek, nagy hivatalos intézményekkel /mint pl. a Vörös-kereszt/ nincs kapcsolatuk.

Tagjai viszont egy országos hálózatnak, az un. PĽKHĆLĽ-nak /Pat-ronáló, Ľvó, Védô Közösségi Hálózat/. Ezt az országos  szerveze-tet különbözô önszervezôdô ifjusági csoportok hozták létre, a ki-sebb helyi csoportokat erôsitendô, különbözô pályázatokon stb. Közös továbbképzéseket szerveznek, nyári táborokat, külföldi kap-csolatokat. Havonta, kéthavonta találkoznak, müvelôdési házakban szerveznek közös hétvégi munkaprogramokat, hálózsákkal,stb. A szervezet ugy tünik azokon a személyes kapcsolatokon alapszik, és azok alapján jött létre, amelynek gyökerei a KISZ ifjusági- és diákmozgalmában  résztvevôkig nyulnak vissza.

A szervezettel nagyszabásu terveik vannak: "Az É. a fejébe vette, hogy csinálunk egy nemzetközi self-help centrumot. Márpedig, amit ô a fejébe vesz azt meg is csinálja. A TINTA-t is ô csinálta meg, kitalálta és megcsinálta. Ilyen. Én tutira veszem, hogy ebben a házban két év mulva self-help centrum lesz, mert az É. kitalál-ta."

4. A Máltai Szeretetszolgálat

A cim kicsit nagyképü, hiszen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat-nak csupán a hajléktalanokkal foglalkozó fôvárosi szervezetébe pillantottunk be. S ezen belül is részletesebben az. un. családos hajléktalan menhely szervezôdését próbáltuk megismerni.

i) Miért és hogyan jött létre az adott társadalmi körülmények között?

A Máltai Lovagrendnek még 1945 elôtt volt magyarországi szerveze-te, de 1945 után ez megszünt, tagjai külfödre mentek. A Lovagrend  hosszu, több, mint 4o évi szünet után szervezôdött ujjá  Magyar-országon, de még azt megelôzôen a Szeretetszolgálat. S ezzel egy sajátos helyzet állt elô: maga a Magyarországi Máltai Szeretet-szolgálat egy erôsebb, ismertebb és kiterjedtebb szervezet, mint a hazai Lovagrend, s még nincsenek meg azok az átfedések a két szervezet között, ami müködésükre jellemzô az egész világon. Min-den országban a Lovagrend támogatja és felügyeli a szeretetszol-gálatokat vagy segélyszolgálatokat.Magyarországon ez nem igy van, a Lovagrend még alakulóban van, próbál fiatalodni, keresi a he-lyét stb. Miközben a Szeretetszolgálat az egyik legjelentôsebb szociális - fôként hajléktalanokkal foglalkozó - intézménnyé szervezôdött.

A Magyar Málta Szeretetszolgálat, mint szervezet megalakulása tulajdonképpen Nyugat-Németországban kezdôdött. Ott alakult meg

1988. végén egy Németországban bejegyzett egyesület, a szervezet nevének német nyelvü megfelelôjével. /Ez un. testvér-szervezete az itthoninak, bilaterális szerzôdés van köztük, ha az egyik megszünik vagyona a másikra száll, a német szervezet fô célja a magyarországi támogatása, stb./

A magyarországi szervezet sem csak ugy a semmibôl jött létre. A zugligeti katolikus plébános körül alakult hosszu évek folyamán egy karitativ csoport. Hogy ez a csoport lett végül a magja a Máltai Szeretetszolgálatnak, azt akár véletlennek is tekinthet-jük, bár lehet, hogy ez megforditva pontosabban fedi a valóságot: hogy ez a karitativ csoport éppen Máltai Szeretetszolgálatként folytatta tevékenységet, lehet véletlen is.

     "... ugyanez a jellegü munka már kb. egy évtizede folyt a  

      Zugligeti Kozma atya vezetésével. Tehát nem is véletlen,

      hogy ôt találták meg. Mi tulajdonképpen ugy nôttünk ott

      föl, hogy állandó készenlétben voltunk. Tehát pl. a kará-

      csonyi pályaudvarra járás, az nem máltai feladat volt. A

      Baba utcai mozgássérültek támogatása nem Máltához kapcsoló-

      dott. Inkább Málta használta fel az atya körül kialakuló jó

      kis dolgozó közösséget. ... Atya mellett észre sem vettük

      nagyon, hogy Málta lett vagy nem, mert csináltuk." /részlet

      a szervezet budapesti vezetôjével folytatott beszélgetés-

      bôl./

A Magyarországi Máltai Szeretetszolgálatot, mint egyesületet, mint elsô kerésztény egyesületet 1989. februárjában jegyezték be.

Szinte az alakulással párhuzamosan az év tavaszán-nyarán robbant a kelet-németországi menekült "bomba". A kelet-németországi mene-kültek ellátásának a központja gyakorlatilag a zugligeti plébá-nia kertje lett. Végülis az un. német eseményekben kifejtett  tevékenységükért kaptak egy volt munkásôrlaktanyát, ami késôbb az elsô hajléktalanszállásnak helyet adott.

     "Ezt a Kohl intézte nekünk, hogy valami bázist kapjunk

      Budapesten. Az épületet a Németh-kormánytól kaptuk, a

      német kormány kérésére." - emlékszik vissza a budapesti

      vezetô.    

Félig-meddig véletlenül cseppentek a hajléktalan problémába. 199o ôszén a MĆV ismét elhatározta, hogy bezárja budapesti pályaudvariat, hogy ily módon szabaduljon meg az oda behúzódó hajléktalanoktól. A helyzet elég feszült volt. A Máltaiak akkor már több segély-akció kapcsán ismertté váltak /pl. az 1989 decemberi romániai forradalomkor/. A Népjóléti Minisztériumban rövid ideje müködô Válságirodára hárult, hogy hajléktalan ügyben tegyen valamit. Tárgyaltak is a MĆV-val - kevés sikerrel. A hajléktalan ügyben és problémában dolgozó szociális munkások és szakértôk elsôsorban az akkori ellenzékhez tartoztak, azokkal szimpatizáltak, s többjüknek személyes konfliktusa is volt a Válságiroda vezetôjével. Ezek a körülmények nyilvánvalóan nagy mértékben befolyásolták az iroda vezetôjét abban, hogy a Máltai Szeretetszolgálatot keresse meg, hogy vegyenek részt a helyzet megoldásában. Az én meglátásom szerint mindenképpen szeretett volna egy szakmai ellenpólust ki-épiteni a kormányzati oldalon. Hogy milyen sikerrel, arról késôbb még lesz szó.  

Ilyen elôzmények után csöppentek a máltáiak 1990 szeptemberében a hajléktalan ügybe. A Népjóléti Minisztérium pénzügyi támogatásá-val az addig csupán részben raktározásra használt, részben ki-használatlanul álló épületben kialakitottak egy 50 férôhelyes éjszakai szállást.

ii) Az emberek mért vesznek rész benne?

A kérdést már érintettük, amikor a szervezet zugligeti plébániai eredetérôl volt szó. Elég egyértelmü a mentális, személyes indit-tatás. A résztvevôk és az aktivisták köre baráti, családi kapcso-latokon keresztül, ill. korábbi iskolai és/vagy baráti kapcsola-tokon keresztül szervezôdik/alakul. Nagyon jellemzô a viszony-rendszerre a hajléktalanszállás elsô vezetôjének, - aki a mai családos hajléktalan ház vezetôje - a csatlakozása. Errôl számol be mind ô maga, mind a budapesti vezetô.

      " Én mikor tudtam, hogy ez a feladat lesz, 8 éve nem láttam

        a P-t. Gimnázium alatt mi rengeteget csináltuk azt, hogy

        lementünk a Moszkva tére, ketten, és néztük az embreket.

        És bennem 10 év távaltából is ugy rémlett fel, hogy na-

        gyon értettük, hogy mit akarunk csinálni. És P. mindig

        azt mondta, hogy ô minaddig nem tanul tovább, amig nem

        találja meg azt a helyet, ahol farkasok között lehet.  

        /.../  És akkor én elkedztem ôt keresni. És mondtam, hogy

        egy nagy kérésem van felé idôben, és pénzt sem tudok érte

        adni. És roppant érdekes volt. El se kezdtem el mondani,

        hogy mit szeretnék, és mondta a P, hogy van fél éve...

        És zseniálisan csinálta." /a budapesti vezetô/  

        "A budapesti vezetô .. gimnáziumi évfolyamtársam volt. És

         jó barátok voltunk. /.../ És akkor próbálokoztt, gondol-

         kozott, hogy ki legyen, hogy legyen... És akkor mi már

         évek óta nem találkoztunk. Akkor neki bevillant az a

         kép, hogy a beszélgetéseink..., hogy én mindig a farka-

         sok közé menni.. Szimbólum. És megkeresett, hogy ez a

         helyzet, kellene valaki. Énnekem ugyan nem volt fogalmam

         errôl az egészrôl, hogy ez micsoda. Viszont M. jó bará-

         tom volt, és elôttem az a kép volt, hogy segitek a bará-

         tomnak. És elvállaltam. Azt mondtam neki, hogy, amig nem

         találja meg rá az emberét, meg amig nem tudja kialakita-

         ni az egészet,egyedül nem csinálhatja. Ezt az egyet tud-

         tam. Ugyhogy melléálltam." /a menhely vezetô/

iii) Hogyan müködik a szervezôdés csoportként?

Magának a Máltai szervezetnek a sturktuárjáról nincs pontos ké-pünk, mivel nem az egész szervezet, csak annak egy viszonylag szük területét vontuk be vizsgálódásainkba.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat területi szervezetekbôl áll össze, ezek közül egy a budapesti szervezet. A budapesti szerve-zetet egy héttagu testület irányitja. Ez a testület dönt fejlesz-tésekrôl, milyen feladatokat vállalnak fel, s a pénzek, segélyek - ha nem célzottan kapták - elosztásáról.

A különbözô egységek szakmailag teljesen önállóak. /Ezek a szál-lók, az ingyenkonyhák, ruhaosztó szolgálat, orvosi szolgálat, nappali melegedôk, stb./

Különbözô módokon lehet csatlakozni a szervezethez, ill. dolgoz-ni. Vannak tagok, ezek száma 200 körüli. Valaki egy évi önkéntes munka után, két tag javaslata alapján válhat taggá. De az alap-szabály a gyakorló keresztény magatartást is elôirja. Noha a Máltai Lovagrend katolikus vallásu, s tagjai csak katolikusok lehetnek, a Szeretetszolgálatban elvileg más vallásuak is, vagy nem hivôk is dolgozhatnak. De nem lehetnek tagok.

A tagokon kivül van az aktivisták köre, ami láncszerüen épül fel, ennek nagysaga a budapesti vezetô szerint 4-5oo fô körüli. Ennél is tágabb a mozgósitható szimpatinzások köre, ezt 2-3 ezerre becsülik.

A tagok és az aktivisták többnyire fiatalok, 30 év körülire becsülik az átlagéletkort.

iv) Miért, hogyan maradt fenn a szervezôdés?

A Máltai Szeretetszolgálat esetében kevésbé a fennmaradás a kér-dés - mint a 80-as évek közepe táján alakulgató kezdeményezések esetén -, hanem inkább a fejlôdés, a terjeszkedés hogyanja és mi-kéntje.

Ha a TINTA történetet lehetett a bürokráciáról leváló, a hivatalostól a civil kezdeményezés irányába elmozduló szerveztként leirni, akkor - talán nem erôltetett analógiaként - a máltaiak esetében, ha nem is az ellenkezôjérôl, de mindenesetre egy ellentétes irányu folyamatról van szó.

A vallási alapon szervezôdô karitativ civil kezdeményezésbôl kinövô Máltai Szeretetszolgálatot kereste meg és támogatta/tá-mogatja a hivatalos szociálpolitika - elsôsorban a közös ideoló-giai alap okán. Mint ahogy már emlitettük a Népjóléti Minisztérium szeretett volna egy saját ellenpólust felállitani a már müködô, de nem kormányhoz közeli civil szociális kezdeményezésekkel szemben. S a rendszerváltáskor még ehhez nem igazán merte/akarta a kommunista ôslényként itt maradó Vöröskeresztet felhasználni. /Késôbb oldódtak - sok okból - a gátlásai./

Az már külön szerencséje a kormányzatnak, hogy a máltaikkal egy olyan szervezetre akadtak, akik egyrészt távol tartva magukat a politikától, a politizálástól müködnek. Másrészt akiket a szakma is elismer.  S miután a szakma igyekezett politikamentessé tenni viszonyát  a szociálpolitikai adminisztrációval, s a korábbi és meglevô ellentéteket zárójelbe tenni, a státusquot a hatalom is kénytelen elfogadni, s valamennyire eszerint viszonyulni a szer-vezetekhez.

A Máltai Szeretetszolgálat történetében nyilvánvalóan külön fejezet a hajléktalanokkal való foglalkozás kialakulásának a története, de ezen belül is önálló rész a családos hajléktalan menhely kialakitása.

Ha lehet mondani, hogy véletlenül kerültek a hajléktalan ügybe /már amennyire lehet ez véletlen, ha valaki elesettekkel kiván foglalkozni/, akkor félig-meddig véletlenül kerültek abba a helyzetbe, hogy családos menhelyet müködtessenek.

A 80-as évek közepétôl növekedett a fôvárosban az önkényes lakás-foglalók száma, s növekedett ezzel párhuzamosan e csoporttal szemben a hivatalok intoleranciája. A lakásfoglalók többsége 2-3-4 gyerekes cigány család. A fôváros különbözô kerületeiben idôn-ként nagy kilakoltatási akciókat inditottak ellenük,ezek azonban rendre kudarcba fulladtak. Ha valahol sikerült is néhány családot kilakoltatni, akkor ugyanazok legfeljebb másik kerületben jelen-tek meg. Sem a tanácsok, sem az uj önkormányzatok nem igazán tud-ták kezelni a problémát.

1991 novemberében a zuglói önkormányzat határozta el, hogy - sza-nálás miatt - egy egész házat lakoltat ki. A ház lakásainak vala-mivel több, mint a felében önkényes lakásfoglalók laktak, 22 többgyerekes cigány család.

Több, hajléktalanokkal foglalkozó szervezet - köztük a SZETA, a Menhely Alapitvány, s uj fejleményként a Máltai Szeretetszolgálat is - tiltakozott.

     "A kilakoltatásnál egyébként mi csak azt kértük, hogy novem-

      berben ne. Szóval egyáltalán nem álltunk ki mellettük. Bizo

      nyos dolgokat szerettünk volna a helyére tenni, hogy nem tü

      zelnek a parkettel, hanem kulturált körülmények között él-

      nek. Egyébként csak annyi volt, hogy 30 gyereket november-

      ben az utcára tenni nem. És ez sarkosodott ide ki , amit mi

      nagy örömmel fölvállalatunk, mert egy roppant izgalmas do-

      log." /a budapesti vezetô/

     "A kilakoltatás elôtt két héttel keresett meg bennünket a

      XIV. kerületi önkormányzat, hogy el tudjuk-e helyezni az

      önkényes családokat. /.../  Mert ezt a házat lebontanák. De

      a nagyobbik része nincs életveszélyben, de fel is ajánlják  

      szociális célra. Mi erre azt mondtuk, hogy elvállaljuk, de

      csak ugy vállaljuk el, ha a kilakoltatás nem történik meg,

      és ôk lesznek az elsô lakók. Mi sem az önkényes lakásfogla-

      lók mellett nem foglalhattunk állást, sem amellet, hogy ki-

      rakják ôket télen gyerekekkel az utcára." /a menhely veze-

      tôje/

Az önkormányzat meglehetôsen konfuzan viszonyult a helyzethez. Miközben felkérte a máltaikat egy koncepció kidolgozására, mégis csak megkezdte a kilakoltatást. Felajánlott ugyan egy épületet, de azt életveszélyesnek nyilvánitotta. Szerette volna elkerülni a botrányt,de az önkényes lakásfoglalóktól is meg akart szabadulni.

Hajlott volna egy kompromisszumos, emberségesebb megoldásra, de közben félt, hogy ez odavonza az önkényes lakásfoglalókat. Mindennek megfelelôen össze-vissza kapkodott, s végül jó nagy botrány keveredett, sajtóval, tévével, közhangulattal. Végülis az "ellenállók" bizonyultak erôsebbnek: a családok maradtak, a máltaiak megkapták a házat. De ezzel csak a történet expoziciója zárult le, maga a történet innen kezdôdne.

v) Hogyan éri el a szervezôdés céljait?

A szervezet egy meglehetôsen tág kört képes mozgósitani, ez lánc-szerüen épül fel részben baráti, részben családi kapcsolatok ál-tal. Igy egy-egy nagyobb vállalkozás, vagy a szervezet erejét meghaladni látszó vállalkozás nehézségein ez át-átsegiti.

Sikerként részben a szakma elismerését értékelik, részben a kör-nyezetét, sok esetben a lakókörnyezetét, amelyik sokszor tilta-kozott a hajléktalan menhelyek megjelenése ellen a közvetlen kör-nyezetükben.

Más hajléktalanokat ellátó szervezetekkel jó kapcsolatban vannak, bár nem mindegyikkel azonos intenzitásu ez a kapcsolat. A legszo-rosabb talán a Menhely Alapitvánnyal. /"...akkor ki melyik olda-lon van. A pápás pólók idejönnek. A Budapesti Napok pólói oda. Ök (mármint a Menhely Alapitvány) egybôl jelzik, hogy kaptak 5 ezer pólót, átküldenek belôle kétezret, és forditva mi is. És abszolut jó a helyzet. De mindez pl. a Vöröskereszttel nem sikerült."/

A többi civil kezdeményezéshez hasonlóan a sajtó egy meghatáro-zott részével jó kapcsolatban vannak. /Nem használják különöseb-ben fel, bár nincsenek pl. a TINTA-éhoz, vagy akár a SZETA-éhoz hasonló konfliktusaik a hivatalokkal./

IV. Összegzés

A 80-as évek közepéig alig-alig tudtak létrejönni szociális célu alternatív kezdeményezések, szervezetek. Amióta azonban a politikai-gazdasági-jogszabályi változások némileg könnyebbé tették e szervezôdések létrejöttét, valóban megsokasodott számuk (ennyi idô alatt természetesen még csak e folyamat kezdeti szakaszáról beszélhetünk). A 80-as évek közepéig "úttörô" alternatív kezdeményezésekrôl beszélhetünk, az alternativ szervezetek hálózatáról viszont nem, hiszen számuk oly csekély volt. A legkülönbözôbb célú szervezôdések (környezetvédelmi, kulturális, vallási, szociális, proto-politikai etc.) között azonban már akkor fontos kapcsolatok szövôdtek, azonban ezek többnyire a résztvevô személyek személyes kapcsolatai voltak, vagy éppen a személyek vettek részt egyszerre több szervezetben, mentek egyikbôl a másikba.

A hajléktalan ellátásban szervezôdött kezdeményezések számának relative gyors gyarapodása (a 80-as évek végétôl) viszont fontos szervezetek-közötti kapcsolati hálózatok kialakulását segítette elô. Ez a hálózat-jelleg  növeli az alternativ szervezetek finanszirozási biztonságát, függetlenségét, önmagát gerjesztô folyamatként uj szervezetek, kezdeményezések létrejöttét teszi lehetôvé (ez nem jelenti azt, hogy ne kerülnének bajba rendszeresen e szervezetek, különösen a marginalizált helyzetben lévôket támogató önmagukban is marginalizált szociális szervezetek). Csak egy példaként az elmondottak illusztrálására: a Menhely Alapítvány alapításában szervezetileg is, anyagilag is részt vett a SZETA és a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, valamint az Ujpesti Családsegítô Központ. Majd a SZETA Kivert Anyák Otthona alapítását már a Menhely Alapítvány támogatása is segítette, ugyanakkor a Menhely Alapítvány az Ujpesti Családsegítô Központtal közösen megalapította a - szintén hajléktalanokat segítô - Twist Olivér Alapítványt, késôbb a Twist Olivér Alapítvány a Menhely Alapítvánnyal és a Máltai Szeretet-szolgálattal,valamint több más hajléktalan-segítô szervezettel közösen létrehozta a HAJSZOLT nevü hajléktalan-érdekvédelmi szervezetet. (S több hasonló példát lehetne említeni.)

Ha tömören összefoglalva, vázlatosan is, de talán sikerült vala-mit érzékeltetni abból a nagy gazdasági-társadalmi-politikai át-alakulási folyamatból, s az azzal együttjáró válságjelenségekbôl, amely az elmúlt években Magyarországon lezajlott, s amely fontos

változásokat eredményezett a szociális célu alternatív kezdemé-nyezések világában is. Láthatóan a magyar esetben nem arról van szó elsôsorban, hogy a kiépült, tulállamositott szociálpolitikai (jóléti) intézményrendszer helyét kezdi átvenni konfliktusokon keresztül a nem-állami szektor (bár részben ilyen folyamat is zajlik), hanem arról - s ezt a hajléktalanság kezelésének példája is mutatja -, hogy egy jóléti intézmények tekintetében alapvetôen hiányos környezetben próbálnak meg az alternatív szervezôdések választ adni azokra a régi és uj társadalmi kihivásokra, amelye-ket az állami intézmények egyáltalán nem kezelnek. Az a tény azonban, hogy ilymódon alternatív, nem-állami szervezetek végez-nek olyan feladatokat is, amelyek az állami felelôsség körébe tartoznának, kétségtelenül komoly feszültségeket, bonyodalmakat okoz.

Ebben az esetben a függetlenség, autonómia ára a finanszírozás, a müködôképesség nagyfoku bizonytalansága, kiszámíthatatlansága, végsô soron annak bizonytalansága, hogy a társadalom, a politika valóban felvállalja-e e marginalizált szociális krizis-helyzetek kezelését, erre müködô intézményrendszer tartós müködtetését, vagy ezek az intézmények permanensen bizonytalan helyzetben a szociális intézményhálózat peremén maradnak-e. Illetve, hogy melyek és mért maradnak a peremen, s melyek, miért és hogyan tudnak bemozogni a hivatalos intézményrendszerbe, stabilizálva ezzel müködésüket és létüket.        

I. ÁLTALÁNOS HÁTTÉR

1. Általános gazdasági környezet

Az ország gazdasági helyzete - immár a politikacsinálók és a lakosság egyre szélesebb rétegei számára is érzékelhetô módon - folyamatosan romlott a 70-es évek végétôl. A GDP lassuló növekedését még a 80-as évek végéig fenn lehetett tartani a külföldi hitelforrások bevonásával, az adósság-válság (és persze egyéb gazdasági körülmények) azonban a GDP csökkenésébe fordultak a 90-es évek elején. E hosszu periódus alatt a népesség életszinvonala folyamatosan csökkent, a reáljövedelmek csökkentek. A központi költségvetés kiadásai (government expenditures), illetve a központi költségvetés un. szociális kiadásai (social expenditures) nem csökkentek hasonló ütemben. Ennek elsôsorban a társadalmi feszültségbôl adódó politikai okai voltak.

2. Lakásgazdálkodás,lakáspolitika

A lakáscélu kiadások szerkezetének átalakulása a központi költségvetésben

Rendkivül röviden összefoglalva azt, hogy a lakáspolitikát hogyan érintették a már emlitett gazdasági folyamatok: miközben a 80-as évek második felében mind a GDP, mind a központi költségvetés szociális kiadásai, valamint a háztartások jövedelme - nominálisan - megduplázódott, aközben a központi költségvetés lakástámogatási kiadásai az 1985. évi 9 milliárd forintról 1990-re 69 milliárd forintra emelkedtek (770 %). Azonban a lakástámogatások (housing assistance) GDP-n belüli részarányának megháromszorozódásával párhuzamosan a hasonló sulyu un. fogyasztói támogatások (consumer subsidies) aránya a korábbi 1/3-ára csökkent, s csökkent az épitôipari vállalatok és a helyi önkormányzatok központi támogatása is. Együttvéve tehát az történt, hogy lényegesen megváltozott a központi lakástámogatási rendszer belsô strukturája, filozófiája.

Radikálisan csökkentették az állami lakásépités és -fenntartás vállalatokon, önkormányzatokon keresztüli támogatását, ugyanakkor fenntartották a magánlakásépitéskor felvehetô banki hitelek kamatai kedvezményes, állami átvállalásának a rendszerét. Az infláció gyorsuló növekedésével, igy a hitelkamatlábak gyors növekedésével párhuzamosan ez a központi költségvetési összeg exponenciálisan növekedett egészen a 80-as, 90-es évek fordulójáig, amikor éppen a költségvetési teher miatt jelentôsen átalakították, redukálták a korábbi kamattámogatási rendszert.

Az átlagos életszinvonal csökkenése és az állami támogatások megnyirbálása következtében visszaesett az állami (illetve önkormányzati) lakásépítés üteme, fokozatosan elérve a zérus pontot. Az infláció, a kereslet-alakulás, a hitelkamatok alakulása, az uj és uj adónemek bevezetése a magánlakásépítés volumenét is csökkentették (részarányuk növekedése mellett).

(Lásd a mellékelt dokumentumokat.)

Lakásszabályozási rendszer

Az önkormányzati bérlakások szabályozási, jogi környezete a vizsgált periódus egészében lényegében változatlan maradt. A bérlakásszektor fenntartásához kapcsolódó támogatások radikális csökkentése következtében azonban ujabb tulajdonosi jogokat és kötelezettségeket kaptak "kompenzálásként" a bentlakó bérlôk. A lakbéreket ugyan az önkormányzatok többsége 1990 után sem emelte, de "kivették" a dráguló viz-csatorna dijat a lakbérekbôl, melyek összege ma már többnyire meghaladja a lakbér összegét. Jelentôsen drágult a távfütés dija is, ami leginkább a "kvázi-jóléti szocializmus" panel lakótelepein élô munkásosztálybeli háztartásokat érintette érzékenyen, drágult az elektromos áram, gáz stb. dija. Az önkormányzatok irányitása alatt lévô, alacsony hatékonyságu lakásfenntartó-karbantartó szervezetek (IKV-k) "kivonultak" a lakásokból, minden lakáson belüli feladat a bérlôkre hárult. Ugyanakkor továbbra is szabadon müködött a bérlakások másodlagos piaca, a bérlôk adás-vételszerüen elcserélhették egymás között b«»«»érleményüket, függetlenül attól, hogy azt milyen okból utalta ki számukra az önkormányzat.

Mindez a változás és változatlanság együttesen a bérlakásszektor fokozatos önfelszámolásához - mint legjelentôsebb átalakuláshoz - vezetett a 90-es évek elsô felében (errôl késôbb részletesen szólunk.)

A lakáspolitika fôbb jellemzôinek összefoglalása a vizsgált idôszakban:

- fix lakbérek az állami (önkormányzati) lakásokban,

- állami lakások önkormányzatok tulajdonába adása,

- fenntartási költségek gyors emelkedése

- központi költségvetési támogatás dinamikus megszünése,

- állapotromlás/fenntartás-felujitás olló továbbnyilása,

- önkormányzati lakások eladása a bérlôknek,

- önkormányzati bérlakások bérleti és privatizációs szabályozásának változása csak a periódus végén,

- lakásépités, -vásárlás, magánpiaci bérlés inflációt meghaladó ütemü drágulása,

- hitelfeltételek (kamatszint) rosszabbodása.

3. Politikai változások, tulajdonváltás

Nyilván nem ennek a tanulmánynak a feladata, hogy akárcsak bemutassa, nemhogy elemezze a Kelet-Európában, azon belül Magyországon  1990 óta lezajlott történelmi jelentôségü politikai folyamatokat. Témánk azonban megköveteli néhány fôbb esemény rögzitését.

1990-es parlamenti választások

1990 tavaszán - több mint négy évtizedes szünet után - ujra szabad, demokratikus, többpárti parlamenti választásokat tartottak Magyarországon. A politikai átalakulás magyarországi jellemzôje, hogy ekkorra már jelentôsen meggyengült a hatalmat korábban kezében tartó MSZMP (kommunista munkáspárt) szervezeti, politikai ereje - részben a gazdasági válság, részben a külföldi és hazai kommunista pártokon belüli reformfolyamatok, részben a hazai politikai alternativát felmutató ellenzéki mozgalmak következtében. Ugyanakkor ekkorra már létrejöttek a választható polgári pártok, s ezek a volt kommunista párt technokrata-reform erôivel együtt, az un. Ellenzéki Kerekasztal kemény tárgyalássorozatán keresztül kialakithatták a békés rendszerváltás ütemtervét, lebonyolitási rendjét, az ehhez szükséges fôbb politikai, alkotmányos intézmények jogi és személyi kereteit (választási törvény, egykamarás parlament, reprezentativ elnöki pozició, alkotmánybiróság stb.)

A parlamenti választásokat követôen a jobbközép keresztény-nemzeti-konzervativ pártok koaliciója (MDF-FKGP-KDNP) alakithatott kormányt, erôs ellenzéki erôként jelentek meg az un. liberális pártok (SzDSz, Fidesz), a volt uralkodó párt utódja (MSzP) kevés helyet kapott az uj parlamentben.

               Mandátumok a parlamentben

                       1990. május

                       MDF    42.7

                       FKGP   11.4

                       KDNP    5.5

                       SzDSz  24.4

                       Fidesz  5.7

                       MSzP    8.5

                       Egyéb   1.8

                       -----------

                      Együtt 100.0            

Önkormányzati választások, uj önkormányzati rendszer

A kormány megalakulását követô fél éven belül került sor a helyi önkormányzatokon belüli választásokra. Az 1990. októberi önkormányzati választások eredményei lényegesen eltértek az országos választásokétól, részben történelmi okok miatt, részben az uj kormányban való csalódás miatt. A falvakban számos korábbi helyi vezetô megôrizte pozicióját, a városokban az un. liberális pártok kerültek többségbe, ez történt a fôvárosban, Budapesten is.    

A kettô millió lakosu fôváros 22 kerületében önálló képviselôtestületeket választottak, egy kivételével mindegyikben a liberális pártok adták a polgármestert, s szintén a liberális pártok kerültek többségbe a Fôvárosi Önkormányzat önállóan megválasztott közgyülésében.

Az önkormányzati választásokkal egyidôben uj önkormányzati szisztéma jött létre 1990/91 fordulóján az országban, s a fôvárosban. A döntési szférában megszünt a direkt utasitásos alá-fölérendeltségi hierarchia a kormányzati-regionális-helyi szintek között. Az önkormányzatok a pénzügyi lehetôségek és a törvények keretei között szabadon hozhatják meg döntéseiket. Ez érvényes Budapest 22 kerületére is. A helyi önkormányzatok központi finanszírozásában visszaszorultak az eseti támogatások, elôtérbe kerültek az ellátandó feladatokhoz kapcsolt un. normativák.

A kommunális szolgáltatásokhoz kapcsolódó ingatlanvagyon tulajdonjogának nagyobb részét is állami tulajdonból önkormányzati tulajdonba adták. A döntések és a tulajdon decentralizálásával nem járt együtt a finanszirozás hasonló mértékü decentralizálása, az önkormányzatok bevételeinek döntô többsége a központi költségvetésbôl származik.

Mintegy fél éves interregnum után, 1991 tavaszán szabályozták az un. Fôvárosi törvényben Budapest 22 kerületi és egy központi önkormányzatának viszonyait. Az önálló költségvetéssel, testülettel rendelkezô önálló kerületi önkormányzatok irányítják az alapfoku oktatást, egészségügyi, kulturális, szociális ellátást, a kerületek tulajdonába kerültek a volt állami bérlakások, az ezeket fenntartó vállalatok. A fövárosi önkormányzat irányitja a nagyvárosi közüzemi vállalatokat (gáz-, viz-, csatornamüvek, tömegközlekedési vállalat stb.), finanszirozza a kormánnyal közösen a nagyobb infrastrukturális beruházásokat (utak, hidak, viztisztitó, szemétégetô stb.), illetve a szinházakat, középiskolákat, kórházakat.

    A Fôvárosi Önkormányzat 1993. évi tervezett bevételei

---------------------------------------------------------

                            milliárd Ft    %      1993/

Bevétel                                             1991  (%)

---------------------------------------------------------

   Ćllami támogatás

a müködtetéshez

(normatívák)                   16          27       125

   Központból

visszaosztott

személyi jöv.adó                9          16        99

   TB támogatás a

kórházak

müködtetésére                  15          27       100

---------------------------------------------------------

Központi együtt                40          70       100

---------------------------------------------------------

Saját bevételek                17          29       154

Egyéb                           1           1        69

---------------------------------------------------------

Együtt                         58         100       104

Hitel                           5           9              

---------------------------------------------------------

Összesen                       63

---------------------------------------------------------

    A Fôvárosi Önkormányzat 1993. évi tervezett kiadásai

---------------------------------------------------------

Kiadás                       milliárd Ft    %      1993/

                                                    1991  (%)

---------------------------------------------------------

Kórházak müködtetése

(TB finanszírozás)             16          26        96

Önkormányzati intézmények

müködtetése                    24          39       122

Tömegközlekedés                 9          14        95

---------------------------------------------------------

Müködtetés együtt              49          79       107

---------------------------------------------------------

Beruházás, felujitás            9          14       107

Tartalék                        5           7

---------------------------------------------------------

Összesen                       63         100       116                                                          

---------------------------------------------------------