Budapesti

Szociális Charta

Budapesti Szociális Charta  

Elfogadta

Budapest Főváros Közgyűlése az 1997 május 29.-i ülésén

Szerkesztette: Győri Péter, Ikvai-Szabó Imre, Krémer Balázs

Készült többek  között az alábbi szerzők tanulmányainak felhasználásával:

dr. Arató Géza, Bagyinszki Zoltánné, Bársony János, Detrichné dr. Török Zsuzsanna, dr. Erdélyi Márta, dr. Fekete Gyula, Ferge Zsuzsa, Dr. Fodor Miklós, Gáspár Károly, Gedeon Andor, Győri Péter, dr. Hammer Péter, dr. Harangozó Judit, Harrach Péter, Horváth Ágnes, Dr. Kálmán Zsófia, Kárpáti Zsuzsanna, dr. Kőnig Éva, Krémer Balázs, Kissné Márté Zsuzsanna, Kocsis B. Mihály, Kozma Blanka, Kulinyi Márton, Lacziné Kása Zsuzsanna, Lakner Zoltán, dr. Morzsányi Éva, Mózer Péter, Gy. Németh Erzsébet, Németh Sándor, dr. Németh Zsolt, Pokorádi Gizella, dr. Rácz József, Révész Magda, Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Solt Ottilia, Pik Katalin, Szabó András, Szalai Ákos, Dr. Sziszik Erika, Tánczos Éva, Tokár Béla, Tóth István György, Urbanek Judit, dr. Varjú Gabriella.

Felelős kiadó: dr. Demszky Gábor

Kiadja: Budapest Főváros Önkormányzata

Főpolgármesteri Hivatala

Készült: a Főpolgármesteri Hivatal nyomdájában

Nyomdavezető: Szántó György

1997 június

1052 Budapest, Városház u. 9.-11.

E-mail: [email protected]

Tartalom:

Budapest polgármestereinek közös állásfoglalása

„Budapest szociálpolitikája az ezredfordulón”

Mi Budapest 24 önkormányzatának polgármesterei, megismerve a főváros  szociálpolitikai fejlesztéséről szóló középtávú szakmai koncepciót, ahhoz csatlakozva megállapítottuk, hogy Budapest szociális helyzetének jobbításában közösen vállalható és vállalandó feladataink vannak. Közösen vállalt felelősségünk nevében az alábbi nyilatkozatot tesszük:

1. Budapest  szociális problémái - mindannyiunk közös gondja, a szociális feszültségek enyhítése - mindannyiunk közös feladata.

Ahhoz, hogy Budapest valódi otthona legyen polgárainak, közös erőfeszítéseket teszünk azért, hogy a város társadalmi viszonyainak alakításában, szociális helyzetének jobbításában a lakosság minél szélesebb rétegei, intézményei, vállalkozásai, egyházi és világi civil szerveződései  aktív, tevékeny részt vállalhassanak. Saját önkormányzataink hatáskörében és kialakítandó együttműködéseink keretében törekszünk arra, hogy  Budapest önkormányzatai kivegyék részüket e közös feladatokból. Törekszünk arra, hogy az önkormányzatok saját intézményei és finanszírozási lehetőségeit eredményesebben hasznosítsák a szociálpolitikai feladatok ellátásában. Törekszünk arra, hogy az önkormányzati  intézmények ágazatközi együttműködése, a különböző ágazatok munkájának összehangolása révén  eredményesebben járuljanak hozzá a szociális problémák megoldásához.

2. A szociálpolitikai közös érdekeknek alárendelt közös fellépés feltételeinek kialakítása - tiszteletben tartva a résztvevők politikai, szakmai, intézményi és hatásköri szuverenitását

Az elmúlt években kialakult intézményi felépítés főbb elveit elfogadjuk, de tisztában vagyunk azzal, hogy bármilyen hatásköri szabályozás esetén lesznek olyan hézagok és átfedések, amely területeken csak közös megállapodásaink révén találhatunk megoldást. A szociálpolitikai feladatok területén az ilyen célú megállapodások irányait és kereteit illetően elfogadjuk a szakmai koncepció célkitűzéseit. A szakmai koncepció elfogadása kötelezettségvállalásunkat is rögzíti abban, hogy a megállapodások előkészítése és kidolgozása munkát és feladatot ró ránk magunkra is, de e munkában nem nélkülözhetjük a képviselők, tisztviselők, szociálpolitikai szakemberek munkáját sem.

3. Összehangolási feladatok a főváros szociálpolitikájában

Szükségesnek tartjuk azt, hogy a szociálpolitikai intézmények és ellátások áttekinthetőbbek és kiismerhetőbbek legyenek - úgy a szociális politika, mint az ellátásért folyamodó kliensek számára. E cél elérése érdekében közös fellépést tartunk szükségesnek:

•  a segélyezési eljárás, a jogosultság mérlegelésének egyszerűsítésében, harmonizációjában és racionalizálásában,
•  a szociális ellátások klienseinek jogait védő és garantáló feltételrendszer kialakításában és érvényesítésében.
•  a területi alapellátási formák és a szakellátások közötti összhang, differenciált munkamegosztás feltételeinek megteremtésében.
•  az ágazatközi együttműködés elveinek és igazgatási, finanszírozási feltételrendszerének kialakításában, különösen a szociálpolitika illetve az egészségügy, oktatás, foglalkoztatáspolitika és gyermekvédelem ágazatai közötti együttműködés területén.
• az egyes ellátási formák tartalmának, szakmai és pénzügyi kritériumainak meghatározásában, a szakmai tartalmakra és gazdálkodási követelményekre egyaránt érzékeny igazgatási (finanszírozási, elszámolási, minőségbiztosítási stb.) feltételek kialakításában,
•  a szakmai és politikai elvárásokat egyaránt átláthatóan és ellenőrizhetően érvényesítő, a nem-állami szervezetekkel kötött szerződések tartalmát és eljárási kereteit rögzítő, az önkormányzatok munkaszervezeti rendjében érvényesített szabályozásban.

4. A legelesettebbek, a legszegényebbek kiemelt támogatása, a társadalmi kirekesztettség és marginalizálódás enyhítése, a főváros társadalmi  integrációjának erősítése

Erkölcsi kötelezettségünknek tekintjük azt, hogy a rendelkezésünkre álló anyagi, emberi és intézményi erőforrások eszközeivel kiemelt támogatást biztosítunk a legelesettebb társadalmi csoportok tagjai számára. Erkölcsi kötelezettségünkön túlmutató felelősséget  jelent e csoportok ellátása annyiban, hogy e csoportok ellátása gyakorlatilag teljes egészében az önkormányzatok hatáskörébe tartozó feladat. A szegénység enyhítése érdekében törekszünk arra, hogy

• a segélyek hathatósabban célozzák meg a legszegényebbeket,
• különös gonddal kezeljük a gyermekek és fiatalok szegénységét, a legszegényebb gyermekek számára is biztosítva az oktatásban való részvétel lehetőségét, legalább napi egyszeri étkezés és tanfelszerelés biztosításával,
• támogassuk a legszegényebb, marginalizálódott csoportok önszerveződését, érdekképviseleti lehetőségeit, speciális programok segítségével tegyük számukra is elérhetővé a közszolgálati intézmények által biztosított szolgáltatásokat, előnyöket.
• az önkormányzatok lehetőségeit széles körben felmérve, közhatalmi szerepükön túl, mint hivatalaiban és intézményeiben munkaadók, mint piaci megrendelők is tegyenek erőfeszítéseket a leghátrányosabb helyzetű, megbélyegzett csoportok társadalmi integrációjáért.

Minden tőlünk elvárható eszközt igénybe véve küzdünk minden fajta diszkrimináció, így minden fajta rasszizmus ellen. Politikai és közhatalmi eszközeinkkel egyaránt küzdünk a megbélyegzett, diszkriminált csoportok társadalmi egyenjogúsításáért, azért, hogy e csoportok tagjai is teljes jogú, méltósággal felruházott tagjai legyenek Budapest társadalmának.

5. Követés, értékelés

Vállalt céljaink megvalósulását annak folyamatában is követni és értékelni szándékozzuk. A szakmai és társadalmi nyilvánosság bevonásával évente át kívánjuk tekinteni azt, hogy meddig jutottunk, és a megalapozott helyzetértékelés alapján fenntartjuk magunknak azt a lehetőséget, hogy céljainkat kiegészítsük, pontosítsuk, módosítsuk.

A Budapest 24 önkormányzata közötti szociálpolitikai együttműködés kialakításában és karbantartásában bizalmunkról biztosítjuk a testületek szociálpolitikai bizottságainak elnökeit, akiktől el is várjuk azt, hogy konstruktívan és hatékonyan  lépjenek fel a szociálpolitikai együttműködés szakmai és politikai tartalmainak meghatározásában és ellenőrzésében.

Budapest, 1997         

Budapest Főváros Önkormányzata a magyar Alkotmányon alapuló, törvényekben és más jogszabályokban rögzített feladatainak megvalósításával gondoskodik a főváros lakosságának szociális ellátásáról. Emellett részt vesz a fővárosban működő önkormányzatok szociális tevékenységének koordinálásában is.

Az utóbbi években Budapest lakosságának társadalmi szerkezete, a gazdasági-társadalmi feltételek és a jogi viszonyok jelentősen megváltoztak. Ezek, valamint az államháztartási reform és a két szintű önkormányzás szociális ellátásokra gyakorolt hatásai miatt szükségessé vált a fővárosi önkormányzati és nem-önkormányzati szervezetek szociálpolitikai gyakorlatának áttekintése. 

A Fővárosi Önkormányzat alapos áttekintés alapján alakíthatja ki korszerű és szakszerű, az arányos teherviselés és a szolidaritás elvén alapuló, jogilag megalapozott és finanszírozható, a lakosság érdekeinek megfelelő szociálpolitikai gyakorlatát. Megújíthatja eddigi tevékenységét, és ajánlásokat tehet a jogalkotók és az ellátást biztosító egyéb szervezetek számára.

A „Budapesti Szociális Charta” nem azonos a konkrét cselekvési tervvel, operatív programmal. Ilyen cselekvési tervvel az önkormányzat már rendelkezik. Az egyes nagyobb részterületekre vonatkozóan jóváhagyott, illetve előkészített szociálpolitikai határozatokat. Emiatt a programnak nem feladata választ adni a konkrét, nap mint nap felmerülő kérdésekre. A program nem tekinthető egy választási periódus cselekvési tervének sem. Ilyen tervek megfogalmazása azok feladata, akik az önkormányzati politika döntéseit meghozzák.

A Budapesti Szociális Charta azokat az alapelveket rögzíti, azokra a gyakorlati teendőkre koncentrál, amelyek meghatározzák cselekedeteink kereteit. Keret, amely közvetlenül kapcsolódik a gyakorlathoz A politikusokon és a szakembereken múlik, hogy mennyire tudják az elfogadott alapelveket és a gyakorlatot egymással összhangba hozni. A program által felrajzolt keret az a minimum, amelyben politikai, önkormányzati, világnézeti eltérésektől függetlenül egyet lehet érteni. Széles bázison nyugvó erős kötelékké válhat az elkövetkezendő évek szociálpolitikájában.

A program nemcsak a döntéseket hozó helyi politikusoknak ad feladatot, hanem a végrehajtásban, döntés-előkészítésben dolgozó szakembereknek is. Ezek a szakemberek jelentős szerepet vállaltak jelen dokumentum előkészítésében is: helyzetértékelő, elemző és feltáró dokumentumokat készítettek

A programhoz hozzájárult az 1996. december 16-17-dikén, az Új Városházán megrendezett konferencia is, amelyen a főváros szociálpolitikájában érintett szakértők és politikusok széles köre vett részt. A konferencián képviseltették magukat a fővárosi és kerületi önkormányzatok választott képviselői és hivatali tisztviselői, a szociálpolitikai ellátó intézmények vezetői és munkatársai, az érdekképviseleti és szolgáltatást nyújtó civil szervezetek képviselői, a szociálpolitikával foglalkozó kutatók és szakértők. Javarészt a konferencia plenáris ülésein és szekcióiban elhangzottak, valamint a résztvevők által írásban benyújtott vélemények és javaslatok alapján készülhetett el a szakmai program koncepciója. Ebben ugyanis azok az elfogadott ajánlások kaptak helyet, amelyeket a szociálpolitikai konferencia résztvevői – a széles szakmai közvélemény, az ellátók, a civil szervezetek stb. – egyhangúan, vagy nagy többséggel támogattak. Számos lényeges kérdésben természetesen a viták tovább folytatódnak; ezen kérdések megválaszolása nem a program feladata.

Elemző áttekintésünknek egyik legfontosabb konklúziója az volt, hogy fel kell mutatni a egyértelműen vállalható és követendő értékeket, és meg kell jelölni a szociálpolitikai prioritásokat. De kimutattuk azt is, hogy Budapesten egyetlen ellátást biztosító szervezet (legyen az önkormányzati, vagy nem-önkormányzati) sem képes a partnerekkel való szorosabb együttműködés nélkül megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Ezért, valamint a már említett változások, átalakulások miatt a megfogalmazott szakmai teendők gerince az úgynevezett „ágazatközi együttműködési rendszer” kérdéseit, a szociális ellátás „határterületeit”, azok kooperatív kezelését tartalmazza.

Az elkövetkező években a legtöbb gyakorlati teendő a szociálpolitika és az egészségügy, a foglalkoztatás, a lakásfenntartás és lakásgazdálkodás, a városrehabilitáció, a gyermekvédelem, a kisebbségi politika és a közbiztonság határmezsgyéin akad. Ezért elengedhetetlen, hogy az egyes szakterületek ismerői és irányítói a döntés előkészítésének idején átgondolják az adott program helyi társadalompolitikai következményeit, és azt, hogy ezeket a szociálpolitika eszközeivel miként lehet kezelni. Kívánatos, hogy az ágazatközi együttműködés tartalmában és működési formáiban is teljesen megújuljon.

A választott politikusokra vár a feladat, hogy a helyi társadalmi viszonyokat és lehetőségeket figyelembe véve mérlegeljék, és döntéseik során támogassák a Budapesti Szociális Charta szakmai programjának megvalósulását. Az ő feladatuk az is, hogy időről-időre megvizsgálják, hol tartanak a program és saját szociális cselekvési tervük végrehajtásában.

Összefoglaló

Alapelvek

Az európai gyakorlatnak megfelelően rögzítjük azokat a legalapvetőbb elveket, amelyek hosszú időn keresztül egyértelműen meghatározzák cselekvésünk határait, s amelyek betartása számon kérhető azokon, akik részt vesznek megvalósításukban. Ilyen alapelv, hogy Budapest a város polgáraié, s a helyi politikusok, köztük a szociálpolitikával foglalkozók feladata, hogy e polgárok otthonuknak érezhessék a várost. A polgárok önszerveződése, szolidaritása, érdekképviselete a demokratikusan választott önkormányzati testületek mellett minél szélesebb keretek között bontakozzon ki, és szerepet kapjon a helyi politika alakításában, a társadalmi kohézió erősítésében. A közszereplők felelőssége, hogy megakadályozzák a város társadalmának szétszakadását, csoportok, vagy egyének kitaszítottságát, és erősítsék a város társadalmának integrációját.

A helyi szociálpolitika gyakorlati alapelveként fogalmazható meg, hogy az ellátás középpontjában a szociális segítségre szoruló polgár (a kliens) áll. A szociális segítségre szoruló polgár elidegeníthetetlen joga emberi méltóságának, állampolgári jogainak tiszteletben tartása a szociális eljárások során is. Joga van a származási, etnikai, világnézeti, életforma vagy egyéb hovatartozás szerinti diszkriminációtól mentes segítségre. Joga van továbbá a jogszerű, áttekinthető, nyilvános, sajátos élethelyzetét figyelembe vevő ellátásra.

A helyi szociálpolitikának a szociális segítségre szoruló polgárok jogai mellett tiszteletben kell tartania a város polgárainak egyéb jogait és érdekeit is. Ezek közé tartozik a döntések nyilvánossága, a források ésszerű felhasználása és kalkulálhatósága, az igazgatási eljárások egyszerűsítése, az ellenőrizhetőség biztosítása, a civil szerveződésekkel és egyéb ellátó szervezetekkel való együttműködés fejlesztése, és az ehhez kapcsolódó eljárások új formáinak kialakítása.

A helyi szociálpolitika fontos feladata a kirívó esélyegyenlőtlenségek mérséklése, valamint az ebből adódó társadalmi feszültségek (a marginalizálódás, a kirekesztettség) csökkentése, a szegénységben élők esélyeinek, önálló boldogulási lehetőségeinek javítása. Ezen problémák kezelése a rendelkezésre álló források célzott felhasználását kívánja. A helyi szociálpolitikának közre kell működnie abban, hogy megelőzze a polgárok kisodródását a társadalom perifériájára.

Intézmények, eljárások fejlesztése

A helyi szociálpolitika feladata, hogy az intézményi és pénzügyi lehetőségek keretei között kialakítsa a segítségnyújtás azon formáit és eljárásait, amelyek a megfogalmazott alapelveknek megfelelnek. Fokozatosan pótolni kell a ma még hiányzó helyi szociális alapellátó intézményeket. Meg kell erősíteni a segítségre szoruló polgárokhoz közel lévő ellátási formákat. A speciális hátrányokra tekintettel ösztönözni szükséges a differenciált alapellátó és szakosított ellátást. Ennek során kulcsszerepe van az ágazatok közötti együttműködés fejlesztésének, az önkormányzatok közötti és a nem-önkormányzati szervezetekkel való együttműködési formák, eljárások bővítésének. Időszerű a szektorsemleges „verseny” szabályainak a kialakítása és ezen belül az „esetmenedzselés” újszerű feladataihoz való alkalmazkodás annak érdekében, hogy a polgár a neki legmegfelelőbb ellátási formához juthasson. Az európai gyakorlatnak megfelelően – alapos szakmai munkára támaszkodva – fokozatosan ki kell alakítani az igénybe vevők és a szolgáltatók, vagyis a segítségre szorulók és az ellátó intézmények közötti szerződések rendszereit.

Ezek a szakmai célok, valamint az, hogy átlátható legyen az adófizető polgárok pénzének felhasználása, megkövetelik az egyes ellátási formák konkrét szakmai tartalmának részletes kimunkálását, az ún. szakmai, intézményi standardok kialakítását.  

A szegénység enyhítése, a kivezető utak keresése

Központi kérdés, hogy a múltból örökölt (hosszú időn keresztül elfedett), az utóbbi és elkövetkezendő évek átalakulásai során kialakuló szegénység mértéke – mind az ilyen helyzetben élők sokaságát, mind az egyes élethelyzetek mélységét tekintve – ne sodorja veszélybe a városi társadalom egyensúlyát és működőképességét.

Fontos az is, hogy a kilátástalan helyzetek halmozódása miatt kialakuló társadalmi feszültségek ne növekedjenek. Ez ugyanis nem csupán a polgárok otthonosságának érzetét csökkenti, és nem is egyszerűen a demokratikus rendszert veszélyeztetheti. A szolidaritás társadalmi jelentőségéből adódik, hogy a szegények esélyeinek javításán munkálkodjunk.

A szociálpolitikai tendenciák alapján várható, hogy az önkormányzatokra egyre nagyobb, s egyre nehezebben megoldható feladatok hárulnak. Az elkövetkezendő években igen sok munkát követel meg a helyi önkormányzatok segélyezési rendszerének ésszerűsítése, alapelveknek megfelelő megújítása, az eljárások felülvizsgálata, a főváros sajátos önkormányzati igazgatásából adódó speciális harmonizálási szükségletek kielégítése. A kivezető utak keresésekor kiemelten kell kezelnünk a munkahelyteremtés, a gyermekvédelem, illetve az oktatás kérdéseit is. Szintén meg kell vizsgálnunk a városrehabilitáció, a lakáspolitika néhány fontosabb szociálpolitikai, szegénységet közvetlenül érintő összefüggéseit, és az ezekre vonatkozó önkormányzati teendőket.

A fővárosi önkormányzat cselekvési terve

A program II. részében foglaltuk össze a Fővárosi Önkormányzat által kialakítható, a szakmai programalkotás egyes elemeit és lépéseit tartalmazó cselekvési tervet. A terv elsősorban azokat az önkormányzati – testületi és hivatali – feladatokat foglalja magában, amelyek segítségével a fővárosi szociálpolitika a gyakorlatban is megvalósíthatja a Budapesti Szociális Chartát. 

Mint említettük, több fontos részterületre vonatkozóan már vannak, illetve az elkövetkezőkben is várhatóak konkrét cselekvési tervek. (Ilyen például a bentlakásos intézmények rekonstrukciós és középtávú fejlesztési programja, a hajléktalan ellátásra vonatkozó és a civil szervezetekkel kötendő szerződéseket szabályozó határozatok sora stb.) Ez a cselekvési terv a programhoz közvetlenül kapcsolódó teendők egy részét fogalmazza meg. Ezen túlmenően – a Budapesti Szociális Chartában foglaltak alapján – más budapesti önkormányzatok is kidolgozhatnak hasonló cselekvési terveket.

1. A szociálpolitikai stratégia koncepcionális kerete

1.  Általános politikai elvek

1.  Budapest – a budapesti polgároké

Budapest szépsége és kulturális tőkéje, a város által nyújtott jólét és otthonosság elsősorban a budapesti polgároké. Ugyanakkor mindaz a gond és probléma, amely éppúgy elválaszthatatlan Budapesttől, mint a város értékei és kincsei, szintén a budapesti polgároké. A szociális problémákról szóló tervek és programok mindenek előtt annak a polgárnak szólnak, akinek ez a város otthont ad: aki szereti otthonát, de vállalja annak problémáit is.

1.  Budapest – egy demokratikus jogállam fővárosa

Budapest polgárai nemcsak a város iránti érzelmeikben osztoznak a város nyújtotta előnyökben és gondokban. A demokratikus hatalomgyakorlás elvei és szabályai alapján tevőlegesen is részt vesznek a város ügyeinek, így szociálpolitikájának alakításában.

Egy szociálpolitikai tervnek figyelembe kell vennie az önkormányzatok alkotmányosan szabályozott jogait és kötelezettségeit, hiszen így tehet eleget a választópolgárok akaratának. Az önkormányzatok a közcélú és közérdekű közösségeken és magánszervezeteken keresztül is részt vállalnak a város szociális feladatainak megoldásában. E szervezetek szerepe éppolyan fontos a különféle érdekek megjelenítésében és a közhatalom befolyásolásában, mint az ellátási és szolgáltatási feladatokban való részvállalásban.

1.  Verseny és konfliktus – együttműködés és a közjónak alárendelt közös fellépés

Az intézmények és a szabályozó közhatalom hatáskörei megosztottak. Ebből a megosztottságából szükségszerűen konfliktusos helyzetek is származnak. Olykor érdekellentét feszül a polgárok, a szolgáltató intézmények, a finanszírozó és a szabályozó közhatalom között. A szociális ellátás pluralizált, a szociálpolitikai források szűkösek. Ez elkerülhetetlenül versenyhelyzetet teremt a különféle intézmények és kedvezményezett csoportok között.

Közös akaratok és közös érdekek azonban tagolt érdekviszonyok mellett is megfogalmazhatóak. Közös érdek a szociális problémák lehetséges és optimális megoldása. Közös érdek az is, hogy a viták, az érdek-összeütközések kimenete enyhítse a szociális gondokat.

E dokumentum alapvető célja a közös érdekek megfogalmazása. Olyan közös célok és irányok felvázolása, amelyekben a főváros szociálpolitikájában érintett szereplők egyetértenek. A jelen problémáit és a közeljövő tennivalóit csak közösön lehet megítélni. A főváros szociálpolitikai gondjainak megoldásáról lefolytatandó viták tárgyát úgy kell meghatározni, hogy azok minél racionálisabb keretek között rendezhetők legyenek. Csak így alakulhat ki együttműködés és így lehet a megoldandó feladatokban előbbre jutni.

1. Szociálpolitikai alapelvek és értékek

A szociális ellátás feladatainak középpontjában a segítségre szoruló polgár áll. Az elvek és értékek megfogalmazása önmagában nem jelent garanciát azok teljesülésére is. A közös törekvésnek és cselekvési iránynak teljesítésére is törekedni kell a rendelkezésre álló keretek között.

Az alapelvek kijelölése a szociális ellátások fejlesztésében érdekelt politikusok és szolgáltató szakemberek közös érdeke. Szabályozott keretek között csak így lehetséges az együttműködés.

• Minden szociális ellátásért folyamodó és abban részesülő ügyfélnek joga van személyes önállóságára, erkölcsi méltóságának megtartására és ápolására, jól létének megteremtésére és fenntartására.
• A szociális ellátások célja e képességek és adottságok elismerése, elismertetése és támogatása. A szociális ellátások révén arra kell törekedni, hogy az ügyfelek életfeltételei jobbá váljanak, hogy teljesebb jogú tagjai legyenek a társadalomnak, hogy jogaik és érdekeik érvényesítésére képes polgárai legyenek Budapestnek.
• A szociális ellátás során az ellátást nyújtóknak maximálisan tiszteletben kell tartaniuk az ügyfelek emberi és állampolgári jogait, szabadságjogaik érvényesítésének feltételeit.
• Az ellátások meghatározásában és nyújtásában az ellátottak aktív részvételére kell törekedni. Ez a panaszra és tiltakozásra való jogra ugyanúgy vonatkozik, mint az egyéni és csoportos érdekérvényesítési eszközök alkalmazására.
• A szociálpolitikai ellátásokhoz vallási, felekezeti, etnikai, nemi, fizikai és mentális helyzetétől függetlenül mindenkinek joga van. Az egyenlő esélyű igénylés és az egyenlő elvű elbírálás feltételeit diszkriminációtól mentesen kell biztosítani.
• A szociális ellátások fontos funkciója az egyén autonómiájának, képességeinek megerősítése, egyedül-létének oldása. Kiemelt cél a családi kötelékek erősítése; biztosítani kell a gyermekek és felnőttek családban éléshez való jogát.
• Tiszteletben kell tartani a kliensek igényét a megfelelő színvonalú és minőségű ellátási formák megválasztására. Lehetővé kell tenni, hogy az ellátott megfelelhessen személyes vallási, kulturális és erkölcsi értékekeinek.
• A szociális problémák kezelésében más ágazatokhoz tartozó intézmények, szervezetek is aktívan részt vesznek. Ezek keretein belül is törekedni kell az általános szociálpolitikai alapelvek és értékek érvényesítésére.

1.  Budapest Főváros önkormányzata és a kerületi önkormányzatok által biztosított szociális igazgatási feltételek

A főváros 24 önkormányzatát érintő hatásköri szabályozást elvi ellentmondások terhelik. A tartalmi átfedések mellett az illetékességek is meghatározatlanok. Elismerésre méltó az a politikai törekvés, amely a törvényi tisztázatlanságok feloldására irányul. Abban az esetben is igaz ez, ha az ez irányú törvényalkotás nehézségei közismertek. E nehézségeket tudomásul véve – a meglévő hatásköri problémák megszüntetéséig is – elkerülhetetlen az önkormányzatok közötti megállapodás. Halaszthatatlan feladat a Főváros és a kerületek, valamint a kerületek egymás közötti megállapodásainak és szerződéseinek megkötése. Csak e megállapodások eredményezhetik a szociális ellátások racionális működési feltételeinek javulását és az igazgatási feladatok munkamegosztását. Ilyen, az ellátás színvonalát javító, a kölcsönös előnyök és érdekek alapján álló megállapodások megkötésére már eddig is történtek kezdeményezések. Jó példái ennek a Szolidaritási és Racionalizálási Alapok és a kerületközi megállapodások.

Az önkormányzatközi együttműködés a közös akaratot és szándékot feltételez. A kooperáció azonban nem csupán akarati kérdés, hanem a gyakorlatba átültethető elvek érvényesítését és a közösen működtetett mechanizmusok gyakorlását is jelenti.

A szociális igazgatás terén az önkormányzatok között egyetértés mutatkozik az alábbiakban:

• Javítani kell az ellátásokhoz való hozzájutás átláthatóságán. A polgárok számára biztosítani kell mindazokat az információkat, amelyek alapján megtudhatják, hogy milyen helyzetben, milyen feltételek igazolásával, milyen eljárásokon és hivatalos utakon, milyen ellátásra lehet igényt bejelenteniük.
• A közintézmények és civil szervezetek széles körének bevonásával javítani szükséges az ellátások hatásosságán. Csökkenteni kell az ellátásokból indokolatlanul kimaradó és lemorzsolódó, elvileg igényjogosultak számát. Arra kell törekedni, hogy a szélsőségesen rossz helyzetű és kirekesztett polgárok is hozzájussanak a nekik járó támogatásokhoz és ellátásokhoz. A legelesettebbek sem maradhatnak ki a támogatások köréből kulturális, a hivatali ügyintézést nehezítő hátrányaik miatt.
• Mind az átláthatóság, mind a bürokratikus hatékonyság szempontjából előrelépést jelentene az igazolási eljárások és dokumentumok egyszerűsítése és egységesítése. Hogy a dokumentumok önkormányzatok közötti átadhatósága javuljon, meg kell teremteni a megfelelő szervezési-technikai feltételeket. Ezt minden esetben – pl. lakhelyváltozás esetén – a kliensek törvényekben szabályozott jogainak keretei között kell biztosítani.
• Egységesebbé kell tenni a különféle ellátásokra való jogosultság kritériumainak szempontjait és mértékeit. Egyszerűbbé kell válnia a szociális jogosultságok érvényesíthetőségének úgy a kliensek, mint a hivatalok számára.
• A szolgáltatási területeken javítani kell a szolgáltató intézmények és vállalkozások ellenőrzésének és tárgyszerű értékelésének feltételeit. Ez nem csak az elvégzett közfeladatok mennyiségét és minőségét illetően fontos szempont, hanem a fogyasztóvédelmi és minőségellenőrzési területeken is.
• A fenti szándékok érvényesítése feltételezi az ellátó szervezetek és az igazgatás minőségi fejlesztését is.
• A nem-állami szervezetek fokozottabb szociálpolitikai szerepvállalásának és a korrekt verseny kereteinek is átlátható szakmai és gazdálkodási feltételeket kell teremteni.

Az igazgatási feltételrendszer fejlesztése érdekében rendszeressé kell válnia az igazgatási szakemberek közötti tapasztalatcserének. Ennek során széles körben ismertté válhatnak a bevált megoldások, az elért sikerek, a változások tapasztalatai és konklúziói. Javasoljuk, hogy a Fővárosi Önkormányzat vállaljon aktív szerepet az igazgatási eljárások fejlesztésének koordinálásában, a kerületi önkormányzatok által támogatott harmonizálási feladatok szakmai kidolgozásában és végrehajtásában.

1.  A főváros szociálpolitikájának célcsoportjai, a szociális kirekesztettség enyhítése, a város szociális integráltsága

A lehetőségek biztosította keretek között két kiemelt prioritást lehet meghatározni.

Számos fővárosi polgár számára a szociális eszközök nyújtják a megélhetés kizárólagos forrását. Számukra a szociálpolitikai eszközök biztosítják, hogy érintkezni és kommunikálni tudjanak polgártársaikkal és a társadalom intézményeivel. A főváros társadalmi integrációját veszélyezteti, ha ezek a rétegek kirekesztődnek a normális, mindennapos kapcsolatokból és életüket az intézményeken kívül kell berendezniük. A főváros társadalmi békéje, társadalmi kohéziója szempontjából kiemelt feladat azokat a polgárokat a normális lét felszínén tartani, akik másképp, maguktól erre nem lennének képesek.

E probléma mindenek előtt a következő szegény rétegeket veszélyezteti:

• Különösen hátrányban vannak azok az idősek vagy rokkantak, akiknek sem biztosítási jövedelemre nincsen joguk, és családjuk és rokonságuk sincs, akik befogadnák és eltartanák őket.
• Sajnálatosan egyre növekszik azok száma is, akik nem jogosultak a „klasszikus” szociálpolitikai ellátásokra, mert nem is túl öregek, nem is túl betegek, de már hosszú ideje nincs munkájuk és önálló jövedelmük. E probléma fővárosi jelentőségét csak növeli az, hogy az érintett kör nagyobb annál, mint amekkora a főváros jóléti és jövedelmi viszonyaiból következne. Ezt részben az egész országból Budapesten megélhetést kereső „szociális migráció” eredményezi, másrészt pedig ezen aktív korú generáció gyermekei is „automatikusan” bekerülnek e körbe. Ezt a csoportot a hajléktalanná válás veszélye is nagymértékben fenyegeti.
• Különösen veszélyeztetett az, akit etnikai hovatartozása miatt előítélettel kezel a többségi társadalom. (Ma már nem csak a cigányok, hanem harmadik világbeli, hazatérni képtelen menekültek is ide tartoznak). Hasonlóan hátrányos helyzetben vannak a szexuális vonzalmuk miatt kirekesztettek is.
• Többszörösen sújtott az is, aki normasértő magatartása, „szerfüggősége”, vagy büntetett előélete miatt képtelen segítség nélkül beilleszkedni az őt befogadni nem hajlandó társadalomba.
• A töredék családokban, nagycsaládokban, alacsony jövedelmű családokban élő gyerekek veszélyeztetettsége egyre fontosabb összetevője a városi szegénységnek, ezért e korcsoport szegénységének enyhítése ugyancsak kiemelt feladat.

A szegénység áldozatai mellett szintén végletes és elfogadhatatlan kirekesztettséget eredményezhet az öregség, a mentális és fizikai egészség hiánya. Az igen öreg, mozgásában súlyosan korlátozott, valamint a fogyatékos polgárok társadalmi életfeltételeinek megfelelő szintű biztosítása szintén Budapest szociálpolitikájának kötelessége.

Anélkül, hogy a számos fórumon zajló „szegénypolitika–szociálpolitika” vitában állást foglalnánk, kimondható hogy e problémák megoldásában kevéssé fog részt vállalni más, Budapest szociálpolitikájának szereplőin kívül.

A szegénység és kirekesztettség csökkentésére irányuló politika elismerése azt is jelenti, hogy a közép- és felsőbb rétegek támogatására kevesebb szociálpolitikai – különösen a segélyezési – forrás biztosítható. Igaz ez a felsőbb rétegek szociálpolitikai elvek szerint indokolt és méltányos támogatására és nem jövedelmi természetű hátrányaik kompenzálására is.

E politika a mások támogatásáról való lemondás árán is vállalja prioritásait, a legnehezebb sorsú polgárok segítésének erkölcsi kötelességét. Ugyanakkor nemcsak szociális elveket intézményesít, hanem gazdasági értelemben is racionális.

A marginalizálódott és szegény csoportok nem megfelelő szintű szociális ellátása ugyanis más területeken is súlyos problémákhoz vezethet. E problémák könnyen kriminalizálódhatnak, elmérgesedésük ronthatja a város közbiztonságát, általános közhangulatát és arculatát is.

A főváros szociálpolitikájának másik kiemelt területe nehezen nevezhető meg. Azok a speciális szociális gondok tartoznak ebbe a körbe, amelyek megoldása nem képzelhető el országos, nagy bürokratikus intézmények közegében.

Ebbe a körbe olyan szolgáltatási területek tartoznak, amelyek közös jellemzője a speciális szakmai igény és a szolgáltatók és a kliensek közötti személyes kapcsolat. Ezen a területen meghatározó a gondban levő kliens egyéni adottságaihoz, alkalmasságához, kultúrájához való alkalmazkodás igénye. Egy világváros lakóinak sokféle, segítség nélkül egyáltalán nem, vagy csak nehezen megoldható személyes gondja, szociális problémája van. E gondok megoldásában a város feladata egy hathatós segítséget nyújtó rendszer működtetése.

Bár e szolgáltatások formája és tartalma igen sokszínű, a célkitűzéseket számos olyan közös törekvés jellemzi, melyek ösztönzése továbbra is fontos feladat:

• Preventív szemléletre van szükség, hogy a problémák idejekorán felismerhetőek legyenek. Meg kell előzni a súlyosabb következményekkel és áldozatokkal járó beavatkozásokat.
• A társadalomba való visszailleszkedés támogatása, a habilitációs és rehabilitációs szemlélet szintén kiemelt cél.
• Ösztönözni és támogatni kell az önálló, önfenntartó, autonóm lét megteremtésére vonatkozó törekvéseket. Ez egyszersmind a munkavállalás erkölcsének és képességének erősítését is jelenti.
• Fontos feladat a családi és közösségi kötelékek erősítése, hiszen a családi közeg szociális védelmi funkciója pótolhatatlan.
• Az ellátás során arra kell törekedni, hogy a kliens az ellátás során kibontakoztathassa egyéni képességeit. Jogának, akaratának és érdekének képviseletét minden körülmény között biztosítani kell.

E sokszínű szolgáltatási eszközrendszert a kliensek együttműködésével szükséges működtetni. Arra kell törekedni, hogy a kliensek – a szükséges támogatások igénybevétele mellett – teljes jogú, önmaguk sorsát kontrollálni képes polgárként élhessék saját életüket.

Erősíteni szükséges a szociális információszolgáltatás és tanácsadás kereteit is. A szolgáltatási kapacitásokat racionálisan kell kihasználni, de alkalmazkodni kell a differenciált, egyéni adottságokhoz. Legfontosabb cél, hogy a kliensek eljussanak a problémáik megoldásában támogatást nyújtó szervezetekhez és szakemberekhez. Ebben kitüntetett szerep vár a Családsegítő Központokra.

1.  Budapest szociálpolitikai forrásai - a szociálpolitika forrásainak kezelése, átcsoportosíthatósága

Ma már nem szükséges magyarázni senkinek, hogy végrehajtható szociálpolitikai feladat az, ami finanszírozható is. A szemléletváltás ma még védekező hozzáállást eredményez. A szociálpolitikai intézmények és programok szakmai felelősei minden erőfeszítésükkel igyekeznek elkerülni az akut pénzhiányt és az abból származó kríziseket. Ezen a helyzeten túl kell lépnünk. Átlátható feltételek megteremtése nélkül a rendelkezésre álló forrásokat és a megoldandó szakmai feladatokat nem lehet összehangolni. A szakmai feladatok és az elosztási, pénzkezelési és hozzáférési szabályok harmonizálására kell törekedni.

1.  A szociális források és feladatok mértékének, egymáshoz való arányának várható alakulása

A ‘90-es évek szociálpolitikáját részben a politikai és államigazgatási intézmények radikális átalakulása határozta meg. Az intézmények működési feltételeinek és a közöttük levő munkamegosztás arányainak kialakulatlansága bizonytalanságot eredményezett. Meghatározó tényezővé vált a gazdasági visszaesés is.

Mindezek a körülmények sokkszerű elbizonytalanodást eredményeztek a már kialakult ellátórendszerekben is. A gazdasági visszaesés eredményeképpen csökkentek az elvonható jövedelmek és szociális célokra fordítható állami források. Ugrásszerűen növekedett a szociális ellátások iránti társadalmi igény és az ellátandók létszáma. (Lásd erről a melléklet néhány adatsorát.)

A ‘90-es évek második felére az új állami és közigazgatási intézmények működésmódjai és működési feltételei stabilizálódni látszanak – még ha számos kritika is éri e stabilizáció mikéntjét. Egyre szilárdabbnak tűnnek a gazdaság mérsékelt növekedését biztosító körülmények is. Vélhetően nem kell számítani az elmúlt évekhez hasonló gazdasági, szociális és politikai sokkra. Nem lehet azonban ugrásszerű gazdagodásra, forrásbővülésre sem építeni. A gazdaság bővülési lehetőségei korlátozottak, az általános politikai közhangulat pedig csökkenteni szándékozik jóléti újraelosztás mértékét. A szociális feladatok és a szociális források egymáshoz való viszonyát más tényezők fogják befolyásolni.

A feladatokat és igényeket a társadalom folytatódó elöregedése is növeli; egyre bővülő létszámú, igen öreg időskorú lakosságot kell ellátni. Mindez nemcsak mennyiségi, hanem minőségi kihívást is jelent. A feladat elsősorban a szociális és egészségügyi ellátások közötti szakmai és szervezeti határterületeken jelentkezik.

Ugyancsak bővülő feladatkört vetít előre a munkanélküliség időtartamának növekedése is. E problémát a mai szociális ellátási technikák nem képesek adekvát módon kezelni.

A tartós munkanélküliségből következő helyzetek kezeléséhez már a mai intézményrendszert is fejleszteni és bővíteni kell. A tartós munkanélküliség kockázatával különösen sújtott rétegek – a cigány lakosság, a hajléktalanok, korlátozott munkaképességgel rendelkezők – ellátása és segítése szintén így valósítható meg.

Az államháztartási reform azonban várhatóan erősebb hatást fog gyakorolni a szociálpolitika feladatkörének és forrásainak alakulására, mint a demográfiai és szociológiai tényezők.

A jelenleg ismert valamennyi reformelképzelés költségmegtakarítást céloz meg a nyugdíj- és egészségügyi kiadásokban. Számítani lehet azonban arra, hogy a reformelképzelések az önkormányzati szociális feladatok bővülését fogják eredményezni.

E folyamatok a társadalom és az államháztartás egésze szempontjából pozitív eredményeket is hozhatnak. A jelenlegi politikai és szakmai tervezés ugyanakkor nem terjedt ki arra, hogy vajon hogyan bővülnek majd az önkormányzati szociálpolitikai alapok.

Nem ismertek a különböző ágazati forrásokra vonatkozó pénzügyi szabályozási javaslatok sem. Nem tisztázott, hogyan integrálható egyes komplex intézményi és ellátási formák finanszírozása.

A feladatorientált – tehát nem intézmény-orientált – finanszírozás jelentősen javíthatja az ellátások hatékonyságát. Ki kell alakítani az integráltabb forrásfelhasználás feltételeit. Ennek kezdeményezésében szintén jelentős szerepet vállalhatnak az önkormányzatok, amelyek a szakmai munkálatokat saját hatáskörükben is elindíthatják.

Mindez jelentős hatást gyakorolhat a feladatok és források arányának viszonyára is, s így érinti a feladat- és forrás-átcsoportosítás kérdéseit is. A budapesti önkormányzatok befolyása e politikák alakítására korlátozott, de mégis számottevő jelentőségű lehet.

Hasonló problémák nemcsak a központi és önkormányzati alapok viszonyában várhatóak, hanem a budapesti önkormányzatok viszonyrendszerén belül is.

A szakmapolitika a bentlakásos intézményi ellátásra nehezedő nyomást az otthoni, családi környezetbe eljuttatott szolgáltatások fejlesztésével akarja tehermentesíteni. Ez a törekvés a szociális szolgáltatási szektor gyakorlatilag teljes spektrumára vonatkozik. A célkitűzés akkor lesz sikeres, ha mérhető növekedést eredményez az egységnyi szociális szolgáltatás mennyiségben és minőségben. Ám e politika a jelenlegi hatáskörök szerint forrásátcsoportosítást is követel. A bentlakásos ellátásokért felelős fővárosi önkormányzatnak forrásokat kell átadnia a területi ellátási formák többségéért felelős kerületi önkormányzatok számára.

A szükségszerű átcsoportosítás feltételeinek megteremtésében már történt biztató és eredményes elmozdulás. Létrejöttek és működnek a Főváros szakmai alapjai. De a feltételrendszer még nem tekinthető alkalmasnak a gazdálkodás körülményeinek biztosítására, s ezért további lépések megtétele szükséges.

Az eddigi kísérleti programok sikerre vezettek a fejlesztési források elosztásában, a szociális ellátás strukturális átalakításában, valamint a beruházási és fejlesztési projektekben. E struktúraváltástól az is remélhető, hogy a reformok nyomán kialakuló rendszer biztonságosabban lesz működtethető a törvényekben szabályozott működtetési forrásokból, normatívákból.

Sajátos problémát vet fel azonban az átmenet időtartama alatt felmerülő, változó összetételű működtetési kiadások finanszírozása. Az átmenet alatt a működtetés költségei jellemzően magasabbak, mint egy kialakult, beérett rendszer kereteiben. Azokat a támogatási formák érdemes tehát erősíteni, ahol a Fővárosi Önkormányzat közös forrásokból járul hozzá a növekvő kerületi szociális feladatok kiadásaihoz. Előremutató, – de az ágazat sajátosságaihoz még nem kellően alkalmazkodó – fontos eszköznek látszik az ún. Racionalizálási Alap. Ehhez hasonló alapok működtetése a többi önkormányzat esetében is kívánatos lenne.

Már az átállás időtartama alatt is célszerű megalapozni a főváros 24 önkormányzatának közös fellépési lehetőségét. Arra célszerű törekedni, hogy az egyes intézménytípusokban mutatkozó, csökkenő kapacitásokból származó megtakarítások legalább részlegesen átcsoportosíthatóak legyenek az újonnan fejlesztendő szolgáltatási területekre. Ezek a megtakarítások jelenleg központi szinten mutatkoznak meg. Ide tartozik például az OEP kórház-finanszírozás valamint a gyermekvédelmi és szociális intézményi normatíva is.

A feladatok és a források megosztása az egyes ágazatok között sem megoldott. Hozzá kell látni a szolgáltatások tényleges körében felvethető, “határterületi” problémák megoldásához. Ilyen jellegű kérdések a szociálpolitika és az oktatás, kultúra, foglalkoztatás, egészségügy, lakáspolitika és városfejlesztés határterületén merülnek fel. Megválaszolásukra a mai viszonyok között a konkrét projektek kapcsán látszik esély. Érdemes megkezdeni az egyes önkormányzatokon belül különféle ágazatokért felelős bizottságok és hivatali osztályok közti egyeztetést is.

1.  Átlátható gazdálkodás az adófizető pénzével – a szociálpolitikában is

Bár sokkal gyakrabban esik szó a szociális források szűkösségéről, azt is el kell ismerni, hogy a források elosztásában és az elosztás hatékonyságában is vannak kiaknázható tartalékok. Az elosztás hatékonysága azonban csak akkor mérlegelhető, ha átláthatóvá válik úgy az ellátott feladatok minősége és mennyisége, mint azok anyagi ráfordításai.

A szociálpolitikai feladatok racionálisabb és hatékonyabb felhasználásához nélkülözhetetlen fejleszteni az ellátások adminisztrációját. Erre van szükség az illetékes hivatali szinteken és az ellátó intézmények menedzsmentjében is. Ma ezeket az adminisztrációs és menedzsmenti hiányokat súlyosabbnak kell tekintenünk minden más szakmai hiányosságnál.

A korábbi szemléletmóddal szemben ma már fontos és megoldandó szociálpolitikai szakmai kérdés:

• a feladatok részletezett és számon kérhető meghatározása,
• a feladatellátás mennyiségi és minőségi mutatóinak meghatározása,
• az elvárt szakmai és kvalifikációs követelmények meghatározása,
• az elért eredmények értékelhető és ellenőrizhető szempontjainak kimunkálása,
• a pénzfelhasználás célszerűségének minősítése,
• az átláthatóságot megteremtő szakmai és pénzfelhasználási dokumentációk kialakítása,
• az azonos célok érdekében működő különféle szervezetek munkájának és eredményeinek szakmai összehasonlítása,
• a különféle szervezeteken keresztül történő pénzfelhasználás hasznosságának és hatékonyságának mérlegelése, ellenőrizhetősége,
• és a szektorsemleges versenyfeltételek megteremtése, az ellátások mennyisége, minősége és ára tekintetében.

Ezek a szakmai feladatok a szociálpolitikai munkaszervezetekbe integrálandó, elvégzendő munkákat jelentenek. E munkák és funkciók helye, jelentősége és elismertsége ma még egyáltalán nem biztosított, sem az igazgatás, sem az ellátó intézmények munkaszervezeteiben.

Éppen ezért a javasoljuk a fővárosi önkormányzatok szociális hivatali munkaszervezeteibe az itt jelzett funkciók és munkakörök integrálását. Jeleznénk azonban azt is, hogy ez az igazgatási szervezeti fejlesztés önmagában nem vezet eredményre. A jelenleg elvégzett, de a fentieknél kisebb jelentőségű feladatkörök megszüntetése, csökkentése is szükség van, csakúgy mint mennyiségi és/vagy minőségi létszámfejlesztésre.

Az igazgatásban és az intézményekben dolgozó szakembereknek meg kell egyezniük az egyes ellátások konkrét tartalmáról és a szolgáltatók konkrét feladatairól. Egyeztetniük kell arról is, hogy milyen elszámolási és beszámolási rendben, milyen adatszolgáltatás és dokumentáció alapján ítélhető meg az egyes szervezetek munkája. A Szervezeti és Működési Szabályzatában, valamint a nem-állami szervezetekkel kötött szerződésekben célszerű lenne megfogalmazni az átláthatóságot javító elszámolási, beszámolási és adminisztrációs kötelezettségeket is.

A feladatok pontosabb analízise és a feltételrendszer pontosítása nélkül nem hajthatóak végre a szakmai fejlesztési programok sem. A feladatok újszerű csoportosítása hasznosan szolgálhatja az egyes ellátások reformjait, intézményi innovációit is.

Mindezen igazgatási és finanszírozási fejlesztés célja az, hogy a közpénzeket kezelő szociálpolitikai igazgatási szervek egyre inkább „közvásárlók” legyenek. Arra kell törekedniük, hogy egy adott szociálpolitikai célkitűzés racionális megvalósítása érdekében – a költségvetési források kereteiből gazdálkodva – a legtöbb és legjobb ellátást tudják megvásárolni.

1.  Szektorsemleges és normatív elvű finanszírozás – a nem-állami és a közintézmények Budapest szociálpolitikájában

Napjainkra igen színes paletta alakult ki a szociálpolitikai intézmények típusai között. Sajátos, meghatározó színfoltokat jelentenek a különféle vállalkozási és nonprofit formában tevékenykedő, egyházi és világi nem-állami szervezetek. E szervezetek térnyerését a politika és a széles körű lakossági nyilvánosság egyaránt pozitívan értékeli, az ilyen irányú fejlődést gyakorlatilag mindenki kívánatosnak tartja.

A nem-állami szervezetek térnyerése azonban nem eredményezte a velük kapcsolatos politikák a tisztázódását is. Nincsenek kijelölve a nem-állami szervezetek fejlődési irányai, nincsen tisztázva kívánatos és támogatandó szerepük. A politikai hozzáállás zavara jórészt abból származik, hogy a nem-állami szervezetek szabadságának elismerése úgy is értelmezhető, hogy e szervezetek dolgában nincs is helye beavatkozásnak.

A szervezetek mozgásterének korlátozása csakugyan nem lehet az önkormányzatok feladata. Megkerülhetetlen azonban az önkormányzati politikák világos megfogalmazása abban a kérdésben, hogy milyen területeken, feltételekkel kívánnak együttműködni az önkormányzatok a nem-állami szervezetekkel. Meg kell határozni továbbá, hogy milyen megállapodási keretekben kívánják az önkormányzatok bevonni a nem-állami szervezeteket a feladatok ellátásába.

1.  Szervezetközi együttműködés a szektorsemleges és normatív finanszírozás gyakorlata alapján

Szükséges előre tisztázni az elbírálás feltételeit és az ehhez szükséges eszközöket. Meg kell határozni:

• az ellátandó feladatok konkrét, elvárt mennyiségét és minőségét,
• az ellátás nyújtásához szükséges kapacitásokat,
• az ellátandók körét,
• az ellátás időtartamát és a kliensek fluktuációjával kapcsolatos elvárásokat,
• a résztvevők szakmai és gazdasági referenciáit,
• a minőségbiztosítás kritériumait és mechanizmusait,
• az átadott közpénzek felhasználására irányuló ellenőrzést, a dokumentáció, elszámolás, beszámolás rendjét,
• a pénzfelhasználás módját, lehetőségét és kötöttségeit,
• a kliensek jogainak felügyeletét, a szolgáltatást nyújtó és az ellátott közötti szerződés ellenőrzési lehetőségét, (beleértve a kliens által fizetett hozzájárulás mértékét, és az érte nyújtott ellenszolgáltatás értékének felügyeletét is).

Különös gondosságot igényel az igazságos és méltányos elosztás biztosítása e szolgáltatási területeken. Csak a piaci fogyasztóvédelem korlátozhatja, hogy bárki saját pénzen megvásárolhasson bizonyos szociális szolgáltatásokat. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a szociális ellátások finanszírozási forrásai túlzott arányban az amúgy is piacképes kereslet dotálására fordítódjanak. Éppen ezért a megfelelő ügyfélkör ellátására vonatkozó előírásokban különös gonddal szükséges eljárni.

A nem-állami szervezetek közfinanszírozásának alapvető jogi eszköze a szerződés. Olyan szerződés, amely képes a kölcsönös érdekeknek megfelelő garanciarendszert felállítani és intézményesíteni. Ennek a szerződéses kultúrának a térnyerése messze túlmutat a nem-állami szervezetek szerepének rendezésén: civilizált együttműködést honosít meg a szociálpolitikában.

A szerződéses konstrukció önmagában nem nyújt garanciát arra, hogy a megállapodás valódi haszonélvezői az ellátásban részesülő ügyfelek legyenek. Ők ugyanis e megállapodásokban nem közvetlenül szerződő felek.

A szerződő felek erkölcsi, politikai felelőssége az, hogy hogyan élnek azzal a bizalommal, amely felruházza őket a közpénzek kezelésével. E bizalom fenntartásában döntő jelentőségűek azok az eszközök, amelyek a szolgáltató és a közfinanszírozó közötti szerződésben is rögzítik a kliensek alapvető jogait. Ezek a jogok a szolgáltatás minőségi garanciáira terjednek ki, és szabályozzák a kliensek részvételi lehetőségeit az ellátás kontrolljában. Ez utóbbi területen meghatározó szerepe van a szolgáltató és a kliens közötti szerződés tartalmának. Rögzíteni kell a szerződéskötés mechanizmusát, illetve az érdekképviseleti és érdekérvényesítési szabályokat is.

Megoldandó szakmai feladatok, programok

1. A szociálpolitika intézményeinek és eljárásainak fejlesztése

1.  Az egyes ellátási formák konkrét szakmai tartalmainak meghatározása

Úgy a szakmai fejlesztési programok végrehajthatósága, mint a szociálpolitikai forrásokkal való racionális gazdálkodás hatékonyságának és átláthatóságának javítása megköveteli azt, hogy követhető legyen az ellátások tartalma, mennyisége és minősége. Különösen finanszírozási oldalról megkerülhetetlen az, hogy a közpénzek elosztása ne elvi problémákhoz, a problémákkal való foglalkozáshoz kötődjön, hanem a finanszírozandó, kiadásokkal járó elvégzendő feladatokhoz. Ehhez el kell kezdeni annak vizsgálatát, hogy a ma is működő intézmények vajon milyen konkrét tevékenységeket végeznek, milyen konkrét szolgáltatásokat és ellátásokat nyújtanak klienseik számára. E vizsgálatok közelebb vihetnek annak megválaszolásához, hogy vajon milyen mennyiségű és minőségű, milyen konkrét tartalmú feladatokat mennyiben fedeznek a jelenlegi finanszírozási konstrukciók (ellátott személyek után járó normatívák, bázis-alapú intézményfinanszírozás stb.) . Mindezen ismeretek hiánya sürgősen pótlandó

• a bentlakásos ellátást biztosító intézmények körében,
• a hajléktalanok ellátásában,
• a gondozási központok, a szociális étkeztetés, házi gondozás és nappali ellátás körében,
• a családsegítő központok működésében.

Az ezekből a vizsgálatokból nyert információk alapján pontosabban és reálisabban lehet megfogalmazni a “hagyományos” intézményekkel szembeni elvárásokat, a működésük fejlesztésére vonatkozó terveket.

A tevékenységekhez és teljesítéshez kötődő elszámolás a feltétele annak, hogy a már ma is teljesítményelv alapján finanszírozott egészségügyi szolgáltatások és a szociálpolitika határterületeinek finanszírozásában előbbre lehessen lépni, hogy az elvégzett egészségügyi szolgáltatások elszámolt teljesítése alapján a szociálpolitikai intézmények is szerződésképessé váljanak az Országos Egészségbiztosító Pénztár számára.

Az elvégzett teljesítményekkel való elszámolás képessége nem feltétlenül kell, hogy együtt járjon a teljesítményekhez kötődő finanszírozással. Az egyes teljesítések utáni “számlázás” és kemény elszámolási rend ugyanis olykor indokolatlanul magas adminisztrációs igényt is magában hordoz. Mindez azonban nem gyengíti annak az igénynek a jogosságát, amely szerint a költségvetési keretekkel, a forrásokkal el kell tudniuk számolni a pénzeket költő, azokat felhasználó ellátó szervezeteknek.

1.  Súlypontáthelyezések a hagyományos szociálpolitikai ellátások között

A főváros szociálpolitikai ellátási szerkezete, intézményeinek összetétele nem felel meg a lakossági szükségleteknek. Bár a legjelentősebb hiányosság a növekvő szegénység és marginalizálódás kezelésében mutatkozik, a hagyományosnak tekinthető szociális problémák területén is jelentős szerkezeti módosulásokra van szükség, és várhatóan az ez irányú igények csak fokozódni fognak.

Az egyik súlyos probléma a város elöregedéséből fakad, s e tendencián belül kiemelendő jelentőségű az igen öreg - s ezért igen védtelen - lakosok arányának növekedése. A demográfiai trend mellett a szociális ellátások iránti igények növekedését eredményezi az egészségügyi szerkezetátalakítás, a krónikus kórházi ellátási kapacitások csökkenése is. A növekvő igényeknek való megfelelés megköveteli a kapacitások bővítését, úgy az otthoni, házi gondozás, mint a bentlakásos ellátás területén is. Nem remélhető azonban olyan mennyiségű kapacitásbővülés, amely a jelenlegi működés mellett is a megoldás reményével kecsegtetne. Minőségi változásokra is szükség van.

Kiemelt jelentőségű feladatok e területen:

• az egészségügyi alapellátás, a háziorvosi rendszer és az idősek szociális ellátását biztosító intézmények közötti információcsere, kooperáció és koordináció erősítése,
• a felfejlődő házi ápolás és a szociális gondozás összehangolása, a kliensek igényeihez igazodó komplex ápolási-gondozási formák fejlesztése,
• az ápolási-gondozási feladatokat kiegészítő egyéb szolgáltatási formák fejlesztése, így a különböző fizikoterápiás, gyógytorna, mentális szolgáltatások erősítése, az informális és önkéntes (szakmai felkészültséget nem, de odafigyelést, türelmet és megértést meglehetősen megkövetelő) segítségnyújtások támogatása, ha szükséges: szervezése és koordinálása,
• a bentlakásos intézmények nyitása, szolgáltatásaik eseti, napközbeni utolérhetőségének kiterjesztése, kapacitásaik bekapcsolása a területi ellátásba, az ellátási integráció erősítése,
• a bentlakásos intézményi struktúra differenciálása, a kliensek állapotának változását rugalmasan követő szolgáltatási feladatok biztosítása - bekapcsolva a kiépülőben levő ápolási otthonok kapacitásait, sajátos lehetőségeit is.
• szükséges kialakítani annak igazgatási és finanszírozási feltételeit, hogy egyaránt elismerést nyerjenek az egészségügyi intézmények által ellátott szociális, illetve a szociális intézmények által ellátott egészségügyi szolgáltatások is.

A főváros meglehetősen szegény ellátási kapacitásokat örökölt a fogyatékosok ellátása területén. A hiányérzetet csak fokozza az, hogy az örökölt kapacitások túlnyomó többsége bentlakásos intézmény, de azok is kivétel nélkül vidéken találhatóak. Bár a fogyatékkal élő lakosság létszámában nincsen jelentős növekedés, itt is várható azonban az, hogy a központi ellátások beszűkülésével (pl. rokkantnyugdíj) nőni fog az ellátandó lakosság létszáma. De ennél is égetőbb gond az, hogy mára fenntarthatatlanná vált az a korábbi szemlélet, amely a fogyatékos embereket “zárt” intézménybe, lehetőleg vidéki intézménybe akarta eltüntetni a város nyilvánossága elől. Ezen a területen sem várható jelentős arányú kapacitásbővítés, s ez csak az integrációs törekvéseket megerősítve a kevésbé tőke- és beruházás-igényes otthoni, közösségi ellátások fejlesztési igényeit erősíti. A fogyatékosok ellátásában jelentős erőforrást jelenthet az, hogy az idősellátásban működtetett házi gondozási és nappali ellátási formák viszonylag könnyen kiterjeszthetőek és adaptálhatóak a fogyatékosok ellátására is - amennyiben a rehabilitációs elvek érvényre jutását is biztosítani tudják. Ezeknek az ellátási formáknak a kiszélesítése jelentős segítséget biztosíthatna a mozgáskorlátozottak, vakok és siketek számára.

Nehezebben megoldható, de megoldandó feladat az értelmi fogyatékosok területi ellátása. Ezen a téren igen jelentősek a minőségi hiányok, az iskoláskor utáni ellátás intézményrendszere - az igények tükrében - meglehetősen kiépületlennek tekinthető.

Számos hasonlóságot mutat a fenti problémákkal a krónikus pszichiátriai betegek és a szenvedélybetegek helyzete. Esetükben a közösségi, családi környezetben nyújtott szolgáltatások kiépítése mind szakmai, mind gazdasági megfontolásokból fakadóan, ugyancsak megkerülhetetlennek látszik.

1.  Az ágazatközi együttműködés erősítése

Az együttműködés iránti szociálpolitikai ágazati érdek ma erősebb, mint eddig bármikor volt: nem csupán a szociális problémák mértékének és mélységének romló tendenciái miatt, hanem olyan szakmai elvek térnyerése és elismertté válása miatt, mint amilyen pl. a prevenciós és rehabilitációs szemlélet. Az akut szociális problémák megelőzésére akkor van esély, ha mindazok az intézmények, amelyekben az emberek megfordulnak érzékenyek a szociális veszélyekre, ha rendelkeznek eszközökkel a még kisebb bajok elhárítására; és a szociális válságokból való kilábalásra, rehabilitációra is csak akkor van esély, ha a közszolgálati intézmények normális működési rendjükbe képesek is befogadni a bajba jutott embereket, és ez szándékukban is áll.

Az együttműködés igénye azonban nem kizárólagosan szociálpolitikai érdek. A kompetencia-viszonyok tisztázása és az együttműködési keretek tisztázása már ma is sürgősen megoldandó feladat az egészségügyi és a gyermekvédelmi reform végrehajthatósága szempontjából, már ma is érzékelhető, határozott törekvés - az intézményrendszerében az önkormányzati hatáskörön kívül, központi kormányzati szervek által végrehajtott - foglalkoztatáspolitika részéről, és várható az együttműködés erősítése iránti igény az oktatás és kultúra ágazata felől is.

Az ágazatközi együttműködés dolgában rossz tapasztalatokat is szerzett a szociálpolitikai ágazat: megtörtént már, hogy a szociális problémák csak hivatkozási alapot adtak más ágazatok számára a szociálpolitikai forrásokból való hozzáférésre, megtörtént már, hogy az együttműködés álcája csak a problémás kliensektől való megszabadulási lehetőséget jelentette más ágazatok részéről. Ma az ágazatközi együttműködés erősítéséből valóban kölcsönös előnyöket remélnek és remélhetnek az ágazatok. Nem ezen együttműködési szándékok, az egymás problémái iránti megértés és együttérzés hiányaiból származnak a létező gondok, hanem az együttműködés intézményi és technikai ügyetlenségeiből, alkalmatlanságaiból.

Az együttműködési keretek kialakítása döntően szakmai feladat, de keretek kialakításának az adminisztratív és finanszírozási felelősség-megosztás megfelelő formáira is vonatkozniuk kell. Az ágazatközi feladatmegosztás racionalizálásához is megkerülhetetlen feltétel az egyes intézmények által végzett feladatkörök részletezett és tételes számbavétele, s ennek át kell nyúlnia más ágazatokba is. Ez teremthet alapot ahhoz, hogy az egyes feladatokról eldönthető legyen ágazati hovatartozásuk - függetlenül attól, hogy a feladatokat végző intézmény mely ágazathoz tartozik adminisztratív betagozódása szerint.

Szükséges megkezdeni az ágazatközi egyeztetés fórumainak, kereteinek és tartalmainak kialakítását a tervezésben, a követés területén, az egyes önkormányzatokon belül, de még inkább az érintett állami szervek szélesebb körének bevonásával. A szükséges ágazati keresztfinanszírozás mértékét és mikéntjét, a forrásátcsoportosítást támogató egyeztetett fellépés tartalmát és formáját az egyeztetési folyamat részeként tárgyalni és rendezni kell. E kérdések mindenek előtt az egészségügy, a gyermekvédelem és a szociálpolitika ágazatközi viszonyában sürgősen megoldandóak

1. . A kliensek és az ellátó szervezetek közötti szerződések

A kliensek és ellátók közötti formális és informális szerződéses viszonyok térnyerése a szociálpolitikában igen fontos tartalommal bír: a paternalisztikusan gyámkodó és gondoskodó állami hatalom gyakorlatával szemben az állam és a polgár közötti civilizált viszonyok megteremtésének programja fejeződik ki benne. A szerződésesség kultúrája egymás elismerésének, egymás méltóságának tiszteletben tartásának a kultúrája. Ennyiben: a klienssel kötött megállapodás, szerződés olyan alapvető eszköz, amely sok más előny mellett képes intézményesíteni az alapvető emberi és polgári jogok érvényesülését a szociálpolitikában is.

A szerződésesség kultúrája ugyanakkor a visszafogottság, a realitás kultúrája is. A szerződésben rögzített megállapodás soha és semmiben nem képes végérvényes és tökéletes megoldásokat rögzíteni, hanem csak azt, hogy az érintettek hozzájárulása valamilyen eredményre vezet. Az együttműködés és megállapodás révén a megoldandó kérdésekben egy lépéssel előbbre lehet jutni. Mindez a mértékletesség ma kevéssé jellemzi a szociálpolitikát: a szolgáltatók szeretnék elhinni és elhitetni magukról, hogy ők meg tudják oldani a problémákat; a politikusok szeretik elvárni a problémák megoldását; és a kliensek is gyakran túlzó reményekkel várják problémáik rendezését. Ezzel szemben a szociális ellátásoktól is csak annyi várható, hogy az ellátók adottságaihoz igazodva valamilyen feladatot elvégeznek.

A kliensekkel kötött szerződésekből kiaknázható racionális és erkölcsi értékek eléréséhez számos feltételt szükséges biztosítani.

Mindenek előtt szükséges tisztázni hogy az ellátó milyen konkrét feladat megoldását tudja magára vállalni. A konkrétan megnevezett feladat időtartamát tartalmaznia kell a klienssel kötött szerződésnek. Ha nem tisztázott a kompetencia, akkor nincs számon kérhető felelősség sem az ellátó oldaláról. A kliensek védelme megköveteli azt is, hogy e szerződések utólag is ellenőrizhetőek legyenek, sőt, legyen eszköz kirívó méltánytalanság esetén a szerződés módosításának kezdeményezésére is.

A szerződésnek ki kell térnie a kliensi panaszok és érdeksérelmek elbírálásának mikéntjére, az egyéni és kollektív érdekérvényesítés és érdekképviselet fórumainak és mechanizmusainak rögzítésére, a szerződéssel kapcsolatosan felmerülő viták és konfliktusok rendezhetőségének mikéntjére is.

1.  Hatékonyabb esetmenedzselés

Nehéz a kliensek számára, hogy eligazodjanak a bonyolult, védekező, hárító ellátórendszerben, s különösen nehézzé válik az eligazodás a kulturális hátrányokkal, alacsony iskolázottsággal és információhiánnyal rendelkező társadalmi csoportok tagjai számára.

Egy komplikált és bonyolult rendszerben ugyanis nehézkesebb érvényesíteni az igazságos és méltányos szociális elosztásra irányuló szándékokat, azt, hogy az ellátásokból azok részesedjenek, akiket az adott ellátás el akar érni.

A kliensek közötti kontraszelekció, az igazságosság elvének sérülési veszélye különösen nagy akkor, ha az intézmények gazdálkodása bizonytalan, ha az intézmények finanszírozási körülményei erős ösztönző hatást eredményeznek abban az irányban, hogy a magas térítési díjat fizetni képes klienseket keressék, míg a fizetésképtelen és/vagy magas költségen ellátható kliensek ellátását kerülni igyekezzenek.

Az igazságosabb és hatásosabb elosztás megteremtésének egyik útja, amelyen kívánatos elindulni, az az igazgatás és a civil szervezetek között együttműködés megvalósítása. Az együttműködés kinyilvánított célja és a szereplők közös érdeke az, hogy az ellátásokhoz el nem jutó, de azokra jogosult egyének és csoportok jelentősebb arányban kerüljenek be a szociális ellátások látóterébe.

A másik lehetőség a már ma is létező érdekképviseleti szervezetek és egyesületek ilyen irányú tevékenységének bátorítása és elismerése. A konstruktív együttműködés nagyban hozzájárulhatna az érdekképviselet területén való előrelépéshez is.

Ahogy differenciáltabbá válik a szociális szolgáltatások kínálata, úgy a Családsegítő Központok funkciója egyre hasonlatosabbá válik ahhoz a szerepkörhöz, amelyet az egészségügyi reformok a háziorvosi rendszernek szánnak:

• ez a “találkozási pont” a szociálpolitika és a kliens között, ez az az intézmény, amely bármilyen szociális probléma előfordulása esetén felvilágosítást és tanácsot ad, amely informál az utolérhető segítségről, az utolérés feltételeiről, kritériumairól és az igénybevétellel vállalandó kötelességekről;
• az intézmény naprakész információkkal rendelkezhet az ellátási lehetőségekről, azok tartalmáról, kihasználtságáról, utolérhetőségük feltételeiről;
• az intézménynek rendelkeznie kell mindazokkal a képességekkel és adottságokkal, melyek alapján megismerheti és feltárhatja az igénylő egyéni és családi körülményeit, feltételeit, egyéni ambícióit, törekvéseit, erkölcsi és kulturális indíttatásait és korlátait - s ezen egyedi körülményekhez igazítva tehet javaslatot a kliens számára a vele való együttműködés mikéntjére és a szociális segítségnyújtás tartalmára;
• mindezen eszközökkel optimalizálja a kliensek igényeinek és a szolgáltató intézmények kihasználható kapacitásainak találkozását.

Az a CSSK, amely ma létezik a fővárosban, a jelenlegi állapotában csupán ígéretes alap ahhoz, hogy e fenti elvárásoknak meg is feleljen. Hogy képes is legyen kielégíteni az ilyen igényeket, részben az intézménnyel kapcsolatos szemléletváltásra, részben szervezeti fejlesztésekre van szükség, mind mennyiségi, mind minőségi értelemben.

A feltételek megteremtése érdekében:

• szükséges folyamatossá és naprakésszé tenni az informatikai rendszereket az igazgatás és a CSSK-k között, kölcsönös és folytonos visszajelzési lehetőséget teremteni úgy a rendelkezésre álló keretek (közintézményi és szerződéses konstrukciókban biztosított kapacitások, stb.), mint azok kihasználtsága tárgyában;
• pontosítani szükséges a CSSK-k feladatkörét, tevékenységi szerkezetét, s ehhez illesztve a rájuk vonatkozó elszámolási és beszámolási rendet;
• erősítendő a CSSK-k felelőssége és kompetenciája, beleértve azt a gazdálkodási kompetenciát is, amely abból származik, hogy a CSSK-k által irányított kliensek befolyásolhatják az ellátó intézmények finanszírozási lehetőségeit, kihasználtsági mutatóikat;
• a piacon is szolgáltató intézmények igazságos önkormányzati finanszírozásában egy kihasználható lehetőség az, ha az önkormányzati-állami források csak azok után a kliensek után hívhatóak le, akiknek az adott ellátásra vonatkozó jogos igényét a CSSK visszaigazolja. Ennyiben a kliensek “esetmenedzselése” nem csupán azt szolgálja, hogy a kliens megkapja a számára nyújtandó segítséget, hanem azt is, hogy a szociálpolitikai intézmény azt a klienst “kapja meg”, akinek ellátására vállalkozott;
• mindezek a kompetenciák indirekt minőségi kontrollt is jelentenek (hiszen választási lehetőség esetén a jobbakhoz fogják irányítani a klienseket). A CSSK-k folyamatos értékelést adhatnak és javaslatokat tehetnek az önkormányzatok által befolyásolt szociális ellátási szerkezet alakítására is;
• úgy a kliensek, mint a CSSK-n kívüli intézmények kérdésében a CSSK és az igazgatás közötti érintkezés szabályai és eszközei rendszeresebbé teendőek, de elveiben is tisztázandóak. Az igazgatás részéről elismerendő a CSSK-k és a szociális munkások elsődleges elköteleződése a klienseik segítésére, s ennek alapján az, hogy a kliensekkel szemben való hatósági fellépés alkalmazását a CSSK-któl nem várhatják. A CSSK-k részéről elismerendő az, hogy munkájukkal elszámolásra kötelezettek a fenntartó önkormányzat felé, valamint az, hogy a törvényi kereteken belül az általuk birtokolt információkat javaslat, szakértői vélemény formájában meg kell osztaniuk a szociális igazgatás megfelelő szerveivel.
• A fenti elvek mentén újragondolandó a CSSK-k működésére vonatkozó hivatali szabályozás, a CSSK-k adminisztratív követelményei, személyi és dologi feltételei és finanszírozásuk elvei.

Az itt jelzett változások feltételezik azt, hogy egyrészt a szolgáltatási kapacitások érzékelhető mértékben bővülnek a személyes gondoskodást (ellátást) nyújtó azon területeken, ahol jelenleg a CSSK-k nyújtják a közvetlen szociális munkát, másrészt a Családsegítő Központok érdemi eszközökkel rendelkeznek ahhoz, hogy klienseiket eljuttathassák a szolgáltatást ellátókhoz.

1.  A szegénység, marginalizálódás és kirekesztettség enyhítése

A főváros szociálpolitikájának alakítása lényegesen összetettebb és komplexebb feladat, mint a szegénység, a marginalizálódottság és kirekesztettség enyhítése - noha a szakmán kívüliek sokszor próbálják meg leegyszerűsíteni csupán erre a szociálpolitikai feladatokat. Mégis, több szempontból is kiemelt jelentőséggel bír az e kérdésekkel való foglalkozás az elkövetkező évek fővárosi szociálpolitikájában.

• Az állami szociálpolitikai feladatokat érintő hatáskörök megosztása a fenti problémák döntő súlyát az önkormányzatok hatáskörébe utalja.
• Az elmúlt évek elszegényedési és marginalizálódási tendenciái a város egészének fejlődését akadályozó tényezővé váltak, megoldatlanságuk a város egésze számára nyomasztóvá váltak.
• A fenti problémák kezelésére irányuló politikák tisztázatlanok, a technikák kialakulatlanok, az intézmények fejletlenek. E lemaradások olykor a tehetetlenségnek hangot adó, a megoldásokról is lemondó megnyilatkozásokhoz is vezetnek.

1.  A szegénységgel kapcsolatos politikák koncepcionális tisztázása

Az általános életszínvonal-romlás azt eredményezte, hogy a létfeltételekért való küzdelemben nem elég együttérzés támogatta az igazán szegények társadalmi megsegítését, minden csoport inkább magának törekedett megszerezni az újra elosztható állami javakat - s ez egyértelműen az erősebb csoportoknak sikerült jobban. Amennyiben a szegénység szélsőséges megnyilvánulásai a többség közérzetét is nyomasztja, a többség jólétre vonatkozó érdekeit is sérti, s ezért elismeri a szegénység kezelésének szükségességét és jogosságát. A szegényekkel szemben ma is jelentősek az ellenérzések, ma is sokan bennük keresnek bűnbakot saját problémáik okozójaként, ma is sokan megoldottnak tekintik a kérdést azzal, hogy erkölcsileg megbélyegzik, a közügyekről való gondolkodásukból kirekesztik a szegénység által veszélyeztetett és a szegénységben élő csoportokat.

A szegénység enyhítésére rendelkezésre álló források elosztási elvei is szükségszerűen ellentmondásosak.

A szegénység enyhítése részben azt a tüneti kezelést jelenti, amellyel pótolhatóak a méltánytalanul és irritálóan jelentős életfeltételbeli hiányok. E hiánypótlás alapvető eszközei a segélyezési eszközök, illetve olyan, kimondottan a szegények bizonyos csoportjait megcélzó ellátások, mint pl. a hajléktalan-szállások. Ezen ellátások ellentmondásai abból származnak, hogy miközben szociális és erkölcsi kötelezettségek alapján nem megkerülhető a súlyos nélkülözés enyhítése - e technikák valójában nem oldanak meg többet, mint a láz csillapítása a betegségek gyógyításában: szükséges előfeltétel a megoldáshoz, de semmilyen értelemben sem elégséges ahhoz, hogy érdemi javulás álljon be. Ha valaki segélyt kap, vagy alhat a menhelyen, bizonyos szükségletei kielégülését megtalálhatja e megoldásoktól, de ettől még nem fog kikerülni a szegénységből.

Más jellegű eszközök azzal kívánják a szegénységet enyhíteni, hogy magának a szegénységet eredményező helyzetnek a megváltoztatását vállalják fel. Elvileg a legsikeresebb ilyen jellegű programok a tisztes önálló keresettel járó munkavállaláshoz vezető programok: munkahelyteremtés, képzés, tágan értelmezett egészségügyi, mentális és szociális rehabilitációs programok. E programok ellentmondásai abból származnak, hogy az egy főre jutó költségei meglehetősen drágák, lényegesen drágábbak, mint a méltányosan minimális létfeltételeket lehetővé tevő szegénységi programok fajlagos költségei.

A kétféle program különböző intézményi kereteket és feltételeket követel meg, bár ezek nem függetleníthetőek egymástól. Egyik cél jogossága sem tagadható meg, s ezért mind a két irányban meg kell kísérelni az eszközök és intézmények fejlesztését.

A szegénység enyhítésének mindkét célja jogos, mind a két irányba fejlődni kell - de nem lehet leegyszerűsíteni úgy a feladatot, mintha lenne egyetlen olyan irány, amely irányba tett lépés mindkét megoldandó feladathoz is közelebb vinne.

1.  A segélyezés fejlesztése

Ma a főváros szociálpolitikájának egyik legneuralgikusabb pontja a segélyezés. Mértékének növekedése drámai, a főváros szociálpolitikai intézményi kapacitásainak igen jelentős hányadát leköti, nehezen viselhető feltételeket eredményez úgy a segélyezők, mint a segélyezettek számára - s mindeközben kimenete, eredményessége sokszor megkérdőjelezhető.

A helyi önkormányzatok segélyezési rendszereinek megkerülhetetlen reformja ki kell terjedjen:

• a segélyezési politikák racionalizálására és egyértelműbb vállalására,
• a segélyező munkaszervezet és eljárásainak fejlesztésére,
• a segélyezési mértékek koncepcionális rendezésére,
• valamint a segélyezettel való együttműködés erősítésére.

A segélyezés mértékének általános növekedését valójában három segélynem kiterjedése eredményezte. A munkanélküliek jövedelempótló támogatásának bővülése hiteles kifejeződése a szegénység növekedésének és a ‘90-es évekre megváltozott szerkezeti változásának. Az átmeneti segélyek és a lakhatási támogatás arányának jelentős bővülése (különösen, ha figyelembe vesszük azokat a helyi rendeletben rögzített megszorításokat, amelyek kizárják e segélyezés köréből a más, rendszeres segélyben részesülőket,) a segélyezés kiterjesztésére utaló jel: a segélyezés egyre kevésbé a krónikus jövedelemhiányra reagál, hajlamos olykor beengedni relatíve magasabb jövedelmi pozíciójú csoportokat is. E tendenciával szemben érvényesítendő az, hogy a segélyezésben prioritást kell biztosítani a más jövedelemmel nem rendelkezők számára.

(Még egy körben volt jelentős emelkedés, ezek azok a rokkantsághoz, fogyatékossághoz kötődő segélynemek, amelyek központi keretekből kerülnek kifizetésre, ugyanakkor a jogosultság megállapítása önkormányzati (jegyzői) feladat. E segélynemek visszaszorítására erősek a kormányzati szándékok. Ezen törekvések jogosságát nehéz lenne kétségbe vonni, de szükséges megjegyezni, hogy magából a megszorításból származó kényelmetlenségek az önkormányzatokra fognak hárulni.)

A segélyezés technikai lebonyolításában számos, a munka leegyszerűsítését és hatékonyságának növelését lehetővé tevő eszköz kiaknázására van lehetőség. Ilyenek:

• a jogosultságot szabályozó helyi rendeletek harmonizálása, a főváros egészében érvényesítendő, garantált minimum kidolgozása,
• a jogosultság igazolási eljárásainak egyszerűsítése és egységesítése, úgy egy-egy kerület illetékességében, mint a főváros egészében,
• e körön belül, különös súllyal a jövedelembevallás egységesítése és egyszerűsítése,
• a kifizetés egységesítése, egységes pénztári rendszerek és számítógépes nyilvántartások bevezetése, készpénzkímélő (átutalásos) technikák bevezetése.

A segélyezés mértékének meghatározásában szintén tapasztalhatóak koncepcionális zavarok. Bár a korábbi évekhez képest jelentős előrelépést eredményezett az, hogy az egyéni jogosultság-elbírálás mellett megjelent a családi jövedelem-elbírálás is, ám az egy főre jutó jövedelem, mint elbírálási alap nem vált be. Az egy főre jutó jövedelem alapján megítélt, egyénre szóló segély nem nyújt kellő támogatást (ez érződik a gyermekszegénység bővülésében). Ilyen alapokra nem építhető családi jövedelem-kiegészítés. Azzal, hogy a segélyezés nem számolja fel a család segélyre való jogosultságát, egy segély megítélése gyakran újabb segélyeket tesz szükségessé, pl. a gyerekek jogcímén. Ez újabb terheket rak az amúgy is túlterhelt apparátusokra, de még így is átláthatatlanná teszi azt, hogy ki mennyit kap, és értékelhetetlenné teszi azt, hogy milyen tényleges jövedelemszintet is sikerült elérni a segélyezés által. E problémák megoldása érdekében megvizsgálandó és a lehetséges összehangolás után bevezetendő a fogyasztási egységekkel, vagy a differenciált családi összetétellel kalkuláló családi jövedelempótlás, mint segélyezési technika, különösen a kiskorú gyermekeket nevelő segélyezettek segélyezése kapcsán.

Az eddigi gyakorlat nem számolt az ösztönzési elvek érvényesülésével a segélyezés mértékének meghatározásában, s ennek hiányát a segélyezettek más jellegű korlátozásában igyekezett megvalósítani - mindenek előtt a pénzbeni segélyek természetbeni átváltásával. Ez azonban jellemzően csak tovább bonyolította a segélyezési eljárást, s - mint az minden természetbeni segélyezésre jellemző - költségesebbé és több munkával járóvá tette azt.

A segélyezés költségnövekedése nem áll arányban a segélyfelhasználás ellenőrizhetőségének javulásával, különösen, ha figyelembe vesszük e kontroll másodlagos hatásait is:

• gyengíti a kliens saját sorsa javítására irányuló felelősségét, erősíti a gyámkodás paternalista gondoskodó szemléletét - miközben valódi felelősséget nem tud vállalni azért, hogy az általa szabott szabályok és korlátok betartása valóban érdemi javulást eredményez;
• erkölcsi és gazdasági értelemben visszás helyzeteket és kalkulálhatatlan kimeneteket teremt akkor, amikor kialakul a természetbeni segély-javak másodlagos piaca,
• kiszámíthatatlanul torzítja a piaci hatásokat a természetben nyújtott javak és szolgáltatások kereskedelmi hálózatában.

A természetbeni segélyezés a következő esetekben nyújt megfelelő ellenértéket azért, hogy lebonyolítása többletköltségekkel jár:

• ha a segélyként biztosított javak és szolgáltatások piaca kialakulatlan.

Ilyen probléma szinte kizárólagos értelemben a lakás, a lakhatás támogatása, és a lakást pótló krízis-megoldások, krízis-szállók, menhelyek, hajléktalanokat ellátó szolgáltatások. Minden más alapvető jószág és szolgáltatás dolgában a főváros piacai kiépültnek tekinthetőek.

• ha az adott jószág vagy szolgáltatás fogyasztásához nemcsak magánérdek, hanem közérdek is tapad.

E megfontolás alapján mindenek előtt a gyermekek étkeztetése, tanszerrel való ellátása a legjelentősebb feladat. A főváros társadalmának egésze számára képviselendő és képviselhető érdek annak az esélyegyenlőségnek a megteremtése, hogy a gyermekek társadalmi előrejutását és iskolai eredményességét ne korlátozza a szülők szegénysége, vagy szélsőséges esetben az éhezés és a tanszerhiány miatti teljesítményelmaradása, iskolai kudarca.

Hasonló elvek indokolják bizonyos ma is létező természetbeni segélyezési formák jogosultságát, mint amilyen pl. a temetés biztosítása, az alapvető gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök biztosítása, stb. Ugyancsak hasonló elvek alapján célszerű biztosítani a marginalizálódott, norma alatti létből származó speciális egészségügyi problémákat enyhítő mentális és egészségügyi szolgáltatásokat is. E cél érdekében fejlesztendőek azok az egészségügyi ellátási formák, amelyek a kirekesztett csoportokat veszélyeztető kockázatok csökkentését szolgálják, így a TBC, a fertőző nemi betegségek, mindenek előtt az AIDS valamint a hajléktalanságból, a fagyási károsodásokból és a tisztálkodási lehetőségek hiányából eredő sebészeti ellátások területén, a fogászat és fogpótlás területén, valamint a szerfüggés, a drog és az alkohol fogyasztásából eredő problémák pszichiátriai és mentálhigiéniai ellátásainak intézményeiben.

• ha az adott jószág jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a segélyezett kliens tartós és érdemi változást érjen el sorsának jobbításában.

Ez az elv értelemszerűen csak a klienssel való együttműködés kereteinek rendezése, a szociális munka és a segélyezés összehangolása mellett alkalmazható.

A szegények méltányos létfeltételeinek biztosítása során törekedni kell a pontos célzás feltételeinek biztosítására, vagyis arra, hogy az ellátások valóban a súlyos jövedelemhiánnyal küzdő csoportokat érjék el. Ugyancsak fontos megteremteni annak feltételeit, hogy a szegények ellátása ne eredményezzen túlgondozást, ne tegye indokolatlanul elfogadhatóvá számukra a szegénységi ellátások nyújtotta létfeltételeket és ne rontsa ambícióikat abban, hogy tőlük elvárható mértékben maguk is járuljanak hozzá helyzetük javításához.

Az elfogadható célzás feltételei között nincs helye és értelme a kliensek más, magatartásuk, életmódjuk, szokásaik korlátozására igyekvő hivatali ellenőrzésnek. Ez a törekvés az általános politikai elvek alapján is létjogosulatlan: a magatartásra vonatkozó hivatali szabályozás elkerülhetetlenül diszkriminatív, etnikai, kulturális vagy egyéb, politikai megkülönböztetésre jogot nem adó elv szerinti megkülönböztetést, hivatali túlkapást eredményez.

1.  A szegénységből kivezető kiutak megtalálása

Míg a szélsőséges nélkülözés enyhíthető, a jogosultságok normatív elvét követő szociálpolitikai technikákkal - a szegénységből való kikerülés előmozdításában megkerülhetetlen a kliensekkel való személyes együttműködés. Az akut jövedelemhiány pótlására minden más egyéni szempont mérlegelése nélkül is biztosítható és biztosítandó a megfelelő segélyezés - de a szegénységből való kikerülésnek csak akkor van esélye, ha a szociálpolitikai ellátás reális sikerekkel kecsegtető egyéni törekvéseket támogat. A szegénységből való kikerülés olyan jelentős erőfeszítést igényel úgy az érintett egyének és családok, mint az őket támogató szociálpolitika számára, hogy az erre irányuló akciókat csak a feltételek tisztázása, a kölcsönös garanciavállalás hitelességéről való megbizonyosodás esetén érdemes megkezdeni.

A szegénységből való kikerülés azt jelenti, hogy a korábban önálló megélhetését biztosítani nem képes polgár képessé válik saját maga és családja eltartására. Ez az eredmény általában hosszabb időt vesz igénybe. Ezeknek az egyénre szabott terveknek és megállapodásoknak a megalkotása csak a szakképzett szociális munkás és a kliens együttműködése alapján remélhető.

1.  A munkahelyteremtés lehetőségei

A foglalkoztatáspolitika forrásai és szervezeti feltételei felett az önkormányzatok gyakorlatilag nem rendelkeznek. Mindemellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a szegénység egyik legfőbb oka és eredete (a más környezetben tárgyalható időskori és fogyatékossághoz kapcsolódó szegénység mellett, azt leszámítva) a tartós munka- és önálló jövedelemhiány.

A szegények minimális létfeltételeinek támogatását célzó eszközök kimerülése mellett, az intézményi eszközök szűkösségén felülemelkedve megvizsgálandó az, hogy milyen önkormányzati eszközök járulhatnának hozzá a tartós és végletesnek tűnő munkanélküliség enyhítéséhez. Az eszközök számba vétele során nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az önkormányzatok és önkormányzati intézmények maguk is foglalkoztatók, hogy az önkormányzatok és önkormányzati intézmények maguk is piaci fogyasztók, s ezen keresztül munkalehetőségek és munkák keresleteként is jelentkeznek.

A fentiekre tekintettel meg kell vizsgálni, hogy

• önként vállalt foglalkoztatási kvóták bevezetésével, különösen a tartós munkanélküliség által veszélyeztetett képzetlen munkaerő foglalkoztatása területén maguk az önkormányzatok alkalmazzanak tartós munkanélkülieket, a tartós munkanélküliség veszélyének kitett személyeket;
• a közhasznú foglalkoztatás lehetőségeivel élve biztosítsanak megfelelő munkafeltételeket, teremtsenek lehetőséget és ösztönző atmoszférát ahhoz, hogy az ilyen programokban résztvevők a jövedelemszerzés esélye mellett bizonyíthassák rátermettségüket és hasznosságukat, legalább a precedens-értékű minták szintjén legyen esélyük valamilyen munkakarrier megkezdésére;
• a főváros önkormányzatai, hivatalai és intézményei nem csupán foglalkoztatók, hanem piaci vásárlók is. Mint piaci megrendelők és vásárlók, a közbeszerzés és más törvényi keretek között érvényesíthetnek olyan prioritásokat (pozitív diszkriminációt), amelyek a hosszabb ideje munkanélküliek, a szegénység nagy kockázatával jellemezhető célcsoportok foglalkoztatását előnyként veszik figyelembe.

1.  Fiatalok, gyerekek - képzés, oktatás

A szegénység generációk közötti öröklődésének enyhítése a leghatásosabb eszköz a szegénység, mint társadalmi strukturális probléma elleni küzdelemben. Ez messze túlmutat ugyanakkor a szegénység problémájához kötődő politikákon, hiszen

• alapvető igazságossági és esélyegyenlőségi elv az, hogy a fiatalabb generáció a szülők társadalmi helyzetétől függetlenül rendelkezhessen az érvényesülés és felemelkedés lehetőségeivel és esélyeivel,
• a város egészséges társadalmi dinamikájának záloga az, hogy ne születési előjogok, hanem a tehetség és a képességek határozzák meg az érvényesülés sikereit.

E szempontokból különösen drámai az, hogy az elmúlt évek elszegényedési folyamatának legnagyobb veszteségeket elszenvedett generációja a gyerekek és fiatalok. Részben e veszteségek enyhítésére, részben a város társadalmi dinamikájára vonatkozó közérdek szempontjából jelentős erőfeszítéseket kell tenni a gyermekek és fiatalok közötti szegénység enyhítésére, a fiatalabb generációk perspektíváinak javítására.

Mindenek előtt megvalósítandó cél az, hogy a szülők szegénysége esetén is, minden gyerek étkezése elégítse ki a legszükségesebb biológiai igényeket, hogy minden gyerek legalább naponta egyszer meleg ételhez, egy pohár tejhez és valamilyen gyümölcshöz jusson. E feladat megoldhatatlan azon oktatási intézmények aktív hozzájárulása nélkül, ahol a gyermekek napközben tartózkodnak, de nem terhelhető csak rájuk e nehéz feladat megvalósítása és finanszírozása.

Ugyancsak biztosítandó az, hogy a legszegényebb gyerekek is hozzájussanak az alapvető tanszerekhez, mindazokhoz az eszközökhöz, amelyek az iskola sikeres elvégzésében nélkülözhetetlenek.

A minimális biológiai szükségletek kielégítése és eszközök biztosítása szükséges, de nem elégséges eszköz a szegény gyermekek tanulmányi hátrányainak kompenzálására. Kidolgozandóak és megerősítendőek mindazok az ösztönzési eszközök, tanulmányi ösztöndíjak és más támogatási konstrukciók, amelyek erősítik a tanulás iránti motiváltságot a szegényebb csoportok gyermekei körében is. Megerősítendőek azok a speciális tanulmányi felzárkóztató programok, célzott napközi és tanulószobai szolgáltatások, célzott iskolai felvételire előkészítő programok és a szükséges mértékben kiépítendőek azok a kollégiumok, amelyek javítják a szegény gyermekek esélyeit az iskola sikered elvégzésében. E programok tervezése és működtetése kapcsán különös gondot igényel a gyermekek kulturális és etnikai identitásának tiszteletben tartása, a kisebbségi lét értékeinek elismerése és integrálása - különösen a roma gyerekek esetében.

A szegény gyermekek iskoláztatásában elérhető bármilyen jelentős siker mellet is számolni kell az iskolából már kikerült fiatalok marginalizálódási tendenciáival, a körükben jelentkező munkanélküliséggel, devianciákkal. E fiatal célcsoportok szociális problémáinak kezelése megoldhatatlan az érintettek aktív részvétele, kortárs segítők bevonása nélkül. Az aktív részvétel igénye sajátos szolgáltatási kínálat megteremtését is jelenti. E szociális szolgáltatások és szolgálatok közös célja kell, hogy legyen az, hogy a fiatalokat értelmes célok elérésébe, hasznos és társadalmilag elismert tevékenységekbe vonja be, úgy, hogy a siker esélyét, az előbbre jutás és többre vágyás képességének fenntartását is elősegítsék. Kidolgozandóak és megerősítendőek azok a szakmai programok, amelyek a generációk közötti kölcsönös segítségnyújtás gyakorolható technikáinak megteremtését, a fizikai képességeik birtokában levő, de erkölcsi és kulturális értékeiben megingott fiatalok és az erkölcsi és tudásbeli tekintélyt képviselő, de fizikai lehetőségeikben korlátozott idősek közötti kapcsolatrendszer fejlesztését célozzák meg.

1.  Városrehabilitáció, lakásügy és szegénység

A várospolitika és a szociálpolitika összehangolásában speciális gondokat vet fel a szegénység. A város ugyanis tagolt és szegregált, a város egészének a szegénysége néhány városrészben hatványozottabban jelentkezik. Szociálpolitikai hatáskör szerint a szociális alapellátás, lakásgazdálkodás kerületi hatáskör - annak ellenére, hogy a város egészének sajátos problémái gyűlnek össze e városrészekben. E folyamatok, szegregációs tendenciák okozta egyenlőtlen szociálpolitikai igénymegoszlás kompenzálásának egyik lehetséges eszköze az ún. Szolidaritási Alap. Ennek működtetése egyszerre szolgál szociális intézményfejlesztési és területi egyenlőtlenségeket korrigáló célokat.

A város legkritikusabb, akut szociális problémákkal küzdő részei a pesti belső-átmeneti övezet szlamosodó kerületei, mindenek előtt a VIII., tőle alig lemaradva a VI., VII., és IX. kerületek. E kerületek a deviancia (drog, szegénységi bűnözés, prostitúció) városi középpontjai és e kerületek “szívják” fel a város hajléktalanságának jelentős részét is. Ma már a legszegényebb cigány lakosság "etnikai gettósodási" folyamata is reális hátránynövelő veszélyként jelentkezik.

A szociális problémák ily mértékű sűrűsödése önmagában is súlyos és kezelendő feladat, de mára e problémák a városszerkezet egészséges fejlődését akadályozó körülménnyé léptek elő. E szlamosodó területek képtelenek otthont adni és befogadni az új funkciókat, biztosítani az ott élők otthonosságának érzését. Ezért a városfejlesztési szakmai terveknek, köztük az Általános Rendezési Tervnek, valamint a kerületi részletes rendezési terveknek, illetve a Fővárosi Városrehabilitációs Tervnek kiemelten számolniuk kell a pesti belső-átmeneti övezet rekonstrukciójával, a jelenleg itt sűrűsödő szociális krízis enyhítésével, a szociális problémák szegregációs sűrűsödései által generált társadalmi folyamatok pozitív kezelésével. Ennek egyik finanszírozási eszközeként továbbműködtetendő és fejlesztendő az ún. Fővárosi Városrehabilitációs Alap, s új kerületi, fővárosi, vállalkozói szervezeti formák is kialakítandóak.

Nem mondhatunk le arról sem, hogy ezen problémák kezelésében a központi kormányzat is szerepet vállaljon.

A lakásügy szociális vonatkozásai hagyományosan a szegénység kérdésének fontos összetevői. Szociális lakáspolitika nélkül - amely azoknak segít, akik saját és családjuk erőfeszítései révén sem képesek elfogadható lakhatásukról gondoskodni - a szociális ellátó rendszerek segítsége gyakran eredménytelen marad. A szűkös erőforrásokat, lehetőségeket itt is ésszerű a legrászorultabb csoportok, egyének támogatására irányítani. Mára az egyik legégetőbb probléma a lakással rendelkezők lakhatásának megőrzése, azoknál a szegény csoportoknál, ahol a rezsiköltségekre nem áll rendelkezésre elegendő jövedelem. Ezen széles csoportok elfogadható lakhatásának a megőrzése érdekében továbbra is fenn kell tartani és lehetőség szerint harmonizálni kell a különböző közműdíj-kompenzációs rendszereket, a mainál is nagyobb súlyt kell helyezni a szociális segélyek célzott, lakásfenntartási támogatási formában történő nyújtásának, érdemes felülvizsgálni a központi és helyi lakásgazdálkodási szabályozókat, eljárásokat, mennyiben segítik, vagy hátráltatják az ilyen problémák megoldását. Ehhez hasonlóan, elemezni kell, hogy a központi és helyi lakhatáshoz jutást támogató pénzügyi eszközök és szabályozók közvetlen, vagy közvetett formában mennyiben segítik elő a szegénység terjedésének megakadályozását. Az elemzések alapján fogalmazhatóak meg korrekciós javaslatok. Közvetett formaként ösztönözni lehet a különböző speciális lakás-mobilitási kezdeményezéseket (önkormányzati "életjáradék" lakásért, hátralékosok lakáscsere programja, többlépcsős vállalkozói lakáshoz juttatás, telek akciók stb.) A támogatási rendszerek és a helyi lakásgazdálkodás szűkös lehetőségeinek keretében fenn kell tartani, illetve ki kell dolgozni azokat a vállalható eljárásokat, amelyek a lakásukat elveszítők helyzetén segítenek, a családi háttér nélküli állami neveltek, illetve a hajléktalan kisgyerekes családok lakhatására nyújtanak elfogadható lehetőséget.

1. Hogy előrelépések történhessenek...

1.  A program megvalósításának előfeltételei

Jelen dokumentum megfogalmazása néhány fontos, eddig ki nem mondott előfeltételezésre épült.

Többek között arra az előfeltevésre, hogy a főváros szociálpolitikájában érintett szereplők között van olyan közös akarat, amely a megfogalmazott Budapesti Szociális Charta megvalósítására irányul. Előfeltevésünk, hogy az érintettek vállalják, magukénak is vallják a jelzett problémák megoldásában, a megfogalmazott keretekben való együttműködést, aktívan részt vállalnak a megoldások kidolgozásában és megvalósításában

1.  A munkák megkezdése

A főváros szociálpolitikájának alakításában kitüntetett jelentőséggel, lehetőséggel és felelősséggel bírnak a főváros önkormányzatai - s ezt akkor is fontos leszögeznünk, ha nem győzzük kellő nyomatékkal hangoztatni azt, hogy az önkormányzatok szerepe messze nem kizárólagos, hogy a szereplők köre sokkal szélesebb és változatosabb. A főváros szociálpolitikájának alakításában kezdeményező szerepet a fővárosi kerületi önkormányzatok képviselőtestületei és a Fővárosi Közgyűlés tölthetnek be - ezért a munkák megkezdésére vonatkozó javaslatok is mindenek előtt e testületek tagjainak szólnak.

A fentiek szellemében tehát javasoljuk azt, hogy

• a fővárosi önkormányzatok készítsék el, illetve aktualizálják szociálpolitikai cselekvési tervüket, s ennek során mérlegeljék, hogy mennyiben és hogyan járulhatnak hozzá a Budapesti Szociális Chartában megfogalmazottak megvalósulásához,
• a szociálpolitikai cselekvési terv önkormányzaton belüli egyeztetése során erősítsék meg az ágazatok közötti együttműködést mindazokon a területeken, amelyeken a szociális problémák hatékony kezelése az ágazatok közötti koordinált fellépést igényli;
• az önkormányzati testületek szociális bizottságai elnökei rendszeres együttműködésük és találkozásaik során alakítsák ki és fejlesszék tovább az önkormányzatok közötti szociálpolitikai együttműködés kereteit, folytassák le a szükséges vitákat, alkukat és egyeztetési folyamatokat a közös érdekeket érintő szabályozók kialakítása, eszközök bevezetése, a szükségesnek látszó harmonizálási folyamatok menedzselése és a dokumentumban megfogalmazott szakmai munkálatok megszervezése érdekében, illetve a kölcsönös kötelezettségvállalásokat előkészítő együttműködési javaslatok megfogalmazása érdekében;
• ezen egyeztetési és szakmai munkálatok során a bizottsági elnökök a szakmai részletkérdések megvitatásában és kidolgozásában vehessék igénybe az adott kérdésben járatos hivatalnokok, szakértők, intézményi munkatársak szakmai munkáját is,
• a bizottsági elnökök által működtetni kívánt "Budapesti Önkormányzati Szociálpolitikai Fórum" javaslatait a képviselő testületek döntéseik, különösen esetleges együttműködési megállapodásaik esetében kellő súllyal mérlegeljék.

A politikai döntést igénylő célmeghatározás és egyeztetési keretfeltételek megteremtése mellett számos területen szakmai természetű munkák megkezdésére is javaslatot teszünk. Az illetékes szakértők széles körének bevonása mellett, törekedve arra, hogy a kör terjedjen ki hivatalnokokra, politikusokra, intézményi szolgáltatókra, kutatókra, civil szolgáltató intézmények és érdekképviseletek reprezentánsaira, az alábbi témákban javasoljuk szakmai konferenciák összehívását és munkacsoportok megbízását:

• az intézményi, szolgáltatási feladatkörök (standardok) részletezett meghatározása                                                                    

- az időskorúak és fogyatékosok bentlakásos ellátása területén,

- a hajléktalan ellátás területén

- a házi gondozás területén

- a Családsegítő Központokban;

- a gyermekvédelmi ellátás területén.

• a kliensekkel kötendő szerződések tartalmára és eljárásrendjére, valamint a kliensi panaszok kivizsgálására, elbírálására és a kliensi érdekképviselet mechanizmusaira vonatkozó szakmai javaslat elkészítése;
• a nem-állami szervezetekkel kötött szerződések tartalmára és a szerződés eljárásrendjére vonatkozó javaslat (“Szerződési Kódex”) kidolgozása;
• a segélyezési jogosultságot és eljárásrendet egyszerűsítő és modernizáló technikák kidolgozását.

Javasoljuk az önkormányzatoknak azt, hogy bizottsági keretekben kerüljön sor az elfogadott szociálpolitikai cselekvési tervek követésére és értékelésére, s ugyancsak bízzák meg e bizottságot a stratégiai terv módosítására vonatkozó javaslatok kidolgozására, a terv “karbantartására”.

Javasoljuk Budapest Főváros Önkormányzata és Főpolgármesteri Hivatala számára azt, hogy tágabb cselekvési tervén belül

• vállaljon koordinatív szerepet a szakmai munkák összehangolásában;
• tegyen lépéseket a munkák elvégzéséhez szükséges szakértői segítségnyújtás utolérhetősége érdekében;
• kezdeményezze az önkormányzatok közötti folyamatos és kölcsönös szakmai tájékoztatás intézményi feltételeinek megteremtését;
• vállalja fel azt, hogy az általa, évente megrendezett szakmai konferencián fórumot biztosít a közösen elhatározott célok elérésének számbavételére, a közös szándékok megfogalmazására, a közös tervek karbantartására.