Győri Péter:
Egy új szakma születése?
Avagy gyorsfénykép magunkról[1]
I.
Rövid áttekintés a közelmúltról
Kezdjük a "végén" a történetet: itt van előttem a Szociális Munka Etikai Kódexe, melyet a SZAKMA négy nagy szervezetének képviselői irtak alá 1995-ben. Kikre vonatkozik, kikről szól, kiknek a magatartását szabályozná ez az etikai kódex? A Kódex - meglehetősen szokatlanul - mindvégig dupla vonatkoztatást fogalmaz meg („szociális munkás/szociális munkát végző”), ez jól demonstrálja a szakma identitásának máig meglévő bizonytalanságait (hiszen nem mindegy, hogy valaki például autószerelő, vagy éppen autót szerel), a Kódexben lefektetett elvek pedig az aláiró és csatlakozó szervezetek tagjaira vonatkoznak közvetlenül - mintegy a szakmai jellegű szervezetek a maguk tagságán keresztül jelölik ki a szakma kereteit. A dokumentum - nyilván nem véletlenül - hangsúlyozza, hogy maga a tevékenység, a szociális munka „szakmai tevékenység”, mely „államilag elismert oktatásra épül”, ahogy ez az adaptált nemzetközi dokumentumokban is megfogalmazódik.
De hát akkor kik is a "szociális munkások", akiket a népnyelv sokszor egyszerüen "szocialista munkásokra" fordit le, mert az a szó még ismerős, ugyan máshonnan. Kik ők és honnan jöttek (merre tartanak) - ez a kérdés foglalkoztatott már akkor is, amikor a nyolcvanas évek legelején, immár 15 éve az akkor még csak szerveződő új szakma nem-állami szervezeteiben tevékenykedőket, újitókat (ma már a szakma "vetereánjait") kérdeztem erről, s ezeknek az embereknek a motivációira voltam kiváncsi akkor is, amikor a kilencvenes évek közepén ismét kérdésekkel fordultam a szakmában dolgozók egy számomra érdekes és fontos csoportja felé.
Mielőtt azonban annak a kismintás adatfelvételnek a tanulságait elemezném, melyet a szakmában néhány éve dolgozók egy csoportjáról gyűjtöttünk össze, pillantsunk vissza arra a folyamatra, amelyben létrejöttek ennek az új szakmának valamifajta keretei. A szociális munkás szakma létrejöttéhez - mint minden más szakmáéhoz is - néhány feltételre elkerülhetetlenül szükség van. Szükség van arra, hogy legyen rá valamifajta valós igény, de ez még nem elegendő. Szükség van a szakma tartalmának, standardjainak kialakitására, szükséges a szakma képzésének a megszervezése, szükség van olyan konkrét munkaposztokra, amelyeken az ilyen szakmával rendelkezők fejthetik ki tevékenységüket, el kell helyezkednie valahogy a már meglévő szakmák között stb. stb. Mindez számtalan szervezési, „harci” feladatot, ideológia-gyártási és politika-befolyásolási feladatot, érdekérvényesitést, kilincselést, konspirálást, lobbizást és nyomásgyakorlást jelent a döntéshozó hivataloknál, ahol „eldőlnek a dolgok”, az is, hogy valami hivatalosan szakma lesz-e, vagy marad egyfajta laikus tevékenység, esetleg szétoszlik a meglévő szakmák között. Mindez a szociális munka szakmává válásának máig le nem zárult mikrotörténetében is lezajlott.
Nem megyünk vissza a történetben a háború elötti, majd az azt követő - minden hasonló tevékenységet, szervezetet felszámoló - korszakig, bár ezeket nélkülözhetetlen előzményeknek tartjuk. Az első fontosabb előkép - talán szubjektivnek tekinthető megitélésünk szerint - az volt, amikor 1968-ban egy fővárosi programot inditottak el az akkori Fővárosi Tanács VB-ből, hogy minden kerületben létre kell hozni nevelési tanácsadókat, egy merőben új, teljes intézményhálózatot az oktatásügy keretében. Áttételesen ugyan, de a szakmai háttérben ott találjuk néhány kitartó és lelkes szakember társadalmi kezdeményezését is, akik még 1959-től gyermekpszichológiai tanácsadók müködtetésével kisérleteztek. Néhány évre rá, 1972-ben megalkották a nevelési tanácsadók országos szabályozását, lényegében hivatalosan „legalizálták” a már részben müködő rendszert, majd 1973-ban elindult a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán az ehhez kapcsolódó pszichopedagógus képzés. Ugyanezen a főiskolán rá néhány évvel megkezdték az un. szociális szervező levelező képzést, mely elsősorban az időskoruak és fogyatékosok gondozásával foglalkozó intézetek dolgozóinak szakképzését volt hivatva megoldani. (Hivatalosan ugyan létezik, de kérdés, hogy az abban dolgozókon kivül vajon mennyire ismert, elfogadott, „megbecsült” a „szociális szervező” szakma?)
A 7o-es évek végén azonban, szerintünk, más irányú fordulatot vettek az események, bár ez nem hirtelen, s nem látványosan következett be. (Háttérként megemlitem, hogy ekkor alakult meg a SZETA, a LARES stb. Ezekről lásd Győri 1988.) A szociális, szociálpolitikai problémák elkezdtek önálló mezben felbukkanni, megfogalmazódni - de ez még egy hosszu folyamat volt. Hogy érezzük egy kicsit e kor hangulatát, idézzünk az 1979-ben megrendezett első Családgondozói Konferencián elhangzottakból: „Az MSzMP XI. Kongresszusán elfogadott programnyilatkozat leszögezi: „Társadalmi eszközökkel segiteni kell, hogy a családi kapcsolatok új szocialista elemei erősödjenek. Ehhez részben szemléleti változásra, részben a szolgáltatások és gyermekintézmények fokozott fejlesztésére van szükség. ...Hazánkban ma még a szocializmus teljes felépitésén munkálkodunk. Társadalmunk tehát átmeneti állapotban van. Ennek megfelelően a szocialista családtipus kialakitása és általánossá tétele céljaink és feladataink fontos része.” (Czente 1979.) Ebben az - értelmes ésszel igen nehezen értelmezhető - környezetben kellene óvatosan elkezdeni, továbbfolytatni valamit: „..e szakmák társadalmi megbecsüléséről beszélni is nehéz, hiszen az e munkákat végzők jó részének elfogadott, egyértelmű és kifejező szakmai neve sincs. ...Ez indokolja, hogy a különböző ágazatok dolgozói először szorosabb kapcsolatot alakitsanak ki egymással, s azután - esetleg - kialakuljon valamilyen átfogóbb, általánosabb felkészültséggel és szélesebb hatáskörrel rendelkező speciális családsegitő szolgálat.” (Ferge 1979.)
Oly sok más reform-kezdeményezéshez hasonlóan itt is megszületnek az első döntések, no nem a tényleges tennivalókról, hanem arról, hogy kutatási főirányt kell inditani a helyes tettek előkészitéséhez. Ez valóban szükséges, de egyben egy időre ki is fogja a szelet a vitorlából, nehezen követhető politikai-végrehajtói-szakmai-tudományos mezőre tereli a vitákat, ütközéseket, szereplőket. Beindul a „Társadalmi Beilleszkedési Zavarok” cimű, un. TBZ kutatási főirány, sok mindent elfedő, dezorientáló cimével, programjával, értékes (sok, máig nem hasznositott) szakmai részeredményével, s a nem kevésbé szofisztikált programu un. „Az egységes (általános) szociálpolitikai koncepció kialakitását célzó” kutatási főirány. Témánk szempontjából talán az emelendő ki ebből, hogy ezek a munkálatok mintegy megtermelték azokat a műhelyeket, szakembereket, lobbikat, s a döntéshozók számára akkor úgy-ahogy komformnak tekinthető alternativákat, melyek az új szakma kialakulásának csirái lehettek. Megindult a kűzdelem az asztalokon fekvő tervek megvalósitásáért, a szociális problémák merőben új felfogásának elfogadtatásáért, a politika ehhez igazitása, az ennek megfelelő intézményrendszerek létrehozása, az ezt új felfogásban működtetni képes szakemberek képzése stb. érdekében - a tűrésvonalon kivülre szoritottak politikai nyomásával a háttérben.
"A TBZ kutatási főirány javaslatai szerint a családgondozó állomások egy szociálpolitikai főhatóság és a területi tanácsi szerv köré rendezett önálló intézményes egységként müködnének. ...Családgondozó képzés ma Magyarországon nem létezik. Akik ezen a pályán dolgoznak, azok pedagógus képesitéssel rendelkeznek, vagy a Gyógypedagógiai Főiskola szociális szervezői vagy pszichopedagógiai szakán végeztek.”(Bányai 1986.) 1985 elején 12 Családsegitő Központot létesitettek kisérleti céllal. Az új szakma szükségessége is, kialakitandó karaktere is szorosan összefüggött a folyamatosan formálódó, javasolt szociálpoltikai reform elképzelésekkel. "A képzés kérdése elválszthatatlanul összefügg a szociális munkás és a szociális ügyintézői foglalkozás "arcával". Meg kell vizsgálni az e munkakörökhöz tartozó müködési kérdéseket. Mindezek alapján is, de lényegében inkább a szociálpolitikai reform elképzelésekre támaszkodva ujra kell fogalmazni a munkakörök tartalmát, feltételeit, lehetőségeit." (Gayer 1986.) Vagy ahogy a szociális munkás képzés konkrét formáját kidolgozó szerzőpáros meghatározza: "A képzés célja olyan szakemberek képzése, akik egy megreformált szociálpolitikai rendszer különböző pontjain megfelelő szaktudással, tudatosult értékkel és érett személyiséggel képesek arra, hogy hozzásegitsék a hozzájuk fordulókat adott problémáik megoldásához, enyhitéséhez." (Hegyesi-Talyigás 1986.)
Az első Családsegitő Központok megnyitása évében, 1985 második felében elindul az ELTE-n a levelező, posztgraduális szociológus-szociálpolitikus képzés, a Gyógypedagógiai Főiskolán a mentálhigiéniai kiegészitő képzés. (Csak zárójelben: hivatalosan, s nevében, részben belső tartalmában sem vállalta fel egyik sem a „social worker” képzést, melynek szükségességéről az intézményrendszer-reformerek szóltak, melynek intézményei éppen születőfélben voltak.) Voltak, akik megpróbálták egyben tartani a reformcsomag néhány elemét (intézmények-szakma-képzés), igen részleges sikerrel. "... a jelenlegi szociális apparátusok helyzete, felkészültsége, a szervezetek állapota nem nyújt megfelelő kiindulási alapokat a képzés számára. ..Viszont világosan kell látni, hogy a képzés és továbbképzés nem oldja meg a problémákat az egész szociális igazgatás és ellátó szolgálatok szemléleti és szervezeti reformja nélkül."(Gayer 1986.)
Hosszu vajúdás és viták után 1987-ben létrejött az ágazati „főhatóság”, a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium, s mellette a Szociális Szakképzési Bizottság (lásd ez utóbbiról részletesebben Hegyesi 1994.). Az emlitett képzések elindulása távolról sem jelentette a képzéssel, szakmával kapcsolatos viták lezárultát, sőt. Folytatódott a szakma legalizálásáért, elismeréséért, helykereséséért folyó kűzdelem. „...Dehát azért valamennyien tudjuk, hogy itt egy új szakma alakul ki, a szociális munkásoké. Világos, hogy speciális oktatásra van szükség, több éve mondják már ezt. Az illetékes minisztérium összehiv ugyan egy értekezletet, ebben az ügyben. Jelen van az illetékes miniszterhelyettes is, ott ülnek vagy huszan az asztal körül szakemberek, különféle intézményekben tanitó emberek, a miniszterhelyettes pedig azt mondja:mielőtt elkezdenék megbeszélni, milyen is legyen az oktatás, azt azért tudni kell, hogy az elkövetkező időszakban semmilyen új intézményt nem áll módunkban létrehozni. Minthogy nincs rá pénz. Több embert nem tudunk fizetni, mert erre sincs pénz. Több hallgatót nem tudunk fölvenni, mert a keretek fixek.”(Ferge 1987.)
A frissen létrejött képzések, intézmények bázisán elkezdődött a szakma, a résztvevők más irányú érdekvédelmi, nyomásgyakorló szerveződése is.
A TIT Pest megyei Szervezete Pedagógiai Szakosztálya és az ELTE BTK Közművelődési Tanszéke által 1986-ban szervezett un. Családpedagógiai Tábor folyományaként 1987-ben a TIT és az ELTE BTK közös szervezésében (néhány lelkes, aktiv emberről van itt is szó) müködni kezdett az un. Szociálpedagógiai Műhely, 1988-ban az ELTE hallgatói, tanárai létrehozták a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesületet, ugyanezév októberében megalakult a Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete (a Hazafias Népfront infrastrukturáját felhasználva), („A szociális munkások egyesületének szükségessége elsősorban a családgondozók körében merült fel az elmúlt években (HNF Családgondozók Klubja). Igényüket egy szakmai közösség kialakitására az a tapasztalat érlelte meg, hogy az intézményi széttagoltság és az ebből eredő érdekek ellentétessége munkájuk hatékonyságát, eredményességét gátolja.” Lukácsné-Zám 1986.), végül 1989-ben Szekszárdon megindult az immár nevében is első, általános szociális munkás képzés (ez utóbbi tanulságos történetéről lásd Szöllősi 199o.). 199o-ben megszervezik a Szociális Szakképzési Bizottság ajánlására az un. Soproni Konferenciát, mely megpróbálja tisztázni és helyére tenni az addigi külső-belső konfliktusokat, lezáratlan szakmai, szakmapolitikai kérdéseket.
„A szemléletbeli különbségek elsősorban a társadalomtudományi és az egészségügyi szemléletű megközelités között feszültek. E vita hátterében az a természetes törekvés áll, hogy egy saját identitást teremteni kivánó új szakma mindig és mindenkor szembekerül azzal a feladattal, hogy elhatárolja magát a már meglévő társszakmáktól (igy pl. a védőnői és területi ápolónői, gondozónői szakmáktól is). A vitában kiderrült, hogy ez a szakmai identifikáció-keresés az egészségügyből jött szakemberektől sincs távol, csakhogy kollégáink az egészségügyben tapasztalható felnőtt ápolóhiányt kivánják pótolni a szociális munkás képzéssel. Ez az érdekérvényesitési törekvés is érthető és méltányolandó.” (Talyigás-Hegyesi 199o.)
A képzés és a hivatalos szakmává alakulás folyamatában a Soproni Konferencia maga is fordulatot jelent, de egyben már része annak a fordulatnak, melynek eredményeként ugyanabban az évben, 199o szeptemberében öt felsőfoku intézményben elindul a nappali szakositott, illetve általános szociális munkás képzés. Ezt követően egy másik szinten folyik tovább a helykeresés, a küzdelem immár nemcsak a szakma hivatalos elismeréséért, hanem adott posztokon kötelező képzettségi feltételként történő előirásáért. „...Meg kell tanulnunk szakmapolitikát csinálni. Ki kell mondanunk azt is, hogy a szociális munkásnak megfelelő képesitéssel kell rendelkeznie. Ez sem könnyű feladat. Ugyanis arról van szó, hogy több mint tizezer nem főiskolás koru embernek kellene ismét beülnie az iskolapadba, és felkészültségét bizonyitani vizsgabizottság előtt. ...A szociális munkások érdekvédelmében és képzésében érdekelt egyesületek közös javaslata arra kérte a minisztert, hogy a szociális törvényhez kapcsolódó miniszteri rendeletben mondja ki, hogy szociális munkás munkakört csak adekvát képesitéssel rendelkezők tölthetnek be. Az adekvát képesitések körének leirásával bizza meg a Szociális Szakképzési Bizottságot. ...a rendeletben leirtak szerint gyakorlatilag bármely humán diplomával rendelkező személy betölthet szociális munkás munkakört, és nem szükséges szakirányú ismereteket szereznie ahhoz, hogy szociális munkás legyen" (Kozma 1994.) Az 1994 elején megjelenő Népjóléti Minisztériumi rendelet kötelezővé tette meghatározott posztok betöltésénél a szakirányú felső foku végzettség meglétét, megszerzését, az intézmények számára erre vonatkozó szabályokat irt elő.
A vázlatosan ismertetett történet kapcsán néhány kérdés óhatatlanul megfogalmazódik. Csupán felsorolásszerüen: Vajon megvalósult-e, s ha igen, akkor hogyan, mely részleteiben igen, s melyekben nem az a szociálpolitikai reformcsomag, mely több mint tiz éve sürgetően felvetette - többek között - egy új szakma létrejöttének a szükségességét is? Vajon megvalósultak-e azok a szemléletbeli változások a szociális ügyekre vonatkozóan, melyekre oly nagy hangsúlyt helyeztek az akkori/mai reformerek? Vajon létrejöttek-e az adekvát intézmények, a hazai szociálpolitika azon intézményei, melyek az új szellemiség hordozói, az új szakemberek munkahelyei? Megtörtént-e a magyar szociálpolitika szervezetrendszerének átalakulása? E „nagy kérdések” - melyekre a választ talán ideje lenne megkeresni, de mi sem tesszük most ezt - témánk szempontjából „csupán” azért merülnek fel, mert e folyamatok, ezek torzulásai, elkanyarodásai, megtorpanásai jelentik azt a közvetlen környezetet, melyben a vizsgált új szakma megszületése lezajlott, melynek céljaihoz kapcsolódott létrejötte, melynek torzulásai határozzák meg e szakma folyamatosan, nap mint nap érzékelhető belső és külső válságait, ellentmondásait.
II.
A vizsgálatról
Eredeti terveink szerint az országban eddig, az elmúlt években szociális, szociálpolitikai felsőfoku képesitést szerzett szakembereket reprezentáló sokaságra terjedt volna ki a vizsgálat, azonban a kutatásokat is érintő forráscsökkenés következtében végül egyetlen iskola, az ELTE levelező tagozatán eddig végzett volt hallagtók körében próbáltunk kérdéseinkre választ kapni. 1988-ban végzett az első évfolyam, azóta - a kimutatások szerint - összesen 178 fő kapta meg itt második diplomáját. Postai levelünkre és kérdőivünkre pontosan 58 fő küldött vissza értékelhető választ. Ez az arány a nemzetközi és hazai postai kérdőives felmérésekkel összehasonlitva jónak mondható, számunkra azonban mégis igen kevésnek tűnik. Ez egyben azt is eredményezi, hogy különösebb csoportositásokra e kis csoporton belül már alig van lehetőség, általánositásokra is csak azért lehet alkalmunk, mert számos háttérbeszélgetés, interjú, több éve gyarapodó külső-belső információfolyam áll konkrét kérdőivfeldolgozásunk hátterében.
(Eddigi munkánk nagyobb léptékű folytatásaként kinálkozik Lévai Katalin és Horváth Ágota azonos témáju, kérdőivünket továbbfejlesztő empirikus szociológiai kutatása.)
Az 1988-94. között végzett egy-egy évfolyamból közel ugyanannyian válaszoltak, ilyen szempontból egyenletes eloszlásuak (7-1o fő), lakóhely és nem szerinti eloszlásuk is megegyezik az alapsokaságéval. A válaszadók 2/3-a nő. Átlagos életkoruk 3o év.
Települési, származási mobilitás
Az iskola, s ez evidencia, a társadalmi mobilitás egyik legfontosabb eszköze. Különösen érzékelhető ez a városi, fővárosi intézmények esetében, ahova sokszor azért is jönnek tanulni a diákok (amellett, hogy gyakran csak itt található a választott szakmára képesitő oktató hely), mert a tanulás évei alatt meg lehet teremteni azokat az életkereteket, szert lehet tenni azokra a mindennapi és szakmai ismeretekre, kapcsolatokra, amelyek szükségesek a városba költözéshez. A másik fontos tényező természetesen a munkaerőpiaci helyzet: a települési struktúrában hol, milyen munkahelyek, munkavégzési lehetőségek találhatóak, van-e a városokban, a fővárosban olyan kereslet, mely elszivó hatást gyakorol, vannak-e a kisebb településeken olyan munkaszervezetek, munkaposztok, ahol igénylik például esetünkben a kétdiplomás, felsőfokon kiképzett szociális szakembereket.
A vizsgálatban résztvevők közül legtöbben valamelyik vidéki városban születtek, de nagyjából kiegyensulyozottan közel harmaduk budapesti, illetve falusi születésü. Jelenlegi lakóhelyük ettől lényegesen eltér, alig maradtak közülük a falvakban, többségük városba költözött, azonban nem a fővárosba. Talán "meglepő", de Budapest nem szivta el őket munkahelykinálatával, annak ellenére, hogy az oktatás négy éve során bizton működött ez a kihivás, "csábitás". Ennek értékelésekor mindenesetre azt is számitásba kell vennünk, hogy posztgraduális képzésen résztvevőkről van szó, akiknek már a tanulás elött, alatt is volt valahol munkahelye, sokszor családja, egyfajta egzisztenciája, s fiatal-felnőtt korukból adódóan is első, döntő mobilitási lépéseiket ekkorra már megtették.
Döntő többségük ma már házas. Házastársuk többnyire szintén diplomás, nem vezető beosztásu szellemi munkát végez, néhány esetben rokonszakmában dolgozik. Néhányan második házasságukban, kis részük elváltan él. Kevés közülük, akinek nincs gyereke, többségük egy, vagy két gyerekes, de az átlagosnál többen vállaltak közülük három gyereket, s ez a szám, életkorukat tekintve még nőhet is. Az átlagosnál inkább magasabb gyerekszám egyben azt is mutatja, hogy e csoportban mintha erősebben működne egyfajta „humán életfelfogás”, mint az egyébként regisztrálható erős mobilitási-továbbtanulási attitűd, mely bizony az alacsony gyerekszámban is („legfeljebb egyke”) vissza szokott tükröződni.
Sokszor tapasztalható bizonyos humán szakmák esetében, hogy "rejtett motivációk", nehezen feldolgozható belső-külső jelenségek késztetnek embereket, hogy az adott szakmát, vagy képzést válasszák. A képzésen, szakmaválasztáson keresztül kisérlik meg jobban megismerni, esetleg megoldani addig megoldhatatlannak tünő problémáikat. Ezeket a "rejtett motivációkat" a kutatásunk e részében használt eszközökkel nyilván nem lehet jól kitapogatni, legfeljebb néhány jelzésig lehet eljutni. Ezek azt mutatják - gyakorlati tapasztalatainkkal egyezően -, hogy csak egy kisebbség esetében vélelmezhetőek ilyen speciális egyéni, családi tényezők. Szülői, családi hátterüket tekintve - az átlagoshoz hasonlóan - egy kisebb részüknek (1/8) nem volt jelen édesapja a gyerekkor éveiben, mert elváltak a szülők, vagy korán meghalt az apa. Minden második kérdezettnek mára már meghalt az édesapja (emlékeztetőül, a kérdezettek átlagos életkora nem több 3o évnél), kisebb részüknek nem él már az édesanyja. A szülők szinte kivétel nélkül ma már nyugdijasok.
A szülők többsége falusi születésü - de gyerekük többsége már nem ott született, a szülők közben már megtették a maguk településváltásait. Az apák ötöde, az anyák több mint harmada alapfoku végzettségű, a többiek többsége középfoku végzettséggel rendelkezik. A szülők legmagasabb iskolai végzettsége egészében nem jobb az átlagosnál, jellemzően alacsonyabb viszont a fővárosi egyetemek nappali tagozatos hallgatóiénál. Ennek hátterében ott találhatjuk a levelező tagozatosok sajátosan eltérő rekrutációját (nekik általában még jobban meg kell kűzdeniük, a már végzett munka mellett a kivánt diploma megszerzéséért), de valószinűleg a választott szakma relative kisebb vonzerejét, presztizsét is a magasabban képzett, vezető állásu szülők, társadalmi csoportok körében. Az iskolázottságnak többnyire megfelelően az apák többsége fizikai munkát végzett élete végéig. Az anyáknak viszont közel fele valamilyen szellemi foglalkozásból ment nyugdijba.
A szülők, vagy a mára egyedül maradt szülő jelenlegi anyagi helyzete - gyerekük megitélése szerint - inkább szükös (33 %), vagy legfeljebb úgymond elfogadható (41%). Mintegy egyharmaduk szűkebb, vagy tágabb családjában van olyan valaki, aki rendszeres, napi gondozásra szorul, s többüknek ez konkrét napi feladatot is jelent. Nincsenek kevesebben azok sem, akiknek a családtagjai valamilyen szociális segitséget vettek igénybe az elmúlt időben, vagy jelenleg is. (sérült, rokkant, munkanélküli, önkormányzati segélyezett stb.)
Havi netto fizetésük jelenlegi főmunkahelyükön átlagosan 32 ezer forint. Csak feltételezhetjük, hogy szakirányu felsőfokú végzettség nélkül ez esetleg még alacsonyabb lenne. Saját itéletük szerint ennél jóval többet, átlagosan netto 51 ezer forintot kellene kapniuk jelenlegi munkájukért. Ennek hiján jelenlegi keresetüket - másokhoz hasonlóan - pluszmunkával próbálják kiegésziteni munkaidőn túl. Igy jutnak jövedelmük egyötödéhez, összesen havonta 4o ezer forinthoz. Egy főre jutó netto jövedelmük 1995 közepén 22,5 ezer forint, az "alsó-közép" kategória jellegzetes szintjén mozog - nem szegények, de a jómódtól is igen messze vannak.
Munkahelyi mobilitás, munkavégzéshez kötődő motivációk, aspirációk
Nem nappali oktatási formáról lévén szó, természetesnek is tekinthető, hogy mindenkinek volt már munkahelye az egyetemi tanulmányokat megelőzően is, alatta is. Egészében megfelelőnek, sikeresnek tűnik - saját értékelésük szerint - az a munkahely-út, melyet ennek során, az egyetem elkezdése előtti időtől máig megtettek. Minden eddigi munkahelyük különböző szempontok szerinti értékelese alapján a következő kép rajzolódik ki. A bejárt munkahelyekkel való elégedettségük fokozatosan növekszik, szinte minden fontosabb szempont szerint. Leginkább a szakmai munka lehetőségének a megitélése javult az eddig bejárt munkaút során, s ez nyilván a továbbtanulásnak is köszönhető. De szerepe lehet ebben a belerázódásnak is, és a - szégyenlősen a válaszokban külön nem emlitett - előbbrejutásnak is a munkaposztok sorában, egyfajta beilleszkedés is ott lehet az egyre pozitivabb értékelés hátterében. Visszafogottabb, inkább közepes, bár lassan javuló az elégedettség a keresetekkel, a munkakörülményekkel, s a munkahely szellemével, az ottani vezetési stilussal. Szintén nem túl jónak, s a kezdetekhez képest egészében még némileg rosszabbodónak is tekinthető a munkatársakkal való kapcsolat megitélése. Ezek a tényezők további - talán inkább szakmai jellegű - munkahelyváltások keresését, vagy a környezethez képest egyfajta szakmai munkába zárkózás alternativáját vetitik előre.
Kinek-kinek megvannak a maga, rá jellemző preferenciái, elképzelései, elvárásai, amikor munkahelyet választ, munkahelyet változtat. de az is jelentéssel birhat, hogy egy csoport, azonos-hasonló szakmában dolgozók, azonos képzésben résztvettek milyen szempontokat tartanak fontosnak, vagy éppen kevésbé fontosnak az ilyen döntések meghozatala során. Ezek lehetnek inkább anyagi szempontok (fizetés, juttatások stb.), lehetnek nagyon gyakorlatias egyéb szempontok (lakóhelytől való távolság, választási lehetőségek hiánya, munkahelyi gyermekintézmények megléte stb.), lehetnek a munkakörülményekre vonatkozó preferenciák (felszereltség, jó munkahelyi légkör, emberi hangulat, munkabeosztás stb.), de lehetnek az előrejutásra, szakmai karrierre, s távolról sem utólsó sorban a végzendő munkára vonatkozó elvárások. Ezeket a kérdéseket vizsgálva válaszadóink motivációi egyfajta mérsékelt, de határozott "szakmai elhivatottság" képét mutatják számunkra. A munkahely-választásnál, változtatásnál a legfontosabb szempontok számukra mind a szakmához, szakmai munkához kötődnek. Nevezetesen, hogy mivel foglalkozik az adott munkahely, milyen a szakmai munka lehetősége, van-e jó szakmai vezetés, megfelel-e a végzendő munka a nehezen megszerzett szakmai képzettségnek. Legkevésbé számitott viszont az ilyen döntések meghozatalakor az olyan gyakorlatias szempont, mint a lakóhelyhez való közelség (talán azért, mert ezt viszonylag adottnak tekintették, s fel se merült komolyan valami más) és az előrelépés lehetősége. Ez utóbbi nem-fontossága azt mutathatná, hogy a tudatos karrier-épitésnek ebben a csoportban nincs éppenséggel nagy jelentősége - azonban a tényleges karrier utak ennek ellentmondani látszanak. Közepesen fontos volt, a válaszok szerint, a döntések során az anyagi körülmények, jövedelmi lehetőségek mérlegelése, vagy a humán szakmákban érzékenynek számitó mnkahelyi társas hangulat, illetve a tisztán az emberek segitésének vágyaként megjelenő altruista, karitativ motivum. Valószinüleg a különböző karitativ szervezetek laikus aktivistái körében, vagy akár az igazgatási munkakörökben dolgozó, de felsőfoku szakképesitéssel nem rendelkező, szociálpolitikai ügyekkel foglalkozóknál némileg más motivációs késztetéseket találnánk.
A nem is olyan régen új szakmát kitanultak munkahelyválasztásai, váltásai természetesen még nem tekinthetőek lezártnak, sőt. Továbbra is feltételezzük, hogy az oktatás, a szakmai képesitést bizonyitó diploma megszerzése sok esetben nem csupán megkönnyiti, hanem generálja is az ilyen váltásokat, a pályaút módositásait. Ennek pontos bizonyitásához azonban az eltelt idő még viszonylag rövidnek tűnik. Van azonban egy ehhez kapcsolódó másik kérdés is, nevezetesen, hogy vajon egyáltalán a szakmában maradnak-e azok, akik szakmai végzettségre tettek szert, avagy a körülmények hatására, illetve saját egyéni szempontjaikat mérlegelve esetleg pályát módositanak, munkahelyet, vagy esetleg szakmát is váltanak. Nem lezárt, sőt igen aktiv mobilitási szakaszra, periódusra utal az, ahogy a válaszolók maguk megitélik, vajon 5 éven belül ugyanitt fog-e dolgozni, illetve a szakmában marad-e. Csak valamivel több mint egyharmaduk állitja határozottan, hogy szerinte maradni fog, a többiek fele-fele arányban vagy úgy nyilatkoznak, hogy szerintük bizton nem itt lesznek öt év múlva, vagy bizonytalanok ebben a kérdésben, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ez még akkor is igy van, ha azt is látjuk, hogy jelenlegi munkahelyükkel, végzett munkájukkal inkább elégedetteknek tűnnek, mint forditva. Lehet, hogy egy részük azt is számitásba veszi, hogy ennyi idő alatt meg is szűnhet az adott munkahely, s bizonytalan, vajon ő maradhat-e, dolgozhat-e ugyanott.
Igen jellemzőnek tartjuk, hogy a válaszadók közül a többség a jelenlegi munkahelyén amit leginkább szeret, az kiemelkedően az önállóság, illetve az, hogy alkotó-kezdeményező munkát végezhet. Csak ez után következik, hogy munkája során emberekkel, csoportokkal foglalkozhat. Amit viszont legkevésbé kedvelnek, az jellegzetesen a bürokrácia, a sok adminisztrációs kötelezettség. De viszonylag sok helyen gondot okoz számukra a munkahely jelenlegi szellemisége, és a különböző munkahelyi konfliktusok.
Az oktatás helye, szerepe a szakmai orientációban, a pályaút alakulásában
Gyakorlati tapasztalat, hogy a továbbtanulni szándékozók gyakran nem egyszerűen "beesnek" az iskolába, hogy ők most itt szeretnének tanulni, hanem már korábban érdeklődnek, vagy valaki - sokszor egy-egy már végzett munkatárs - hivja fel a figyelmet erre a lehetőségre, ösztönzi a másikat, hogy vállalja a munka melletti tanulás minden nyűgét-baját. A válaszok ezt a benyomást látszanak megerősiteni. A volt diákok egy harmada jelentkezett úgy, hogy csak a felsőfoku tájékoztatóból értesült e lehetőségről. Többségük valamilyen informális, személyes úton, baráttól, ismerőstől, munkatárstól, vagy éppen már itt tanuló diáktól hallott erről az oktatásról és gondolkodott el azon, hogy ő is jelentkezzen-e. Ilyen értelemben "hire van", presztizse van az oktatásnak, s ez vonzerőt gyakorol, biztositja az utánpótlást, érdeklődést, azt, hogy az érdeklődők megtalálják ezt a képzési formát. Ugyanakkor azt gondolnánk, hogy ez tipikusan egy olyan szakmai képzés, ahova nem "hobbiból" jönnek a fiatalok, hanem sokszor azért is, mert már dolgoznak valahol - ne feledjük, posztgraduális oktatásról van szó - és a munkahely megköveteli tőlük a szakmai továbbtanulást, a szakirányu diplomát. Gondoljunk csak arra, hogy ezen a szakmai területen milyen sok posztra vonatkozóan születtek meg az elmúlt időszakban éppen a kötelező szakmai képzettség szintjére vonatkozó jogszabályi előirások. Mindez azonban nem igazán tükröződik a válaszokban.
Két válaszadó kivételével senki nem mondta, hogy hivatalosan kötelező lett volna számára a szak elvégzése, s csupán ötödük válaszolta, hogy ugyan nem volt kötelező, de azért ajánlatos volt itt továbbtanulnia, diplomát szereznie. A többiek szerint ezt igy nem ajánlották, hanem saját belátásuk, érdeklődésük alapján döntöttek a második diploma megszerzése mellett. Ez a hallgatók motiváltságát tekintve örvendetes tény, azonban a szakma és a szakmai posztok professzionalizálódása szempontjából kissé elgondolkodtató. Azt mutatja, hogy a felsőfoku szociális szakmai képzés első éveiben sokkal inkább a különböző intézményekben dolgozók egyéni igénye határozta meg, hogy saját erejükből magasabb szintre emelik-e ilyen irányu szakmai tudásukat, intézményesen a munkahelyeken ilyen igények nem jelentek meg még ekkor, legfeljebb "megengedték", hogy dolgozójuk tanulhasson. Sajnálatosnak is tekinthető, hogy ezen csak a jogszabályi előirások változtattak a legutóbbi időben. (Bár kétségtelen, hogy a lépéshátrány ellenére ma már az intézmények professzionalizálódása is előrébb jutott e tekintetben.)
De mi is késztette e fiatal, már dolgozó embereket, hogy egy ilyen képzésen részt vegyenek, éveket töltsenek még az iskolapadban? Ezt firtató kérdésünkre adott válaszaik alapján érdekes kép rajzolódik ki előttünk. Első helyen a "tanulás, tudás vágya" áll, nevezetesen az, amit úgy fogalmaztunk meg válaszlehetőségként, hogy "Azt gondoltam, hogy tanulmányaim segithetnek megérteni az általános társadalmi problémákat". Ennek súlya, fontossága messze megelőzi a válaszok sorában az olyan praktikus, közvetlen haszonra utaló motivációkat, okokat, mint a szakmaváltás miatti, a munkahelyváltás miatti, vagy a konkrét szakmai előmenetel miatti továbbtanulás. Második helyen nagyon is gyakorlatias ok szerepel, nevezetesen, hogy a tanulás majd segiti az addigi szakmai munka további elvégzését. Ez tehát nem egy megváltoztatásra irányuló motiváció (munkahely, szakma), vagy karrier-motiváció, hanem a már végzett mindennapi munka javitására irányuló törekvés, remény. Érdemes még talán megemliteni, hogy a közepesen fontos motivumok között szerepel az is, hogy valaki "ismerte a szakon oktató tanárok munkásságát". Ez ismételten azt mutatja, hogy a szakmai-emberi "befektett tőke" mérhetően működik egy-egy oktatás vonzerejének kialakulásakor.
Vajon mennyiben valósultak meg - igy utólag visszatekintve - a volt hallgatók elképzelései? Leginkább a szakmai ismeretek gyarapodását jelzik vissza pozitivan a végzettek, s ez feltétlenül jó dolog. Pozitivan jelzik vissza azt is, hogy sikerült jobban megismerniük az általános társadalmi problémákat, vagyis éppen azt, ami oly fontos szerepet játszott eredeti továbbtanulási döntésük során is. E válaszokban is tükröződik, hogy valamilyen "karrier-elvárás" kevéssé játszott szerepet a hallgatóknál, a szakmai előmenetelben, munkahelyváltásban - válaszaik szerint - nem játszott meghatározó szerepet az oktatás. Azonban ha nem a verbális válaszokat, hanem a konkrét munkautakat vizsgáljuk, akkor - mint látni fogjuk - ettől kétségtelenül eltérő képet kapunk. (Mintha müködne egy „mit illik” és „mit nem illik” válaszolni az előremenetellel, karrierrel kapcsolatban.)
Karrier tipusok
Ha a karrier utak végét (kérdezéskori végállapotát, mely még messze nem azonos a tényleges beérkezéssel) tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a felső foku oktatás, „az iskola” formálisan elérte célját, „hatékonyan funkcionált”: a válaszadók közel fele valamilyen vezető, irányitó funkcióban dolgozik (ez konkrétan családsegitő, vagy gondozási központ vezetői, vagy polgármesteri hivatali, minisztériumi egységvezetői posztokat jelent), egy másik jellemző csoportjuk (egy ötödük) valamilyen felső foku oktatási intézményben oktató, ennél kevesebben dolgoznak jelenleg beosztottként közvetlenül a „terepen” (családgondozóként, nevelő tanárként), s néhányan maradtak középiskolai tanári foglalkozásuknál, végül igazi pályaelhagyó (jellemzően vállalkozó) lett a válaszadók egy tizede.
A vezető-irányitó pozicióba kerültek esetében a karrier utakból megállapitható, hogy - némileg ellentétben a saját válaszokkal - igenis fontos szerepe volt a „papirnak”, a (második, szakirányu) diploma megszerzésének e pozició elnyerésében. Többségük diplomával a kezében foglalhatta el e posztot, de vannak, akik már az oktatás során ilyen pozicióba kerültek a diploma megszerzésének igéretével (ezzel a feltétellel). A felső foku oktatóként dolgozók mind az egyetem elvégzése után, többnyire nem is közvetlenül utána jutottak el eddig, s a karrier utakból kiolvashatóan - némileg meglepő módon - ez a státusz magasabb, előkelőbb helyet foglal el a poziciók sorában, mint egy-egy intézmény vezetése. Az egyetem után is beosztottként szociális munkát végzők esetében tűnik leghitelesebbnek az a motiváció, hogy az ismeretek bővitése, új ismeretek, készségek megismerése vezérelte a levelező oktatásban való részvételt. Egy részük korábban is már ilyen munkát végzett, itt csak „hozzátanult” (esetleg felkészülve egy még be nem következett váltásra), másik részük pedagógusi, egészségügyi, vagy más területről ennek az oktatásnak a segitségével váltott szociális tipusu munkára.
Meg kell jegyezni, hogy a karrier utak visszaigazolják azt a jellemzőjét e szakmának, hogy a betölthető munkahelyek zöme a városi státuszu településeken található, viszont ez nem jelent főváros-centrikusságot. Intézmény vezetői (és persze beosztotti), illetve felső foku oktatói posztokat egyaránt találnak a végzettek a fővároson kivül is, sőt úgy tűnik, hogy a kisebb településeken viszonylag könnyebb ezzel a (második) diplomával vezetői poziciót elérni.
Honnan jöttek, rekrutálódtak az e pályára jövők? Kezdjük az elején, az első munkahelyek, munkák körénél. Egy-két nagy foglalkozási csoport jelölhető meg induláskor: egészségügyben, szociális otthonokban dolgozó ápolónők, valamint tanárok, intézeti, kollégiumi nevelők, müvelődési házi népmüvelők és (mint látni fogjuk) gyári szakmunkások, technikusok. Ők teszik ki a válaszadók 4/5-ét, elvétve akadnak, akik rögtön családgondozóként kezdték, s egy-egy jogászként, közgazdászként, mérnökként munkába állót is találunk. Ez távolról sem jelenti azt, hogy az egyetemre jelentkezéskor ilyen foglalkozásokat űztek a kérdezettek.
A felső foku képzés mobilitási (karrierépitési) funkciója szépen megfigyelhető az ápolónők esetében, ahol a lépcsők jellegzetesen a gyakorló ápolástól a polgármesteri hivatalok posztjai irányába, illetve a Gondozási Központok, (időseket, fogyatékosokat gondozó) szociális intézmények vezetői posztjai irányába vezetnek. Már - jellemzően szintén munka mellett, levelező tagozaton megszerzett - főiskolai oklevéllel és az emlitett hivatali, vagy vezetői státusszal rendelkeznek, vagy annak közelébe érnek, amikor egyetemi tanulmányaikat elkezdik. A második diploma megszerzésével stabilizálják helyzetüket, tovább, „magasabbra” talán nem is léphetnének, azóta zömmel ugyanott dolgoznak.
A különböző pedagógus pályákról érkezők karrier útja sokkal változatosabb, hosszabb is, jelenlegi helyzetük is igen különböző. Itt sokkal kevésbé figyelhető meg a lépcsőkön való egyenletes „felfele” lépegetés (bár erre is van példa), a hangsúly sokkal inkább a szakmai pályamódositáson van, illetve valóban a végzett munka elmélyitésének igényén. Ennek során az egyetem egy lehetséges, de nem egy az egyben működő emeltyű. Viszont inkább körükből kerülnek ki azok, akik idővel, sok lépést követően felső foku intézmények oktatói lesznek, s ez - mint emlitettük - a legmagasabb státusznak tünik a karrier utak alapján.
Egy külön jellegzetes karrier tipusként kell emliteni azokat, akik valamilyen politikai funkciót, munkakört töltöttek be az előző rendszerben, s onnan jöttek e pályára. Kutatási hipotézisünk az volt, hogy a rendszerváltás körüli időszak egyik sajátos - érdekes módon máig nem vizsgált - foglalkozási mobilitási folyamatát jelentette, hogy sok tizezer politikai posztot betöltő „egyszerű” embernek (s itt most nem a sokat emlegetett elitről van szó) váltania kellett, s ez a helykeresés érintette a szociális szektort is. Részben azért, mert voltak/vannak közös kapcsolódási pontok („emberekkel kell foglalkozni”, társadalmi problémákra reagálni, hivatalközeli, de nem hivatalnoki munka stb.), de nem elhanyagolható az a tény sem, hogy éppen ebben az időszakban kezdett kiépülni az az új szociálpolitikai, szociális hálózat az országban (s itt ismét fontos a decentralizált jelleg), mely új posztokat, helyi poziciókat nyitott meg többek számára. (Ennek az időbeli egybeesésnek szélsőséges, adminisztrativ eszközökkel történő kiaknázására is teremtődött példa, amikor az „összeomlás” előtt szabályos felsőbb politikai döntéssel „átvezényeltek” embereket a sebtiben kreált intézményekbe...)
A karrier utak ilyen szempontu vizsgálata visszaigazolja kutatási hipotézisünket. A válaszadók több, mint egy negyede tartozik ebbe a csoportba. Azonban ezen belül is természetesen különböző életpályák találhatóak, melyekből két azonos súlyú tipust érdemes kiemelni. Vannak, akik valamilyen gyári munkásként kezdték (megjegyezzük, hogy ilyen jellegzetes pályakezdéssel szinte kizárólag ebben a csoportban találkozunk a vizsgáltak körében), majd a helyi Kisz, MSzMP, szakszervezet lépcsőin előrehaladva próbáltak „kitörni”, s e folyamat egyik eszköze volt számukra az iskola. Másik részük már eleve politikai jellegű tevékenységgel kezdte munkaútját, („soha nem dolgozott” - ahogy a népnyelv mondja), s ezt épitgetve talált rá erre az oktatóhelyre, mint alkalmatosnak látszó emeltyűre. Mindkét altipusra, az egész csoportra jellemző, hogy karrierjükben az iskola csak egy olyan állomás, mely nélkül is feltehetően befutották volna ugyanazt, vagy valamilyen nagyon hasonló pályát. Jellegzetesen felülreprezentált körükben a jelenleg vezető-irányitó poziciót betöltő (ebben a rendszerváltás ezen a szinten igazán törést többségüknél nem okozott), s ezt a poziciót jellemzően már az oktatás alatt, vagy azt közvetlenül követően elfoglalják. Néhány „megtört”, vagy inkább elkanyarodó pályára is találunk példát körükben, akik mégsem fejezik be az egyetemet, ezek a válaszadók mind vállalkozók, menedzserek lettek. (Ahogy egyikőjük irja: „Sajnálom, hogy félbemaradtak szocpol tanulmányaim, amelyeket döntően ismereteim szélesitésére, a pályamódositás reményével és szándékával kezdtem el. Még nem adtam fel teljesen azt a tervem, hogy szociológia/szocpol ügyben még valamikor kezdjek magammal valamit.”)
Az iskoláról
Kiváncsiak voltunk arra is, hogy hogyan "osztályozzák" igy utólag a végzettek magát az oktatást, illetve az egyes tantárgyakat ők hogyan minősitik. Az oktatás értékelése során a legjobb "osztályzatot" (4,o-4,1) a tanárok felkészültsége, attitüdje kapta - s ez a tanároknak bizton jól esik. Az azonban már kevésbé örvendetes, hogy bizony csak valamivel jobb mint közepest kapott a tantárgyak strukturájával, a megkövetelt tudással, vagy a későbbi munkára való felkészitéssel való elégedettség. Ennél is rosszabb, 2,8-as osztályzatot kapott az oktatás szervezettsége. Ezen az eredményen nyilván az oktatásban résztvevők lepődnek meg a legkevésbé, hiszen egy teljes szakmai képzés első, kezdő éveinek hallagtóiról-tanárairól-körülményeiről van szó - de azért nyilván érdemes elgondolkodni az ezekben a véleményekben tükröződő visszajelzésen.
Mit mutatnak a tantárgyi "osztályzatok”? Bevallom, számomra karakterisztikus és elgondolkodtató az egyes tantárgyakra, tantárgycsoportokra vonatkozó volt- hallgatói értékelés. Magasan a legjobb osztályzatokat a társadalompolitika, társadalomismeret, társadalomtörténet, szociológia kapták (4,5-4,3). Vagyis csupa olyan tantárgy, amelyeken keresztül valóban megvalósulhatott az, amit már a továbbtanulási motivumoknál is jeleztek a válaszolók, vagyis a környező társadalom minél jobb megismerésének a vágya. Ugyanakkor ezek a tantárgyak - a többivel összehasonlitva - egészében talán kevésbé gyakorlatias tudást közvetitenek, vagy legalább is nehezebb közvetlenül hasznositani az ilyen tipusu ismereteket a mindennapi munka során. Bár lehet, hogy tényleg éppen ez a fajta tudás, szemlélet, "rátekintés" hiányzott, hiányzik oly sokaknak a szakmai munkavégzés mindennapjai során. E társadalomtudományi tantárgyaknál alacsonyabb, de azért a "jó"-hoz közeli értékelést kapott a mentálhigiéné, pszichológia, illetve a közgazdaságtan, jog, politológia. Az viszont - szerintem - elgondolkodtató problémára hivja fel a figyelmet, hogy csak erős közepesre értékelik a volt hallgatók a terepgyakorlatokat, pedig ezek - függetlenül a későbbi munkahely jellegétől - alapvető fontosságu ismereteket hordoznak e szakmában. Csak közepes értékelést kapott a statisztika, kutatásmódszertan, miközben éppen ez utóbbira mondták a legtöbben azt, hogy szerintük ebből a tantárgyból több kellett volna. (Tehát nem valamiféle ellenérzés vetitődött rá az értékelésre, inkább egyfajta hiányérzet.) Az egyik oldalról nyilván szerepet játszik az értékelésekben, hogy miből tudott ténylegesen, ütőképesen érvényes ismereteket nyújtani a képzés, mely területeken volt már az indulásnál elegendő - vagy annak tűnő - emberi és tudás tőke a szakmai képzéshez, s mely területek tudnak csak ennél fokozatosabban, lassabban, nehezebben kiépülni. A másik oldalon viszont az értékelések iránya egyben rámutathat az iskola olyan sajátos orientációjára, mely éppen a szakmaindulás miatt a szokásosnál is nagyobb szerepet játszhat a szakma egésze karakterének a kiformálódásában.
De vajon milyen munkahelyi-szakmai orientáció jellemzi ma a szakon végzetteket, illetve hol, s mit is dolgoznának - a szakmán belül - a legszivesebben? Bizonyos jelek azt mutatják, hogy a vonzódás sokkal inkább elméleti irányu, mint gyakorlati, s ez persze annak is betudható, hogy a "szakma születésének" éveiben valóban jelentős gyakorlati célként fogalmazódik meg a majdani "oktatók oktatásának" a feladata. De adódhat ez az oktatás felépitésének hangsulyaiból, arányaiból is, illetve abból, hogy elsősorban milyen tevékenységek iránt keltették fel a résztvevők érdeklődését. A válaszolók legszivesebben szociális munkásokat képző, szociálpolitikai oktató-kutató helyen dolgoznának, legkevésbé szociális alapellátó, vagy szakositott intézményben. Ugyanakkor szivesebben dolgoznának nem-önkormányzati, nem-állami szervezetekben (melyek azért, tudomásom szerint inkább a közvetlen ellátás területén mozognak), mint az állami (önkormányzati) szociális apparátusban. Ez utóbbi munka tűnik a legkevésbé vonzónak, népszerűnek a válaszadók körében. Persze kérdéses, hogy igazából melyikből is van jelenleg kevesebb, vagy több eme induló szakmában: oktatóból-kutatóból, vagy oktatást-kutatást végző munkahelyből, elhelyezkedési lehetőségből.
A szakmán belüli irányultságot tekintve, az olyan, nagy intézményhálózattal rendelkező, kiépült formák jelentenek vonzerőt, mint a családsegités, ifjuságvédelem, illetve a gyakorlatilag alig létező lakóhelyi közösségszervezés. Viszont nem szivesen végeznének gyámügyi, menekültügyi, börtön-utógondozói munkát, hiányzik a vonzalom az olyan nagy csoportokkal való foglalkozások iránt, mint az idősek, fogyatékosok, hajléktalanok, alkoholisták, vagy akár a legszegényebbek segélyezése. Ez még akkor is furcsának tűnik számomra, ha számitásba vesszük, hogy az oktatói-kutatói tevékenységek iránti vonzalom a jellemző, hiszen ebben az esetben sem mellőzhető a konkrét szakmai terepismeret, érdeklődés és személyesen végzett gyakorlati munka.
Néhány záró gondolat
Ahelyett, hogy összefoglalnánk az eddig leirtakat, megemlitenék néhány olyan megfigyelést, melyek kevésbé a kitöltött kérdőiveken, inkább a személyes beszélgetések, interjúk információin alapulnak. Az egyik ilyen, hogy a hazai szociális munkás „társadalmat” időről-időre eléri a politikai indittatásu szakmaváltási, mobilitási hullámok egyike, másika mély nyomokat hagyva ezzel a szakma, a maga útját éppen csak kereső szakma összetételén, felfogásrendszerén, kialakulóban lévő értékrendszerén. Ilyen nagyobb hullámnak tekinthető a rendszerváltást közvetlenül megelőző és követő kiáramlás az összeomló pártapparátusokból, párt oktató intézményekből, az államigazgatás különböző posztjairól. Kicsiben ez folytatódik az egyes választások, önkormányzati választások időszakaiban is. Napjainkban pedig ismét „tömeges káder-kérdésként” nehezedik egyes önkormányzatokra az elbocsájtandó/elbocsájtott egészségügyi dolgozók, pedagógusok elhelyezésének problémája, akik megint csak szociális szakmai képzettség nélkül lesznek résztvevői, szemléletformáló alakitói a hazai szociális ellátó rendszernek.
Egy másik emlitésre méltó folyamat, hogy a nyolcvanas évek második felétől, a kilencvenes években egyre felgyorsuló módon elindult a humán intézmények és dolgozóik „második gazdaságának” a kiépülése, elsősorban alapitványok és egyéb civil szerveződések létrehozásán és működtetésén keresztül. Ennek részletes vizsgálata egy másik tanulmány tárgya lehetne, itt csak annyit emlitenénk meg, hogy mostani felmérésünkből is egyértelműen visszaigazolódott, hogy a főmunkahely mellett igen sokan aktiv részt vállalnak a szakemberek közül egy-egy civil szerveződés életében, illetve egyre kevésbé hagyhatóak figyelmen kivül e szerveződések a szociális munkások karrier-útjainak megismerése, lehetőségeik értékelése során.
Mindkét emlitett folyamat önmagában ellentmondásban áll a szociális munkás szakma professzionalizálódásával, s valószinüleg csak a folyamatos, rugalmas és választékban is igen gazdag képzési struktúra lehet az az eszköz, amely a szakma tartalmának állandó újragondolásával, újradefiniálásával párhuzamosan áthidalhatja az e folyamatokban rejlő ellentmondásokat.
Rövid összefoglaló kronológia
1959 gyermekpszichológiai tanácsadók - szakemberek társadalmi kezdeményezésére
1968 Fővárosi Tanács VB. minden kerületben létre kell hozni nevelési tanácsadót
1972 országos szabályozás a nevelési tanácsadóktól (legalizálás)
1973 BGGyF pszichopedagógus képzés
7o-es évek: Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola: szociális szervező levelező képzés (időskoruak, fogyatékosok intézeti gondozásához)
1979 május első családgondozói konferencia
1979 - 1989 Családgondozói Klub (HNF keretekben)
1985 BGGyF mentálhigiéni kiegészitő szakképzés
1985 ELTE levelező kiegészitő (posztgraduális) szociológus-szociálpolitikus képzés
1986 TIT Pest megyei Szervezete Pedagógiai Szakosztálya és ELTE BTK Közművelődési Tanszéke által szervezett Családpedagógiai Tábor
1987 TIT - ELTE BTK Szociálpedagógiai Műhely
1987 Szociális- és Egészségügyi Minisztérium létrehozása, Szociális Szakképzési Bizottság létrejötte
(1988 Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület)
1988 Gesztori Bizottság: közös minimumok, standardok, önálló szakmának kell tekinteni
1988. október Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének megalakulása (a Hazafias Népfront infrastrukturáját felhasználva)
1989 Szekszárd általános szociális munkás képzés
199o Szociális Szakképzési Bizottság: Soproni Konferencia
199o ELTE nappali szakositott szociális munkás és szociálpolitikus képzés
199o BGGyF, Nyiregyháza, Szeged, Pécs-Szombathely általános szociális munkás képzés
1993 A családsegités etikai kódexe (Családsegitő szolgálatok 1993.évi konferenciája, Siófok)
(„társadalmi munkás”, egyébként BASW)
2/1994. (I.3o.) NM rendelet a személyes gondoskodást nyújtó intézmények szakmai feladatairól és működési feltételeiről.
1995 június a Szociális Munka Etikai Kódexének elkészülte (Magyar Családsegitők Országos Kamarája, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Iskolaszövetség, Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete)
Felhasznált irodalom
B. Aczél Anna - Darvas Ágnes - Mányai Judit: Szociális munkás képzés a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, Esély, 1992/5. Aranyiné Horváth Erika: A hivatásos nevelőszülők alkalmazása és motiváció vizsgálata Pest megyében (Szakdolgozat), 199o.
G.G. Barnes: Családterápia és gondozás. In.: Családterápiás olvasókönyv sorozat II., Budapest, 1991.
Családgondozási Konferencia, Pécs, 1979. Családgondozási Füzetek, 1979. (Czente Gyula, Ferge Zsuzsa felszólalása)
S. Faragó Magdolna: A szociális képzésekről - oktatáspolitikai megközelitésben, Esély 1992/5.
Ferge Zsuzsa felszólalása a Szociális Munkások III. országos konferenciáján,
Családsegitők kézikönyve, Budapest, 1987.
Galambos Pál: Családsegitő Központ - Egy új intézményrendszer legitimációs törekvései a magyar közéletben (Szakdolgozat), 199o.
Gayer Gyula: A pártfogó, Budapest, 1967.
Győri Péter: A szociálpolitika irányitási-szervezeti rendszerének reformjáról, Medvetánc 1984/4-1985/1.
Győri Péter: Kisközösségi szociális kezdeményezések. In Arat a magyar, MTA Szociológiai Kutató Intézete, 1988.
Tony Hall: A szociális munkások felsőfoku képesitésének vizsgakövetelményei
(Kézirat) OPI, 1989.
Hegyesi Gábor: Az általános szociális munka modelljei (Kézirat), 1994.
Hilscher Rezső szociálpolitikai irásaiból (Szerk.: Lombos Antal), Esély, 199o/3.
Bill Jordan: Jótékony jó tanácsok, Esély, 1992/3.
Bill Jordan: Bölcs tanácsadás, Esély, 1992/4.
Bill Jordan: A szociális munka bemutatása, Esély, 1993/2-4.
Kerezsi Klára: Szociális munkás-e a pártfogó felügyelő, Esély, 1992/5.
Kozma Judit: Milyen a jó szociális munkás, avagy ki tud démont űzni?, Esély, 1994/4.
Körkérdés a szociális munkás képzésről, 1992., Esély, 1993/4.
Krémer Balázs: A rendszerváltás szociálpolitikája - a szociálpolitikai rendszer váltása (Kézirat), 1995.
Lombos Antal: Hilscher Rezső szociálpolitikai hagyatéka (Szakdolgozat), 1989.
Milfait Márta: Szociálpolitikai kezdeményezés: Ifjusági Iroda (Szakdolgozat), 199o.
C. Wolfgang Müller: Társadalmi munkában dolgozó segitőből hivatásos alkalmazott lesz. In.: W.M.: Hogyan vált a segitségnyújtás hivatássá? ELTE-T Twins, Budapest, 1992.
Pőcze Gábor: Szociális asszisztens képzés: tények, dilemmák, perpektivák, Esély, 199o/2.
Sáhó Erzsébet: Szociális gondozás (Szociális szervezők számára), A Szociális Munka Alapitvány Kiadványai, 1993.
Schöfferné Dudás Piroska: A budapesti humán szolgáltatások tendenciái az 198o-as években (Szakdolgozat), 199o.
Szociálpolitikai Értesitő 1986/1. (Szociális munkás pálya és képzés), MTA Szociológiai Kutató Intézete, 1986.
- Gayer Gyuláné: Szociális munkások tevékenységét igénylő munkaterületek és ezek főbb képzési vonzatai
- Hegyesi Gábor - Talyigás Katalin: Javaslat a szociális munkások képzésének meginditására
- Bányai Emőke: A nevelési tanácsadókban folyó családgondozás szociológiai vonatkozásai
- A Szociális Munkások Brit Szövetsége (BASW): A szociális munka etikai kódexe
- Lukácsné Weiler Katalin - Zám Mária: Néhány gondolat a szociális munkások egyesületéről
Szöllősi Gábor: Tükör a Szekszárdon induló szociális munkás képzésről, Esély, 199o/1.
Talyigás Katalin: Új szakma alakul Magyarországon. Gondolatok az ELTE szociálpolitikus-szociális munkás képzéséről, Esély, 1989/1.
Talyigás Katalin - Hegyesi Gábor: Alapkő-letétel (Az 199o-es soproni konferencia), Esély, 199o/4.
Talyigás Katalin - Hegyesi Gábor: A szociális munka. In.: A szociális segitő. Szerk.: Balogh Miklósné, Közoktatási Kutatások, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.
A Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének Hiradója 1989-9o.
SzMME Alapszabálya.
Az általános szociális munkás képzés tantervi irányelvei, Esély, 199o/4.
A szociális munka és szociálpolitika egyetemi oktatása, Esély, 199o/4.
Szöveggyűjtemény a szociális munka elmélete és gyakorlata tantárgy tanulmányozásához, 1993.
Családsegitők a családokért, Családpolitikai füzetek, 1994.
A szociális munka etikai kódexe, 1995. június
[1] Ez a tanulmány az OTKA 3127.sz. kutatás keretében készült.
Tanulmányomat Ferge Zsuzsának ajánlom.