Dokumentum

2002-06-10 Búcsú Tisztelt Demszky Gábor

Tisztelt Demszky Gábor!

Ismét elköszönök (lassan már az a benyomásom, hogy négyévenkénti „búcsú levelem” a köztünk lévő érdemi kommunikáció legfőbb formájává avanzsált..). De ennél egy kicsit komolyabb a dolog.

Elköszönök, mert úgy látom, hogy útjaink szétváltak.

Szétváltak a mellékelt leveled miatt. Tartalmilag amiatt, mert ez – többek között – azt tükrözi, hogy megszűntek fontos közös nevezők, konszenzusok, a - mindennapi tevékenységek során fölöslegesen nem emlegetett - alapvető kölcsönös bizalom egymás dolgai, tettei, nézetei, törekvései iránt.

A „Minek nekünk bérlakás?” kérdésre – ha ez még egyáltalán kérdés - rövid válaszom (1): 

2300 bérlakásunk közül 78 bentlakó nem-fizetése miatt folyik jogi eljárás, ez a lakók 3 %-a, az aktuálisan éppen kisebb-nagyobb elmaradásban lévők aránya kb. 8 %.

Tájékoztatlak, hogy ez ma Budapesten rendkívül jó (nagyon alacsony) aránynak tekinthető (ma nem ritka, hogy egy-egy kerületben a bérlők több mint fele hátralékos!), országosan szintén irigylésre méltó aránynak tekinthető (számos vidéki városban a bérlők 80-90 %-a! hátralékos).

Ezzel együtt több szabályozási, eljárási kérdés nem megoldott a Fővárosi Önkormányzat esetében, melyek  az általunk javasolt módon kultúráltan orvosolhatóak – ezzel még továbbcsökkenthető a bírósági eljárásig, végrehajtásig, kilakoltatásig eljutó helyzetek száma, bár egy-egy ilyen helyzet még az összes támogató eszköz bevetését követően is előfordulhat.

Rövid válaszom (2):  A rendszerváltás óta – mindennek ellenére – úgy őriztük meg a Fővárosi Önkormányzat tulajdonába került igen kicsiny bérlakás-állományt, hogy az folyamatosan jelen lévő lakossági szükségletet elégít ki (egy-egy pályázatnál igen-igen magas a jelentkezők száma), néhány speciális igényt (pl. volt állami gondozottak, piacképtelen sokgyerekesek) csak ez a rendszer szolgál ki – miközben a Fővárosi Önkormányzat eme bérlakás-állományát 12 év óta önfinanszírozó módon tartjuk fenn, egyetlen forint működési támogatás nélkül..

Tájékoztatlak, hogy az országban nincs még egy olyan önkormányzat, mely a rendszerváltás óta önkormányzati működési támogatás és helyiségbér-bevételek nélkül, megfelelően működő non-profit lakásszektort tart fönn. Nyilván itt az idő, hogy fölszámoljuk e modell értékű mini-lakásállományunkat.

Rövid válaszom (3): A hazai döntéshozók csak bűnösen elkésve ébrednek rá arra, hogy közösségi bérlakásszektorra mégis szükség van, s ilyen szempontból jelentős hiba volt az elsietett és részleteiben is átgondolatlan hazai bérlakás-privatizáció. A lakosság egy részének véleménye, szükségletei ezzel szemben folyamatosan igénylik (igényelték) az ilyen lakások létét (sőt számuk gyarapítását). A főváros jelenlegi vezetése ebben a kérdésben eddig (különböző, indokolható megfontolások alapján) vagy nem exponálta magát, vagy az átgondolatlan lakásprivatizáció alig kezelhető következményeire próbálta felhívni a figyelmet. Ez egy elfogadható irányvonal. A jelenlegi „akció”, vagy „felvetés” azonban ennek homlok egyenest ellentmond a politikai közbeszéd szintjén is – melynek következményei legalább olyan kezelhetetlennek tűnnek. 

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezen a meglehetősen aláaknásított területen mind eddig szinte észrevétlenül, „balhémentesen” oldottuk meg azt is, hogy olykor több tízszeres túljelentkezés volt egy-egy pályázható lakásra, lakrészre, s azt is, amikor bérlőkijelölési joggal rendelkező lakásainkból önkényes beköltözőket kellett kilakoltatni…)    

A „Minek nekünk bérlakás?” kérdésre – ha ez még mindig egyáltalán kérdés – nem rövid válaszomat legfeljebb szóban fejteném ki.

Elköszönök, mert úgy látom, hogy útjaink szétváltak.

Szétváltak nem csak az önkormányzati lakásszektor szükségességének megítélésbeli különbözősége miatt, hanem azért is, mert úgy látom, hogy a főpolgármesteri funkciókat (legalább is azokat, melyeket én érzékelek) immár egészében Atkári János tölti be. Itt most nem részletezett – számomra is sajnálatos okok miatt – én viszont nem tudok, s ezért nem is kívánok ilyen szerepében Atkári Jánossal együttdolgozni. Senki előtt nem (ő elötte sem) titkolom: kommunikációs módját arrogánsnak, konfliktusosnak, rendkívül sértőnek és lekezelőnek tapasztaltam, politizálását és vezetési-irányítási lépéseit, „eredményeit” továbbra is számos esetben inkább destruktívnak, mintsem konstruktívnak látom, többször már kifejtett (és be is bizonyosodott) okokból szakmailag  – sajnos – ma már nem tisztelem, szavában ténylegesen nincs bizalmam. Az biztos, hogy ha Atkári János (mai tudásom mellett) felkérne hosszabb távú együttdolgozásra, neki nemet mondanék. Azzal a helyzettel pedig én nem tudok mit kezdeni, hogy ma ő látja el a „pénzügyminiszteri” funkciót és - egyebek mellett -  a főpolgármesterit is.

Ráadásul azt, hogy ez a helyzet így alakulhatott (minden fontos fővárosi önkormányzati és tágabb politikai következményével együtt), én ma már súlyos vezetői és politikusi hibának is tartom.

Egyébként nem is neki, hanem neked mondtam igent az együttdolgozásra 12 évvel ezelőtt…, s ezért is búcsúzom, nem csak azért, mert úgy látom, hogy útjaink szétváltak. Azért is, mert azt gondolom, hogy úgy van rendjén, hogy ha ennyi együttmunkálkodás van mögöttünk, akkor nem lehet búcsú nélkül fölállni és továbbmenni.

Személy szerint is nagyon örülök annak, hogy a demokratikus önkormányzatiság kialakításának első 12 évében részese lehettem a város, Budapest sorsának alakítgatásában, s ezt – legalább is egy jó ideig – egy lelkes és kreatív, jó csapatban tehettem.

Személy szerint is nagyon örülök annak, hogy voltam elég bátor (talán vakmerő) 12 évvel ezelőtt, hogy szakemberként fölvállaltam a helyi politizálás minden nyűgét és rettentő felelősségét egy kiemelkedően nyomasztó, nehéz, „balhés”, sikerélményekkel nem kecsegtető területen, Budapest lakás- és szociális ügyeinek területén. Örülök annak, hogy önfeladás és belefásult cinizmus nélkül végig bírtam csinálni ezt a (nagyon nehéz) 12 évet, s precízen el tudok számolni magammal, lankadatlanul végigdolgoztam ezt az időt.

Személy szerint is nagyon örülök annak, hogy a legsúlyosabb lakhatási gondokkal kűzdő embertársaink, a biztos vagy bármilyen hajlék nélküli emberek számára - szinte a semmiből, sziszifuszi munkával, rengeteg konfliktussal, s számtalan leleménnyel – segíthettem létrehozni egy folyamatosan működő budapesti önkormányzati és civil ellátó rendszert, intézményekkel, szabályozással, finanszírozással, rengeteg benne dolgozó emberrel együtt.

Személy szerint is nagyon örülök annak, hogy sok tízezer alacsony jövedelmű fővárosi család lakhatásának biztonságát meg tudtuk őrizni az ún. fővárosi díjkompenzációs rendszer segítségével, egy olyan korszakban, amikor felelőtlen „felelős” politikusok erre nem figyeltek, amikor ötletük, kitartartásuk nem volt ahhoz, hogy e problémára egyáltalán milyen eszközrendszert lehetne létre hozni, működtetni. Örülök annak, hogy – nagyon sok munkával, szintén a semmiből – nekünk sikerült egy stabilan, civilizáltan, hatékonyan működő ilyen támogatási eszközrendszert létrehozni, folyamatosan működtetni, a kialakított rendszeren belül „mellesleg” közel tízezer hátralékos családot is krízishelyzetéből kisegíteni, több száz kilakoltatás előtt álló családot is megmenteni támogatásunk révén az utcára kerüléstől, s életre varázsolni az adósságkezelő szociális munkások budapesti hálózatát.

Személy szerint is nagyon örülök annak, hogy – bár a jövőbeli sorsa bizonytalan (minek nem az?), de – a közigazgatásilag szétszervezett városon belül is sikerült olyan összetartó, kooperatív eszközöket létrehozni és a közjó érdekében hatékonyan működtetni, mint a Fővárosi Szolidaritási Alap, melynek révén évek alatt rengeteg jó és hasznos szociális program, intézmény, műhely kezdhette meg és folytathatta működését.

Végül, de valójában elsősorban, személy szerint is nagyon örülök annak, hogy – szintén majdnem a semmiből elindulva, hihetetlen ellentmondásokat és ellenállásokat, apátiát lekűzdve – sikerült elindítani gyönyörű városunk lerobbant épületállományának rehabilitációját, idegőrlő kűzdelemmel eddig sikerült megóvni a Fővárosi Városrehabilitációs Keretet az esztelen megszűntetéstől, s ennek az egészen speciális helyzetben életrehívott eszközrendszernek az eredményeit jó érzéssel már tapasztalhatjuk is nap mint nap…

A sort bizonyosan folytathatnám tovább. Ezekről és a nem említett eszközökről folyamatosan, s ma is azt gondolom, hogy egyik sem működik tökéletesen, sőt, mindig van mit javítani, továbbfejleszteni rajtuk. Csak legyen hozzá elegendő akarat, tetterő, szakmai kreativitás és politikai támogatás.

S a képhez persze az is hozzátartozik, hogy nagyon sok mindennek személy szerint sem örülök, de ezek sora olyan hosszú lenne, hogy most bele sem kezdek…

Tisztelt Demszky Gábor!

Teljesen személyesen: 12 évvel ezelőtt szakemberként megkértek, hogy segítsek azokban az ügyekben a helyi politizálás szinterén, melyekről speciális ismereteim vannak. Erre nem csak azért mondtam végül igent, mert egyszerűen nagyon szeretem ezt a várost, s lakóit, hanem azért is, mert korábban barátaim szinte mind „lefeketedtek” a régi rendszerben, s ezért nem adatott meg nekik, ami nekem valahogy mégis, hogy körülnézzek a világban, tapasztalatokat, adaptálható ötleteket gyűjtsek, tanulhassak, olvashassak, kutathassak, gondolkozhassak, javaslatokat fabrikálhassak szakterületemen. Lelkiismeretem azt diktálta a rendszerváltáskor, hogy ami így megadatott nekem, amit így „zsákomba gyűjthettem” azt meg kell szolgálni, meg kell próbálnom a köz hasznára fordítani. Valójában mindvégig ez vezérelt.

Ma egyrészt úgy érzem, hogy talán 12 év alatt ezt a magam elé tűzött feladatot – úgy, ahogy – teljesítettem (bár igen-igen sok új tudással, tapasztalattal, talán készséggel is gazdagabb lettem közben), másrészt viszont úgy érzem, hogy a legutóbbi évek alatt e munkálkodást közvetlenül körülvevő körülmények olyan irányban változtak, hogy az már számomra a szakmailag és emberileg vállalható, kreatív és innovatív építő munkát nem, vagy alig-alig teszi lehetővé.

Így hát búcsúzom, s őszintén köszönöm, hogy sok éven át együtt dolgozhattunk.

                                                Baráti üdvözlettel

Budapest, 2002. június                                    Győri Péter

Ui.: Az önkormányzati választásokig hátralévő rövid időt természetesen még ledolgozom, a kampányból is – a magam helyén – aktívan kiveszem a részem. A város ügyeitől, lakás- és szociális problémáitól - úgy gondolom -  azt követően sem válok majd meg, csak a helyi önkormányzati politikusi szereptől.

Mivel azt gondolom továbbra is, hogy a „Demszky programnak” szerves és elengedhetetlen része kellene, hogy legyen egy jó irányban navigált fővárosi szociális és lakáspolitika, ezért magam azt szeretném, ha a budapesti SzDSz ezt a jövőben is ennek megfelelő súllyal kezelné. Ezért megítélésem szerint kívánatos lenne, hogy Ikvai-Szabó Imrét indítsátok a fővárosi SzDSz lista esélyes helyén, s – ha lehet – később ő folytathassa megkezdett munkáinkat. Az elmúlt évek alatt vele tényleg mindent nap mint nap megbeszéltünk, valójában a köztünk folyó kommunikációnak is folyamatosan ő volt a letéteményese.

    Megnyitás új lapon ↗