A „hajléktalansághoz való jog” és egyéb félreértések - válasz Schiffer Andrásnak
Kedves András, a Túszul ejtett ellenzék című legutóbbi írásodban megismétled azt a jól ismert álláspontodat, hogy a sorozatos ellenzéki kudarcok oka, hogy az ellenzéki pártok többnyire nem gondolnak semmit a világról, ezt pedig nem pótolja, az „összefogásos idiotizmus”. Ezzel nehéz volna vitatkozni, noha ettől még az ellenzéki pártok közötti koordinációs problémára is megoldást kell találni (amint azt máshol te magad is elmondtad), azt pedig erősen kétlem, hogy az ellenzéki gondolattalanságáért valóban „néhány tízezer liberális” túszejtő volna a felelős.
Azzal viszont feltétlenül vitába kell szállnom, hogy ugyanebben a cikkedben az elnyomott kisebbségi társadalmi csoportok melletti kiállást, és ezen belül a közterületi hajléktalanság hatósági üldözése elleni tiltakozást lesajnálóan „liberális toposznak” nevezed, majd – mintha a kettő ugyanaz volna – a globális nyomor fenntartásáért viselt felelősség elfedésére szolgáló neoliberális „jóemberkedésnek” címkézed.
Meglepő fordulat ez, hiszen országgyűlési képviselőként következetesen ellene szavaztál a közterületi hajléktalanság hatósági üldözésének – sőt, a közterületi hajléktalanság első törvényi tiltásáról szóló parlamenti vita legemlékezetesebb pillanata éppen az volt, amikor helyre tetted a kormánypárti képviselőket. Nehéz volna elképzelni ráadásul, hogy – miközben rendre kiemelkedően magas színvonalon képviseled a liberális politikaelmélet számos alapgondolatát és az azokhoz szorosan kapcsolódó alkotmányjogi érvrendszert – immáron ne értenél egyet az Alkotmánybíróság vonatkozó döntésével, amely szerint a fedél nélkül élő emberek büntetésének nincsen legitim alkotmányos indoka.
Van itt néhány súlyosbító körülmény is, mármint azon kívül, hogy éppen akkor írtad ezt, amikor a parlament fideszes többsége megszavazta: a közterületi hajléktalanság immár az ország egész területén büntethető – tehát nem csupán ott (mint eddig), ahol azt „a közrend, a közbiztonság, a közegészség [vagy] a kulturális értékek védelme” – úgymond – indokolja.
Írásodban ugyanis a „hajléktalansághoz való jog” védelmének, vagyis az utcán éléshez való jog védelmének tekinted a hajléktalanság kriminalizációjának az ellenzését, amit ráadásul szembe állítasz a „melósok”, a közmunkások és a „megélhetési gondokkal küszködő pedagógusok” melletti kiállással. Ezzel egyrészt mintha éppen azt tennéd, amit kritizálni igyekszel (szembeállítod a szegények és a legszegényebbek érdekeit), másrészt azt a látszatot kelted, mintha a hajléktalan emberek között ne lennének melósok és közmunkások, vagy akár megélhetési gondokkal küszködő pedagógusok. Ráadásul, mindezt Győri Péter szociálpolitikus (és józsefvárosi polgármester-jelölt) személyén keresztül teszed – azzal a megjegyzéssel, hogy „lakáspolitikai ténykedését” viszont nem tudod megítélni.
Elég nagy baj ez, András. A rendszerváltás óta ugyanis nem sok előremutató dolog történt lakásügyben, annak a kevésnek egy jelentős része viszont Győri Péter „ténykedését” dicséri. Ha ismernéd a munkásságát, akkor tudnád, hogy nem csupán a „SZETA-s múltja” tiszteletre méltó, hanem a köztulajdonú lakásállomány végletes és igazságtalan privatizációja elleni küzdelme, a szélsőségesen piacpárti lakástörvénnyel szemben elkészített alternatív koncepciója, valamint azoknak a támogatási rendszereknek a létrehozásában játszott ügydöntő szerepe, amelyek alacsony jövedelmű budapesti háztartások tízezreinek, országosan pedig százezreknek – köztük melósok és megélhetési gondokkal küszködő pedagógusok sokaságának – segítettek a lakásfenntartási kiadásaik fedezésében és az eladósodásuk megelőzésében. (Ismerettségünk okára tekintettel említem csak meg, hogy amikor az LMP 2010-es lakáspolitikai programját írtam, akkor mások mellett Győri Péter írásaira és tanácsaira támaszkodtam.)
Ebből persze nem következik, hogy Győri volt a lehető legalkalmasabb jelölt a józsefvárosi időközi polgármester-választáson. Ezt azonban nem lehet az állampárti propaganda Győri-ábrázolása alapján eldönteni (mint a cikkedben teszed), azt pedig ettől függetlenül is nehéz hová tenni, hogy éppen vele és általa illusztrálod a neoliberális „jóemberkedés” mibenlétét.
Talán még ennél is kevésbé igazolható azonban, hogy a szegénység kriminalizációja elleni küzdelmet (amiben Győri Péter egyébként nem vett részt) a neoliberalizmushoz – viszont nem a sok szempontból neoliberális Orbán-rezsimhez, hanem annak neoliberális ellenzékéhez – kötöd. A neoliberalizmus fontos jellemzője – a jóléti állam elleni támadás részeként és következményeként – ugyanis éppen a szegénység büntető jellegű megközelítése és a szegénység kriminalizálása (erről ld. Loïc Wacquant írásait pl. az Eszméletben vagy a Fordulatban).
Azoknak viszont, akik Magyarországon felléptek, felléptünk a hajléktalanság kriminalizációja ellen, nem sok közünk van a neoliberalizmushoz. Sajnálatos módon nélkülöznünk kellett Bokros Lajos vagy Seres László társaságát, amikor Kocsis Máté irodájában ülősztrájkoltunk emiatt (amit Győri Péter egyébként nyilvánosan helytelenített). Az általad gyakran – és nem megalapozatlanul – neoliberálisnak nevezett MSZP politikusai közül pedig volt, aki már polgármesterként „hajléktalan-mentes övezetek” bevezetésével kampányolt, a XIII. kerületi MSZP pedig számos kormánypárti kerületnél szigorúbb büntető rendelkezést hozott a közterületi hajléktalansággal kapcsolatban.
Voltak persze liberális jogvédő szervezetek is, amelyek felszólaltak a hajléktalanság kriminalizációja ellen (helyesen tették), de felszólalni éppenséggel az LMP és a Szent Egyed katolikus közösség is felszólalt, ahogyan az ELTE – neoliberálisnak éppen nem mondható – szociálpolitika tanszéke is. Legkövetkezetesebben és leghangosabban pedig A Város Mindenkié csoport képviselte ezt az álláspontot, az a szervezet, amely a lakhatáshoz való jogért küzd, nem pedig annak elismeréséért, hogy – mint írtad – mindenkinek joga van az utcán aludni. Azt a józan belátást igyekeztük képviselni tehát, hogy egy tisztességes állam nem üldözi az utcán élést, hanem szükségtelenné teszi – nem pedig azt, hogy rendben volna, hogy emberek élnek az utcán.
Ez a legutóbbi félreértés azért is szomorú, mert egybecseng azoknak a kormánypárti politikusoknak az önelégült nyilatkozataival, akik az Alaptörvény bármely alkotmányhoz méltatlan módosítgatásával és büntetőpolitikai intézkedésekkel igyekeznek elfedni, hogy a hajléktalanság csökkentése és újratermelődése ellen viszont semmit nem tesznek – és eközben amellett érvelnek, hogy aki erre rámutat, az a „hajléktalansághoz való jogot” védi, és velük szemben éppen ők védik a hajléktalan emberek méltóságát.
Szomorú az is, hogy mindezt éppen veled vitatkozva kellett megírnom, hiszen abban viszont egyetértek veled, hogy a „kisebbségek védelmére” szorítkozó politika akaratlanul is az osztályegyenlőtlenségek – vagy általában az elosztási konfliktusok – elhallgatásának és elhallgattatásának az eszközévé válhat. Ebből azonban nem az elnyomott kisebbségi csoportok – a hajléktalan embereken kívül például az általad említett szexuális kisebbségek és a menekültek – magára hagyása következik. Az elnyomottak és az elesettek védelme akkor is kötelesség, ha a feladat több ennél: a politikai többség megnyerése az egyenlőség és a társadalmi igazságosság ügyének.
Azért is tettem szóvá a fentieket, mert úgy gondolom, hogy éppen ezt nem szolgálja, ha olyan helyen is ellenséget – ezúttal „liberális toposzokat” és neoliberális „jóemberkedést” – látunk, ahol inkább szövetségeseket kellene keresnünk.
Sokkal rosszabb a helyzet annál, mint hogy megengedhetnénk magunknak ezt a luxust.