Miről is beszélünk?

Szinte törvényszerűnek volt tekinthető, hogy a 2002-ben megválasztott kormány koalíció által meghirdetett ún. jóléti  rendszerváltás programjáról előbb-utóbb ki kellett törnie annak a tisztázó vitának, melyet a gazdasági folyamatok alakulása végül is kiprovokált. A „tisztázó vita” hevében megnyilvánuló szereplők azonban olyan fogalmi és tárgyi járatlanságról tettek tanú bizonyságot, ami sokszor alkalmasabb volt a problémák elfedésére, félrekezelésére, mintsem azok megoldásának közös megtalálására.

Már az alaphang megpendítésébe is  torzító elemek csúsztak, amikor a jóléti rendszerváltás legnagyobb eredményeként a közalkalmazottak 50 %-os béremelését kezdték el felemlegetni. Egy bármily tág foglalkozási csoport béremelése ugyan hétköznapi értelemben természetesen növeli az érintett munkavállalók jólétét, azonban a jóléti rendszerek reformjához nem sok köze van. Pontosabban, a bérrendezés elvileg része lehet egy tágabb reformnak, azonban az egészségügy, oktatásügy, szociális ellátó rendszerek reformjának elmaradása esetén a jóléti rendszerváltásként emlegetni a béremeléseket nem csak túlzás, de nem is igaz. Amikor végre el kellene kezdeni az adórendszer és a jóléti rendszerek reformját, ezen belül az oktatásügy, egészségügy és szociális ellátás intézményes átalakítását, éppenséggel nem mindegy, hogy igazából a ma „mindenkinek alanyi jogon osztogató” szociálpolitikával van-e baj, vagy azzal, hogy ez az osztogatás éppen a legrászorultabbakhoz  nem jut el.

A mára kialakult szociális ellátó rendszer feladata az lenne, hogy a legrászorultabbak részére nyújtson valamilyen jövedelempótló, jövedelemkiegészítő, vagy általuk meg nem fizethető intézményes ellátást (ilyenek a különböző segélyek, részben bizonyos járadékok és átmeneti, vagy tartós bentlakásos intézmények). E szociális ellátások körében valóban elsőrendű kérdés, hogy eljutnak-e a legrászorultabbakhoz, vagy sem (pedig ez lenne a funkciójuk), a források allokációja kielégíti-e azt az elvárást, hogy a legszegényebbek nagyobb, a kevésbé szegények kisebb támogatáshoz juthatnak, s a források hatékonyan hasznosulnak-e (az esélyteremtés, vagy éppen az elérhető munkavégzésre ösztönzés szempontjából).

A rászorultság megállapítása, a juttatás megítélése történhet diszkrecionális módon (eseti, olykor akár szabályozatlan, „méltányossági” döntések alapján), vagy szabályozott jogosultság alapján. Alanyi jogon – ha már ezt a sokszor emlegetett, homályos tartalmú megjelölést használjuk – jár egy juttatás, ha a jogszabályalkotók döntik el, hogy mely helyzetben lévők jogosultak az adott támogatásra, a jogalkalmazók azt se nem szűkíthetik, se nem tágíthatják. Az alanyi jogon járó juttatásoknak valójában nem a rászorultsági elven járó juttatások az ellentettjei – ahogy ez sokak szóhasználatában előfordul -, hanem a diszkrecionálisan, esetileg eldöntött segélyek az ellentettjei.

Szintén fontos tistán látnunk, hogy a jóléti ellátások köre sokkal szélesebb a szociális ellátásokénál, az ezekre fordított központi költségvetési kiadások mértéke is tízszer nagyobb a szociális ellátásokénál (az oktatásügyi kiadásokat, vagy a társadalombiztosítási forrásokat is kalkulálva pedig már egészen más nagyságrendről van szó). A jóléti ellátások célja, funkciója azonban sokkal összetettebb a szociális ellátásokénál: itt szerepet játszik az általános iskolakötelezettségtől kezdve a népesedési és családpolitikán, lakáspolitikán keresztül a biztosítási elvig nagyon sokféle cél és törekvés. Ugyanakkor – már csak azért is, mert ezek finanszírozása is az adófizetők pénzéből történik – óhatatlanul fölmerül, hogy a sok cél és törekvés mellett mekkora szerepet kaphat a rászorultság, az esélyteremtő allokáció egyáltalán eljut-e a legrászorultabb családokhoz is. A központi költségvetés jóléti kiadásainak alakulásáról megállapítható, hogy egészében ezek érzékelhető csökkentésére, vagy éppen növelésére a periódus közepén nem került sor.  Egyes fontos, nagy pénzbeni ellátás forrásának reálértéke inkább visszaszorult (családi pótlék, gyed-gyes, különböző járadékok), miközben más kiadások reálértéke érzékelhetően nőtt (lakástámogatások, nyugdíj, felsőoktatás).

A jóléti rendszerek terjedelméről, funkciójáról, hatékonyságáról a nálunk fejlettebb piacgazdaságokban is folyamatos vita zajlik. Azonban ott is sokszor megfigyelhető, hogy a meghirdetett és a politikai arénában konfrontálódó politikák és a reálfolyamatok látványosan eltérnek egymástól. Nem egyszer „csak” átalakulnak, célzottabbá, hatékonyabbá válnak, új elemekkel egészülnek ki fontos jóléti ellátások, szociális eljárások – miközben sokan, különböző indíttatásból, a hatvanas évek jóléti államának haláláról beszélnek. A szócséplés helyett ideje lenne nálunk is a valódi reformokhoz hozzákezdeni.

A Magyar Köztársaság 2004. évi költségvetése (kiadási főösszegek)

A központi költségvetés egyes jóléti célú kiadásainak alakulása  (2003/2004.)

milliárd Ft

A központi költségvetés néhány egyéb kiadásának alakulása  

(2003/2004.) milliárd Ft

A helyi önkormányzatoknak nyújtott egyes szociális célú központi normatívák

fajlagos összegének alakulása (2003/2004.)

A helyi önkormányzatoknak és egyéb intézmény-fenntartóknak  nyújtott egyes szociális célú központi normatívák főösszegének költségvetésen belüli alakulása (2003/2004.)

milliárd Ft