Győri Péterhonlapja

Dokumentum

esely-tekozlo-koldus

Elszabotált reformok - "Tékozló koldus ruháját szaggatja"

Mózer Péter virtuális beszélgetése Győri Péterrel

Dialógus, vagyis párbeszéd, értelmes, embert próbáló kérdések és válaszok, együttgondolkodás – ezek a meglévő meghaladásának, az új kigondolásának, a teendők megtervezésének nélkülözhetetlen keretei, eszközei. A tett halála az okoskodás - mondja Lucifer, Madách Ember tragédiájában, azonban okos gondolatok hiányában építkező tettek sem születhetnek. A kritikai gondolkodás talán legjobb formája a dialógus, így született a "Tékozló koldus ruháját szaggatja"- A szociális szolgáltatások és támogatások újraépítésének programja című munkánk Mózer Péterrel közösen. Ezért ezt a formabontó stílusjátékot, a dialógus formát választottuk most, az erről való elmélkedés  megírásakor is.

Mózer Péter 1996-ban végzett az ELTE szociológiai, illetve szociálpolitikus-szociális munkás szakon, immár évek óta tanít szociálpolitikát, magam 1985 óta tanítok, némi megszakításokkal ezen a szakon. 2002-től szakértőként részvettünk, az ún. SZOLID projekt munkálataiban, de miután azt láttuk, hogy ezek a munkálatok megakadtak, ugyanakkor a megoldandó és egyre sürgetőbb problémák megmaradtak, 2005-ben úgy döntöttünk, hogy független szakértőkként hozzálátunk e munkálatok folytatásához, aktualizálásához. Ennek egyik eredményeként készült a "Tékozló koldus ruháját szaggatja" címen elhíresült javaslat-csomag, melyben a szociális támogatások, ellátások hazánkban kialakult szabályozási – finanszírozási - döntéshozatali rendszeréhez képest merőben új koncepciót vázoltunk fel – a korábbi hazai és a létező nemzetközi tendenciákat, megoldási módokat maximálisan figyelembe véve.

Nem hagyhatjuk ki az előzmények közül az ún. SZOLID projektet…mi volt e reform-kísérlet bukásának az oka szerinted?

Több rendszerhiba is megfigyelhető volt, melyek közül talán egy is elég lett volna ahhoz, hogy ne valósuljon meg egy reform-kísérlet. Első a szervezeti-döntéshozatali probléma. Még Csehák Judit minisztersége alatt, 2002-ben elindult az ún. SZOLID program, kevesen tudják, de ez a "Szociális Törvény Lehetséges Megújítása és a Szociális Igazgatás Demokratikus, Távlatos Fejlesztése" nagy ívű megnevezés frappáns rövidítése.  Az első Népjóléti Minisztériumot – melyet 1988-1990 között Csehák Judit vezetett - az első Orbán-kormány Szociális és Családügyi Minisztériummá keresztelt át, melyet a 2002 tavaszán megalakult Medgyessy-kormány összevont az egészségüggyel, s az így megszületett Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériumot egészen másfél éven keresztül „ismét” Csehák Judit vezette. A kormány „jóléti fordulatot” hirdetett, a „100 napos program” keretében számos jövedelempolitikai intézkedést hozott. Ezekhez kapcsolódott az akkor már éppen 10 éves Szociális törvénynek az alapos felülvizsgálata. Ahogy a program felvezetője fogalmazta: „Jogi, intézményi, igazgatási átalakításról, a működésmód, a finanszírozás és a jogosultságok korszerűsítéséről, a valóban szektor-semleges partnerség tisztázott feltételeinek harmonizációjáról, egyfajta "szociális mechanizmus-reformról" van itt szó.”[1] 

Számos tanulmány készült a SZOLID program keretében, s rengeteg megbeszélés, konzultáció kísérte a programot.[2] De most csak egy metszetet kiemelve: a SZOLID programot végig jellemezte a „külső szakértők” és a „belső szakemberek” ellentéte, konfliktusa(?), minimum szerepzavara. A miniszter talán  nem bízott a „belső”, minisztériumi apparátusban dolgozó szakemberek mindegyikének koncepcionális felkészültségében, elhivatottságában, s ezért az egyes szakterületek neves, államapparátuson kívüli szakembereit kérte fel a munkára, de legalább is a részletes koncepció kidolgozására. A sok szakértőt érintő felkérésnek bizonyosan oka lehetett a bizalmi dimenzión túl az is, hogy ezzel a „bevonással” remélhető volt, hogy a „szakma” nem fogja opponálni a majdani jelentős változásokat, sőt, azok mellett szóvivőként is kiáll.

E megoldás következtében azonban a „belső”, minisztériumi apparátus emberei a folyamat partvonalára kerültek, az ő – amúgy sem túl heves – elkötelezettségük a változtatások mellett a minimumra fagyott, miközben a „külső szakértők” sokszor hosszú és terméketlen, nem egyszer elméletieskedő vitákba, megbeszélgetésekbe bonyolódtak.

Szerintem a külső-belső szakemberek munkájának divergálásához súlyos vezetői hibák is erősen hozzájárultak: szerintem hiányzott a határozott vezetői elkötelezettség, szándék a változtatások végigviteléhez, ezért hiányzott a markáns vezetői irányítása a munkálatoknak, én úgy éreztem, hogy végig hiányzik a tényleges szakmai kompetencia, hozzáértés, mit is akarunk, milyen irányba menjünk, s ez sokszor a program teljes szétesésével fenyegetett, vagy nem is csupán fenyegetett.

Az a tény, hogy két sínpáron futott a „külső szakértői” és a „belső apparátusi” csapat, jó esetben párhuzamosan, de gyakrabban divergálóan, igen tanulságos pillanatokat eredményezett. A „külső” csapat mondjuk tartott valahol az irányok kijelölésében, miközben a „belső” csapat éppen bőszen dolgozott a Szociális törvény valamely lényeges pontjának aktuális módosításán. Az „élet által kikövetelt” módosítás, mely adódhatott költségvetési okokból, különböző szakmai lobbik nyomására, vagy belső bürokratikus működésből többnyire köszönő viszonyban nem volt azzal, amit a „külső” csapat képviselt. A felkért szakértők így rendre átélhették, hogy munkájuk fölösleges, amellett elmegy a való működés, rendre vesztesként kerültek ki e helyzetekből, sőt, rendre opponenciába kerültek azzal a vezetéssel, mely tanácsadóként felkérte őket. A „belső” apparátus pedig rendre meggyőződhetett arról, hogy a helyzet számukra ugyan kellemetlen, de azért nem sokkal többről van szó, mintsem hogy egy gittegylet dolgozik valami megvalósíthatatlanon a „fejük fölött”, vagy mellettük.

Azt is be kell vallanom, hogy számomra, aki sokkal kevésbé vagyok elméleti szociálpolitikus, mint inkább gyakorlati, terepen tevékenykedő szakember, nos, számomra is sokszor gitt-egyletnek tűnt egy-egy SZOLID projektbeli összejövetel. Persze, nagyon fontosak az elméleti viták, de nem kevésbé fontos végül is eljutni a szilárd elméleti alapokhoz, értékekhez, célokhoz, majd elkezdeni megszerkeszteni a konkrét teendőket. Nem érzékeltem, hogy ezen az úton végig akar, végig tud menni a SZOLID programban résztvevők többsége. Kötetnyi remek okfejtés, javaslat készült, az operacionalizálás, a gyakorlatba átültetés nélkül.

De a nagyobb probléma az volt, nem látszódtak a SZOLID program tényleges megvalósításának a körvonalai. Teljesen homályba veszett, hogy ilyen szervezeti körülmények között hogyan fog megvalósulni a „külső szakértők” koncepcionális elképzeléseinek, javaslatainak „belső” apparátus általi átváltása, lefordítása a tényleges szabályozás, működtetés szintjére.  

Hangsúlyozom, ez csak egy kicsi metszete annak, miért is nem valósult meg az ún. SZOLID projekt.

2003 szeptemberében a lemondott Csehák Judit posztját Kökény Mihály vette át, decemberben még elkészült a SZOLID projekt tanulmányainak összefoglalója, azonban a munkálatok abbamaradtak. 2004-ben, súlyos koalíciós válságokat, gazdaságpolitikai vitákat követően Medgyessy is lemondott és átadta helyét Gyurcsány Ferencnek. Az egészségügy ismét önálló minisztériumot kapott, s az újonnan megalakított Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium vezetője Göncz Kinga lett.

 De hogyan lett ebből „tékozló koldus”?!

Valamikor 2005-2006 fordulóján keresett fel Mózer Péter, vagyis te, azzal, hogy írjunk valamit közösen, az önkormányzati szociális – jóléti rendszer újraépítéséről. Te az ELTE oktatójaként, tanácsadóként elsősorban elméleti szociálpolitikusi, illetve makro ismereteket hoztál,  elsősorban a pénzbeli ellátásokra, családtámogatásokra vonatkozóan dolgoztál ki korábban  javaslatokat. Magam a BMSZKI szakmai vezetőjeként, több alapítvány szervezőjeként a napi munkában tevékenykedtem, a napi szabályozók, finanszírozás, taktikák világában, önkormányzati döntéshozóként, helyi politikusként és szervezetek működtetőjeként.

Nekem korábbról nagyon jó személyes tapasztalataim voltak arról, hogyan lehet együtt dolgozni, gondolkodni valakivel. Legjobban „párban”, szerzőtárssal  szeretek munkálkodni: együtt gondolkodunk, kételkedünk, jutunk valamire, aztán én papírra vetem, újra átgondoljuk, közösen megpróbálunk végigmenni egy gondolati úton. Ezt a munkamódszert ajánlottam. Magam „nem vagyok kész”, de sok minden forog bent, gondoljuk át közösen, jutunk-e valamire, hogyan lehetne átalakítani a meglévő szociális szolgáltatások rendszerét. Teljes gondolati szabadságot adtunk magunknak, de mindig mindenre rá lehetett kérdezni, kételkedni, a realitásokat számba venni. Ahogy e szakmában is használjuk: a „sollen” és a „sein” közötti reális átmenetet gondolatban és tettben is hogyan lehet megvalósítani.

Szociális politikában élő szakemberekként, fontos számba vennünk azt a politikai környezetet, melyben munkálkodni kezdtünk. 2004 végén – az MSZP és az SZDSZ mély és permanens koalíciós, kormányzati válságától övezve –, miután megbukott a Medgyessy-féle kormány, Gyurcsány Ferenc lett a kormányfő. Az új kormányfő megújulást ígért, nagy szerkezeti átalakításokat, jelentős területeken reformot ígért – de hát 2005 inkább a választásokra való felkészüléssel telt el. Mi a magunk részéről azt gondoltuk, hogy a lassan már közelgő 2006. évi választásokra letehetnénk az asztalra egy reform-koncepciót – ha és amennyiben képesek vagyunk egy ilyen kigondolására, megfogalmazására. Utólag is azt gondolom, hogy a legnagyobb kihívás önmagunk voltunk, nézzük meg, hogy magunk mire vagyunk képesek. Helyi politikusi múltamból megtanultam, mi a reális, valós helye, szerepe az egyénnek, az egy szem szakértőnek, politikusnak, döntéshozónak a nagy rendszereken, a nagy folyamatokon belül: amit és ahogyan valaki akar, kigondol, az egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul, illetve úgy valósul meg a folyamatok sodrásában. Azonban ha csupán beszélünk a változtatások szükségességéről, akkor ez „önmagában”, a rendszerek által nem tud életre kelni, ehhez mindig valakinek konkrétan is meg kell fogalmazni a szükséges teendőket, intézkedni kell, szervezni kell, tenni kell a dolgot. Vagy másképp: a szándék, az akarat, az egyéni konkrét cselekedet nem elégséges, de szükséges előfeltétele a változtatásnak.

Nos, e rendszeres beszélgetések eredményeként készült a "Tékozló koldus ruháját szaggatja", Az önkormányzati szociális ellátó rendszer újraépítésének stratégiája (program-tervezet, 0. változat) c. dokumentum, melyben tézis-szerűen összefoglaltuk a szociális ellátó rendszer aktuális súlyponti problémáit, az átalakítás szükségességének indokait, a javasolt átalakítás főbb irányait, az egyes főbb irányok lehetséges megvalósítási vázlatát, néhány területre vonatkozó modell példákat és az átalakítás megvalósításának általunk javasolt lehetséges lépéseit.[3] 

Közelebbről ez mit jelent? Most úgy teszek egy pillanatra, mintha nem tudnám……

Tulajdonképpen onnan indultunk, hogy forognak pénzek a szociális támogatások világában, de azok valahogyan sehogyan sem érik el céljukat. A szolgáltatások működnek úgy-ahogy, a pénzbeli támogatások csordogálnak, de a céljuk, a céljuk megvalósulása mintha elmaradna. A szegénység, a nyomor mintha folyamatosan inkább nőne, annak ellenére, hogy vannak – ha szerényen is – források. És mintha a források elszivárgása, hatékony felhasználásának hiánya nem egyszerűen eseti jelenség lenne, mely kontrollal, nagyobb odafigyeléssel kiküszöbölhető lenne, hanem strukturális, szabályozási-finanszírozási okokra vezethető vissza. Innen a – egyébként Moldova Györgynek a magyar egészségügyről írt opuszától kölcsönzött – „tékozló koldus”, a keveset is elpazaroljuk, s ettől még szegényebbek leszünk.

Végül is arra jutottunk, hogy egy rossz, ámbár öngerjesztő úton indult el a hazai szociális szolgáltatások szabályozása, finanszírozása, amikor a „buta, de biztonságos” normatív támogatások rendszere kialakult. Arra jutottunk, hogy az állam tisztázatlan célok alapján és így ellentmondásos, alkalmatlan eszközök  felhasználásával vásárol szolgáltatásokat a szociális szektorban. Nem vásárol szolgáltatásokat ott, ahol a legnagyobb a baj, s milliárdokat költ olyan támogatásokra, ahol erre nem is biztos, hogy annyit költenie kellene. Ezzel még tovább növeli, az amúgy is elviselhetetlen egyenlőtlenségeket. Arra jutottunk, hogy azzal a túlszabályozással, újraelosztással, amellyel a normatív támogatások rendszere óhatatlanul együttjár, agyonnyomta az állam a helyi kezdeményezéseket, a probléma központú szolgáltatásokat, az önálló helyi, önkormányzati szociális szolgáltatások kivirágzásának lehetőségét.  

Arra jutottunk, hogy végül is túl sok problémára akartak választ adni központi állami eszközökkel, nem kis részben az érintett, vagy érdekelt lobbik, szakmai-fenntartói csoportok nyomására, s ez sikertelenségre volt ítélve. Mondhatnánk: „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”, el kell dönteni, hogy adott források mentén melyek azok a támogatások, amelyeket valóban felvállal az állam, s ez a prioritás nem is biztos, hogy országosan egységes kell legyen.

Szerintem nagyon fontos volt, hogy érdemben foglalkoztunk a pénzbeli ellátások és a szolgáltatásban nyújtott ellátások összekapcsolásának lehetőségeivel. Amikor újra meg újra rácsodálkoztunk a Szociális törvény ezen ellátásokat szabályozó fejezeteire, azok teljes összefésületlenségére, a különböző kategória-használatra, a két szféra logikájának összehangolatlanságára, nem tudtunk erre más magyarázatot adni, mint azt, hogy egy épületben két főosztály nem is beszél egymással évek óta, teljesen különböző lobbik és döntéshozói elképzelések alakítják a pénzbeli és a szolgáltatásbeli fejlesztéseket, támogatási formákat. Szerintem nagyon fontos volt, hogy újra meg újra föltettük az obligát kérdést magunknak, miért nincsenek ezek a formák összehangolva, hogyan lehetne az összhangot, sőt az átjárhatóságot megteremteni e támogatások között. A válaszok keresése közben derült ki számunkra is – mint sok más esetben -, hogy ha kicsit utánanézünk, más országokban számtalan jó példát, jó gyakorlatot találunk. Sőt, egyre inkább az volt a benyomásunk, hogy itt nálunk egy „hungaricum”-ról van szó, sehol a világon olyan kesze-kusza, pazarló, de egyben szegényes, átgondolatlan szociális támogatási rendszert nem találunk, mint amilyen nálunk sok év alatt, sok hatás alatt kialakult.

Nem tudom mekkora intellektuális sikerrel, de próbáltunk megbírkózni azzal a kérdéssel is, hogy ha a forrás-allokáció nem ősbuta automatizmussal a normatív támogatás csatornáin keresztül folyik szét, akkor ki, hol, mi alapján döntene a szolgáltatásokról, a szolgáltatás-vásárlásról, a szolgáltatás-fejlesztésről. Akkor még működtek az ún. Regionális Szociálpolitikai Tanácsok, működtek Regionális Fejlesztési Tanácsok is és működtek a szolgáltatás-vásárlás területén hasonló szervezetek az egészségügyben is. Ezek és a megismert külföldi példák alapján egy meglehetősen kimódolt döntés-előkészítési, döntéshozatali rendszert javasoltunk, mely egyensúlyban tartja a szubszidiaritás elvét (meghatározóak legyenek a terepközeli információk, tapasztalatok a szükségletekről) és a központi költségvetés, mint egyik végső vásárló szándékainak az érvényesülését is. Természetesen „zárt kasszákban” gondolkodtunk, mert a „nyílt végű támogatásokat” teljesen irreálisnak ítéltük mindvégig.

Még mielőtt kérdeznéd, a „Tékozló koldus” javaslat-csomag ezen utóbbi, szervezet-rendszerre vonatkozó részét igen érzékenyen érintette a párhuzamosan dübörgő ún. egészségügyi reform története. Amikor javaslatunkat kidolgoztuk, éppen óriási munkálatok folytak a hazai egészségügy átalakítására vonatkozóan. Szerintem mindenki emlékszik azokra a napi vitákra, izgalmakra, melyek a kórházak racionalizálására, újraszervezésére, részben bezárására irányultak. Szinte ez volt az akkori koalíciós kormány legfőbb reform-projektje. Azt nem tudom, mennyire emlékezetes, hogy ebben az átalakítási folyamatban kulcs szerepet szántak a Regionális Egészségügyi Tanácsoknak. Mi azt gondoltuk, hogy ha az egészségügy átalakítása nagy konfliktusokkal, de megtörténik, utána napirendre kerülhet a szociális ellátások átalakítása is, s analóg módon, abban is fontos szerepet játszhatnak majd a Regionális Szociálpolitikai Tanácsok. Amikor az egészségügyi reform-tervek látványosan bebuktak, bizony lezuhant a mi bizodalmunk is, lesz-e valaha átalakítási lehetőség a szociális ellátások terén.

De egy szakértői javaslat, bármilyen gondolatébresztő is, csak egy papír. Hogyan válhat ez valósággá?

Itt megint visszatérnék a SZOLID program bukásának/elhalásának tanulságaihoz. Nem csak az volt látható, hogy az általam említett „külső” és „belső” szakértői körök kölcsönösen tartottak egymástól, hanem az is, hogy a szakmában dolgozók folyamatosan rettegtek attól, mi is készül a „fejük fölött”. Amúgy is van egy félelem mindenfajta változástól, hát még ha annak körvonalai ismeretlenek, az felülről jön, „csap le”, ráadásul összekeveredik az apparátus megállíthatatlan, sokszor öncélú mozgásaival, korrekcióival.

Ezért is és persze helyzetünkből adódóan is mi más megoldást próbáltunk választani. Megpróbáltunk „alulról felfele” építkezni. Amikor úgy éreztük, hogy kész vagyunk annyira javaslatunkkal, hogy azt már mások is elolvashatják, ez nem volt egyéb, mint két független szakértő magánjavaslata. Senki nem kért fel bennünket ennek elkészítésére, senkivel nem szerződtünk, otthon készült, ami elkészült.

Úgy gondoltuk, hogy először közeli barátainkkal, kollégáinkkal, a SZOLID projektben is résztvett szakértőkkel kezdjük az eszmecserét a változtatások szükségességéről, a javaslatok irányáról, ebbe privát érdeklődőkként folyamatosan, az önkéntesség mentén bevonjuk a szakapparátus érdeklődő tagjait, majd a szélesebb, intézményműködtető, -fenntartó körrel folytatjuk az együttgondolkodás.  

Utólag azt kell mondanom, hogy az elgondolás alapvetően nem volt rossz, javaslataink fogadtatása messze felülmúlta minden várakozásunkat, azonban e folyamat végeredménye – a megvalósulás oldaláról nézve - mégis erősen megkérdőjelezhető.

Azt természetesen érzékeltük, hogy a reform-lendület, vagy szerényebben fogalmazva, a szükséges és évek óta tologatott átalakítási lépések lendülete 2005 második felére teljesen lefulladt. Ez irányú érdemi munkálatok nem folytak. Nem véletlen, hogy mi is privát, magánkezdeményezésként vágtunk bele javaslat-csomagunk elkészítésébe. A 2006. évi választásokra készülő pártok programjaiban az egész szociális támogatási, ellátás-szervezési kérdéskör lényegében elsikkadt. Másokhoz hasonlóan, mi sem tudtuk, milyen politikai erők kerülnek hatalomra 2006 tavaszán. Azt tűztük magunk elé, hogy ha képesek vagyunk rá, akkor nyilvánosságra hozzuk javaslatainkat még azelőtt, hogy eldőlnének a választások. Akik hatalomra kerülnek, dolgozzanak belőle, ha úgy gondolják helyesnek. A dokumentumot nyilvánosságra hoztuk 2006. április 22-én a semleges [email protected] elektronikus fórumon a szakmai párbeszéd kezdeményezése érdekében. (A parlamenti választások második fordulója április 23-án volt.) Ezt követően számos fontos írásbeli vélemény, kiegészítés érkezett. A program-javaslat első nyilvános vitájára 2006. május 8-án került sor, majd szűkebb szakértői körben, ezt követően az  ELTE TáTK Szociálpolitika-Szociálismunka Tanszék munkatársaival folytattuk a megkezdett megbeszéléseket. Amire nem is számítottunk, május 23-án Gyurcsány Ferenc konzultációs megbeszéléseinek keretében Bugarszki Zsolt, Kósa Eszter, Csoba Judit és én fejtettük ki a tervezetben foglaltakat, majd szakmai megbeszélés-sorozatunk[4] következő nyilvános vitáját követően, május végén Hajdúszoboszlón a szociális igazgatás éves országos konferenciájának keretében külön szekcióban vitattuk meg a programot.[5] 

2006 június elején megalakult a második Gyurcsány-kormány, a korábbi minisztériumot teljesen átalakították, most a munkaüggyel vonták össze, lett belőle Szociális és Munkaügyi Minisztérium, melyet egészen egy éven keresztül Kiss Péter vezetett (aztán belőle „államminiszter” lett, posztján Lamperth Mónika, majd Szűcs Erika követte…). Új idők és új szelek fújtak, az új miniszter nem csak jelentős politikai befolyását, de népes magán stábját is hozta, s nagy ívű, fontos elképzeléseit. Komolyan gondolta, hogy össze kellene vonni, de legalább is össze kellene hangolni a munkaügyi-foglalkoztatási és a szociális politikát. Egyszerre próbált nekikezdeni ennek is és mindkét terület intézményi-szabályozási rendszerének a megreformálásához. Sok rettegés, ellenállás és valós hiba kísérte e tevékenységet. A „Tékozló koldus” munkálatok – immár félig-meddig intézményesült keretek között – az új kormányzati törekvések hatására feléledtek. A javaslat-csomagban megfogalmazottak egyes elemei beépültek részben a megszületett kormány-programba, részben több minisztériumi dokumentumba. A további „részmunkálatok” számos területre kiterjedtek:

Közben „misztikus” dolgok sorozata is történt: a kormány megalakulását követően létrehozták az Államreform Bizottságot, melyet Draskovics Tibor volt pénzügyminiszter kormánybiztosként vezetett. A minisztériumok kötelező házifeladata lett, hogy kidolgozzák saját reform-javaslataikat és azokat megküldjék a bizottságnak. A reformok, vagy szabályozási tervek csak az Államreform Bizottság jóváhagyásával kerülhettek a Kormány elé. De magának az Államreform Bizottságnak is szerveződtek albizottságai, az egyik a szociális és foglalkoztatási ügyekkel foglalkozott. Az albizottságot ugyanaz a Bánfalvi István[7], a Csehák-féle Népjóléti Minisztérium volt államtitkára vezette, aki a „sikeres” SZOLID projektet is összefogta. Más, hasonlóan átfogó koncepció nem lévén, ezeknek a munkálatoknak a során is részben a „Tékozló koldus” anyagaira támaszkodtak. Az általános célok között megfogalmazódott, hogy „a kiterjedt szociális és foglalkoztatási eszközrendszer korszerűsítésének fő célja, hogy az ellátások és szolgáltatások váljanak a mainál jobban célzottá. Jussanak el elsősorban azokhoz, akiket a mélyszegénység - kiemelten a gyermekszegénység - ellen védeni, a hátrányos helyzetükből való kilábolásukban segíteni kell. … A reform jellegű intézkedések, intézményi átalakítások iránya az, hogy a szociális, a munkaerőpiaci és a társadalombiztosítási ellátások, szolgáltatások váljanak összehangoltabbá, rugalmasabbá és hatékonyabbá. … A beavatkozások fő irányai: A szociális, a foglalkoztatási és a társadalombiztosítási szolgáltatások összhangjának megteremtése, koordinációjuk intézményes biztosítása a régiók, kistérségek és a településeken nyújtott alapellátások terén egyaránt. … A terület ágazati irányításának, felügyeletének, kapacitás-szabályozásának, döntéshozatali és finanszírozási mechanizmusainak korszerűsítése. … A különféle közszolgáltatások megvásárlására nem, vagy csak részben képes személyek, családok számára korszerű, összehangolt kompenzációs mechanizmusok kialakítása. A jóléti ellátásokra, szolgáltatásokra, ill. a kompenzációk igénybevételére való jogosultságok kritériumainak részben újszerű megállapítása. A jövedelmi és vagyoni helyzet jogszerű megállapításában, az ellátások tervezésében és eljuttatásában az adatkezelés egyéb eljárások korszerűsítése. … Lakásreform javaslatok egy korszerű szociális lakáspolitika kialakítására.”[8] Megint egy csomó tanulmány készült, szerintem teljesen kaotikus tematikában, a tényleges változtatás kereteit kitűző, célirányos összefoglaló nélkül.[9] 

Szerintem az ÁRB szociál- és foglalkoztatáspolitikai munkacsoportja ugyanúgy működött, mint korábban a SZOLID projekt. Széteső, strukturálatlan „beszélgetések”, hasznosnak tűnő, de inkább csak ötletrohamokat, vagy tudományos elemzéseket tartalmazó tanulmányok megrendelése, tisztázatlan hatáskörökkel párosulva.[10] Állandóak voltak a különböző erőközpontok közötti huza-vonák, rivalizálás, helyezkedés, lobbizás. Ezek jobbára kioltották egymást, de legalább is folyamatosan megakadályozták, hogy kitűzött célok mentén jól felépített szakmunka folyjék, mely valóban elősegítheti a megfelelő döntések meghozatalát. A szakminisztériumot vezető Kiss Péter és az ÁRB-t irányító Draskovics közötti személyes, koncepcionális ellentéteket nem lehetett eltitkolni.

De más szempontból is szinte előre kódolva volt a munkálatok sikertelensége. Csak példaképpen: hogyan lehetne új alapokra helyezni és átjárhatóvá tenni a pénzbeli és szolgáltatásbeli ellátásokat, ha ezekkel teljesen különböző, egymással alig kommunikáló munkacsoportok foglalkoznak? Hogyan lehet az ápolás-gondozás finanszírozását, megszervezését racionalizálni, amikor a szociális és az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó teamek nem is találkoznak egymással? Egyáltalán hogyan lehet elképzelni a szociális szolgáltatások átalakításának menetrendjét akkor, amikor az önkormányzati feladatok újracsoportosításával, vagy éppen az égetően szükséges deregulációval egy-egy teljesen különálló munkacsoport foglalkozik? Vagyis az ÁRB ugyan éppen arra (is) szerveződött, hogy egyfajta agytrösztként, egyfajta kabinet-rendszerben előkészítse az átfogó, több területet egyszerre érintő, komplex átalakítási lépéseket, mégis reprodukálta az ágazati és tematikus elkülönüléseket, a partikuláris érdekeket, az együttgondolkodás és együttmunkálkodás hiányát. Ez az egész ugye azért fontos számunkra, mert ebben az időszakban az ÁRB volt az a terep, vagy keret, mely esélyt nyújthatott arra, hogy a szociális ellátások alapvető átalakítására sor kerülhessen.

De nem tudom eltitkolni azt a benyomásomat, hangsúlyozom, benyomásomat, hogy talán ez az egész „államreform”-bizottságosdi nem volt egyéb, mint fügefalevél, vagy egyfajta koalíciós egyensúly fenntartásának a kísérlete. Magyarul: úgy teszek, mintha bőszen elkötelezett lennék a nagy változtatásokra, az égető átalakításokra, ehhez forrásokat, embereket, szervezetek mozgatok, de valójában magán a mozgás felmutatásán túl, a tényleges változtatásra nem vagyok elszánva, vagy ahhoz egyszerűen nincs elég politikai erőm. Nem tudom. De az volt a benyomásom, hogy az ÁRB-ben is egyre inkább heves látszatmunka folyik, a megvalósítás esélye nélkül.

Aztán az Államreform Bizottság is elhalt 2007 közepén, amikor Gyurcsány teljesen átalakította kormányát, a minisztériumban Kiss Péter helyére Lamperth került.

Közben az NCSSZI-ben 2006. szeptemberében létrejött egy ún. "Szociális Szolgáltatások Megújítása" munkacsoport, mely a szakértők, ellátásban dolgozók lazábban szervezett körében próbálta összegyűjteni a meglévő ellátási formák átalakítására irányuló javaslatokat. Ennek során készült el a „Tékozlóból” az „A szociális szolgáltatások normatív támogatása” c. munkaanyag[11], illetve az ehhez kapcsolódó szakértői vélemények, javaslatok[12]. Továbbra is úgy láttuk, hogy a szociális szolgáltatások hazánkban kialakult normatív finanszírozásának javasolt átalakításától - többek között - a következő eredmények lennének várhatóak[13]:

Azonban az NCSSZI-s munkacsoport sorsa létrejöttétől kezdve bizonytalan volt, bár egyfajta közös gondolkodásnak ez is egy műhelye, fóruma lehetett volna. Az első, indító kör után ezek a munkacsoportos munkálatok – a kompetencia és az elszántság hiányában - nem folytatódtak.

Ezzel párhuzamosan, 2006 szeptemberétől – hosszabb szünet után - folytattuk a korábban megkezdett, független szakértői megbeszélés-sorozatokat. Az ekkor elkészült „A szociális szolgáltatások megújítása, jogosultsági/rászorultsági kritériumok” c. dokumentumban egy teljes ütemezett menetrendet, munkarendet felvázoltunk, melyek hozzájárulhattak volna ahhoz, hogy aztán, belátható időn belül az érdemi változásokra sor kerülhessen.[14] 

Szerintem inspiráló volt például, hogy közben meghívást kaptunk a hajléktalanellátó szervezetek balatonföldvári, éves országos konferenciájára, ahol előadhattuk és megvitathattuk e fontos szakmai körben a koncepció fő elemeit, annak hajléktalanügyi vonatkozásait.[15]

Minden nagyobb átalakításnak sok-sok ága-boga van. Ezek közül tudatosan mindig egy-egy "kicsi", de fontos ágon próbáltunk előre araszolni. "A szociális szolgáltatások és támogatások újraépítésének programja" c. dokumentumban a szükséges és lehetséges átalakításokhoz kapcsolódó gyakorlati teendőket, megteendő lépéseket, az operacionalizálás módozatait, ütemezését is megpróbáltuk felvázolni. Érzékelhető volt, hogy minden megnyitott kérdéscsoport további folyamatos és intenzív munkálatokat igényel - beleértve ebbe az átalakításhoz nélkülözhetetlen nyilvános párbeszédet is. Az általunk elkezdett "szociális saga" valahogy továbbfolytatódott. Eredeti terveinknek megfelelően fokról-fokra próbáltuk végiggondolni a "Tékozló koldusban" felvázolt program-javaslat egyes részeit - a folyamatos megbeszéléseken felmerülő kérdéseket is figyelembe véve. A normatív finanszírozás átalakítása mellett nagyon fontos kérdés volt a regionális "közép szintű" allokáció, döntéshozatal, szolgáltatás-szervezés kérdése. Azt gondoltuk, hogy a "Tékozló koldusban" leírtak, az egyéb ez irányú törekvések, a 2006. áprilisa óta elindított megbeszélések elégségesek lesznek ahhoz, hogy erre vonatkozóan időben elkezdődjenek az előkészítő munkálatok a tényleges döntés-előkészítők körében, vagyis az apparátuson belül is. Nem ezt tapasztaltuk. Ezért is készítettük el 2006. novemberében "A szociális szolgáltatások átalakítása programja - kiegészítő vázlatpontok a regionális és kistérségi szolgáltatásszervezés és finanszírozás kérdéséhez" c. munkaanyagunkat. A munkaanyag mellett megpróbáltuk közzé tenni a háttéranyagok egy részét is, mert ezek számos, szerintünk igen hasznos, tanulságos szakmai dokumentumot tartalmaztak[16].

Hónapról-hónapra araszoltunk előre, bizonyos szempontból folyamatosan csökkenő lelkesedéssel. Nem születtek meg azok a döntések, melyek a szociális szolgáltatások konszolidált reformjához elvezettek volna. Kapkodás és restrikció lett úrrá a döntéshozói szférán. Ilyen körülmények között is megpróbáltunk továbbhaladni a magunk választotta úton, anyagokat gyűjtöttünk, dolgoztunk föl, koncepciónk újabb részleteit dolgoztuk ki részletesebben. (Ezeket folyamatosan eljuttattuk az illetékes döntés-előkészítőkhöz, döntéshozókhoz.) Áttekintettük a szociális szolgáltatások aktuális jogosultsági-hozzáférési szabályait, s ennek tényleges helyzetét, javaslatokat készítettünk ezek megújításának módjára.[17]

Folytatva konkrét szabályozási javaslataink sorát, elkészítettük a Szociális törvény érintett fejezetének módosítására vonatkozó konkrét kodifikációs javaslatunkat, melyben mind a jogosultságok, mind a díjfizetés, mind a normatív támogatás merőben új, de itt és most megvalósítható újraszabályozására tettünk javaslatot. Ezt is eljuttattuk az illetékes fórumokra és „vártuk” a fejleményeket[18].

Tudom, hogy ez a hosszúra nyúlt fölsorolás is csak az események egy töredékének a vázlata. Azt is tudom, hogy minden résztvevő, vagy érintett mást és mást emelne ki ezek közül a folyamatok közül. De talán annyi látszik mindebből, hogy éveken keresztül, hónapról-hónapra, talán napról-napra intenzív munkálatok, gondolkodások, elemzések és javaslatok készültek az átalakítás szükségességéről, koncepcionális és részletes megvalósításának módozatairól is. E heveny munkálatok valahogy mégsem vezettek sehova.

De szerinted miért? …

Már többször emlegettem, de most sem állom meg, hogy ne említsem, talán egy szemfényvesztés áldozatai voltunk. Úgy tűnt, mintha „a politika” kész és nyitott lenne a szükséges változtatásokra, miközben ez a „kész”-ség, vagy egyszerűen a készség a változtatásokra, a tényleges elszántság valójában nem volt meg.

Ugye, mi azt az utat választottuk, hogy intellektuális és tapasztalati tőkénket mozgósítottuk, s nem csak a miénket, hanem más elméleti és gyakorlati szakemberekét is, s valahogy azt reméltük, hittük, hogy ezek együttese, egyfajta „kritikus tömegként” mégiscsak megmozdítja a döntéshozókat, vagy a döntés-előkészítőket. Vagy nem volt meg a kritikus tömeg, vagy elkalkuláltuk magunkat.

Ráadásul azt is meg kellett tapasztalnunk folyamatosan, hogy miközben „a szakma”, mind az elméleti, mind a gyakorlatban dolgozó szakemberek többnyire lelkesen fogadták kritikai, megvilágosító elemzéseinket, javasolt megoldási módozatainkat, számtalan „aha-élmény” résztvevői, szemtanui voltunk a megbeszéléseken, aközben ugyanők, vagy éppen mások, kevésbé agilis résztvevői a folyamatoknak, féltek, rettegtek a változásoktól. Mi pedig akkor is tudtuk, ma is tudjuk, hogy semmilyen garanciát nem tudunk felmutatni arra vonatkozóan, hogy a „jobbító” gondolatok nem fognak-e átfordulni az ellenkezőjükre a tényleges megvalósítás során. Saját fegyverünk nem fog-e önmagunk ellen fordulni.

Tudatos lobbizásunk során ugyan megpróbáltuk elkerülni a korábbi hibákat, egyenrangú, fontos szereplőkként bevontuk a közös gondolkodásba az apparátusokban dolgozókat, az alárendelt, vagy éppen fölérendelt szereplőket, amennyire tudtuk, bevontunk terepen, ellátásban dolgozókat, hogy ne rettegjenek a számukra ismeretlentől, mégis… Mégis, valahogy a kölcsönös félelem és bizalmatlanság falát nem voltunk képesek áttörni.

Azt se feledjük, hogy miközben születtek, alakultak a reform-gondolatok, aközben  évről-évre előkerültek az országos és helyi költségvetési konfliktusok, általában restrikciós lépések, ezekhez kapcsolódóan évről-évre többször is toldozták-foltozták a létező Szociális törvényt, s ez a „közbizalmat”, a közösen akarunk valamilyen irányba együttesen haladni érzését folyamatosan erodálta.

Persze említhetnék más okokat is. Miközben már egyre több szereplő számára világossá vált, hogy a meglévő szabályozási és finanszírozási környezet rettenetes ellentmondásokkal terhes, nemhogy segítené, de folyamatosan nehezíti a hatékony, egyáltalán az értelmezhető szociális segítségnyújtást, aközben föltűntek tulajdonképpen ügyes „szerencsevadászok”, s nagy ütemben, üzletszerűen elkezdték kiszivattyúzni a forrás-milliárdokat. Nem tettek mást, mint fölismerték ugyanazokat a rendszerhibákat, melyekről mi is szóltunk, csak éppen nem tanulmányok írásába fogtak bele, hanem „aprópénzre” váltották felismeréseiket. Ezért is „robbant”, amikor 2009-ben elkészült az ún. ötszáz oldalas összefoglaló[19], mely az elszivárgások tucatjaira világított rá, teljesen konkrét példák sorával, s bemutatta, hogy ezek a kialakult rendszerhibák következményei. Bennünket is meglepett, mi mennyi szabályozási tisztázatlanság, kijátszási lehetőség lelhető fel a Szociális törvényben és a kapcsolódó jogszabályokban. Ha az ember az „ügyeskedés” oldaláról közelít ezekhez, valóban egy kincsesbányát talál.

De hát nem csak a milliárdokat nyerő szerencsevadászoknak, hanem a saját intézményeiket kín-keservesen menedzselő tisztességes kollégáknak is megvoltak és megvannak a maguk „kis titkaik”, a maguk költségvetési ügyeskedéseik, melyek nélkül a jelen körülmények között szolgáltatást működtetni nem lehet. Miközben mindannyian pontosan tudták, mi miért és hogyan diszfunkcionális, reálisan félelmet érezhettek, hogy mi jöhet ezen ügyeskedések után? Csak példaként: ha én áttérek az átláthatóbb „teljesítmény finanszírozásra”, melyre egyébként nagyon sok kolléga vágyva vágyik, talán nyugodtabban is aludna, vajon megkapom-e akkor a tényleges teljesítményhez szükséges forrásokat? Melyeket ma nem kapunk meg. Reális félelem. Vagy, ha majd valahol érdemben döntenek a szükséges szolgáltatások finanszírozásáról, mi a garancia arra, hogy e döntések valóban a szükségletek, a jó munka, a jó teljesítmény mentén születnek meg? Nem uram-bátyám alapon, nem politikai, vagy személyes, szervezetközi szubjektív megfontolások alapján? Mikor annyi példát lát mindenki ez utóbbira.

De számtalan egyéb oka is lehet, hogy ezek a változtatási tervek soha eddig meg nem valósultak. Például az egyik, hogy bármennyire is úgy gondoljuk, az ellátásban benne élve, hogy ezek kiterjedt segítő hálózatok, sok-sok költségvetési forrást használnak egészében, fontos lenne racionálisabban elkölteni ezeket a pénzeket, sokszor kiderül, hogy azok a szociális ellátásra költött források, különösen a szolgáltatásokra költött pénzek nemzetgazdaságilag elenyészőek, majdnem periférikusak. Ez a nagyságrend nem készteti a döntéshozókat arra, hogy érdemben foglalkozzanak éppen ezzel a területtel. Annyi más, költségvetésileg ennél jóval nagyobb probléma-terület található. Te is tudod, hogy én hosszú évekig tagja voltam a fővárosi döntéshozó testületnek. Ott megtanultam, hogy a politikusok sokszor egyfajta botrány : haszon koefficienssel kalkulálnak,  vagyis ha az elérhető haszonhoz, megtakarításhoz képest túl nagy botrány, felháborodás, népszerűségvesztés párosulhat, akkor inkább visszakoznak, nem változtatnak. Márpedig a szociális támogatások rendszere szerintem tipikusan ilyen: érzékeny csoportok, érzékeny média figyelem és sokszor periférikus anyagi megtakarítás. Arról már nem is beszélve, ha megtakarítás sincs, „csak” a források hatékonyabb felhasználása: várhatóan sok támadás, botrányok esetén ezt jobb nem vállalni…

Ha még bírod, még egy összefüggést említenék, az ominózus normatív támogatások kapcsán, melyekről annyi sok diszfunkciót kimutattunk. Ugye azt mondtuk, hogy ez a finanszírozási, vagy szolgáltatás-vásárlási forma „buta, de biztonságos”. Nos, emellett rövid távon, de hangsúlyozom, rövid távon viszonylag olcsó is. Egy valós döntéseken alapuló allokációs rendszer bonyolultabb is és drágább is. Igaz, feltehetően nagyobb haszonnal jár és talán még értelme, célja is van. Na most, ha az elosztandó forrás mennyisége, vagy egységnyi, egy-egy szolgáltatóra, avagy igénybe vevőre jutó mennyisége relatíve csekély, akkor valóban kérdéses lehet egy drágább, ugyan hatékonyabb allokációs mechanizmus működtetése. E logika mentén marad a nem hatékony, nem sokat érő, ámbár szegényes, olcsó ellátás (olykor annak már csak a látszata…). Olcsó húsnak híg a leve…

Sokan azt mondják, hogy a „Tékozló koldus” tekinthető a Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció egyik előképének. Te hogyan látod ezt?

Arról folyamatosan tudtam, hallottam, hogy a 2010-es választásokig ellenzékben lévő erők szakértői, egyébként barátaink, kollégáink aktívan forgatják, tanulmányozzák, feldolgozzák javaslat-csomagunkat, mégis meglepetésként ért, amikor az NSZK első változataiban számos gondolatunkat, vagy szerényebben, számos hasonló gondolatot visszaköszönni láttam.[20] 

Abban biztos vagyok, hogy a megoldatlan problémák 2010-2011-re is lényegében ugyanazok maradtak, mint 2005-2006-ban voltak. A pénzbeli és szolgáltatási támogatások, feltétel-rendszerek összehangolatlansága, a buta normatív finanszírozás pazarló, hatékonyság-csökkentő hatásai, egyáltalán a normatív támogatások rendszere meghaladásának kérdései, a korábbi célok bátor felülvizsgálata, új és reális célok megfogalmazása, a tényleges szegénység, mára már olykor tömeges nyomor kezelésének lehetetlensége a meglévő, régi eszközökkel és a sort még hosszan sorolhatnám. Vagyis ugyanazokat a kérdéseket ma is sajnos még föl lehet tenni, mint 5-6 évvel ezelőtt, és olykor hasonló válaszokra lehet jutni.

Ha megengeded, nem mélyednék most el az NSZK értékelésében, részben mert nem tudná senki, tán még mi sem, hogy pontosan melyik változatról beszélgetünk, részben mert meg kellene várni egy „végleges”, hogy ne mondjam hivatalosan elfogadott, vállalt, megvalósításra szánt verziót. Talán csak annyit az eddig megismertekből, hogy én nagyon előre mutatónak tartom, ahogy kísérletet tesznek a szerzők a meglévő pénzbeli ellátások alapos újragondolására, ezek egymáshoz való kapcsolódásainak, egymásra épülésének megszerkesztésére, de nagyon fontosnak tartom, ahogy megpróbálják operacionalizálni a pénzbeli és a szolgáltatásbeli támogatások átjárhatóságát is. Szerintem igen jelentős, hogy tudatosítják a különböző szolgáltatás-vásárló szereplők részvállalását, lehetséges teher-megosztását, s még kicsit az egészségügy, a foglalkoztatás és a szociális lakáspolitika felé is kikacsintanak. Persze számos fontos „részlettel” magam is vitatkoztam, de amit valahogy a legkevésbé látok megoldottnak az általam megismert javaslatokban, az éppen a megbízható döntéshozatali mechanizmus megszerkesztése: mind a rászorultságra, a „szükségletfelmérésre” vonatkozóan, mind a források allokációjára, éppen a szolgáltatások vásárlásának technikájára vonatkozóan. Lehet, hogy ezzel nekünk is még többet kellett volna foglalkoznunk, lehet, hogy az a bizonyos Regionális Szociálpolitikai Tanácsokra épülő modell-javaslatunk fontosabb volt, mint akár akkor gondoltuk volna. Nem tudom.

De annyiban is eszembe jutottak a korábbi kísérletek az NSZK kapcsán, ahogy maga a mostani koncepció készült (már amennyit én erről tudok). Megint nem az apparátusbeli döntés-előkészítőket kérték fel, hogy készítsenek megbízható kritikai elemzést a meglévő rendszerekről, s tegyenek az asztalra egy változtatási csomagot. Ez az új ágazati irányítás sem bízott meg ennyire a szakapparátus kompetenciájában, felkészültségében, egyáltalán az ilyen kaliberű feladatra való képességében. És egyáltalán nem zárom ki, hogy ebben most is igaza volt. Csak éppen ez azzal járt, hogy megint „külső”szakértők készítették a Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció alapanyagát, s megismétlődni látszódnak ugyanazok a „belső” – „külső” szféra közötti konfliktusok, összecsiszolatlanságok, mint korábban oly sokszor. Az apparátus átrendeződik, túlélésével, vagy éppen térnyerésével, berendezkedésével van elfoglalva, a napi ügyek vitelével, költségvetési alkukkal, miközben mellettük, kívülük készülnek a koncepciók.

Ahogy én látom, jellegét tekintve ez egy igazi szakmapolitikai javaslat-csomag, abban az értelemben, hogy alkalmas egy meghatározott irányban haladó kormányzati politika egy részletének szakmailag megalapozott megfogalmazására és megvalósítására. Csak hát, ugyan politika-közeli szakemberek dolgoznak a koncepción, mégsem érzékelem a valódi „hátszelet”, a „nagypolitika” elszántságát a változtatásra, a konfliktusokra…Az egészségügy, az oktatásügy, s had’ ne soroljam, léptékekkel drágább, fontosabbnak tartott ágazatok, mintha a szociális ellátás megújításának elmaradása is a maradvány-elv működésének lenne „köszönhető”.

 Nem ismétlem meg az elmondottakat, de ezek miatt félő, hogy megint nem a jó szándékú javaslatok fognak megvalósulni, hanem vagy semmi, vagy egészen más, az eredetitől eltérő szándékok.  

Köszönöm a beszélgetést!

[1] Tájékoztató a Szociális törvény megújítását megalapozó munkálatokról: http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=872

[2] SZOLID tanulmányok, dokumentumok:

 http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=872&articleID=6206&ctag=articlelist&iid=1

[3] Győri Péter – Mózer Péter: "Tékozló koldus ruháját szaggatja" – A szociális szolgáltatások és támogatások újraépítésének programja. 2006. A teljes dokumentum megtalálható a gyoripeter.fw.hu honlapon, illetve a Szociális Szakmai Szövetség és más szociális szakmai honlapokon: http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo01/Tekozlokoldus01Avaltozat.doc

[4] A sorozat tematikája: http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo02/Sorozat.doc

[5] Győri Péter – Mózer Péter: Az önkormányzati szociális ellátó rendszer újraépítésének stratégiája, Program-tervezet 01 változat, Nyilvános megbeszélés, 2006. május:

http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo02a/hajduszoboszlo.ppt

[6] Győri Péter – Tánczos Éva: Az integrált szociális és foglalkozatási szolgáltatások kialakításának lehetőségei, egyes kérdései, 2006.

http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo03/integraltszocifogi.doc

[7] Lásd: http://tancsicsakademia.hu/oktato/banfalvi_istvan

[8] Államreform – szociális ellátások és foglalkoztatás. http://www.allamreform.hu/reform_szocialis_ellatas.html

[9] Reformtervek a szociális ellátások és a foglalkoztatás terén. http://www.allamreform.hu/letoltes_szocialis_hazai.html

[10] Reformtervek a szociális ellátások és a foglalkoztatás terén: hazai letölthető anyagok: http://www.allamreform.hu/letoltes_szocialis_hazai.html

[11] Győri Péter: A szociális szolgáltatások normatív támogatása

http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo8/normativ%20tamogatas2.doc

[12] A szociális szolgáltatások normatív támogatása c. munkaanyag első változatához kapcsolódó háttér anyagok: http://bmszki.hu/file/tekozlo/normativ-hatter/normativa-melleklet.zip

[13] Győri Péter: A szociális szolgáltatások normatív támogatása

http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo8/normativ%20tamogatas2.doc

[14] Győri Péter: A szociális szolgáltatások megújítása, jogosultsági/rászorultsági kritériumok, 2006. szeptember. http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo04/Aszocialisszolgmegujncsszi.doc

[15]  Mózer Péter: Tékozló koldus ruháját szaggatja. http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo7/T_kozl__koldus_ruh_j_t_szaggatja_.ppt

Győri Péter: A hajléktalan ellátás lehetséges útelágazásai.  http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo05/2006-A%20hajlektalanellehetselagaz.ppt

[16] Győri Péter: A szociális szolgáltatások átalakítása programja – kiegészítő   vázlatpontok a regionális és kistérségi szolgáltatásszervezés és finanszírozás kérdéséhez, 2006.

http://bmszki.hu/file/tekozlo/regio/regionalistanacs.doc

A regionális és kistérségi szolgáltatásszervezés és finanszírozás kérdéséhez c. munkaanyaghoz kapcsolódó háttéranyagok: http://bmszki.hu/file/tekozlo/regio-melleklet/regio-hatter-szukitett.zip

[17] Mózer Péter: A szolgáltatásokhoz való hozzáférés (A jogosultsági szabályok újraértékelése)

http://bmszki.hu/file/tekozlo/mozer/hozzaferes_szolg.hoz4.doc

További háttéranyagok:   http://bmszki.hu/file/tekozlo/hatter2/hatteranyagok.zip

[18] Győri Péter: Támogatott szociális szolgáltatások. Javaslat a Szociális törvény IV. fejezetének módosítására. 2007. március. http://bmszki.hu/file/tekozlo/tamszolg/tamogatott%20szocialisszolgaltatasok2.doc

http://bmszki.hu/file/tekozlo/tekozlo10/SZMI2007maj.ppt

Győri Péter: Van-e kiút? A szociális ellátások jelenlegi szabályozási és finanszírozási rendszerének felülvizsgálata , 2009. http://www.bmszki.hu/tekozlo/vanekiut

[19] Dr. Győri Péter: A szociális ellátások jelenlegi szabályozási és finanszírozási rendszerének felülvizsgálata, Készült: Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet részére, Budapesti Műhely, 2009 augusztus 30., http://bmszki.hu/file/tekozlo/vanekiut/Van-e%20kiut-Teljes-vegleges.rar

[20] Czibere Károly, Sziklai István, Mester Dániel, dr. Vörös Gyula, Sidlovics Ferenc, Skultéti József, Beszterczey András: Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció, 2011–2020. Munkaanyag. A Kormány álláspontját nem tükrözi.

http://www.efoesz.hu/download/nemzeti_szocialpolitikai_koncepcio_munkaanyaga.pdf
    Megnyitás új lapon ↗