Össze lehet-e egyeztetni a szociális és liberális elveket?
Beszélgetés Győri Péterrel, a Fővárosi Közgyűlés Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottságának elnökével
Ön nyolc éve vezeti e bizottság munkáját, s nem rég egy irásában úgy fogalmazott „bár rengeteg kompromisszumot kötöttünk ennyi idő alatt, számos célunkat megvalósitottuk”. Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?
Bevallom, nagyon hosszú a kompromisszumok sora. Kezdhetném azzal, hogy 1990-ben mi még egy egységes főváros képviselőiként lettünk megválasztva, magam - akkoriban megjelent, igy utólag is ellenőrizhető - szakmai programjában még egy ilyen főváros lakáspolitikájának és szociális politikájának a megújitása szerepelt. Majd jött az ún. Fővárosi Törvény, később a magunk részéről mindvégig kritizált Lakástörvény, melyek alapvetően megváltoztatták az értelmes városi politizálás játékterét. Mindkétszer megirtam lemondó levelemet a főpolgármester úrnak, de rábeszéltek, hogy maradjak. Próbáljuk meg, mit tudunk ilyen körülmények között mégis tenni. De, ahogy azt előre is fel lehetett mérni, ebből adódtak a további súlyos kompromisszumok: a kerületi bérlakások eröltetett eladása, a bevételek kiáramlása a lakásszektorból, a lakbérek és a támogatások rendezetlensége és hadd ne soroljam. Folyamatosan voltak kisérleteink, hogy ezeket mederbe tereljük, korlátozott sikerrel. A kompromisszumok másik nagyobb csoportja ahhoz kapcsolódik, hogy a szabad demokraták tulajdonképpen mindkét periódusban koalicióban dolgoztak, először a FIDESZ-szel, aztán az MSZP-vel. S bizony igen gyakran meglepődtünk, amikor a célszerűség és a szakszerűség mellett, rosszabb esetben helyett pártpolitikai, hatalomközpontú, vagy éppen kellő ismeret és körültekintés nélküli érvek hangzottak el egy-egy vitában. De félreértés ne essék, én mindkét koaliciót szükségesnek és hasznosnak is tartottam, szerintem sokkal több jó származott belőlük, mint rossz, de azért a kompromisszumokat is meg kellett kötnünk.
Ami pedig a megvalósult célokat illeti, érdekes ma kézbe venni a régi szórólapokat, program-füzeteket. A fogalmazás talán kicsit más, de meglepően sok elem, mint azóta megvalósult visszaköszön belőlük. Csak a saját területemről: az annak idején „elhiresült” hajléktalan-segitésből mára egy összefüggő, új ellátó hálózat épült ki, melyből az önkormányzat és számos civil szervezet veszi ki a részét. 1990-ben már szerepelt a programunkban a rászorultak közműdij-támogatása, és évek óta működik, ma már egy milliárd forinttal az ún. kompenzációs rendszer. Az ún. „Sárga Könyvben” (más néven Demszky-program) megcéloztuk az addig meglehetősen zárt szociális otthonok kinyitását, humanizálását. Ilyen irányú lépéseinket az ottlakók, s a szakma is azóta visszaigazolta. De emlithetném az épületfelújitást szolgáló Városrehabilitációs Keretet, vagy a kerületi szociális ellátást fejlesztő Szolidaritási Alapot, azonban ez már egy másik történet, ezeket az emlitett Fővárosi Törvény „provokálta ki”.
Aki ismeri az Ön korábbi megnyilatkozásait, azelőtt nem titok, hogy rendszeresen egységes fővárosról szól. Sokat lehetett hallani a főváros és a kerületek konfliktusairól. Változott-e ez a helyzet az elmúlt évek alatt?
Folytatnám az előző példákkal. Igazából az első periódusban még megpróbáltuk különböző szabályozási eszközökkel, plusz rábeszéléssel „egyben tartani” a várost. A magam területén ilyen volt a lakások privatizálásáról, vagy egy közösen finanszirozott Lakásalapról, illetve egy egységes lakásfenntartási támogatásról szóló rendelet-tervezet, s annak egyeztetési folyamatai. Ezek sorra az emlitett törvények határaiba ütköztek. Aztán rájöttünk, hogy ugyan lehet, hogy igazunk van, de ez nem elég. Ha elégségesen fontosnak találjuk, hogy valamiféle koncepció szerinti városi szociálpolitika, vagy városrehabilitáció elinduljon, akkor erre pénzt is kell szánnunk, s ezzel érdekeltté tehetjük a kerületi önkormányzatokat is a közös munkában. Igy születtek meg az emlitett alapok, s azóta ezek rengeteg gyümölcsöző kooperációra adtak alkalmat. A legnehezebb az volt, hogy ne csak szólamokban, hanem ténylegesen is szakmai alapon szülessenek meg a támogatási döntések. Bevallom, kicsit félek, hogy a jövőben is igy lesz-e ez, mert bizony sok fele húznak az egyéb érdekek.
Emlitette a hajléktalan programot, sokan ezt szegénypolitikának tartják, s inkább azt kérik számon, hogy miért nem épitenek szociális lakásokat. Van, aki ilyeneket igér, mi erről a véleménye?
Erre nagyon nehéz röviden válaszolnom. Ha megint visszamegyünk a közelmúltba, akkor elmondhatom, hogy - a kampányokat követően - ezért a posztért soha nem versengtek, kinek kellett volna két ilyen biztos „sikerágazat”? Magam is azzal számoltam, hogy óriási lelki teher lesz őszintén és nyiltan szembenézni a lakástalanok, a több generáció óta, vagy éppen újonnan szegények problémáival, az ilyen helyzetben lévő emberekkel. Aztán hamar rájöttem, hogy ha ugyanazt teszem, mint korábban szociológusként, hogy elmondom az igazat, nem szépitem a lehetőségeket, s a hozzánk fordulókkal időt nem kimélve komolyan átbeszéljük a reális lehetőségeket, akkor már sokat tettünk. Hozzánk általában olyanok jönnek, akik már minden fórumot megjártak, mindenhol másra mutogattak, hitegették őket, vagy türelmetlenül ajtót mutattak nekik. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik, hogy magam is nagyon elégedetlen vagyok a lehetőségekkel, azonban, hogy mi mindent kellene helyre tenni a hazai lakásügy területén, hogy a kivezető út is látható legyen, biztos, hogy nem fér bele ebbe a beszélgetésbe. Csak két aktuális példát emlitek: akárcsak pótmegoldásként a közüzemi kompenzációból egy garantált fővárosi kiegészitő lakásfenntartási támogatást kell és lehet formálni, amig az aktuális kormányzat nem jut el odáig, hogy az ilyen támogatás központi szabályozása máshol is a piacgazdaság elengedhetetlen része. A másik, olyan Garancia Alap létrehozása - akár a Városrehabilitációs Alap kiegészitéseként -, amely megkönnyiti legalább azoknak a hitelfelvételt, akik önerőből nem képesek résztvenni az épületfelújitásban.
Magam a főváros lakásviszonyai ismeretében jelenleg inkább a lakáshoz jutás pénzügyi támogatásának jelentős megerősitésében látnám a lakástalanok számára a megoldást, mintsem szociális lakások épitésében. Nagy baj, hogy évek óta nincsenek „kibeszélve” az ekörüli problémák: kik is kapnák ezeket a lakásokat, milyen forrásból, kik tudnák felépiteni e lakásokat, utána ezeket is eladnák-e, egyes településeken még az is probléma, hogy az a néhány tucat szociális lakás kinek a szomszédságában épüljön föl. De az infláció lassulása, ezzel a kamatok csökkenése, az ÁFA visszaigényelhetősége, az életszinvonal javulása enyhiteni fogják e terület problémáit is.
Vagyis én nem úgy látom, hogy mi csak szegénypolitikát folytattunk volna az elmúlt években, hiszen elég nagy rendszereket megpróbáltunk működtetni, hogy megakadályozzuk sokak végletes lecsúszását. Ehhez azonban még a „nagy” (ámbár decentralizált) főváros sem elég. Ezért valóban a kezdetektől azt vallottuk, hogy az átmenet, a válság éveiben, itt és most segitséget kell nyújtani azoknak, akiknek már emberi méltóságuk került veszélybe. Ez elemi erkölcsi követelmény is, de a város társadalma együttélési viszonyai miatt is fontos. Amelyik településen ezt időben nem ismerték fel, ott alig kezelhető feszültségek jöttek létre. Vagy, hogy egy távolabbi példát emlitsek, nem tudom hogy éreznék magukat a pestiek, ha annyi hajléktalan aludna a város utcáin, mint New Yorkban, vagy Londonban?
Ön együtt dolgozott annak idején Solt Ottiliával a Szetában, aztán a Menhely Alapitvány, később a Hálózat Alapitvány élén tűnt fel. Mi a tapasztalata a civil szervezetek lehetőségeiről, mennyire lehet számitani rájuk a szociálpolitikai gondok megoldásában?
Ha megint kicsit messzebbről kezdhetem, akkor hadd mondjam, hogy nem rég fejeztem be a Hajléktalanok Menhelye Egylet történetének feldolgozását. Ez volt az első fővárosi hajléktalansegitő civil szervezet, még a múlt század végén. És olyan emberek, vagyonos polgárok vettek részt aktivan e szervezet munkájában, mint Podmaniczky Frigyes, a Közmunka Tanács elnöke, Rózsavölgyi Márk, Gundel János, Neuschloss Ödön. Szerintem ma is vannak már vagyonos polgárok, de a „köztiszteletben álló polgár” ethosza még nem alakult ki. Igy a civil szervezetek többsége kisebb magánadományokra, vagy közpénzekre szorul. Egyébként máshol is igen jelentős e szektorban az állami pénzek szerepe. Szerintem sok félreértésre ad ma még alkalmat, hogy a civil szervezetek támogatásáról beszélünk, pedig valójában - legalább is mi megpróbáltunk ezen az úton elindulni - meghatározott feladatokra hirdetünk pályázatokat, ezek ellátására igen komoly kétoldalú szerződéseket kötünk, ennyiben semmiképpen sem „ajándékot osztogatunk”. Azt szoktam mondani, hogy az az ajándék, hogy sokat dolgozhatnak e segitő szervezetek. És rengeteg hiányterület van, ahol állami, önkormányzati szervezetet nem, vagy alig találunk. Magam is azt tapasztalom, hogy az emlitett „tisztségekkel” inkább rengeteg társadalmi munka és felelősség jár együtt, de úgy gondolom, hogy a szociálpolitikát különböző formákban kell és lehet alakitani, ezek közül csak egy az önkormányzati. Ráadásul, szerintem a közpénzek esetében is elsődleges szempont az, hogy jól és hatékonyan használjuk fel azokat, s nem az, hogy ezt önkormányzati, karitativ, vagy világi civil szervezeti formában tesszük-e. Ugyanakkor azzal nem tudok megbarátkozni, hogy vannak, akik a felelősség-átháritásra akarják felhasználni a civil szervezeteket, mintha azok megoldhatnák a szociális lakásépités, a tömeges lakásfenntartás, az energia-áremelés problémáit. Ez nyilván lehetetlen, s nem is korrekt elképzelés.
Ön egy olyan pártnak a helyi politikusa, amelyik talán azért is veszitette el az országgyűlési választásokat, mert nem bocsájtották meg neki „kérlelhetetlen liberalizmusát”, ahogy sokszor elhangzik, szociális érzéketlenségét. Gondolja, hogy Budapesten ez másképp lenne?
Emlitette Solt Ottiliát, aki szintén szabad demokrata volt, s senki nem vonta kétségbe, hogy egyszerre a piacgazdaság, az emberi jogok és a szociális segitségnyújtás rendithetetlen hive. Ezek nem csak emberileg, hanem politikailag is összeegyeztethető dolgok. Sőt, azt tapasztaltuk, hogy az emberi és szociális jogok nem érvényesültek a régi, akkor szocialistának nevezett rendszerben, s csorbulnak a más szinezetű konzervativ eszmék árnyékában is. Ez nem csak a múlt, ma is sokféle gondolkodással lehet találkozni egy-egy szines összetételű önkormányzati testületben. Egyébként nem szeretnék vitába szállni az igen sokfajta, sokszor szélsőséges „liberalizmus” értelmezésekkel, de ha például a századforduló polgárságának, vagy például Bárczy István polgári liberalizmusát tekintem, mely átvett szociáldemokrata és polgári radikális elemeket egyaránt, és az ő várospolitikájukat állitom mérceként, akkor kevés ennél szociálisabb gyakorlati politikát találhatnék. Nagyon leegyszerűsitve azt is mondhatnám, hogy mértéktartó belátás és tolerancia szükséges annak felismeréséhez, hogy számos komolyabb baj megelőzhető a szociálpolitika jól megválasztott eszközeivel. Másik tapasztalatom, hogy a „szép célok”, elvek kimondása kevés, azokat rengeteg, fáradságos aprómunkával, szakmunkával valóra is kell tudni váltani. Ez „kivülről” bizonyosan kevéssé látható, ott sokszor, úgy érzem, inkább a frappáns szlogenekkel lehet érvényesülni. De nem mindegy, hogy mi van a jól, vagy rosszul reklámozott mosópor dobozában...
Köszönöm a beszélgetést.