Időközi választás – időközi gondolatok
Ma van a Nemzeti Összetartozás Napja, melyen megemlékezünk az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződésről, mely a magyar nemzetet öt – a mai államhatárok szerint nyolc! - különböző ország határai mögé zárta. A közigazgatás mellett falvak, tájak, családok, rokonságok lettek ekkor szétszakítva, s azóta nem volt egyetlen olyan bölcs kormánya sem az országnak, mely segített volna ezt a traumát begyógyítani. Sőt, az ország szűklátókörű vezetése a XX. században, kicsinyes hatalmi mámorában kétszer is a pusztulásba sodorta a magyar nemzetet.
Akárhonnan nézzük is, a vasfüggöny 1989-es szimbolikus lebontása a kelet-német menekültek előtt, majd az 1990-es rendszerváltást követő hosszú menetelés vezette el az országot ahhoz, hogy 2004. május 1-én a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagja lett, s ahogy a szomszéd államok is e nagy közösség tagjaivá váltak, úgy omlottak le végre a nemzetrészeket elválasztó határok. Az Európai Uniós tagságnak köszönhetően ma szabadon közlekedhetünk – vállalkozásokat nyithatunk, munkát vállalhatunk, vagy éppen másokat fogadhatunk – Magyarország és Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Románia és Szlovákia között. Ezt akkor is meg kell becsülnünk, ha jelenlegi kormányunk majd minden szomszédunkkal vissza-visszatérően olykor rossz ízű vitákat provokál.
Évtizedek óta járom a határ menti településeket, s az azokon túli, magyarok lakta tájakat. Míg mások messze földrészeken keresik az ottani kultúrák emlékeit, addig én a közelben lévő, történelmükben, emlékeikben, kultúrájukban összetartozó és gyönyörködtetően színes, „multikulti Kárpát-medence” tájait, az itt élő embereket keresem fel vissza-visszatérően.
Első ilyen utamhoz Tánczos Gábor, az 1956-os Petőfi Kör titkára adott ajánló leveleket az akkori erdélyi baloldali értelmiségiekhez és falusi magyar elöljárókhoz. Azokhoz az emberekhez, akik – a trianoni határon innen és túl – egyszerre voltak büszkék magyarságukra, a magyar kultúrához, nyelvhez tartozásukra és voltak szívükben és világnézetükben mélyen, plebejus módon baloldaliak. Rég volt, nagyon rég volt. Akkor is, azóta is számos ostoba országvezető serénykedik azon, hogy nemzeti összetartozás helyett szétszabdalja a lelkeket hol nemzetvesztőknek, hol nacionalistáknak kikiáltva a józanul gondolkodókat is.
Különösen így van ez ma újra, amikor nem csak a – most már szabadon átjárható – határokon túliakat és határokon innen élőket hergelik egymás ellen, de a trianoni határokon belül élő magyarokat is – sok-sok eszközzel, manipulációval - összetartozás helyett egymás ellen vadítják. Nemhogy előrébb léptünk volna, inkább visszacsúsztunk a határokon belüli legszámosabb kisebbség, a magyar cigányok integrációja terén, képzett és törekvő fiataljaink százezrei keresik - sokszor kényszerűségből - a boldogulást az országhatárokon kívül, de aki marad, s dolgozik, vagy már idős, beteg, kevésbé szerencsés, s ne tagadjuk, sokszor nyomorog, az sem kapja meg a megbecsülést, sőt. Mondhatnánk, szolidaritás nélkül nincs összetartozás, az összetartozásról nem szónokolni, hanem nap mint nap tenni kell(ene). Az ostoba el- és bezárkózás eddig mindig a nemzet hanyatlásához és vesztéhez vezetett, s ebből ideje lenne már végre tanulnunk.