Mit tehetünk az önkormányzatokban azért,
hogy a közüzemi árak emelkedése miatt
ne szakadjanak ki újabb csoportok a helyi társadalomból?
E kérdésre az immár négy éve bizonyithatóan hatékonyan működő ún. „Budapesti Modell” konkrét példája segitségével válaszolhatunk.
Elkerülhetetlenek-e a közüzemi áremelések?
A kormány ismét emelni fogja az áram- és gázdijakat, ráadásul - az ütemezett áremelések elmaradása miatt - várhatóan nem is kis mértékben. Ennek közvetlen hatása, hogy - legalább is a városi - önkormányzatoknak saját hatáskörükben meg kell emelniük a távfűtés, illetve - az inflációt kalkulálva - a viz-, csatorna-, szemétszállitás diját, valamint a lakbéreket.
Amennyiben azt akarjuk, hogy az érintett szolgáltatások működőképesek maradjanak most is és a jövőben is, akkor a költségkövető áremelés elkerülhetetlen. Különben - s erre is vannak helyi példák - csődbe mehet a szolgáltató vállalat.
Az azonban nem mindegy, hogy az önkormányzatok ennek során ki vannak szolgáltatva a kormányzati - jó, vagy rossz - döntéseknek, s különösen nem mindegy, hogy milyen és mekkora az az áremelés. Kormányzati és helyi szinten is elvárható, hogy kapjanak nyilvánosságot az áremelést meghatározó költség-kalkulációk, hogy jöjjenek létre, működjenek az árellenőrzés, áralku intézményes fórumai (az önkormányzati és civil szervezeti, gazdasági és szociális szakértők bevonásával), különösen ott, ahol az önkormányzat is tulajdonos, vagy ármeghatározó. Ez - vagyis a korrekt, szakszerű költségelemzés, áralku a döntések előtt - a „Budapesti Modell” első eleme. Ennek során lehet és kell minden fogyasztó érdekeit mérlegelni és kiegyensúlyozni.
Elkerülhetetlen-e, hogy lesznek (vannak), akik nem képesek a megemelt közüzemi dijakat önerejükből megfizetni?
Erre az egyetlen, józan belátáson, egyszerű számitáson alapuló válasz ma az, hogy sajnos igen. (Mert az illető rokkant, beteg, sérült, kicsi a nyugdija, vagy egyszerűen a keresete, avagy nem jut munkához, válságba kerül a család stb.) Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek „ügyeskedő” nem-fizetők, ezzel azonban a rászorulók többségének tényleges szegénységét nem hagyhatjuk válasz nélkül.
Persze tehetjük azt is, hogy nem teszünk semmit (a köz nem siet az önerejükből fizetni képtelenek segitségére), ezáltal felhalmozódnak a hátralékok, kezelhetetlenné válnak a helyi társadalmon belüli feszültségek, elszaporodnak a kilakoltatások, a szolgáltatók sem jutnak a pénzükhöz, s nem csodálkozhatunk, ha például romlik a közbiztonság, a lakhatóság.
Tehetjük azt is, hogy kizárólag a helyi közhatalom, az önkormányzat próbál segiteni a rászorultakon, például stabil és kiszámitható lakásfenntartási támogatási rendszer formájában. Ez a piacgazdaságok bevett eszköze, számtalan gyakorlati példát hivhatunk segitségül - ne feledjük, komoly feladat hárulna ezügyben a központi kormányzatra is -, azonban az önkormányzatok anyagi helyzete önmagában ma még ezt nagyon sok helyen nem teszi lehetővé.
Tehetjük azt is - s ez történt a „Budapesti Modell” esetében -, hogy számitásokkal alátámasztott tárgyalásokat kezdünk a szolgáltatókkal, vajjon nekik nem éri-e meg az adott szolgáltatás megemelt árának részleges, de rendszerszerű kompenzációja azokban az esetekben, amikor a fogyasztó bizonyosan nem lesz képes kifizetni a teljes összeget. (De a dij egy részét kifizetné.)
Azt is mondhatjuk, hogy a javasolt (és Budapesten bevált) modell lényege egy olyan kiegészitő lakásfenntartási támogatás működtetése, mely célzott, egyesiti a gazdasági és szociális érdekeket és forrásokat is.
A javasolt kiegészitő közüzemi dijkompenzációs rendszer
Ehhez létre kell hozni egy olyan pénzügyi alapot, lehetőleg közalapitványt, mely fogadja a szolgáltatók, esetleg az önkormányzat, vagy egyéb támogatók - megállapodások alapján előre kalkulálható - hozzájárulásait (ez 1998-ban a fővárosban egy milliárd forint). A közalapitványt a képviselőtestület, a szolgáltatók, néhány civil szervezet képviselői kezelik. Azonban a kompenzáció célcsoportját, feltételeit, háztartásonkénti összegét a képviselő testületnek kell teljesen egyértelműen szabályoznia, legalább úgy, ahogy egy helyi rendeletben teszi. Ezt nyilván ugyanolyan helyzetfeltárásnak, a potenciális igénylők és a forrás összevetésének kell megelőznie, mint más jól szervezett támogatásoknál, majd a képviselőtestületi döntést követően gondoskodni kell annak tényleges közhirré tételéről, s akik a feltételeknek megfelelnek (a fővárosban például a különböző rendszeres segélyekben, járadékokban részesülők, illetve a nagyon alacsony jövedelműek, az egyedül álló idősek), azok a szabályos igénylő lap beadása után havonta folyamatosan „megkapják” a kompenzációt. Konkrétan: az alapitvány (Hálózat Alapitvány) mindazon bejelentkezett igényjogosultnak a nevére átutalja a havi kompenzáció összegét közvetlenül a szolgáltató társaság részére, akik a fennmaradó (kompenzációval csökkentett) összeget az adott hónapban megfizették.
Ennek a kompenzációnak az előnyei[1]:
Preventiv, megelőzi, hogy hátralékossá váljanak azok is, akik fizetnének, de a teljes összeget nem képesek. (Ennek a nagyságrendjére példa, hogy a fővárosban 1997-ben 80 ezer háztartás vette igénybe, az összes háztartás 10 %-a - a távfűtéses háztatások 15 %-a vette igénybe a kompenzációt.)
Ezzel kezelhetetlen szociális problémákat előz meg, csökkenti a szolgáltatók kieső bevételeit, számukra ezért előnyös, de ezzel csökkenti a teljes összeget fizetők többlet terheit is, amit meg kellene fizetniük még több hátralék esetén.
Fontos előny, hogy a támogatási eljárás - melynek részleteibe itt nem mentünk bele - egyszerű, nem megszégyenitő, bürokratikusan igen olcsó, „polgárbarát”. Ez legalább olyan fontos a szociális támogatásoknál, mint az, hogy valóban célzott legyen, arra és oda jusson el, amire szánni szeretnénk.
A kompenzáció hatékonysága mérhető, a fővárosban a jogosult bejelentkezettek 92 %-a 12 hónap után is fizette a csökkentett dijakat.
A közműdij kompenzáció kiegészitő elemei
E széleskörű, rendszeres, megelőző tipusú támogatást egésziti ki a Hálózat Alapitványon keresztül működtetett fővárosi hátralékkiegyenlitő támogatás. Ez már azoknak a háztartásoknak a megsegitését szolgálja, akik nem tudták kifizetni közüzemi számlájukat. Forrása a fővárosban a kompenzáció éves maradványa, esetleg kamata, a hozzájutás részletesen lefektetett szabályai egyéb önkormányzati támogatásokhoz hasonlóak, vállalható sajátrész kifizetését is feltételezik. (A kompenzációnak nem előfeltétele, hogy ne legyen hátralékos az igénylő, de legalább ne halmozza ezt a továbbiakban. A hátralékkiegyenlitő támogatást viszont hasznos kiegésziteni a további folyó lakásfenntartási támogatással, illetve kompenzációval.) A hátralékkiegyenlitő támogatás egyik speciális fajtája az ún. krizis támogatás, mely a kilakoltatás veszélyével fenyegetett családok sajátos anyagi megsegitését szolgálja, a lakás elvesztésének megakadályozása érdekében.
A támogatási formák a különböző foku lakásfenntartási nehézségekkel kűzdő háztartások közvetlen megsegitését célozza egy egymásra épülő rendszerben. Ezt egészitik ki még a következő rendszerelemek, „modulok”: A Fővárosi Önkormányzat az utóbbi években célzott pályázatokkal támogatta azt, hogy civil szervezeti formában alakuljon ki egy szociális lakáscsere hálózat, mely azoknak próbál ingyenes „ingatlanközvetitéssel”, jogi közreműködéssel segiteni, akiknek nincs reményük - még segitséggel sem - jelenlegi lakásuk jövőbeni fenntartására, de önmaguk védtelenek és járatlanok az ingatlanpiacon. Szintén kiegészitő támogatással kellett azt is elősegiteni, hogy az új kihivásoknak megfelelően az önkormányzati családsegitő központokban alkalmazni tudjanak adósságkezelő tanácsadókat, a támogatások elbirálásában közreműködő, erre a területre specializálódott szociális munkásokat és jogászokat.
Kritikusaink terjesztik rólunk, hogy a szabad demokraták „szociálisan érzéketlenek”, holott ez tényszerűen nem igaz. A főváros eddigi gyakorlata is alátámasztja, hogy minden ésszerű eszközt fel kell használni, ki kell alakitani, hogy akik nem képesek maguk és családjuk számára lakhatásukat önerőből biztositani, azok legalább minimális lakhatásukhoz a szükséges segitséget megkapják, s ne a tömeges hajléktalanszállók kapuin kelljen egy nap bekopogniuk.
A röviden ismertetett, és az elmúlt években kialakitott és működtett egyéb fővárosi önkormányzati szociális rendszerek bizonyitják, hogy a szabad demokratáknak fontos szerepük lehet abban, hogy ténylegesen kialakuljanak a piacgazdaság szociális problémáit piackonform, polgárbarát és diszkriminációmentes módon kezelő eljárások, megoldások.
További konkrét információkkal szivesen szolgál:
Győri Péter, Fővárosi Közgyűlés Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottsága Elnöke,
1054 Budapest, Városház u. 9-11. ccmail(kukac)gyorip.fph.hu
A közüzemi dijkompenzáció és hátralékkezelés
„budapesi modelljének”
egyszerűsitett sémája
Áralku
Kompenzáció 
Hátralékkiegyenlitő Támogatás
Önkormányzati
lakásfenntartási
támogatás
Szociális Lakáscsere program
Rendeletalkotás
Pályázatok
Közreműködő szakemberek 
BPMODELL.DOC
[1] A sajnos élő, eltorzitott ellenpélda az Energia Alapitvány, mely előbb lett meghirdetve, mint végiggondolva, destruktivan szervezetlenül, az érdekeltekkel konfontálódva és nem tárgyalásokkal egyeztetve hajtotta végre akcióját, mely nem biztositott folyamatosságot, kiszámithatóságot, igy sem a szociális, sem a gazdasági célokat nem tudta jól szolgálni. Jövője, akárcsak az „adósságkezelési” kormányrendelet jövője bizonytalan, de figyelmünkre, kritikánkra érdemes.