Szinte törvényszerűnek tekinthető, hogy a mostani kormány koalíció által meghirdetett ún. jóléti rendszerváltás programjáról előbb-utóbb ki kellett törnie annak a tisztázó vitának, melyet a gazdasági folyamatok múlt év végi alakulása végül is kiprovokált. A „tisztázó vita” hevében megnyilvánuló politikai szereplők azonban olyan fogalmi és tárgyi járatlanságról tettek eddig tanú bizonyságot e területen, ami sokszor alkalmasabb a problémák elfedésére, félrekezelésére, mintsem azok megoldásának közös megtalálására.

Már az alaphang megpendítésébe is  torzító elemek csúsztak, amikor a jóléti rendszerváltás legnagyobb eredményeként a közalkalmazottak 50 %-os béremelését kezdték el felemlegetni. Egy bármily tág foglalkozási csoport béremelése ugyan hétköznapi értelemben természetesen növeli az érintett munkavállalók jólétét, azonban a jóléti rendszerek reformjához nem sok köze van. Pontosabban, ebben az esetben az érintett közalkalmazottak többsége éppen a tágan értelmezett jóléti rendszerek munkavállalója (oktatásügy, szociális ellátás, egészségügy), így bérrendezésük része lehet egy tágabb reformnak, azonban az egészségügy, oktatásügy, szociális ellátó rendszerek reformjának elmaradása esetén a jóléti rendszerváltásként emlegetni e béremeléseket nem csak túlzás, de nem is igaz. S hogy nem csupán stiláris eltévelyedésnek lehettünk tanúi, azt mutatta, hogy amint kezdett kiderülni, hogy az egyéni jólétet ilyen közvetlenül, népszerűen javító intézkedéseknek nincs meg a forrása, vezető politikusok elkezdték eltemetni immár nem csak a „megkezdett jóléti rendszerváltást”, hanem magát a jóléti államot is. Ezt követően a politikusi hangzavar csak egyre növekedett, s ma már ott tartunk, hogy nem tudjuk, vége van-e Magyarországon annak a jóléti államnak, rendszerváltásnak, mely el sem kezdődött, vagy éppen végre el kellene kezdeni e rendszerváltást, az adórendszer és a jóléti rendszerek reformját, ezen belül az oktatásügy, egészségügy és szociális ellátás intézményes átalakítását, igazából a ma „mindenkinek alanyi jogon osztogató” szociálpolitikával van-e baj, vagy azzal, hogy ez az osztogatás éppen a legrászorultabbakhoz  nem jut el - és folytathatnánk.

A hazánkban mára kialakult szociális ellátó rendszer feladata valóban az lenne, hogy a legrászorultabbak részére nyújtson valamilyen jövedelempótló, jövedelemkiegészítő, vagy általuk meg nem fizethető intézményes ellátást (ilyenek a különböző segélyek, részben bizonyos járadékok és átmeneti, vagy tartós bentlakásos intézmények). E szociális ellátások körében valóban elsőrendű kérdés, hogy eljutnak-e a legrászorultabbakhoz, vagy sem (pedig ez lenne a funkciójuk), a források allokációja kielégíti-e azt az elvárást, hogy a legszegényebbek nagyobb, a kevésbé szegények kisebb támogatáshoz juthatnak, s a források hatékonyan hasznosulnak-e (az esélyteremtés, vagy éppen az elérhető munkavégzésre ösztönzés szempontjából). A rászorultság megállapítása, a juttatás megítélése történhet diszkrecionális módon (eseti, olykor akár szabályozatlan, „méltányossági” döntések alapján), vagy szabályozott jogosultság alapján.

éppen „alanyi jogon”. Alanyi jogon – ha már ezt a sokszor emlegetett , homályos tartalmú megjelölést használjuk – jár egy juttatás, ha a jogszabályalkotók döntik el, hogy mely helyzetben lévők jogosultak az adott támogatásra, a jogalkalmazók azt se nem szűkíthetik, se nem tágíthatják. Ha a döntéshozók valóban rászánnák magukat arra, hogy az adófizetők pénzének egy része (segélyek, szolgáltatások formájában) eljusson a legrászorultabb családokhoz, akkor éppen a rászorultsági kritériumokkal és a támogatásra jogosultsággal kellene/lehetne együttesen szabályozniuk…??? Vagyis az alanyi jogon járó juttatásoknak nem a rászorultsági elven járó juttatások az ellentettjei – ahogy ez sokak szóhasználatában előfordul -, hanem a diszkrecionálisan, esetileg eldöntött segélyek. Az ún. Szociális törvény hatálya alá tartozó pénzbeni és intézményes ellátások elkezdett újragondolása, reformja során érdemes és szükséges ezeket a meggondolásokat is figyelembe venni.

 E meggondolások során azonban azt is regisztrálnunk kell, hogy jelenleg a reálfolyamatok nem ebben az irányban haladnak. 2003-ról 2004-re a központi költségvetésben az ilyen célú források mértéke egészében nominálisan inkább csökkent, egyes ellátási formáknál a csökkentés radikálisnak tekinthető. A szociális támogatásokat, szolgáltatásokat igénybe vevők helyzetét ez érzékelhetően rontja (nem is beszélve az ezekre rászoruló, de jelenleg forráshiány miatt is kirekesztett csoportokról).

A helyi önkormányzatoknak nyújtott egyes szociális célú központi normatívák

fajlagos összegének alakulása (2003/2004.)

A helyi önkormányzatoknak és egyéb intézmény-fenntartóknak  nyújtott egyes szociális célú központi normatívák főösszegének költségvetésen belüli alakulása (2003/2004.)

milliárd Ft

Egészen más a helyzet az ún. jóléti ellátásokkal. A jóléti ellátások köre sokkal szélesebb a szociális ellátásokénál, az ezekre fordított központi költségvetési kiadások mértéke is tízszer nagyobb a szociális ellátásokénál (az oktatásügyi kiadásokat, vagy a társadalombiztosítási forrásokat is kalkulálva – ez utóbbi önmagában …milliárd Ft -, pedig már egészen más nagyságrendről van szó). A jóléti ellátások célja, funkciója azonban sokkal összetettebb a szociális ellátásokénál: itt szerepet játszik az általános iskolakötelezettségtől kezdve a népesedési és családpolitikán, lakáspolitikán keresztül a biztosítási elvig nagyon sokféle cél és törekvés. Ugyanakkor – már csak azért is, mert ezek finanszírozása is az adófizetők pénzéből történik – óhatatlanul fölmerül, hogy a sok cél és törekvés mellett mekkora szerepet kaphat a rászorultság, az esélyteremtő allokáció egyáltalán eljut-e a legrászorultabb családokhoz is. A központi költségvetés jóléti kiadásainak alakulásáról megállapítható, hogy egészében ezek érzékelhető csökkentésére, vagy éppen növelésére most nem került sor.  

A központi költségvetés egyes jóléti célú kiadásainak alakulása  (2003/2004.)

milliárd Ft

A központi költségvetés néhány egyéb kiadásának alakulása  

(2003/2004.) milliárd Ft

Egyes fontos, nagy pénzbeni ellátás forrásának reálértéke inkább visszaszorult (családi pótlék, gyed-gyes, különböző járadékok), miközben más kiadások reálértéke érzékelhetően nőtt (lakástámogatások, nyugdíj, felsőoktatás).

A jóléti rendszerek terjedelméről, funkciójáról, hatékonyságáról a nálunk fejlettebb piacgazdaságokban is folyamatos vita zajlik. Azonban ott is sokszor megfigyelhető, hogy a meghirdetett és a politikai arénában konfrontálódó politikák és a reálfolyamatok látványosan eltérnek egymástól. Nem egyszer „csak” átalakulnak, célzottabbá, hatékonyabbá válnak, új elemekkel egészülnek ki fontos jóléti ellátások, szociális eljárások – miközben sokan, különböző indíttatásból, a hatvanas évek jóléti államának haláláról beszélnek. A szócséplés helyett ideje lenne nálunk is a valódi reformokhoz hozzákezdeni.

Győri Péter

szociálpolitikus

KERETES

Jóléti fordulat – apró pénzre váltva

Miközben a jóléti rendszer-váltás kapcsán a különböző pártállású politikusok naponta furcsábbnál furcsább kijelentésekkel csiklandozzák egymást és a kiszolgáltatott közvéleményt, aközben nem sok visszhangot kapott, hogy a Köztársaság 2004. évi költségvetésének elfogadásával párhuzamosan fontos kezdeti lépések történtek az alacsony jövedelműek lakhatási biztonságának megerősítése érdekében. Évek óta köztudott, hogy családok százezrei nem képesek igen alacsony jövedelmükből fedezni az egyre csak emelkedő rezsikiadásokat, a 90-es évek legelején megemelkedett lakáskamat-terheket. Budapesten ugyan már 1996. óta működik az ún. közműdíj-kompenzáció rendszere – mely az érintett szolgáltató társaságok hatékony közreműködésével, jelenleg is havi 1600 Ft-tal segíti a víz-csatorna-szemétszállítás díjának kifizetését, télen havi 4000 Ft-tal segíti a távfűtés díjának kifizetését a legrászorultabb lakók körében -, azonban az ország többi  településén, ilyen rendszer hiányában csak egyre nőtt a hátralékos családok száma. A garantált, országos lakásfenntartási támogatás és ezt kiegészítő helyi támogatás hiányában súlyosan megrendült az alacsony jövedelmű családok lakhatásának biztonsága, mely a szegények további elszegényedésének és leszakadásának egyik legfontosabb összetevőjévé vált az elmúlt évek során.

Az ún. Szociális törvénynek a költségvetési törvény jóváhagyásával együttes módosítása azonban új helyzetet teremtett ezen a téren: 2004. januárjától mindazok jogosultak legalább havi 2500 Ft ún. normatív (központi) lakásfenntartási támogatásra, akiknek az egy főre jutó nettó jövedelme nem haladja meg az öregségi nyugdíjminimum 150 %-át és a lakásfenntartás költségei meghaladják a háztartás összjövedelmének 30 %-át (egyedülállók és sok eltartott-tal rendelkező családoknál az összjövedelem 25 %-át).  

Jelenleg az öregségi nyugdíjminimum havonta 23.200 Ft. Ennek 150 %-a 34.800 Ft. A KSH háztartásstatisztikai felvétele szerint ma a magyar háztartások közel 40 %-a él e jövedelmi színvonal alatt, ez 1,2 millió háztartás. (A gyerekszegénység is ezekben a háztartásokban sűrűsödik, mintegy 1,4 millió gyerek él az érintett családokban.)

Szintén a KSH mérése szerint ezek a háztartások átlagosan összkiadásuk 20 %-át fordítják lakásfenntartásra. Ezt az átlagos rezsiarányt alapul véve, konzervatív becslés szerint feltételezhetjük, hogy e háztartások legalább ¼-e esetében a havi rezsi és összjövedelem aránya meghaladja a 30 %-ot. Vagyis mintegy 300.000 nagyon alacsony jövedelmű család vált az említett törvénymódosítás következtében jogosulttá arra, hogy havonta legalább 2500 Ft normatív (központi) lakásfenntartási támogatást kapjon. Ez éves szinten összesen 9 milliárd Ft-ot jelent. A normatív lakásfenntartási támogatás 90 %-át a központi költségvetés megtéríti a helyi önkormányzatok részére, vagyis ez az új ellátás mintegy 8 milliárd Ft központi költségvetési forrást igényel (Csak megjegyezzük, hogy a központi, normatív pénzbeni szociális ellátások keretét - mely a rendszeres gyermekvédelmi támogatást, rendszeres szociális segélyt, időskorúak járadékát stb. is finanszírozza – 2003-ról 2004-re 59 miliiárd Ft-ról 62,5 milliárd Ft-ra növelték, miközben az önkormányzatok ún. szociális normatíváját – melyből sok más segély mellett a helyi lakásfenntartási támogatást finanszírozzák az önkormányzatok – 2003-ról 2004-re 15 milliárd Ft-ról 10,6 milliárd Ft-ra csökkentették.)    

A havi legalább 2500 Ft összegű garantált lakásfenntartási támogatásról lehet azt gondolni, hogy ez nagyon alacsony összeg, azonban az érintett  háztartások összjövedelmét ez éves szinten átlagosan 2-3 %-kal emeli meg, lakáskiadásaik 10-15 %-át, a legalacsonyabb jövedelműek lakásfenntartási kiadásainak 20 %-át fedezi, s ez ebben a körben már számításba vehető segítség.

A helyi önkormányzatoknak február 28-ig kellene módosítaniuk meglévő szociális rendeleteiket és felülvizsgálniuk az eddigi lakásfenntartási támogatásról szóló határozataikat, hogy minél előbb átállhassanak az új, kétszintű rendszerre: el kell dönteniük, hogy milyen helyi lakásfenntartási támogatást építenek rá – a helyi sajátosságokat, anyagi lehetőségeket figyelembe véve – a központi, normatív lakásfenntartási támogatásra. Az kérdéses, hogy ezt a rendeletelőkészítési, -jóváhagyási  munkát a helyi költségvetések elkészítésének idején el tudják-e végezni az önkormányzatok, de ehhez fűződő anyagi érdekeltségüket is figyelembe véve, abban reménykedhetünk, hogy e rendeletmódosítások mielőbb megtörténnek. Ezen múlik, hogy a támogatásra jogosultakhoz valóban időben eljut-e a törvényben szabályozott támogatás.

A főváros vezetése évek óta kilakoltatási moratóriumra kéri fel a kerületi polgármestereket a téli időszakban, humanitárius okokból. Maguk a végrehajtók is támogatták ezeket a kezdeményezéseket. Most végre módosították a bírósági végrehajtásról szóló törvényt is, oly módon, hogy december-január-február során ne kerülhessen sor  családok utcára lakoltatására. Ez a szabály ugyan az önkényes beköltözőkre nem terjed ki, de lehetőséget nyújthat éppen az eladósodott családoknak, hogy a lakásfenntartási és adósságcsökkentési támogatás segítségével elkerülhessék lakhatásuk elveszítését.

Nyilván jobb lett volna, ha a mostaninál körültekintőbb, átgondoltabb, differenciáltabb garantált lakásfenntartási támogatás bevezetésére kerülhetett volna sor, azonban minden várható ellentmondásával együtt is előrehaladásnak tekinthetjük ezeket a lépéseket. Beleilleszkedhetnek abba a lépéssorozatba, mely egy új Szociális törvény megalkotásán keresztül célzott módon, a legelesettebbeknek, meghatározott problémák enyhítéséhez nyújt támogatást az adófizetők pénzéből – egymásra épülő, garantált állami és szabályozott helyi támogatások formájában.  Hogy egy ilyen, a hazai szegénység enyhítését is szolgáló törvény megalkotásához lesz-e elég elszántság, akarat, higgadt szakmai kitartás, az az elkövetkező hónapokban elválik.