A margó szélén
Október 18. - a Szegénység Ellenes Kűzdelem Világnapja
1990. őszén Demszky Gábor főpolgármester-jelölt - a hajdani Szeta munkatársaival karöltve - meghirdette, hogy a főváros pályaudvarain tartózkodó hajléktalanoknak szálláshelyeket biztosítanak, a lakásukat fenntartani képtelenek számára pedig támogatást nyújtanak a rezsi kifizetéséhez.
Ma több ember alszik a közterületeken, mint tíz évvel ezelőtt, s többen képtelenek kifizetni rezsiszámláikat, mint korábban. Sikertelen volt tehát a város vezetésének kűzdelme a szegénység ellen az elmúlt tíz évben?
A Fővárosi Közgyűlés 1990. novemberében, megalakulását követő első ülésén egy 15 pontból álló azonnali intézkedéscsomagot hagyott jóvá a hajléktalankérdés rendezése érdekében. Azóta másfélezer önkormányzati és másik másfélezer nem-önkormányzati, civil szervezetek által működtetett férőhely jött létre annak érdekében, hogy a hajlék nélküli embereknek ne kelljen az utcán tölteniük éjszakáikat. A főváros ellátási szerződés keretében minden nem-önkormányzati férőhely fenntartását is folyamatosan támogatja, ahogy támogatja a nappali melegedők létrehozását, működtetését is, az ügyintézéssel, foglalkoztatással, egyéb mentális és szociális segítségnyújtással foglalkozó szervezetek munkáját is. Minden évben lakásokat pályáztat az ilyen helyzetből kikerülni akaró és képes emberek, családok számára, napi gondjaik megoldásához - az országban egyedüliként - differenciált segélyezési rendszert alakított ki, melynek része az első albérlethez nyújtott támogatás is.
Sokan megmosolyogták az - akkor még újdonsült - főpolgármestert, amikor évről-évre fölszólalt annak érdekében, hogy legalább télvíz idején, legalább a betegeket, kisgyerekes családokat, terhes anyákat ne lakoltassák ki az utcára.
A még lakásukban élők részére olyan közüzemi díjkompenzációs támogatás jött létre, melyet évente több tízezer (60-80 ezer) budapesti család tud igénybe venni - drága és megszégyenítő bürokratikus eljárások nélkül, annak érdekében, hogy rezsiszámláikat ki tudják fizetni. A slumosodással, gettósodással leginkább fenyegetett városi területek rehabilitációs akcióterületekké lettek nyilvánítva, az itt lévő lakóépületek felújítása kedvezményes támogatásban részesül, az alacsony jövedelmük miatt ebben résztvenni képtelen lakóknak ma már ezen felül is külön kedvezmény jár.
A „gondoskodó”, „esélyteremtő” önkormányzat ilyen, s számos egyéb (foglalkoztatási, képzési-oktatási, egészségügyi stb.) lépései sem voltak elegendőek ahhoz, hogy csökkentsék a városi szegények számát, a városi szegénység mértékét. Valószínüleg e lépések hiányában a helyzet a mainál is sokkalta rosszabb lenne (lásd Kelet-Európa néhány nehezebb sorsú fővárosát), ezzel azonban nem nyugtathatjuk meg sem magunkat, sem a szegénységben élőket.
Vajon az önkormányzatok - hogy most más fontos szereplőkről, az egymást váltó kormányokról ne is beszéljünk - lehetőségeikhez képest mindent megtettek-e a szegénység lekűzdése érdekében az elmúlt években? A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a gazdagabb önkormányzatok kevesebbet, a szegényebb önkormányzatok többet fordítanak szociális kiadásokra. Az elemzések azt mutatják, hogy a mai szabályozási-finanszírozási körülmények között az önkormányzati segélyezési rendeletek jelentős része kirekeszti a támogatásokból a legelesettebbeket. A központi foglalkoztatási-képzési és helyi szociális programok összehangolása máig nem valósult meg. A helyi szociális ellátó rendszerekre nehezedő nyomás - immár a GDP növekedésének időszakában - nemhogy csökkent volna, inkább még növekedett is. Minden ellenkező propaganda ellenére úgy tűnik, hogy az elmúlt tíz év alatt mégiscsak „lemondtunk” az ország lakosságának egy részéről, arra kárhoztatva százezereket, hogy értelmes jövedelemszerző munka nélkül, bizonytalan lakhatási körülmények között, kirekesztve és reménytelenül éljék le életüket a margó szélén, s ezt a helyzetet gyermekeikre is átörökítsék.
Az iskolai tejakció csökkenti, de nem szünteti meg azt, hogy korgó gyomrú gyerekek űlnek az iskolapadokban, a szociális depo kicsit enyhíti, de nem változtatja meg azt, hogy sokaknak megfelelő ruhára sem tellik, a díjkompenzáció nem lehet képes arra, hogy tíz éven keresztül kompenzálja azt a tényt, hogy a kormányzatok, helyi önkormányzatok nem nyújtanak garantált lakásfenntartási támogatást az arra rászorulóknak, a betegekkel, sérültekkel foglalkozó civil szervezetek támogatása nem oldja meg azt, hogy sokaknak az alapvető gyógyszerek megvásárlására, gyógyászati segédeszközökre sem tellik.
Sajnos még azt a kérdést sem kerülhetjük meg, hogy - az ország és az önkormányzatok igen korlátozott pénzügyi lehetőségeit is kalkulálva - vajon hozzájárultak-e a kormányzatok és önkormányzatok az elmúlt években a hazai szegénység terjedéséhez, elmélyüléséhez? Akkor, amikor azt látjuk például, hogy a lakáshoz jutási, -fenntartási támogatásra szánható fővárosi 6,5 milliárd forintból 1,5 milliárd forintot szánnak ilyen célokra a helyi testületek, amikor máig nem jöttek létre olyan támogatási formák, intézmények, melyekről évekkel ezelőtt rendelkeztek már törvények, avagy éppen törvények nem, vagy késve születnek az aláírt nemzetközi egyezmények és „mellesleg” a hazai igények ellenére (nem is beszélve ezek végrehajtásának finanszírozásáról), amikor olykor a politikusok is gerjesztik a szegényeket kirekesztő közhangulatot, „csak ne nálunk legyenek”, akkor a közhatalmat képviselő szereplők felelőssége sem kerülhető meg. A margó szélén az egyéni és közfelelősségek persze már jócskán összekeverednek, olykor generációkra visszamenően, az azonban mindenkire tartozik, mert mindenkit érint, hogy nap mint nap elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan jelenségekbe ütközünk-e, belenyugszunk-e oly sok ember kirekesztődésébe, a szociális deficit további elmélyülésébe, vagy megpróbáljuk mégis lakhatóbbá, élhetőbbé tenni közvetlen környezetünket, a magunk és a nálunk éppen elesettebbek számára is.
Győri Péter (SzDSz)
Fővárosi Közgyűlés
Szociálpolitikai és Lakásügyi
Bizottság elnöke