Előszó
„Főbajunk nekünk az, hogy bármi szépet alkotunk is, annak jó karban való fenntartásáról a legritkább esetekben tartjuk kötelességünknek gondoskodni. Egyik nagy gyengénknek mondható azon ferde irány is, mely szerint mindig csakis a gazdagokat akarjuk tekintetbe venni.” sóhajtott fel Podmaniczky Frigyes egy 1880-as évekbeli írásában. Budapest főváros „vőlegénye”, aki annyit tett a város fejlődéséért – a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnökeként, a Nemzeti Színház és az Operaház intendásaként, vagy éppen a Hajléktalanok Menhelye Egylet elnökeként – akkor még nem is sejthette, hogy a haladás útján mennyi szenvedést és pusztítást hoz majd az elkövetkező 20. század.
Amikor száz évvel később, az 1980/90-es évek fordulóján szembe kellett néznünk elődeink reánk hagyott örökségével, gyönyörű és szeretett fővárosunk házainak falain ott tátongtak még a világháború és az 1956-os forradalom lövései okozta sebek, a „gründolási láz” éveiben egyedülállóan egységes városképet alkotó bérpaloták és polgári bérházak a gazdátlanság nyomait hordozták, a városi társadalom hajdani belső szerkezetét együttesként apró részleteiben is megőrző lakásokból, házakból, szomszédságokból pedig a jobb módúak már kiköltöztek a budai zöldövezetbe, s a fiatalok szerencsésebb része sem itt, hanem a központosított lakáselosztás és városépítés által létrehozott paneles új lakótelepeken juthatott sok éves várakozás után új otthonhoz.
„Világ-város-megváltó” álmaink egy kiegyensúlyozott és jól működő, vagyis egy lakható városról nem csak kemény költségvetési korlátokba ütköztek. Az ország kasszáját sok százmilliárdos hiány terhelte, s ez a korábbi állami lakásépítési rendszert, az épületfenntartás addig is elégtelenül működő intézményeit, de a bérlakások elosztási rendszerét is maga alá temette. A lakásügyre egészében a teljes kiúttalanság, perspektívátlanság, tanácstalanság vált jellemzővé, melyből a kimenekülést a döntéshozók, a „szakértők”, a lakók nagy része a bérlakásrendszer teljes felszámolásában látta. Az állami, majd önkormányzati kézben lévő bérházakból nagyon rövid idő alatt több ezer társasház alakult, melyek sorsa a továbbiakban a több százezer új magántulajdonos döntéseitől és lehetőségeitől függ.
”Az újabb városok közül alig van egy, amely oly gyors fejlődést és átalakulást volna képes felmutatni, mint a mi fővárosunk, kivált mióta 1873-ban a hajdani két testvérváros Budapest fővárosává egyesítettvén, kétszeres erő, pezsgés és érdekeltség lüktetett a haladás körül érdeklődő tényezők ereiben.” – állapítja meg a már idézett Podmaniczky Frigyes. A száz évvel későbbi Budapest két tucat önálló helyhatóságra lett fölosztva, s ez a haladás ereiben „lüktető”, vagy éppen „csordogáló” erők összefogásának merőben új eljárásait tette szükségessé.
Mindezeken túl azonban szembe kellett nézni a kreatív együttműködési szándékok, a használható ötletek, a működő eljárások, eszközök és intézmények hiányával is. A Fővárosi Városrehabilitációs Keret erre a helyzetre kívánt egy szerény, de működőképes választ adni. Olyan választ, mely kooperációra készteti a volt bérlők által lakott társasházak lakóközösségeit, e közösségeket és a helyhatóságokat, a helyi és a fővárosi várospolitikusokat. A sokfelé ágazó célok és érdekek folyamatos érdekkiegyenlítése a városrehabilitáció újraindítása, a szűkebb-tágabb lakókörnyezet otthonosabbá tétele érdekében türelmes és kitartó munkálkodást igényel. Az elfogadható közös nevező megtalálása a szerteágazó várospolitikai célok között; a várostervezők ideái és a megtehető való között; a városszerkezet átalakításának, a meglévő lakóépületek felújításának és a kiegyensúlyozott helyi társadalom megőrzésének szándékai között; a helyes arány megtalálása a közterületek, zöldterületek, az önkormányzati, a társasházi és egyéb lakóépületek, a belső városrészek, az ún. barna övezetek és a lakótelepek felújításának ösztönzése között; az adóforintok újraelosztásának egymást is keresztező igazságai között, aközött, hogy a jobb helyzetben lévők ösztönzése gyorsabban előre viheti a városmegújítás folyamatát, de ez torz és felemás marad, ha a szegényebbeket nem hozzuk helyzetbe.
A résztvevők partnerségén alapuló Fővárosi Városrehabilitációs Keret egyben egy kölcsönös tanulási folyamat kerete is, melynek kiteljesedése még hosszú évek kitartó munkáját igényli. A város polgáraival közösen örülünk az első évek már látható eredményeinek, de ismét a főváros „vőlegényének” szavait megidézve: „Nem szabad azonban felednünk azt, hogy még szerfelett sok teendőnk van hátra, ha egyrészt a még elhanyagoltakat pótolni, a már elért előnyöket pedig megbecsülni s hasznunkra fordítani akarjuk.”
Dr. Győri Péter
Fővárosi Közgyűlés
Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottságának
elnöke (1990–2002)