Otthontalanul…

Tégy az emberért!

Szerkesztő bizottság:

Breitner Péter

Gurály Zoltán

Győri Péter

Kártyás Irén

Mezei György

Pelle József

Virág Tamás

Szerkesztette:

Győri Péter

Tatár Babett

Kiadja:

Menhely Alapítvány

*

Budapesti Módszertani Szociális Központ

és Intézményei

2003.

ISSN:

ISBN:

Bényei Zoltán - Gurály Zoltán - Győri Péter - Mezei György

Tíz év után

Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanokról - 1999.

Egy átlagos téli estén - 1999. február 3-án, szerdán délután 5 óra és éjjel 12 óra között, amikor a napi átlagos hőmérséklet - 5 C fok volt - tizenöt kérdésből álló adatlapot vettünk fel a fővárosi hajléktalanszállók lakói körében. Ezen az éjszakán a fővárosban 52 szállás működött, összesen 3228 férőhellyel. Három intézmény - együttesen 307 férőhellyel - elzárkózott attól, hogy az adatok felvételében közreműködjön. A fennmaradó 2921 ágyat 2773 ember használta aznap (a kapacitás 95 %-a). Az így megkérdezettek 90 %-a válaszolt kérdéseinkre (persze egyes kérdéseknél még előfordultak adathiányok), vagyis 2552 fő válaszait tudtuk feldolgozni. Ezzel egy időben (18 óra után) a “téli krízis akció” keretében a közterületeken meleg teát és szendvicset osztó szolgálatok is feltették e kérdések egy részét a hozzájuk forduló 360 embernek^[1]. Az adatlapok  felvételét az egyes intézményekben dolgozó szociális munkások végezték, előzetes felkészítést követően. Közös munkájukat most is megköszönjük^[2].

A kérdezés egyik célja egy világosan áttekinthető “pillanatfelvétel” elkészítése volt a fővárosi hajléktalan-ellátó szolgálatokat egy adott időpontban igénybevevőkről^[3], másik célja egy olyan, minden évben megismételhető információgyűjtés elindítása volt, amely lehetővé teszi a szolgáltatások igénybevevőinek időbeli összehasonlítását, egyes változási tendenciák nyomon követését - az ellátó rendszer folyamatos értékelése és továbbfejlesztése érdekében.

Elemzésünkben először megkíséreljük ismételten és önkritikusan tisztázni az alapfogalmakat, magyarázatot keresni arra, hogy az elmúlt tíz év alatt miért torzult ezek használata, s ez milyen torzulásokat eredményezett az ellátási stratégiák kialakításában. Állításainkat az empirikus felmérés adataival támasztjuk alá, majd a hajléktalanná válás tipikus útjait bemutató kismintás elemzéssel finomítjuk tovább. Ezt követően azt vizsgáljuk meg, hogy a tavaly hajléktalanná váltak, mások-e, mint a régebb óta hajléktalanok, a különböző célú ellátási formákat hasonlítjuk össze az azokat igénybevevők főbb jellemzői szerint, végül megvizsgáljuk, hogy kik azok, akik ugyanebben az időben a főváros utcáin tartózkodva, az ún. teajáratok szolgáltatásait vették igénybe.

Tanulmányunk végén összefoglaljuk az adatok elemzéséből levonható főbb következtetéseket a mára kialakult hajléktalanellátó rendszer egyes diszfunkcióira vonatkozóan, ezek közül kiemelve azt a problémát, hogy a szállásnyújtó intézmények mennyiben szolgálják az otthontalanok - lakástalanok - hajléktalanok - fedél nélküliek szükségleteit, milyen lényeges eltérések figyelhetőek meg az intézményes célok és a tényleges igénybevétel között, hol mutathatóak ki az egyes intézménytípusok feladatellátásának főbb ellentmondásai. Megpróbálunk néhány indító gondolatot megfogalmazni a szükséges változtatások lehetséges irányáról, amelyekkel a további közös szakmapolitikai gondolkodást és tetteket szeretnénk elősegíteni.

Mind a következtetések megfogalmazása, mind a használt fogalmak tisztázása során megpróbáltunk a lehető legszigorúbban ragaszkodni az empirikus adatfelvétel korrekt elemzéséhez. Ez természetesen kijelöli jelen tanulmányunk korlátait is: "tiz év után" inkább a valós adatok, mintsem saját időbeli benyomásaink elemzésére koncentrálunk. Ennek a fővárosi adatfelvételnek az elemzése nyilván nem ad módot annak érdemi taglalására, hogy a hazánkban mára kialakult hajléktalanügyi finanszirozási, szabályozási és ellátó rendszer, valamint a hozzákapcsolódó szakmai gondolkodás miért nincs "köszönő viszonyban" sem több ezer olyan ember tragikus helyzetének a kezelésével, akik a végrehajtási eljárás, vagy a természeti katasztrófák következtében 1999-ben meg kellett, hogy tapasztalják: fedél nélküliek lettek.  

Szócsapda - számcsapda

“Vannak-e Magyarországon hajléktalanok?” - kérdezték 1988-89-ben a rendszerkritika és rendszerváltás éveiben az újságírók. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a válasz, “Igen, Magyarországon vannak hajléktalanok.” számos tartalmi és politikai üzenetváltáson ment keresztül. A közbeszéd mára már szinte elcsépelt szóként használja a “hajléktalanok” megjelölést, mellyel tíz évvel ezelőtt szembesült, s melynek kimondása, a hajléktalanság jelenlétének felismerése annak idején politikai tényezővé vált^[4].  Kérdések és válaszok hangzottak el arról, hogy “Kik a hajléktalanok és hányan vannak?”, nem kevés résztanulmány is született e tárgyban azóta^[5].

Tíz év után úgy látjuk, hogy igen gyakran pontatlan kérdésekre pontatlan válaszok születtek, melyek nem egyszer aktuális és parciális célokat szolgáltak. Talán ennél is fontosabb, hogy ennek következtében - s ezt a következőkben megpróbáljuk bizonyitani - a hajléktalanságról, mint társadalmi jelenségről kreált kép is torzult, s torzultak az ezek alapján kialakított ellátási stratégiák is. A közvéleményt formáló publicisták és a döntéshozó politikusok mellett szerepet játszottunk ebben mi is, “a szakma” tagjai - s ennek felelősségével, terhével ideje szembenéznünk.

A múlt rendszer kritikájának idején, majd később, az új rendszer, s ezen belül is a kitaszítottakon segítő ellátó rendszer kialakításának éveiben domináns hangsúlyt helyeztünk a hajléktalanságot kiváltó/fenntartó strukturális, társadalmi okokra, folyamatokra. Eközben háttérbe szorultak az egyéni életpályákat befolyásoló - egyébként nap mint nap testközelből megtapasztalt - finomabb meghatározó tényezők. E megközelítési mód ma is tagadhatatlan igazságtartalmán túl, a szakmai közbeszéd ilyetén alakulásában több dolog is szerepet játszott. Egyszerűbb és közérthetőbb, a köznyelv és a politikai nyelv számára kezelhetőbb, ha munkásszállók bezárásáról, vagy a munkanélküliség megjelenéséről szólunk, mint ha gyermekkori bántalmazásokat, személyiségmegtartó erőt, bonyolult mobilitási krachokat emlegetnénk. Úgy láttuk (s úgy látjuk ma is), hogy ez a leegyszerűsített beszéd kellett ahhoz, hogy döntések szülessenek, hogy létrejöjjön egy merőben új ellátó rendszer. Ugyanakkor úgy ítéljük meg, hogy - legalább a szakmán belül - itt az ideje a differenciáltabb gondolkodásmód, szóhasználat elterjedésének, mely végső soron az ellátó rendszer mára kialakult torzulásainak korrekciójához, adaptív továbbfejlesztéséhez vezethet.

Oka volt e beszédnek, s bizony oka ma is, hogy verbálisan is szeretnénk megóvni a kitaszítottakat az “önhiba” szubjektivizált stigmájától, s ez a védelem az egyéni életsorsok, elemzésének igen bonyolult terepén nem sok sikerrel kecsegtet^[6]. Tartottunk és tartunk ma is attól, hogy nem tudjuk egyszerűen fogyaszthatóan elmondani azt a mélységes és szétszakíthatatlan összefüggést, mely az emberi kitaszítottság, megfosztottság, elementáris hiányok és az észlelt lelki folyamatok, riasztó anómiás állapotok, a “társadalmi magány” között feszül. S ha ezt nem tudjuk jól elmagyarázni, akkor akaratlanul is bizonytalanságot és felszínes előítéleteket erősítünk.

A szakma ezzel a problémával belülről folyamatosan küzdött, de nem tudta, nem volt módja artikulálni ezt a dilemmát. Az ellátásban dolgozók, a szociális igazgatás és nem utolsó sorban a mértékadó elemzők szakmai felelőssége azonban nyilván nem állhat meg itt, hiszen - mi legalább is úgy látjuk -, akkor maguk a segítés formái is torzulhatnak.    

Ráadásul a leegyszerűsitett beszéd számos terméketlen vita forrásává is vált a szakmán belül, növelte a belső elbizonytalanosdást furcsa módon az alapfogalmak, s ezen keresztül a főbb célok, a megfogalmazható teendők radikális újrafogalmazásának elmaradása miatt. A differenciáltabb megközelitési mód reményeink szerint hozzájárulhat a tévutak elkerüléséhez, zsákutcáink felismeréséhez, az eddigieknél termékenyebb polémiákhoz.  

Az előzőekkel is összefügg, hogy nem sikerült megnyugtatóan differenciált képet kialakítani magának a hajléktalanságnak, mint társadalmi jelenségnek a mibenlétéről. E tekintetben talán a legnyugtalanítóbb probléma a hajléktalanság és a lakástalanság viszonyának a tisztázatlansága.

Ismét utalunk arra, hogy az 1948 előtti hazai hivatalos szóhasználatban a “hajléktalan” jelentése a szállók, menhelyek, közterek lakóin túl a “lakástalanokat” is magában foglalta, a mai európai/angolszász szóhasználatban pedig a “homeless” jelentése általában még ezen túlmenően az elfogadható színvonal alatti, a zsúfolt lakásban élőket is jelöli. Ezzel szemben nálunk a rendszerváltás utáni sajátos helyzetben a “hajléktalan” megjelölés elsősorban a “csövesek”, “csavargók”, “fedél nélkül élők” humanizált képeként jelent meg^[7]. Úgy ítéljük meg, hogy ennek a szóhasználati torzulásnak is markáns okai voltak. Nevezetesen, hogy a rendszerváltást követő években mind a közvélemény, mind a politika (politikák) figyelmét inkább a hajléktalanság látványos, tömegesen és nyíltan, szemmel láthatóan megjelenő szélsőséges formái rázták fel, melyek  “tűzoltó eszközökkel” történő időleges “kezelésére”  volt  remény. Kiharcolhatónak látszottak szűkös lehetőségek és források, miközben a hajléktalanság lakástalanságként jelentkező formáit, azok megoldatlanságát az elfordulás, a tudomásul-nem-vétel, a szkepszis és tehetetlenség övezte^[8].

Ideje felülvizsgálnunk e szóhasználati torzulásnak nemcsak okait, hanem következményeit is a hajléktalanság mibenlétének megértése és kezelése érdekében.

Végül, azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy milyen jelentéstartalommal jelenik meg e szó (“hajléktalan”) az érintettek körében. A rendszerváltást megelőzően, a rendszerkritika időszakában formálódott ki e szónak az a jelentéstartalma, mely az “össze-vissza csövezőktől” és a fiatal “alámerülőktől, lézengőktől” megkülönböztette az “öntudatos hajléktalanokat”, akik megpróbáltak szövetkezni, demonstrálni, jogaikért, jobb lehetőségeikért harcolni. Volt ennek az „öntudatosodásnak” egy olyan szakasza is a rendszerváltáskor, amikor „a hajléktalanok” önálló, önszerveződő csoportként, közösségként próbáltak meg fellépni, s a segítő szakma képviselőinek azzal az alternatív kihívással kellett szembenézniük, hogy ezeket az öntudatos, önépítkező közösségeket támogatják-e, erősítik-e, avagy beterelik e kezdeményezéseket azok közé a keretek közé, melyek egy új, az addigiakhoz képest reform elképzeléseket is megvalósító szociális segítő rendszer, s annak megfelelő új intézmények létrejöttét jelenthetik^[9]. (A segítők az utóbbi utat választották, s ma sem tudjuk mi történt volna, ha....^[10])

Ennek következménye is, hogy nem sokkal később az “öntudatos hajléktalanokból” a létrejövő hajléktalan-ellátás használói, kliensei, gyámolítottjai lettek, miközben e körben folyamatosan újabb és újabb csoportok jelentek meg.  Az önmeghatározás folyamatában elbizonytalanodott a határ aközött, hogy valaki önmagát, vagy társát nem-hajléktalannak, hanem “csak” csövesnek, avagy hajléktalannak, illetve még/már nem-hajléktalannak, hanem lakásnélkülinek tekinti-e. De a határok bizonytalanná válása mellett is, maga a megkülönböztetés és annak fontossága az érintettek számára nagyon is megmaradt.

Mindezt egybevetve talán már nem kell a szót szaporítani annak érzékeltetéséhez, hogy ha a hajléktalanság megjelölésére irányuló szóhasználat során ilyen sok ellentmondásba, tisztázatlanságba ütközünk, akkor milyen “merész” absztrakciókra van szükség ahhoz, hogy a hajléktalanok számára vonatkozó kérdést megválaszoljuk. A számbavétel, összeszámlálás szokásosan felemlegetett problémái mellett itt azt húznánk alá, hogy ha és amennyiben nem tudjuk megbízhatóan körülhatárolni, hogy kiket is tekintünk egyáltalán hajléktalanoknak, akkor e csoport számosságának még a becslése is elfogadhatatlanul bizonytalan talajon áll.

Egy “számolási”, de egyben általunk igen lényegesnek tartott tartalmi problémát mégis kiemelnénk, mellyel sorozatosan szembetalálkozunk: nevezetesen, hogy meg kell különböztetnünk az egy adott időpontban (napon, éjszakán) fedél nélkül, vagy menhelyeken alvók (vagy hasonló helyzetben lévők) számát attól, hogy  egy adott időszakban (pl. egy év alatt) hányan fordultak meg ugyanezeken a helyeken, hányan kerültek ilyen helyzetbe. Ez utóbbiak számossága egy adott időszakban a többszöröse lehet annak - a ki-bekerülés gyakorisága, a “forgási sebesség” függvényében -, mint ahányan “éppen most” ilyen helyzetben találhatóak.

E meggondolásokat alapul véve, talán segít bennünket a további tájékozódásban egyes meghatározások újradefiniálása. Nevezetesen, ha

∗ “fedél nélkülieknek” (roofless) tekintjük azokat, akik

- éjszakáikat közterületen, a szabad ég alatt, vagy valamely nem lakhatást szolgáló zúgban töltik,

∗ “effektív hajléktalanoknak” tekintjük azokat, akik

- vagy “fedél nélküliek”,

- vagy semmilyen stabil, tartós lakhatási lehetőséggel nem rendelkeznek, nap mint nap “meg kell dolgozniuk” azért, hogy éjszaka valahol megaludjanak - legyen az akár lakás, melybe szívességből befogadják, vagy nem-lakás, de lakhatást szolgáló helyiség (például hajléktalanellátó intézmény),

∗ “lakástalanoknak” (people without flat) tekintjük azokat, akik

- vagy “fedél nélküliek”,

- vagy “effektív hajléktalanok”,

- vagy stabilan nem-lakásban, de lakhatást szolgáló helyiségben laknak (munkásszálló, börtön, bentlakásos intézmények stb.),

- vagy ugyan tartósan lakásban töltik éjszakájukat, de a lakás folyamatos használata fölött nem rendelkeznek (nem tulajdonosok, vagy főbérlők, hanem al-, ágybérlők, szívességi lakáshasználók, befogadottak, felnőtt családtagok),

∗ “otthontalanoknak” (“a hajléktalanság veszélyében élőknek”, vagy a nemzetközi terminológia szerint: homeless) tekintjük együttesen azokat, akik

- vagy “fedél nélküliek”,

- vagy “effektív hajléktalanok”,

- vagy “lakástalanok”,

- vagy ugyan lakásban laknak, de az alkalmatlan arra, hogy benne családot alapítsanak, és otthont rendezzenek be (a lakás túlzsúfoltsága, fizikai színvonala miatt).^[11]

Állításaink a következők:

* A hajléktalanság egy olyan életforma, társadalmi és egyben személyes viszonyok összessége, melynek során az előbb felsorolt élethelyzetek váltják egymást, az egyikből a másikba és viszont gyakoriak a mozgások - s ez a személyes okokon, életpályákon túl, függ a hajléktalanság veszélyében élőket, illetve az effektív hajléktalanokat érintő társadalmi, intézményi stratégiáktól is.

* A különböző élethelyzetek változása során az emberek maguk is szubjektíve változó formában élik meg helyzetük mibenlétét, s ennek függvényében identifikálják magukat hajléktalanoknak egy-egy stáció esetén: akkor, amikor fedél nélkül maradnak, vagy akkor, amikor már csak menhelyen találnak fedelet, vagy már akkor, amikor éppen elvesztették stabil lakhatásukat, illetve akkor, amikor nem találják helyüket zsúfolt és lakhatatlan “lakásukban”.

* E lakhatási módbeli váltások hangsúlyozottan egyik (de nem egyetlen) állomása az ún. hajléktalanellátó intézményrendszer: a tágabb értelemben vett hajléktalanok (az otthontalanok) köre az ellátórendszert egy adott időpontban igénybevevők körénél jóval szélesebb, miközben az ellátórendszert egy adott időpontban igénybevevők körén belül is egyszerre találjuk ott azokat, akik az említett különböző helyzetekben voltak korábban, vagy lesznek később egy-egy hosszabb-rövidebb időszakon keresztül.

Fedél nélküliek - hajléktalanok - lakástalanok a gyorsvizsgálat alapján

A vizsgálat során feltettük azt a szokásos kérdést, hogy “Mióta hajléktalan?”. Ugyanakkor azt is megkérdeztük, hogy “Mikor lakott utoljára lakásban?”. Amikor összehasonlítottuk a két kérdésre adott válaszokat, akkor azt találtuk, hogy a megkérdezettek egyik fele (51 %) e két eseményt egy időszakra teszi (hónapokban számolva), a többiek válaszaiból az derült ki, hogy vagy előbb veszítette el lakását és egy későbbi időpontra helyezi, hogy “hajléktalanná vált” (29 %), vagy már korábban “hajléktalanná vált”, de még volt olyan későbbi időpont, amikor valamilyen módon lakásban lakott (20 %).

Ráadásul az így megkülönböztethető csoportok között igen nagy a különbség a hajléktalanná válás idejét tekintve: akik korábbra helyezik hajléktalanná válásukat, mint utolsó lakásban lakásukat, ők átlagosan 81 hónapja “hajléktalanok”, akiknél a két esemény egybeesik, ők átlagosan 63 hónapja, akik későbbre helyezik hajléktalanságukat, mint a lakásban lakást, ők átlagosan 46 hónapja hajléktalanok. Ez legalább is arra utal, hogy nem valamifajta véletlenszerű válaszadási tévedésről van szó. Vagyis a megkérdezettek egy része arra az időszakra helyezi saját hajléktalanságát, amikor önálló lakását elveszítve lakástalanná vált, egy másik része lakástalanul sem tekinti magát hajléktalannak, egy harmadik részük pedig hajléktalanként éli meg helyzetét (avagy akként él), akkor is, amikor lakásokban alszik.

Azt is megkérdeztük, hogy a kérdezés idejétől visszatekintve “Hol lakott (aludt) egy évvel ezelőtt?”. Az e kérdésre adott válaszokból a következők derültek ki:

Ez alátámasztja azt, hogy vannak olyan lakáshasználati formák - elsősorban az ún. szívességi lakáshasználat -, amelyek köztes állapotot jelentenek, s az erre vonatkozó bizonytalanság jelenik meg a „Mióta hajléktalan?” kérdésre adott válaszokban, az ilyen helyzetben lévők önmeghatározásában. Vagy más szavakkal: a lakástalanság valóban az effektív hajléktalanság és az otthontalanság közötti élethelyzet, s változó, hogy ezen belül ki melyik szakaszban tekinti helyzetét úgy, hogy ő hajléktalan.

Arra a kérdésre, hogy “Mi az oka annak, hogy hajléktalan-ellátást vesz igénybe?”, a szállókon meghúzódók 2/3-a személyes problémákat (válást, kiüldözést), egy ötödük közvetlenül lakhatással összefüggő gondot (kilakoltatták, albérlete megszűnt, lakhatatlanná vált lakása, vagy eladta azt), s minden hetedik válaszadó ún. gazdasági-intézményi okot (nevezetesen, hogy kórházból, börtönből, állami gondozásból jött, vagy munkát keresni jött Budapestre) említett. Mint látni fogjuk, megalapozottan feltételezhetjük, hogy a családi problémákat említő legnagyobb csoport jelentős része nem egyenesen az utcára, menhelyekre kerül, hanem még hosszabb-rövidebb ideig megpróbál megkapaszkodni az albérletek, baráti, rokoni, szívességi lakások világában, s csak ezt követően veszi először igénybe az intézményes segítséget. Hajléktalansága okát, eredetét, kezdetét azonban a lecsúszását előidéző indító okban nevezi meg. De úgy is fogalmazhatunk, hogy ugyan a hajléktalanság egyik legfőbb megjelenési formája a lakástalanság, azonban nem a lakástalanság a hajléktalanság legfőbb kiváltó oka. Ez egyben arra is utal, hogy tartalmában is több dimenziós problémáról van szó, melynek kezelése a lakhatás időleges támogatásán túli, összetettebb feladatokat kiván.

Hajléktalan-utak - egy kismintás felvétel alapján^[12] 

A teljes fővárosi hajléktalanellátó rendszerre szabott kérdéssorunk segítségével legfeljebb addig juthatunk, hogy megtudjuk, honnan érkeztek az ellátást igénybevevők. Azokat a kérdéseket már nem tudjuk megválaszolni, hogy hogyan, milyen utakon, milyen helyzetekből érkeztek ide. Ehhez - hipotéziseink helyességének megvizsgálása érdekében - segítségül hívtunk egy időben közeli, kismintás feldolgozást, mely 96 olyan megkérdezettre terjedt ki, akik fővárosi menhelyeken laknak, s bevallásuk szerint egy éven belül váltak hajléktalanná^[13].

E megkérdezettek körében a „Hol lakott hajléktalanná válása előtt utoljára?” kérdésre adott válaszok alapján “lakásvesztőknek” tekintjük azokat, akik saját főbérletük, tulajdonuk elvesztésével kezdték meg „hajléktalan-karrierjüket” (a megkérdezettek 23 %-a), “lakástalanoknak” tekintjük azokat, akiknek utolsó lakott lakhelye nem volt a sajátja: albérlő, munkásszállás-lakó, családtag, vagy szívességi lakáshasználó volt (a megkérdezettek 77 %-a). Vagyis a felvétel előtti egy éven belül szállólakóvá váltak közül több mint háromszor annyian érkeztek lakástalan helyzetből, mint ahányan saját lakásukból. A szállókra érkezők több mint fele soha nem rendelkezett sajátjaként lakással. (A lakástalanok mintegy háromnegyed részének felnőtt korában még egyáltalán nem volt önálló lakása^[14], néhányuk esetében - 5 %-ukról tudjuk biztosan - a lakástalanság  már a lecsúszás egy stádiuma, hiszen korábban volt saját lakásuk.^[15])

Az utolsóként lakott lakásokról

A "lakásvesztők" átlagosan 1989-90 táján költöztek be abba a lakásba, melyet 1997-98-ban, átlagosan 9 évnyi ottlakás után elveszítettek. A "lakástalanok" átlagosan fele ennyi időt, 4,5 évet laktak (1993-94 óta) utolsó lakóhelyükön.

Ha a "lakásvesztők" által elveszített lakások zsúfoltságát vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy egyötödük kifejezetten kedvező körülményeket veszített el (30 m2/fő lakóterület fölött élt), közepesen zsúfolt lakásból érkezett (10-29 m2/fő) több, mint kétharmaduk. Magunk nyomorszintű zsúfoltságnak tekintettük azt, ha ennél is kevesebb tér jutott egy lakónak ( 10 m2/fő), ilyen lakásból érkezett a szállólakók kevesebb, mint tizede. Ma a szociális jogszabályok egy szállólakónak minimálisan 6 négyzetméternyi lakóterület biztosítását írják elő. A lakásukat elveszítők mindössze 2 %-a élt utolsó lakásában ennél szűkösebb körülmények között.

Ha az utolsó lakásban egy szobában élők számát tekintjük, akkor azt találjuk, hogy az egy éven belül szállókra érkezők 2/5-e egyedül élt egy szobában, másik 2/5-ük kettesben, s alig 1/7-ük élt ennél zsúfoltabban egy szobában. A saját lakásukat elveszítőknél a laksűrűség ennél is kedvezőbb volt. Összességében is elmondhatjuk, hogy csak minden hetedik hajléktalannál gyanakodhatunk arra, hogy a hajléktalan-karrier kezdetén a lakás zsúfoltságának is szerepe lehetett.

A lakástól a menhelyig

A menhelyekre eljutó lakástalanok is és a lakásukat elveszítők is ugyanazt a négy tipikus utat járják be, igaz ezeket a menhelyekhez vezető utakat eltérő arányban és eltérő időtartam alatt teszik meg.

A négy útvonal:

1.        Lakásból – menhelyre

2.        Lakásból – utcára – menhelyre

3.        Lakásból - szívességi lakásba – menhelyre

4.        Lakásból - szívességi lakásba – utcára – menhelyre

A szállókra kerülők kevesebb, mint egynegyede az, aki lakásából egyenesen szállóra “megy be”, csaknem kétharmaduk a lakásból való kikerülés és a szálló felkeresése között hosszabb-rövidebb időre az utcán, közterületen is megfordul, fedél nélküliként.

Különbséget látunk a lakásvesztők és a lakástalanok menhely-megtalálási útvonalaiban. A lakásvesztők közül valamivel többen keresik fel egyenesen a szállókat, lényegesen nagyobb arányban (de rövidebb időre) fogadják be őket szívességből^[17], kétharmaduk megfordul az utcán is, ahol viszont lényegesen hosszabb időt töltenek el menhelyre kerülésük előtt, mint a lakástalanok.

A vizsgálatunkban megkérdezettek alig több mint három hét alatt (átlagosan 23 nap) jutottak el lakhatásuk elvesztésétől valamelyik szociális pontra. Azok körében a leghosszabb ez az időszak, akik „végigjárják” a hajléktalanság teljes útját, a menhely előtt megfordulnak szívességi lakásokban és a közterületeken egyaránt – ők átlagosan nem egészen két hónap elteltével jutottak valamelyik menhelyre. A szívességi lakásban átlagosan több mint öt hetet (40 nap) sikerült eltölteniük, az utcai lét ennek kevesebb, mint a fele (16 nap). Azonban itt is - a szívességi lakásban, vagy utcán eltöltött idők átlagos hosszát összehasonlítva - azt találjuk, hogy mintha a lakásvesztők „gyakorlatlanabbak” lennének a hajléktalan-világban, a lakástalanok „gyakorlottabban” váltanának az egyes bizonytalan lakhatási formák között^[18].

Honnan érkeznek a lakók a menhelyekre?^[19]

                    Lakásvesztők útja                                                    Lakástalanok útja    

A hajléktalanná válás okai - atrocitások otthon, az utcán, a menhelyeken

Felméréseink szerint kiemelkedően fontos szerepe van a hajléktalanná válás közvetlen, elmondásokban artikulálódó előidéző okai körében a személyi konfliktusoknak. E konfliktusok mintegy felét a szenvedélyek (a szex, alkohol, drog, szerencsejáték) váltják ki^[20]. A családtagok, elsősorban a feleség, az élettárs hozzátartozóinak az általánosan megfogalmazott ellenszenve és a munkához való viszony kritizálása teszi ki a személyes konfliktusok túlnyomó többségét. A hajléktalanná válás személyi konfliktusokkal való összefüggésének erősségét mutatja, hogy amikor megkérdeztük, hogy érte-e valahol, valamikor atrocitás, akkor a válaszadók  43 %-a első helyen a lakásában őt ért atrocitást emelte ki. Az utca “csak” ezután következik, a  megkérdezettek közel egynegyedét érte valamilyen bántalmazás itt. A közterületen élők gyakran említik, hogy azért nem keresik fel a menhelyeket, mert félnek attól, hogy ott bántalmazás éri őket (ugyanakkor az ott élők fele is tart attól, hogy valamilyen atrocitás érheti). Ehhez képest a megkérdezett menhelylakóknak csupán 4 %-a említette konkrétan, hogy a menhelyen valamilyen bántalmazás érte^[21].

Milyen lépéseket tett hajléktalan helyzetének megváltoztatása érdekében?

A “lakásvesztők” 40 %-a még konkrét problémamegoldó elképzeléssel rendelkezik, amikor kikerül lakásából. Meg vannak győződve arról, hogy talpra állnak, munkát, albérletet keresnek és találnak, rendezik életüket. Megkérdeztük tőlük, hogy milyen erőfeszítéseket tettek hajléktalanságuk elkerülése érdekében: próbáltak-e szállást szerezni, pénzhez jutni, használati tárgyaikat valahol elhelyezni. Egyáltalán bajukról értesítették-e valamelyik közvetlen ismerősüket. Egyharmaduk semmilyen kapcsolatot nem tudott mozgósítani szélsőségesnek mondható helyzetében. A kapcsolataikat mozgatni próbálók négyötöde egy-két embert tudott megkeresni. A megkeresettek között többen voltak a barátok, mint a családtagok, rokonok. Rákérdeztünk arra is, hogy a későbbiekben próbált-e korábbi lakóhelyére visszamenni. Több, mint egyharmaduk tett kísérletet a visszatérésre, közülük közel kétszer annyian voltak azok, akiknek a lakásból való kikerüléskor semmilyen kapcsolatuk nem volt, mint azok, akik rendelkeztek valamilyen segítő kapcsolattal.

Külön kérdéseket tettünk fel arról, hogy az alapvető fiziológiai szükségletek (étkezés, ivás, anyagcsere, tisztálkodás, szex, ruhaváltás, mosás) kielégítésében számíthattak-e nem hajléktalan emberek segítségére. Többségük (63 %) egyetlen ilyen kapcsolatot sem tudott megemlíteni. A kapcsolatokkal rendelkezők felének a hét alapvető szükségletből csupán 1-2 szükséglet kielégítésére nyílt lehetősége. A hajléktalan lét többségük számára egyszerre jelenti a kapcsolatok elvesztését és egyben az alapvető szükségletek egyre gyakoribb kielégítetlenségét.^[22]

Az “új” szállólakók - a 98-as évjárat

Visszatérve az 1999. februári fővárosi hajléktalan adatfelvétel eredményeihez, először megpróbáljuk megvizsgálni, hogy eltérnek-e az egy éven belül hajléktalanná váltak (az „új” hajléktalanok) jellemzői a többiekétől. Két okból is fontosnak tartjuk e kérdés körüljárását: egyrészt az újak mássága esetleg bizonyos változási tendenciákat jelezhet előre (de ennek alátámasztása csak az évenként megismételt felvétel segítségével lesz lehetséges), másrészt az újak között lehetnek a rövid ideig hajléktalanok, s kérdés, hogy milyen különbségek vannak köztük és a többiek közt.

Honnan jöttek azok, akik azt válaszolták, hogy az elmúlt évben lettek hajléktalanok? Döntő többségük (85 %-uk) lakásból érkezett, 1998. februárjában még lakásban lakott^[23]. Ugyan lakásban laktak, de csak egynegyed részük saját rendelkezésű lakásában, ők lettek a „lakásvesztők”, a többségük (59 %) már egy éve is lakástalan volt, albérletben, szívességi lakóként, családtagként lakta a lakást, ahonnan kikerült.

Kormegoszlás

A korábbi hajléktalanokra irányuló adatfelvételek és az 1999. februári kérdezés szerint is a hajléktalanok többségét (55 %) a 30-49 év közötti középkorosztály teszi ki. Ez az arány lényegesen magasabb, mint az egész  magyar népességben, ahol e korosztály alig haladja meg az egyharmadot (36,5 %). Az új hajléktalanok felét  (51 %)  még mindig ez a középkorosztály teszi ki, de körükben a hatvan éven felüliek aránya alig több mint a fele annak, amekkora arányban az idősek a válaszoló hajléktalanok egész csoportjában találhatóak (6 %, szemben a teljes csoport 11 %-ával). Ez egyharmada csupán annak, amekkora arányban az idősek ma a magyar társadalomban jelen vannak (19 %).   Meg kell jegyeznünk, hogy a társadalom közel egyötödét kitevő időseknél jelentős nő többletet találunk, miközben a hajléktalanok csoportjában a nők jóval kisebb csoportot alkotnak. Az egy éven belül hajléktalanná váltak körében magasabb arányban találunk nőket (27 %), mint a hajléktalanok teljes csoportjában (19 %)^[24].

Iskolázottság

Korábban többször hangoztatott tétel volt, hogy a hajléktalanok - a közhiedelemmel ellentétben - korántsem a magyar társadalom legszegényebb, legiskolázatlanabbak rétegeiből kerülnek ki. A 40 éven felüli korosztályoknál ez - mind a szakmai végzettséggel, mind az érettségivel rendelkezőkre,  felsőfokú végzettségűekre nézve - igaz. Jelentős eltérést észlelünk azonban az utóbbi egy évben hajléktalanná vált, s menhelyekre bekerült fiatalok iskolai végzettségében. A 30 éven aluli korosztályban a szakmával, illetve érettségivel rendelkezők aránya lényegesen elmarad az egész magyar népesség azonos korcsoportján belüli aránytól. Az egy éven belül hajléktalanná vált, 30 éven aluli korosztály összetételében további sajátos jelenségnek tartjuk, hogy több mint kétszerese körükben a 8 általánost, vagy annál kevesebbet végzettek aránya, mint a régebben hajléktalanná váltak e korosztályhoz tartozó csoportjában.

Munkaképesség - jövedelem

A menhelyeken élők mintegy egynegyede bármifajta rendszeres jövedelem nélkül tengeti életét. Az újonnan hajléktalanná váltaknál ez az arány nem sokkal,  3 %-kal magasabb. Az egy éven belül hajléktalanná váltak körében magasabb a munkaképesek aránya (77 %, a kérdezetteknél 66 %)^[25], nyilván ezzel is összefügg, hogy magasabb a rendszeres munkabérből élők aránya (44 %, a kérdezetteknél 37 %), viszont lényegesen kevesebben részesülnek valamilyen társadalombiztosítási ellátásban, illetve segélyben (28 %, a kérdezetteknél 39 %).

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a szállókon lakó hajléktalanok csoportján belül az egy évnél rövidebb ideje hajléktalanok fiatalabbak, munkaképesebbek, többen rendelkeznek rendszeres munkajövedelemmel, több köztük a nő,  ugyanakkor iskolai végzettségük, hajléktalanná válásuk oka, magányosságuk, származási helyük megoszlása nem mutat eltérést a többiekétől, sőt ugyanolyan arányban helyezkednek el az intézményrendszer különböző szintjein is, mint a többiek (egyes feltételezésekkel ellentétben nincsenek nagyobb arányban  a fapadosokon, mint sorstársaik). Hogy ez inkább arra utal-e, hogy lényegében változatlan összetételű a "98-as évjárat", vagy arra utal-e, hogy e tényezők mentén nem különböznek lényegesebben a rövidebb ideje hajléktalanok a régebben hajléktalanoktól, ezt a kérdést ma még nem tudjuk megválaszolni.

Átmeneti szállók - fapadosok, önkormányzatiak - civilek

A különböző intézménytípusokat használók összehasonlítása

Az 1999. február 3-i felmérésben résztvevő intézmények némi torzítással ugyan, de tükrözik a budapesti hajléktalanellátó szálláshelyek főbb típusait^[26]. A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy e teljes körűnek szánt adatfelvétel milyen főbb eltéréseket jelez az átmeneti szállókon lakók és az ún. fapadosokon, éjjeli menedékhelyeken tartózkodók között^[27]. Az összehasonlítás alkalmat adhat annak értékelésére, hogy a különböző célú szolgáltatások, intézménytípusok valójában kiket is szolgálnak. A fővárosi hajléktalan-ellátásban a Fővárosi Önkormányzat mellett jelentős szerepet játszanak a civil szervezetek, ezért arra is kíváncsiak voltunk, hogy vannak-e különbségek e szektorok között az ellátottak összetételét tekintve.

Férfiak – nők

A szállókon megkérdezettek 81 %-a férfi, 19 %-a nő. A fapadosokon ennél is magasabb a férfiak aránya (91 %), az átmeneti szállókon viszont a férőhelyek 28 %-át nők lakják. Miközben a fapadosokat tekintve nincs nagy különbség a fenntartók hovatartozását illetően (a férőhelyek 9-10 %-a női), addig az átmeneti szállók esetében elmondható, hogy az önkormányzat kétszer akkora arányban (35 %) tart fenn női férőhelyeket, mint a civil szervezetek (18 %)^[28]. A két szektor arányaiból adódóan ez számszerűen azt is jelenti, hogy a nőknél ötször akkora az önkormányzati átmeneti szállókon való elhelyezkedés esélye, mint a civil fenntartású szállókon. Elgondolkodtató, hogy az egyes korcsoportok közül a fiatalok (30 éven aluliak) körében találkozunk az átlagosnál nagyobb arányban nőkkel (arányuk itt 25 %).

Munkajövedelmek - jövedelemnélküliség

Mint említettük, a megkérdezettek egynegyede azt mondta, hogy semmiféle rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik^[29]. Ebben az esetben meghatározó a különbség az eltérő típusú intézményekben lakók között: az átmeneti szállókon élők 9 %-a, a fapadosokon tartózkodók 45 %-a mondta, hogy nem rendelkezik rendszeres jövedelemmel, az önkormányzati fapadosokon megfordulók között ennél is nagyobb arányban vannak rendszeres jövedelemnélküliek (önkormányzati 54 %, civil 40 %).

A közvélekedéssel ellentétben, a megkérdezett hajléktalanok 76 %-a rendelkezik valamilyen rendszeres jövedelemmel, az viszont tény, hogy e jövedelem csak felerészben származik munkavégzésböl (az összes megkérdezett 37 %-a), másik fele (rokkant)nyugdíj, vagy néhány esetben segély. A munkavégzésből származó jövedelmek esetében csak fele részben beszélhetünk állandó munkahelyről is (az összes megkérdezett 18 %-a), egyébként ezek rendszeres alkalmizásból származó munkajövedelmek. Az átmeneti szállókon magasabb a rendszeres munkajövedelemmel rendelkezők aránya (43 %, szemben a fapadosok 33 %-os arányával), a civil fenntatású átmeneti szállókon lakókra azonban ez nem igaz, ott a rendszeres munkajövedelemmel rendelkezők aránya jóval alacsonyabb (31 %)

Ez bizonyára összefügg azzal is, hogy az önkormányzati átmeneti szállókon lakók körében valamivel magasabb a munkaképes lakók aránya (önkormányzati: 66 %, nem-önkormányzati: 58 %). Az összes átmeneti szállólakó 66 %-a, a fapadosokon tartózkodók 72 %-a munkaképes. Vagyis a fapadosokat használók ugyan nagyobb arányban munkaképesek, mégis sokkal kisebb arányban rendelkeznek rendszeres jövedelemmel, s ezen belül is némileg kisebb arányban származik ilyen jövedelmük rendszeres munkából. De rendszeres munkajövedelmeik is inkább a renszeres alkalmizásból adódnak, mig az átmeneti szállókon lakóknál ez többnyire valóban állandó munkaviszonyt takar. Ugyanakkor az átmeneti szállókon lakók több mint egyharmada rendszeres társadalombiztosítási ellátásból tartja fenn magát (a fapadosokon arányuk 13 %). A fenntartó tipusa szerint figyelemre méltó, hogy az önkormányzati átmeneti szállókon lakók szinte kivétel nélkül rendelkeznek valamilyen rendszeres jövedelemmel, a civil fenntartású átmeneti szállók lakóinak 11 %-a viszont nincs semmilyen rendszeres jövedelme^[30].  A férfiak és nők között is jellegzetes a különbség, a nők körében magasabb a társadalombiztositási forrásból származó jövedelem, s munkajövedelemként az állandó munkaviszonyból származó bevétel, a férfiak inkább rendszeres alkalmizásból jutnak hozzá szerény bevételükhöz.

Iskolázottság

A lakók iskolai végzettség szerinti összetétele is némileg különböző az egyes intézménytípusokban: összességében legalább középfokú végzettsége van minden negyedik megkérdezettnek, a fapadosokon tartózkodók iskolai végzettsége átlagosan magasabb, talán éppen azért, mert az átmeneti szállókon lakók körében magasabb az idősek aránya. Ez azt mutatja, hogy (akár a korösszetétel különbségei miatt, akár más okból) nem a fapadosokat igénybevevők az iskolázatlanabbak, hanem éppen fordítva, egészében az átmeneti szállók lakói vannak ilyen szempontból hátrányosabb helyzetben.

A fenntartók típusa szerint jelentős különbség mutatkozik abban, hogy az önkormányzati szállásokon a legfeljebb 8 általánost végzettek aránya 52 %, a civil intézményeknél ez 37 %.

Hol lakott (aludt) egy évvel ezelőtt? Mióta hajléktalan?

A megkérdezettek nagy része (62 %) egy évvel ezelőtt is valamilyen hajléktalanellátó intézményben lakott hajléktalanként. Egynegyed részük (25 %) azonban még lakásban töltötte éjszakáit, többségükben azonban nem saját, önálló lakásukban laktak, hanem lakástalanok voltak (az átmeneti szállókon élők mindössze 5 %-a, a fapadosokon megkérdezettek 7 %-a rendelkezett egy éve saját lakással). Közterületen aludt, fedél nélküli volt egy évvel korábban a megkérdezetteknek csupán 7 %-a (az átmeneti szállókon lakóknál arányuk 5 %, az éjjeli menedékhelyeken tartózkodóknál 7 %).  Érdekes módon ebben az esetben nagyobb különbségeket találunk aszerint, hogy egy intézmény önkormányzati, vagy civil fenntartású, mint aszerint, hogy fapados, vagy átmeneti szálló. Az önkormányzati fenntartású intézményekben meghatározó azok aránya, akik már egy évvel ezelőtt is hajléktalan szálláson laktak (a fapadosokon tartózkodók 69 %-a, az átmeneti szállókon lakók 72 %-a). A civil intézményekben a fapadosokon tartózkodóknak „csak” 55 %-a, az átmeneti szállókon lakóknak „csupán” 50 %-a aludt egy évvel ezelőtt hajléktalanellátó intézményben. A civil szervezetek fapadosain kétszer akkora arányban találunk olyanokat, akik egy évvel ezelőtt utcán aludtak, mint az önkormányzatiakban, a civil átmeneti szállókon négyszer akkora arányban találunk egyéb intézményekből jötteket (kórház, börtön), mint az önkormányzati fenntartásúakban, a civil intézmények lakóinak 29-33 %-a egy éve még lakásban lakott, az önkormányzatiakban élőknek csak 22-24 %-a.

A fapadosokat legalább kétszer akkora arányban veszik igénybe az egy éve és annál rövidebb ideje hajléktalanná váltak, mint az átmeneti szállókat (a fapadosokon arányuk 16 %, illetve 26 %, az átmeneti szállókon 6 %, illetve 13 %). Ebből azonban nem következik még, hogy feltétlenül a fapadosokon találnak helyet a rövidebb ideje hajléktalanok. A hajléktalanság átlagos hosszára adott válaszok is azt mutatják, hogy az éjjeli menedékhelyeken tartózkodók átlagosan 64 hónapja,  az átmeneti szállók lakói - elmondásuk szerint - valamivel rövidebb ideje, 60 hónapja hajléktalanok.

Ezek az adatok megint csak nem támasztják alá azt a „hajléktalan-karrierről” kialakult elképzelést, amely szerint vannak a lakással rendelkezők, akik hajléktalanná válva kikerülnek az utcára, onnan először megpróbálnak éjszakai menhelyre behúzódni, majd miután üresedés van, átmeneti szállóra költöznek.

Elgondolkodtató, hogy ebben az esetben is nagyobb a fenntartók szerinti különbség, mint a funkció szerinti hovatartozás: az éjjeli menedékhelyeken tartózkodók átlagosan 4 hónappal régebbre datálják hajléktalanságuk kezdetét, mint az átmeneti szállókon lakók, ugyanakkor a civil szervezetek által fenntartott bármilyen intézményben lévők átlagosan 16 hónappal korábbra helyezik hajléktalanságuk kezdetét, mint az önkormányzati fenntartású intézményekben lakó társaik (73, illetve 57 hónap).

Legfeljebb bizonytalan hipotéziseink lehetnek ma még annak magyarázatáról, vajon minek a következménye, hogy az önkormányzati intézményekben a lakók 2/3-a már egy év óta itt tartózkodik, a civil szállásokon arányuk csak 50-55 %, miközben a civil szállásokon lakók átlagosan 16 hónappal régebbre helyezik hajléktalanságukat, s más metszetben, a fapadosokon megfordulók is átlagosan régebbre teszik hajléktalanná válásukat, mint az átmeneti szállókon lakók.

A hajléktalanná válás okai

Továbbgondolásra érdemes, jellegzetes különbségek mutatkoznak az önkormányzati és nem-önkormányzati fenntartású intézményekben lakók között, ha a hajléktalanná válás megjelölt okait tekintjük. Mint már említettük, a válaszadók által megjelölt okok között messze az első helyen a személyes okokat, konfliktusokat találjuk (64 %), egynegyedük említ ún. gazdasági jellegű okot, tizedük intézményből való kikerülést. A személyes okok az átlagosnál nagyobb arányban fordulnak elő a fapadosokon lévők körében, a gazdasági okok pedig az átmeneti szállókon lakók körében gyakoribbak.

De hasonló különbségeket találunk a fenntartó típusa szerint is, nevezetesen a civil fenntartású intézményekben az átlagosnál magasabb a személyes okok miatt hajléktalanná váltak aránya (függetlenül attól, hogy milyen fajta intézményről van szó), az önkormányzatiakban jellemzőbbek a gazdasági, intézményből kikerülési okok.

Intézménytípusok szerinti összegzés

Az alapvető intézménytípusok célja, feladata, a rájuk vonatkozó szakmai, finanszírozási szabályok előírásai úgy lettek kialakítva, hogy az éjszakai menhelyek (fapadosok) inkább a közterületeken lévő fedél nélkülieknek nyújtsanak egyszerű, ingyenes szállást, a túléléshez szükséges  minimális szolgáltatásokat, mert e fedél nélkülieknek nincs semmilyen jövedelmük, elesettek, rokkantak, esetleg idősek, munkaképtelenek, vagy reménytelenül kiszorultak a munka világából, míg az átmeneti szállókon (melyek inkább a lakástalanok szükségleteit szolgálnák) kaphatnak átmenetileg ugyan, de hosszabb időre, térítési díj ellenében egyfajta mégiscsak biztos szállást azok, akik „már” (vagy még) dolgoznak, mert munkaképesek, mert találhatnak maguknak munkát, mert még nem rokkantak le stb.

Ettől lényegesen eltérő eredményre juthatunk a valós adatok, a valós használat értékelése során. A fővárosi szállókon lakók összeírása azt mutatja, hogy a fapadosokon tartózkodók az átmeneti szállókon lakóknál fiatalabbak, munkaképesebbek, iskolázottabbak, magányosabbak, több köztük a vidéki, kevesebb köztük az idős, beteg, (rokkant)nyugdíjas. Ezért is jövedelmeik rendszertelenebbek, de nem alacsonyabbak, életükben nagyobb bizonytalanságot mutat, hogy jellemzőbben személyes okok miatt váltak hajléktalanná, átlagosan valamivel hosszabb ideje hajléktalanok, viszont a hajléktalanná válás után még gyakrabban előfordult, hogy lakásban is aludhattak.

A gyakorlatból ismerős problémát úgy is újrafogalmazhatjuk, hogy a lakástalanok, lakásvesztők „elfoglalják” az átmeneti szállós férőhelyeket, onnan nem jutnak tovább, sőt elfoglalják a fapadosok férőhelyeinek is egy nem csekély részét, ahova emiatt nem jutnak be a fedél nélküliek. Márpedig, ha megkockáztatjuk ezt az újrafogalmazást, akkor rögtön felvetődik a kérdés, hogy vajon egy olyan hajléktalanellátó rendszer, melynek kialakítói szeme előtt a fedél nélküliek szükségleteinek a víziója jelent meg, alkalmas lehet-e a lakástalanok (tömeges) lakhatási problémájának megoldására, avagy akárcsak valamifajta kiszolgálására? Állításunk szerint az eddig kialakított hajléktalanellátó rendszer erre a feladatra egészében véve nem alkalmas. S ebből ismét az következik, hogy ezt a feladatot - nevezetesen a lakástalanság kezelését - vagy más részpolitikáknak és intézményrendszernek lenne a dolga ellátni, vagy az egész eddig kialakult hajléktalanellátó rendszert kellene alapvetően újragombolni céljaival, feladataival, eszközeivel, metódusaival együtt.

Ugyanaznap este az utcán - a teajáratokat igénybevevők

1999. február 3-án este, a hajléktalanszállókon tartózkodók felmérésével azonos időben Budapest főbb csomópontjain, az ún. teajáratok igénybevevői körében is feltettük ugyanazokat a kérdéseket^[31]. Évek óta működnek Budapesten a téli hajléktalan „krízis” ellátás részeként ezek a teajáratok abból a megfontolásból, hogy nem minden hajléktalan ember tud, vagy akar eljutni minden este egy hajléktalan szálláshelyre, s az ő számukra is nyújtsunk (az egyéb, nyitott nappali ellátások mellett) némi segítséget. A teajáratok meleg teát és egyszerű felvágottas zsömlét osztanak, s szükség szerint egyéb segítséget is nyújtanak.

A teajáratokon már több éve feltesszük kérdéseinket egy-egy kiválasztott téli napon. A következőkben az utóbbi három év adatainak összehasonlításával, elemzésével keressük a választ arra, kik is veszik igénybe a fővárosban a teajáratok szolgáltatásait, milyen változások figyelhetőek meg az elmúlt években, illetve mennyiben különbözik ez a csoport a - hajléktalanok ellátását szállás biztosításával segítő - intézményekben tartózkodók csoportjától^[32] .

Hajléktalanok - lakástalanok - fedél nélküliek a teajáratok körül

Az időpontok, a helyszínek és a nyújtott szolgáltatások változtatásával próbáltuk évről-évre javítani a teajáratok „célzottságát”. Mit mutatnak erről az adatok? Úgy tűnik, minden változtatás és a "jobb célzásra" tett kísérlet ellenére mind a három évben a télesti igen szerény utcai tea- és péksüteményosztást fele-fele arányban valóban közterületeken, illetve nem-lakás céljára szolgáló építményekben lakó hajléktalanok, és szintén durván fele-fele arányban hajléktalanszállásokon, illetve lakásjellegű helyeken lakók veszik igénybe. Ez a három év során folyamatosan megfigyelhető „tendencia” ismét felveti a tanulmányunk elején megfogalmazott tisztázandó kérdéseket: Vajon azonosak-e a szállásokat igénybe nem vevő hajléktalanok az utcán élő hajléktalanokkal? Kiket is tekintenek az ellátók, illetve kik is tekintik önmagukat hajléktalanoknak, kik próbálják igénybe venni az ún. hajléktalansegítő szolgáltatásokat?

Úgy tűnik, hogy a teajáratokat fele részben fedél nélküliek, közterületeken éjszakázók veszik igénybe, egynegyed részben olyan hajléktalanok, akik valamilyen hajléktalan szállón töltik éjszakájukat, másik egynegyed részben olyan lakástalanok, akik valamifajta lakásban aludtak előző éjszaka. Ha csak a fedél nélkülieket tekintenénk hajléktalanoknak, akkor a teajáratok célzottsága enyhén szólva is kérdéses lenne, ha belátjuk, hogy a hajléktalan lét ennél sokkal differenciáltabb, aktuálisan több formában jelentkezik, akkor a teajáratok célzottsága nagyon is megfelelőnek tűnik.

1998-tól azt is megkérdeztük a sorban állóktól, hogy a mai (soron következő) éjszakát hol fogják eltölteni. A nagy többség (közel 90 %) “ugyanott” tölti a következő éjszakát is, ahol előző éjjel aludt. A közterületen alvók mindössze 2 %-a gondolta úgy, hogy jobb körülmények közt (például ismerősnél) töltheti el a következő éjszakát. Ezek tükrében jellegzetesen bizonytalan, változó lakhatási körülményeket jeleznek az ismerősük lakásában szívességből meghúzódók és a fapadosokon alvók. Az előző éjszakájukat ismerősnél töltők (a lakástalanok) 25 %-a, a fapadosokon alvók 21 %-a bizonytalan azt illetően, hogy a következő éjszakáját hol fogja tölteni.

Férfiak és nők – korcsoportok

A megkérdezettek nem és kor szerinti megoszlása nem sok változást mutat az elmúlt évek során. A férfi-nő arány a teajáratokat használók körében kb. 80:20 %-os, de ha az önmagukat hajléktalannak tekintőkre, vagy az utcán élőkre (fedél nélküliekre) szűkítjük a mintát, akkor a nők aránya ezen belül már csak 12-14 %. Azonban  1999-ben 20 %-ra nőtt a nők aránya ezen alcsoportokon belül is ^[33].

Igen eltérő arányban jönnek a teajáratokat igénybevevő férfiak, illetve nők a fedél nélküliek, az effektiv hajléktalanok, vagy a lakástalanok köréből. A férfiak nagyobb arányban töltik éjszakáikat közterületen és nem-lakás céljára szolgáló helyiségekben, közel negyed részük vette igénybe a hajléktalanszállók szolgáltatásait. Ezzel szemben a teajáratoknál megjelenő nők közel fele valamilyen lakásjellegű helyen töltötte az éjszakát, ezen belül negyed részük saját önálló lakásában aludt. A nők több mint egyharmada közterületen tartózkodott előző éjjel, legtöbben a pályaudvarok környékén, s csupán 15 %-uk aludt valamilyen hajléktalanszállón

A teajáratokat igénybevevők átlagéletkora nagyfokú stabilitást mutat a mérések alapján: idén és az elmúlt évben is az átlagéletkor  42 év. A közterületeken és hajléktalanszállókon éjszakázók átlagéletkora mindkét évben ettől kicsit elmarad (41 év), s ugyanennyi a nem-saját lakásban lakó, önmagukat hajléktalannak tekintők átlagéletkora is. Egyedül a közterületeken élő fedél nélküliek  átlagéletkora nőtt a felvételek éveivel párhuzamosan 39 évről 42 évre.

A kormegoszlást tekintve továbbra is meghatározó, hogy miközben a magyar lakosság 19 %-a tartozik az idősek (60 éven felüliek) korcsoportjába, addig az általunk kérdezett hajléktalanoknak csupán a 7 %-a tartozott ide a korábbi években, s 1999-ben ez az alacsony arány is a felére csökkent. Ezzel párhuzamosan, míg a középkorúak  (30-49 évesek) lakosságon belüli aránya 36,5 %, addig a megkérdezett hajléktalanok körében e korcsoport súlya évek óta meghaladja az 57 %-ot.

Az utcai étkeztetést igénybevevő, önmagukat hajléktalanokként definiálók és a szállókon lakók korösszetétele és nemek szerinti összetétele is hasonlónak mondható. Némi különbségeket csupán az idősebbek és a fiatalok arányánál figyelhetünk meg: a teajáratokat igénybevevők között 5%-kal magasabb a fiatalok aránya, 7%-kal alacsonyabb az idősebbek aránya a szállásokon lakókénál.

Iskolázottság

A közterületeken megkérdezett hajléktalanok iskolai végzettség szerinti összetétele a korábbi hajléktalan-vizsgálatok eredményeihez hasonló képet mutat: iskolai végzettségük egészében nem alacsonyabb, mint a népesség iskolai végzettsége Több hajléktalan végezte el a 8 általánost, magasabb közöttük a szakmunkásképzőt, szakiskolát végzettek aránya, nem lényegesen kevesebb közöttük az érettségizettek aránya, mint a magyar népesség egészében. Azonban figyelemre méltó jelenség, hogy a teajáratokat esténként felkereső, lakásban lakó szegények iskolai végzettsége határozottan alacsonyabb a magukat hajléktalanként azonosítókénál.

Mióta hajléktalan? Mikor aludt utoljára lakásban?

A szokásos „Mióta hajléktalan?” „Mikor aludt utoljára lakásban?” kérdésekre adott válaszokból megállapítható, hogy a teajáratokat igénybevevők jelentős hányada (86 %-a) hajléktalannak tekinti magát, a fennmaradó 14% olyan nem-hajléktalan, aki a szerény ingyenes ellátás által a környékről odavonzott szegény lakónak tekinthető. De ami ennél talán még figyelemre méltóbb, az az, hogy a nem-saját lakásban lakók (a lakástalanok) 74 %-a is hajléktalannak tekinti magát, sőt többségük (58 %-uk) azt válaszolta, hogy több mint három éve hajléktalan.

Egy éve, vagy egy éven belül vált hajléktalanná a teajáratokat megkeresők 22 %-a. A férfiak 20 %-a, a nőknek viszont pontosan egyharmada ennyi ideje hajléktalan. A többiek évente egyenletes ütemben csökkenő arányban váltak hajléktalanná, a férfiak átlagosan 57 hónapja, a nők 52 hónapja^[34].

A "Mikor lakott utoljára lakásban" kérdésre adott válaszokat ezzel egybevetve itt is azt tapasztalhatjuk, hogy - az egy éven belül hajléktalanná váltak csoportjának kivételével, ahol a hajléktalanná válást megelőzte a lakás elvesztése - a válaszolók korábbra teszik hajléktalanná válásuk idejét, s későbbre az utolsó lakásban lakásukét, vagyis hajléktalanként is olykor laknak valamilyen lakásban. Ez ismét csak azt mutatja, hogy a helyzetüket hajléktalanként megélők konkrét lakhatásának jellege valószínűleg időről-időre változik, és ennek  színterei között a valamifajta lakás is szerepel.

Miért nem veszi igénybe a hajléktalanszállást?

Természetesen az idei kérdezésnél is kíváncsiak voltunk arra, hogy ha valaki közterületen tölti éjszakáját, miért nem próbál meg hajléktalanellátó intézménybe bejutni^. A válaszokból az derül ki, hogy a teajáratoknál megjelenők 12 %-a szorul ki az ellátásból hely- vagy információhiány miatt. A legnagyobb - mérsékelten növekvő - csoportot azok alkotják (közel 50 %), akik vélhetően már aludtak hajléktalanszállásokon, s a többiekkel vannak problémáik (többek megfogalmazása szerint azok “koszosak, sötétek”), vagy félnek a sorstársaik által őket érhető ártalmaktól (betegségektől, élősködőktől, lopástól, megveretéstől). Enyhén csökken azok aránya, akik valamilyen intézménnyel kapcsolatos probléma miatt nem veszik igénybe aznap a hajléktalanszállásokat (körülményes a bejutás, ÁNTSZ-igazolást, egyéb iratokat kérnek, zsúfolt, kitiltották, korai nyitás). Ha ide soroljuk azokat is, akik párkapcsolatban élnek, és azért éjszakáznak közterületen, mert az intézmények nem teszik lehetővé, hogy házas- vagy élettársukkal együtt éljenek, velük együtt e csoport aránya kb. 15 % a megkérdezettek körében. Évről-évre a megkérdezettek közel negyed részét teszi ki azok aránya, akik különösebb ok említése nélkül, egyszerűen nem akarnak intézményes ellátást igénybe venni (jobb, szabadabb kint, a menhely “nem embernek való” - mondják).

Itt csak ismételni tudjuk, hogy az intézménnyel kapcsolatos fenntartásaik miatt közterületet választók is vélhetően kipróbálták már a hajléktalanszállásokat. Bizonyos esetekben mindegy, hogy a menhely valami miatt nem fogad be, vagy befogadva nem véd meg. E két okcsoportból nevez meg indokokat a teajáratokat felkeresők 2/3-a, ami mindenképpen a működő ellátórendszer kritikájának tekinthető.

A mérések eredményei és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a teajáratokat felkeresők összetétele nem változott jelentősen az elmúlt években, számuk azonban a szállásnyújtó és a krízis szolgáltatások változtatásai következtében érzékelhetően csökkent.

Összegzés

A felvétel adatainak elemzése megerősítette azokat, a tanulmány elején megfogalmazott hipotéziseinket, hogy a “fedél nélküliség” - “effektív hajléktalanság” - “lakástalanság” - “otthontalanság” egymásba ágyazódó élethelyzetei között folyamatos mozgás figyelhető meg, maga a hajléktalanság, hajléktalan élethelyzet e stációk különböző pontjain válik, szerveződik szubjektive is megélt életformává.

Adatfelvételünk - többek között - annak megértéséhez is hozzásegíthet bennünket, hogy mi a helye és szerepe a mára kialakított hajléktalanellátó intézményrendszernek e mozgási folyamatok során: több fajta más, nem intézményesített megoldási mód mellett a hajléktalanellátó intézmények „csak” az egyik eszközt, állomást jelentik a tipikus hajléktalan utakon.

Azt látjuk, s tapasztaljuk is, hogy az ellátást igénybevevők nagy része ugyan “az utcáról kopogtat be a szálló kapuján”, de nem életvitelszerűen utcán lakó-alvó “fedél nélküli”, hanem többségükben igen bizonytalan, lakhatásában krízisbe került lakástalan, “otthontalan” ember. Leegyszerűsítve: az ellátó rendszerbe nem “alulról”, hanem “fölülről” érkeznek. Ez rögtön azt is jelenti, hogy az ún. hajléktalanellátó intézmények egy védő-óvó “puffer” (háló) szerepet látnak el az otthontalanság és a fedélnélküliség, a megroppant életút, ezen belül lakhatás és az utca között. Lehet, hogy e védőgyűrű nélkül többen egyenesen az utcánlétbe zuhannának, hosszabb időre ott maradnának.

Azt is hihetnénk, hogy “helyben vagyunk”, ez a funkciója, szerepe, részben célja ennek az intézményrendszernek. A gond "csupán" az, hogy egészen más szolgáltatások, intézmények, segítségnyújtási módok szükségeltetnek a fedél nélküliek, közterületeken élő hajléktalanok esetében, s mások azok számára, akiknek nincs biztos otthonuk és/vagy emberi környezetük konfliktusai következtében a bizonytalan lakhatási formák világában vándorolnak. A fedél nélküliek is lakástalanok, a fapadosokon, menhelyeken megfordulók is lakástalanok és a lakásokban élő albérlők, szívességi lakók, felnőtt családtagok, a sort még folytathatnánk, ők is lakástalanok. Azonban nem ugyanaz, ha egy ellátó rendszert a fedél nélkülieknek és a lakhatásukban átmenetileg krízis helyzetbe kerültek számára alakítunk ki, majd beleütközünk  - több más mentális-szociális probléma mellett - az elfogadható lakhatás problémájának falába („nehéz a kijutás, a felfele jutás”), vagy egy ellátó rendszer eleve a lakástalanság problémájának a kezelésére jön létre. A gyorsvizsgálat empirikus tényei csak megerősítették azt a tapasztalatokon alapuló hipotézisünket, hogy a lakástalanok tömegei, a lakástalanság problémája „felülről benyomult” a másra kialakított hajléktalanellátó rendszerbe, amely ezt a társadalmi problémát sem méreténél, sem eszközei jellegénél fogva kezelni nem képes, s nem is lehet képes. De jelen van, számos tragikus diszfunkciót eredményezve elsősorban a bentélők számára, a be nem jutók számára, illetve az abban dolgozók munkája során.

Mindezek tükrében - megítélésünk szerint  - az elmúlt tíz év ideológiai, szakmapolitikai, fejlesztési tendenciái igen bonyolult helyzetet állítottak elő: nevezetesen, miközben kiindultunk a “fedél nélküliek” minimálisan fedéllel való ellátásának a szükségességéből, aközben a fejlesztési irányok, szolgáltatások kialakítása során nem fordítottunk kellő figyelmet a beáramló, vagy bentragadó “otthontalanok”, lakástalanok  ettől eltérő igényeire, de ráadásul a “fedél nélküliek” szállásbiztosításon túli speciális igényeit sem akceptáltuk kellő súllyal^[35].  S miközben folyamatosan növeltük a “hajléktalanellátó férőhelyek” számát, aközben azt tapasztaltuk, hogy ezek lényegében rögtön megtelnek, bár az utcán élők száma mintha ettől érzékelhetően nem csökkenne. (Ugyanakkor mintha egyes férőhelyek megszűnésének sem egyenes következménye, hogy a fedél nélküliek száma nőne.)

Itt érkezünk el a következő számcsapdához, mely nem “a hajléktalanok” számáról szól, hanem a “szükséges hajléktalan-férőhelyek” számáról, az ellátó rendszer méretéről. Ugyanis hiába próbáljuk meg a szállásbiztosító ellátó rendszert akkorára “méretezni”,  ahányan feltételezéseink, becsléseink, tapasztalataink szerint az utcán alszanak, ha ezen intézmények ténylegesen nem “szólítják meg”, nem elégítik ki az ő speciális szükségleteiket. Ha mások - akár kényszerű - szükségleteivel nem találkoznának ezek az intézmények, akkor talán már egy részük üresen  állna. De láthatóan mások (nagyobb részt a különböző módon otthontalanok) szinte rögtön igénybe veszik ezeket az intézményeket, mégha ez számukra számos hátránnyal is jár^[36]. Az utóbbiak számossága azonban az elmúlt tíz évben soha nem volt az ún. hajléktalanellátó rendszer méretezésének a mércéje. Ha az “otthontalanok” száma, problémái szolgálnának mércéül, akkor az nyilvánvalóan nem csak méretében, de filozófiájában is szétfeszítené a kialakult hajléktalanellátó rendszer kereteit.

Az újnak, vagy akárcsak hangsúlyában újnak tekinthető felismerések azonban eddigi kérdéseink felülvizsgálatát, új kérdések megválaszolását is szükségessé teszik. Kiderült, hogy a „Mióta hajléktalan?”, vagy a „Hányan vannak a hajléktalanok?”-tipusú kérdések nem visznek közelebb sem a társadalmi jelenség megértéséhez, sem a meglévő ellátó rendszer funkcióinak tökéletesítéséhez.  Ezzel szemben nem tudunk eleget arról, hogy milyen okok miatt, s mi módon, hogyan zajlanak le a folyamatos helyváltoztatások a lakástalanok világában, milyen kényszerek és választások, előnyök és hátrányok mentén bonyolódnak e mozgások, s ezek között mikor, s miért „esik a választás” az intézményes ellátás egyikére, vagy másikára (ennek pontosabb ismerete „csupán” a működtetett intézmények feladatainak tisztázásához lenne elengedhetetlen).

Tapasztalataink szerint feltételezhetjük, hogy a szállást nyújtó intézményes ellátás előnyeként jöhet szóba maga a primer lakhatási lehetőség, az élelemhez, mosdáshoz, orvosi és szociális segítségnyújtáshoz jutási lehetőség, egyfajta védelem és biztonság, az informális kapcsolatok ápolása, ezen keresztül információk, munkaalkalmak, megélhetési technikák kicserélése,  és még ki tudja milyen lehetőségek, ugyanakkor a  privát szívességi lakhatási lehetőséghez képest hátrányként vehetjük számba a korábbi személyes kapcsolatok megszakadását, az idegen emberekkel való összezártságot, az ebből adódó új konfliktusokat, másfajta magányt, a deklasszáló és hospitalizáló folyamatok beindulását, addigi fennmaradási készségek kikopását, elvesztését. Annyit látunk mindebből, hogy az egyes helyzetek szintjén távolról sem egyértelmű, hogy az egyéb lakhatási lehetőségekhez képest a „2/94-es” aktuálisan több előnyt, vagy hátrányt jelent-e^[37]. Annyit látunk, hogy a „lakásvesztőket” mintha kevésbé vonzaná az intézményes ellátási rendszer, mégis sokszor rákényszerülnek igénybe vételére, jobban rászorulnak bizonyos külső segítségre, kevesebb informális kapcsolatuk van e világból, nagyobb hullámzásokon mennek keresztül,  míg a „lakástalanok” inkább ki-bejárnak az intézményes és nem-intézményes lakhatási formák között, forognak a lakástalanság világán belül.

A felmérés alapján a mára kialakult főbb szállásnyújtó intézmény típusokra vonatkozóan felmerül a kérdés, mennyiben és miért nyújtanak különböző színvonalú és fajtájú szolgáltatásokat a fapadosok, illetve az átmeneti szállók? Hiszen azt látjuk, hogy a fapadosok jórészt nem a fedél nélküli utcán élőket szolgálják ki, igénybevevőik között igen sok a fiatal-középkorú, a munkaképes, sokukról feltételezhető, hogy külső segítséggel csak átmeneti használói lennének e szállásoknak. Ezért indokolt lenne éppen a fapadosokhoz kapcsolva felkészült szociális munkásokat biztosítani. A fapadosokat felkeresők kisebb része viszont éppen hogy valamilyen komplex, specializált intézményes ellátást igényelne (szociális otthon, védett részleg, lábadozó).  Ez utóbbi szolgáltatások, intézménytípusok a jelenlegi átmeneti szállók egy részéből lennének kialakíthatóak, mivel ezek jelenlegi használóinak viszont egy nem kis része egyszerűen lakástalanként, a piacinál olcsóbb szálláslehetőségként használja e szállókat, anélkül, hogy akár ők, akár az őket „körülvevő” („odaszabályozott”) szociális munkások tudnák, hogy voltaképpen mit is kezdjenek egymással. Igencsak kérdéses, hogy a primer lakhatási, lakástalansági problémára válasz-e az intézményes keretek közötti szállásnyújtás (szerintünk az esetek döntő részében ez másképp lenne megoldható, különböző támogatott lakhatási formákkal), az említett specializált szolgáltatásokat nyújtó intézményes ellátási formák, valamint a jövedelemnélküliek számára nyújtható ingyenes, fapados ellátás viszont a jelenleginél több szociális munka koncentrálását igényelné^[38].

Egyfelől azt mondhatjuk, hogy természetesen az utcán élők számára is biztosítani kell a védett fedélhez jutás lehetőségét - ez azonban nagyon keveset ér, ha nem állnak rendelkezésre mellette hozzáférhető egészségügyi ellátási formák, nappali szociális szolgálatok mosási, mosakodási lehetőségekkel, a szociális ügyek intézésére, mozgó, ún. utcai szociális munkások stb. A másik oldalról viszont azt mondhatjuk, hogy különösen egy olyan kétmilliós nagyvárosban, ahol a piaci elveken nyugvó lakhatási formák a meghatározóak - miközben annak szociális kiegyenlítő eszközei rendkívül fejletlenek -, hullámzó, de igencsak jelentős igény van olcsó, akár majdnem ingyenes lakhatási lehetőségekre is a piaci és egyéni krízishelyzetek áthidalása érdekében. Ezeknek  a lakhatási lehetőségeknek csak egyik formája a lakhatás “természetbeni” biztosítása (másik lenne a pénzbeli támogatás), s ezen belül is csak az egyik forma a szállásjellegű, sőt az ún. hajléktalanszállás jellegű lakhatás.  Az így jelentkező lakhatási szükségletekkel is (sok más mellett) az ún. hajléktalanellátás találja szembe magát. A mára kialakult ún. hajléktalanellátás egyetlen esélye, ha megpróbál kitörni ebből a diszfunkcionális helyzetből: vagy úgy, hogy maga köré harcolja a lakástalanok ellátását szolgáló - elsősorban pénzbeni támogatások formájában elképzelhető - segítő rendszert, vagy úgy, hogy önmagát újradefiniálva fokozatosan megpróbálja kiterjeszteni eszközeit a lakástalanok ellátására is. Ez utóbbi kényszermegoldás mindazonáltal hatalmas veszélyekkel is jár. Hogy csak kettőt említsünk: tovább deklasszálja a fedél nélküliek irányába a lakástalanok széles tömegeit, s közben minduntalan óhatatlanul kiszorítja a fedél nélkül lévők egy részét.

Melléklet: Az 1999. február 3-i felvétel alapadatai

[1]  A teajáratok szolgáltatásait aznap igénybevevők kb. 80 %-a válaszolt a kérdésekre.

[2]  Az adatfelvétel költségeit a Fővárosi Szociális Közalapítvány, a Menhely Alapítvány és a Twist Olivér Alapítvány támogatta.

[3] Kiküszöbölve ezzel a különböző szempontok alapján, különböző időpontokban készült, feltételezhető “átmozgásokat” is tartalmazó korábbi felvételek összehasonlításának torzításait.

[4] Meghökkentő volt, amikor az 1989. november 29-én elkezdődött Blaha Lujza téri hajléktalan ülődemonstrációt követő harmadik napon a Minisztertanács hivatalos napirendként foglalkozott a hajléktalanok kérdésével, melynek még a létét is tagadták 4o éven keresztül.

[5] Az utóbbi időben több szociális munkás, szociálpolitikus szakdolgozat is megkísérelte feldolgozni ezeket, ilyen például: Bényei Zoltán: A hajléktalanellátó rendszer kialakulása Magyarországon, Szakdolgozat, ELTE, 1999.

[6] Egyfajta áttörést is jelez ebben Breitner Péter: A hajléktalanná válás lépcsőfokai, Esély, 1999/1. tanulmánya.

[7] Amikor a 70-es, 80-as évek fordulóján „tetőzött az ifjúsági probléma”, ennek egyik leágazásaként jelent meg az akkori szakirodalomban, publicisztikában és közbeszédben  a „csöveskérdés”, elsősorban ifjúságpolitikai, ifjúságvédelmi problémaként, keveredve a galeri bűnözés, devianciák kérdéseivel. Erre a sokszor önhibát hangsúlyozó politikai és közvélekedésre is reflektált a „hajléktalan, mint humanizált csöves” kép, mely a köz felelősségére helyezte a hangsúlyt.

[8] Lásd: Győri Péter: Vannak-e a hajléktalanoknak jogai? Mozgó Világ 1997., Hajszolt Hírlap 1997.

[9] E „reform elképzelések” lényegét talán abban tudnánk legszerencsésebben megfogalmazni, hogy szemben az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” kispolgári ideológián alapuló szociálpolitikával, az emberi lét jogán megilleti a segítség azokat, akik olyan elesettek, hogy elemi szükségleteikről sem tudnak maguk gondoskodni.

[10] Az önszerveződésre volt példa az 1989. november-decemberi Blaha Lujza téri ülődemonstráció, majd a Vajdahunyad u-i első menhely féléves története, ezzel párhuzamosan a Déli pályaudvari demonstráció és a Budaörsi tábor története, a létrejövő SzÖSz (Szegények Önsegítő Szervezete) és néhány egyéb hajléktalan-szervezet.

[11] Lásd erről: Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról, Magyarországon, 199o. Társadalmi Riport, 1990, Budapest.

E meghatározások szándékaink szerint illeszkednek a Magyarországon a rendszerváltás után kialakult szóhasználat tartalmi elemeihez, rámutathatnak arra, hogy a jelenleg használatos “effektív hajléktalan” megjelölés szűkebb az 1948 előtti hajléktalan fogalomhasználatnál, mivel az magában foglalta a “lakástalanokat” is, ugyanakkor szűkebb a nemzetközi terminológiában használatos “homeless” kategóriánál is, melynek inkább az “otthontalanok” meghatározás feleltethető meg.

[12] A Léthatáron Alapítvány szociális munkásai 1998 tavaszán 18 fővárosi menhelyen 106 olyan lakóval készítettek interjút, akik saját véleményük szerint egy éven belül váltak hajléktalanná. A kérdőívek elemzése során 10 esetben kiderült, hogy a hajléktalanság kezdete a 12 hónapot meghaladja, így 96 kérdőív adatait dolgoztuk fel az alábbiakban néhány kérdés megválaszolása, hipotézis felállítása érdekében. A stantdarizált kérdőívek felvétele nem reprezentatív mintavételen alapult, a kérdezettek kiválasztása véletlenszerű volt.

[13] Ennél is árnyaltabb, részletesebb elemzésre a Solt Ottiliával és többekkel közösen végrehajtott interjús hajléktalan-kutatás eredményeinek teljesebb feldolgozása esetén lesz módunk.

[14] 20 %-ukról nem tudtuk rekonstruálni, hogy lakástalanságuk felnőttkoruk örök sajátja-e, vagy esetleg korábban rendelkeztek önálló, saját lakással.

A felnőtt korukban lakással nem rendelkezők 60 %-ának olyan értelemben sem volt még önálló otthona, hogy házasságban, vagy tartós élettársi kapcsolatban élt volna korábban.

[15]Itt kell megjegyeznünk, hogy a saját lakásukat hajléktalanságuk előtt közvetlenül elvesztőkről sem tudjuk, hogy korábban vajon milyen lakás-karriert futottak be: például nagyobb lakásukat kisebb/ek/re  cserélték-e, s az utolsó előtti stádium esetleg már csak töredék értékű veszteség volt-e egy korábbi lakásvagyonhoz képest.

[16] Az utcán eltöltött napok átlagos száma.

[17] Meg kell jegyeznünk, hogy a szívességi befogadók között nagyobb számban vannak az ismerősök, mint a rokonok, vagy a szexuális partnerek.

[18] A megkérdezettek 20 %-áról az is egyértelműen kiderült, hogy már nem először rugaszkodik neki a hajléktalan létnek, az elmúlt öt év során már került ilyen helyzetbe, de átmenetileg visszaküzdötték magukat egy kicsit jobb helyzetbe, s ezt követően váltak ismét hajléktalanná az elmúlt éven belül.

[19] Forrás: Léthatáron Alapítvány kismintás adatfelvétele, 1998.

[20] Forrás: Léthatáron Alapítvány kismintás adatfelvétele, 1998.

[21] Ehhez azonban két  megjegyzést kell fűznünk: az egyik, hogy a lakás elhagyására való kényszerítés a későbbi, esetleg kisebb atrocitásokat akár feledtetheti is, a másik megjegyzésünk, hogy a kérdezések túlnyomó többsége hajléktalan szállókon, szociális munkások közreműködésével zajlott, s az ott lakók nem mindig voltak érdekeltek abban, hogy a menhelyen őket ért sérelmeket a kérdező tudomására hozzák.

[22] Csak gyors összehasonlításképpen, egy "nagymintás" adatfelfolgozás - "Adatok a Menhely Alapítvány Ügyfélszolgálati Irodáján 1990-1995. között megjelent hajléktalanokról (6000 fős minta)”, 1996., Kézirat (Összeállította: Győri Péter) - azt mutatta, hogy ezekben az években kb. egyharmad-egyharmad arányban voltak a hajléktalan irodát igénybevevők körében azok, akik hajléktalanellátó intézményben laktak, akik közterületen töltötték éjszakáikat és azok, akik szívességi lakóként, al-, ágybérlőként, önkényesként lakásban aludtak. Effektív hajléktalanná válásukat közvetlenül megelőzően is csak egyötödük lakott önálló lakásban (22 %), egynegyedük munkásszállóról, állami gondozásból, vagy börtönből került ilyen helyzetbe, míg 47 %-uk már/még akkor is „lakástalanként” (szívességi, al-, ágybérlő, önkényes) élt. Amikor az ezelőtti (utolsó előtti előtti) lakást néztük, akkor azt találtuk, hogy a megjelentek közel fele (41 %-uk) önálló lakásából indult (a többiekről ez adathiány miatt nem volt kideríthető).

Az irodán öt év alatt megjelentek nagyobbik része is (53 %) úgy nyilatkozott, hogy családi konfliktus, válás miatt lett hajléktalan, egynegyedük kilakoltatás, munkásszálló, albérlet, szívességi lakhatás megszűnése miatt került ebbe a helyzetbe. Többségük az iroda felkeresésekor munkaképes (64 %), állandó munkával mégis csak töredékük rendelkezik (7 %). A mindenki előtt nyitott irodát elsősorban a rövidebb ideje hajléktalanok keresték fel ebben az időszakban (46 %-uk féléven belül, 63 %-uk egy éven belül vált hajléktalanná).  

[23] 9 %-uk hajléktalan-szállást említ, vagy tévedésből, vagy még akkor sem tekintette magát hajléktalannak, 6 %-uk intézményben tartózkodott, ami lehetett kórház, börtön, gyivi.

[24] Mivel a hajléktalan-számlálás szociális pontokon történt, ez elsősorban a férőhelyek nemenkénti megoszlásáról adhat képet. 

[25] A Léthatáron Alapítvány korábbi felvételében ez 66 % volt, a 99’ februári mérés 70 %-ot, a 98-as alapítványi fel mérése 80 %-os munkaképességet regisztrált.

[26] A budapesti hajléktalan szálláshelyek 40%-a éjjeli menedékhelyként (fapados), 57,5% átmeneti szállóként, 2,5%-a ún. bentlakásos intézményként (hajléktalanok szociális otthona, rehebilitációs szálló) működött ekkor (együtt: 3228 férőhely). Adataink a fapadosokon a teljes férőhelyszám 73  %-ának, az átmeneti szállók 82 %-ának megfelelő számú lakó válaszait tartalmazzák. Az adathiányok nem egészen fele abból adódik, hogy három intézmény nem kivánt részt venni a közös felmérésben, az adathiányok másik része a nem teljes férőhely-kihasználtság, illetve a válaszhiányok következménye.

[27]  Az előző intézményekben térítési díjat kell fizetni, legalább 6 hónapig lehet lakni, s ehhez a lakhatáshoz kapcsolódnak a szociális segítő szolgáltatások, az utóbbiak ingyenesek, elvileg csak egy-egy éjszakára lehet fedélhez jutni, a helyekért általában sorba kell állni, s többnyire igen szerény esti étkezést biztosítanak a szállásnyújtás mellett.

[28] Mivel a női és a férfi hajléktalanok jellemzői több ponton is lényegesen eltérhetnek egymástól, ezért e női-férfi aránykülönbség tényét a további intézményi összehasonlítás során sem lehet figyelmen kívül hagyni.

[29] Felvételünkben a rendszeres jövedelmekre kérdeztünk, ahol a rendszeres munkajövedelmek tartalmazzák az állandó munkaviszonyból származó és a rendszeres alkalmizásból származó jövedelmeket. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy az ilyen rendszeres jövedelemmel nem rendelkezők közük kiknek nincs semmilyen jövedelme, s kiknek vannak hébe-hóba, rendszertelen jövedelmei.

[30] Sajátos oka lehet ennek, hogy az önkormányzati szállásokon az alkalmi munkából származó jövedelmet is elfogadják jövedelemnek, a civil fenntartásúak egy jó részében azonban nem, ott ez jövedelemhiányként jelenik meg.

[31] Az átfedések kiküszöbölése érdekében nevet, pontos születési dátumot is kérdeztünk, hogy kiszűrhessük az esetleges többszöri igénybevevők ismétlődését.

[32] Meg kell itt jegyeznünk, hogy az ismertetett adatok az adatfelvétel körülményeiből adódóan csak visszafogottan kezelhetőek. Egyrészt a nagy tolongásban nem lehetett mindenkit megkérdezni, másrészt nem akartuk tovább kínozni a fagypont alatti hőmérsékletben sokszor félórája-órája sorban álló embereket egy hosszabb, mindenre kiterjedő, kontrollált kérdőívvel

.

[33] Csak megjegyezzük, hogy szemben a szállókkal, a teajáratok esetében nincs „női”, vagy „férfi” szolgáltatás, mégis jóval kevesebb no veszi igénybe e szolgáltatásokat, mint férfi, ami azért arra utal, hogy nem csupán a férőhelyek aránytalansága köszön vissza akkor, amikor rendre jóval kevesebb nőt regisztrálunk a hajléktalanok körében.

[34] Az egy éven belül hajléktalanná váltak aránya lényegében megegyezik a hajléktalan szállókon lakók körében talált arányukkal. A hajléktalan szállókon lakó férfiak hajléktalanná válásuk idejét átlagosan 9 hónappal korábbra teszik, mint a teajáratok igénybevevői, ugyanez a nőknél is a helyzet, s mindkét csoportban a nők hajléktalanná válásának átlagos ideje rövidebb a férfiakénál.

[35] Itt most a főbb tendenciákra helyezzük a hangsúlyt, nem kétségbe vonva számos, ezeket differenciáló kísérlet és próbálkozás fontosságát.

[36] Ebből és persze az ellátó rendszerben működtetett sajátos belső hierarchiából, mesterséges mozgatásokból, “lépcsőztetésből” adódóan aztán összekeverednek a fedél nélküliek, az otthontalanok és lakástalanok a maguk teljesen különböző normáikkal, léthelyzetükkel, önazonosság tudatukkal. Ez nem csak az aktuális feszültségeket, hanem a kilábalás perspektíváit is jelentősen megterheli.

[37] Többek között a 2/1994. sz. NM. rendelet szabályozza az intézményes hajléktalan-ellátás során nyújtandó szolgáltatásokat.

[38]  Ez ismét azt támasztja alá a szabályozást és a finanszírozást tekintve, amit már régóta javasolunk, nevezetesen, hogy külön kellene választani végre a lakhatás biztosításához kapcsolódó költségek normatív finanszírozását a hozzá különböző formában és intenzitással kapcsolódó szociális segítségnyújtás finanszírozásáról.