Megnyitó
Előljáróban:
A cím, miről szól a konferencia?: Szolidáris Város - A társadalmi integráció mindennapi eszközei Budapesten. „Szolidáris város”, „társadalmi integráció” – ezek nagyon általános, távoli eszméknek, elveknek, céloknak tűnnek, ezért itt és most a hangsúly a mindennapi eszközökön van, hohyan lehet, sok munkával, sok kisebb-nagyobb lépéssel létrehozni, felépíteni az integrált, szolidáris nagyvárost?
Erről szól ennek a konferenciának a délelőttje és délutánja.
Ez egy sokszereplős folyamat, melyet e sok szereplő tényleges, mindennapi együttműködésével lehet csak elősegíteni. Ezt tükrözi a konferenciát szervezők köre: a Fővárosi Önkormányzat, az Európai Úniós EQUAL programban résztvevő Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, a Menhely Alapítvány, a Fővárosi Szociális Közalapítvány és a Budapesti Szociális Forrásközpont.
Ezért fektettünk nagy hangsúlyt arra, hogy látszólag nagyon különböző területekről találkozzanak itt szakemberek és döntéshozók:
A helyi politika – a kormányzati politika – a gazdaság – az urbanisztika és városfejlesztés – a tudomány – és a szociális politika területéről – a városi társadalom integrációján, a leghátrányosabb helyzetű polgártársaink részvételén dolgozó segítő szervezetek területéről.
A városi integráció mindennapi eszközei
Mit jelent az, hogy integrált egy város társadalma?
Azt, hogy a városban élő, a városban megforduló emberek úgy érzik, egy társadalom polgárai. Találkoznak, beszélnek, kapcsolatot teremtenek egymással – ahogy mondani szoktuk, fajra, nemre, vallásra és világnézetre való tekintet nélkül.
Nem zárkóznak el egymás elől azért, mert a másik fogyatékkal él, nincs rendes iskolája, máshol lakik, mások a kulturális szokásai, más a bőrszine, szerencsésebb, vagy szerencsétlenebb…
Számos jó és számos rossz példát találunk itt Európában is, közép-Európában is, hazánkban is arra, hogy egy társadalom meg tudja-e őrizni integrációs képességét, vagy sem.
Az, hogy egy város társadalma integrált legyen, összetartó maradjon nem történik magától (automatikusan), számtalan, mindennapi aktivitáson, cselekvésen, döntésen is múlik. Hogy milyen sokféle cselekvésen, arra vonatkozóan említenék néhány mindennapi, ha úgy tetszik gyakorlati példát:
- Ha olyan iskolákat működtetünk, ahol együtt tanulhatnak a roma és nem-roma gyerekek, s esélyeik különbségét a továbbmenetelre nem növeli az iskola, akkor tettünk egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül.
- Ha olyan egészségügyi ellátást működtetünk, ahol a szegények és a gazdagok arányosan viselik a terheket, de gyógyulási esélyeik közelednek egymáshoz, akkor tettünk egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül.
- Ha olyan építési szabályozást, városfejlesztést működtetünk, ahol a szegények és gazdagok, a romák és nem-romák, a fogyatékkal élők nem szorulnak automatikusan szegregált lakóhelyekre, lakóparkokba stb., akkor tettünk egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül.
- Ha olyan lakástámogatást alakítunk ki, ahol az alacsony jövedelműek nem kerülnek az utcára sorsszerűen (egy betegség, rokkantság, munkanélküliség, vagy csak nyugdíjazás, családi válság következtében), akkor tettünk egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül.
- Ha törekszünk arra, hogy megértsük, kik miért lettek ún. önkényes lakásfoglalók, vagy kik miért is élnek/laknak/alszanak az utcákon, esetleg miért is adják koldulásra a fejüket és a megértést követően megpróbálunk javítani helyzetükön, akkor tettünk egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül.
- Ha megpróbáljuk – nem kevés erőforrás felhasználásával – akadálymentesebbé tenni a város intézményeit, a köztereket, a közlekedést, akkor tettünk egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül.
- Ha a kulturális események és létesítmények, mindennapi kommunikációnk támogatja a város sokszínűségének fenntartását, a sokféle másság kibontakozását, akkor tettünk, nem is egy lépést az integrált társadalom irányába, ellenkező esetben a társadalmi integráció veszélybe kerül
És a sort még hosszan folytathatnám.
Azonban ennél konkrétabb téma kapcsán kaptam ma lehetőséget, hogy ezen a konferencián felszólalhassak. Annak a konzorciumnak az egyik vezetőjeként és dolgozójaként, mely ennek a tanácskozásnak is egyik főszervezője, s mely konzorcium/társulás nem kisebb fába vágta fejszéjét, mint megpróbálja a társadalomból kiszakadt, hajlék nélküli emberek munkaerőpiaci és társadalmi reintegrációjának egy szeletét megoldani.
Az „Együttes Erővel Fejlesztési Partnerség” elnevezésű konzorcium, melynek tagjai a BMSZKI, a Menhely Alapítvány és a Fővárosi Szociális Közalapítvány 2005. januárjában kezdte meg „Munkaerő-piaci reintegráció a hajléktalan ellátásban” című projektjét, mely 75 %-ban Európai Uniós, 25%-ban a Magyar Köztársaság anyagi támogatásával valósul meg.
A projekt célja, hogy a hajléktalan rendszerben rekedt/rekedő hajléktalan embereket, valamint magát az ellátó rendszert (ideértve a segítő szakembereket is) képessé tegye arra, hogy a hajléktalan emberek a rendszerből kilépve, a társadalom aktív részeseként önálló, önfenntartó életet éljenek.
A tényleges integrációt megcélzó munkánk érdekében meg kell újítani mindennapi munkánkat, annak szervezeti kereteit – ez nem kevés érdeksérelemmel, fájdalommal jár.
Csak néhány elemet kiragadva:
Fel kellett építeni a sokat hangoztatott - de szervezetileg, gyakorlatilag mégis megoldatlan - ún. komplex segítségnyújtás szervezeti kereteit. Ennek érdekében négy kulcsprobléma mentén, úgy mint foglalkoztatás, lakhatás, addiktológia és szociális otthoni elhelyezés kiépítettük a speciális információkat, készségeket közvetítő szociális munkások (mi úgy hívjuk: szakami referensek) hálózatát. Ennek háttérbázisaként létrehoztuk az ún. Szociális Információs Központot (SzIK irodát) és az Álláskereső Irodát, melyek összegyűjtik és mind a szociális munkások, mind a hajléktalan emberek számára elérhetővé teszik mindazon információkat és támogatási lehetőségeket, melyek a munkaerőpiaci, a lakhatási, vagy a függőségi problémák megoldásában segítségül szolgálhatnak.
Meg kellett teremteni ennek az újfajta, a hajléktalan helyzetből kiléptető eljárásnak a merőben új regisztrációs, dokumentációs rendszerét, melynek során célzottan vizsgáljuk ügyfeleink szükségleteit, továbbléptetési lehetőségeit (néhány kulcsponton számítógépes támogatással), annak érdekében, hogy mind a szociális munkások, mind az ügyfelek megtett lépései nyomonkövethetőek legyenek, értékelni, monitorozni tudjuk a folyamatokat.
Hosszan lehetne ecsetelni, hogy mennyire fontosnak bizonyult az újfajta célok, munkamódszerek, eljárások kialakítása és fenntartása során az abban résztvevő segítő szakemberek folyamatos képzése, készségfejlesztése. (Ennek az útnak még nem tartunk a végén.) Mert egészen más fajta szemléletet, munkamódszert kíván meg az, ha elfogadjuk ezeknek az embereknek a társadalomból kiszakadt, inaktívitásra kárhoztatott, marginalizált helyzetét és egészen másfajta eljárásokat igényel, ha mindennapi munkánk ennek megváltoztatására, az integrációra, visszailleszkedésre irányul.
Még a hajléktalan embereken belül is különösen nagy hangsúlyt fektetünk a leghátrányosabb helyzetúek bevonására. Ilyenek:
- Az alacsony iskolai végzettségűek, szakképzetlenek, „elavult” szakmával rendelkezők
- A romák
- A megváltozott munkaképességű, fogyatékkal élő emberek
- A „fekete” munkát végzők
- Az addiktológiai problémákkal élő emberek
- A 45 év felettiek és a nők
Az általunk kialakított segítő eljárás során minden – tartósan a szolgáltatásainkat igénybe vevő – ügyfél, aki még tudna dolgozni, bekerül a foglalkoztatási programba. Van, akinek álláskeresésben kell segíteni, van, akit új szakmához kell juttatni, van, akinek a helyzetét munkahelyén kell megerősíteni, van, akit bátorítani kell, hogy ezek közül valamibe belefogjon. Mindezt egyéni és csoportos tréningekkel, készségfejlesztéssel támogatjuk. Akinek először egészségügyi, fűggőségi problémáival kell megküzdeni, azok ilyen segítségben részesülnek. És külön, igen sok emberre kiterjedő lakhatási programot is végrehajtunk a foglalkoztatási programmal összekapcsolva, hogy az ilyen helyzetben lévő emberek mielőbb kijuthassanak az intézményes ellátás köréből, különböző támogatott lakhatási formákba.
Nyilván figyelünk saját „eredmény-mutatóinkra”, pl arra, hogy az elmúlt egy év alatt mintegy 1700 hajléktalan, egzisztenciáját elveszített ember munkaerőpiaci szükségleteit mértük föl, közülük mintegy 1200 hajléktalan ember kereste fel új álláskereső irodánkat, hogy munkát találjon magának az ezt megelőzőnél sokkal nagyobb sikerrel, az elavult, vagy szakmával nem rendelkezők közül 192 ember vett részt az OKJ-s képzésekről szóló toborzásokon, 119 fő a képzés előkészítő csoporton, s eddig 125 hajlék nélküli ember vett részt, új, használható szakmát adó OKJ-s képzésen – ezzel párhuzamosan képzésben tartó csoportjainkon/mentorálásban. Hasonló nagyságrendű előrelépést regisztrálhatunk a párhuzamosan folyó támogatott lakhatási programunk során is.
Ezekkel és más „eredmény-mutatók”-kal persze nehéz érzékeltetni azt az alapvető változást, melyet a fejekben, a gondolkodásban, a szemléletben próbálunk végrehajtani. Ennek lényege, hogy akik a piaci versenyben gyengének bizonyultak, vesztesek, azokról se mondjuk le. Hatalmas erőfeszítésekkel, nem kevés forrás felhasználásával van mód őket az egzisztencia-vesztés állapotából visszahozni, aktivizálni.
Úgy gondoljuk, hogy ez a sziszifuszi munka része annak a sokféle cselekvésnek, mely megpróbálja úgy-ahogy egyben tartani a város társadalmát, megpróbál gátat vetni annak, hogy Budapesten a dezintegráció tendenciái legyenek úrrá.
Köszönöm a figyelmüket.