Győri Péter - A Hálózat Alapítvány története
2004.04.21
A Hálózat Alapítvány lehetséges szerepe már 1989 körül megfogalmazódott (Győri Péter - hátralékos kutatások a rendszerváltás előtt), és az 1990-es évek elején az újonnan létrejött (és SZETA-hoz részben kapcsolódott) alapítványok a közműdíjak problémáját már kivitték a közvélemény elé. (LAÉT, UJCSAKŐ). A rezsidíjak emelkedésének problémái és a megélhetés nehézsége ekkor egyre élesebben vetődtek fel.
A közszolgáltatások átalakulása (vagyonátadás, ártörvény, szolgáltató vállalatok átalakulása, stb.) után vetődött fel a díjkompenzációs megoldás. Ennek több tényezője is volt. Az egyik a Főváros díjmeghatározási jogköre, a másik az a kényszer, hogy a központi ártámogatások eltűnése után a díjakat radikálisan meg kell emelni, akkor, amikor a munkanélküliség növekszik, az infláció 20 % feletti és a jövedelmek reálértéke csökken.
A szolgáltató vállalatok az átalakulás folyamatában voltak, menedzsmentjüket szintén sokkolta az átalakulás kényszere, és bizonytalanok voltak atekintetben, hogy a díjnövelésnek milyen következményei lesznek. (Más országokban előfordult a díjak fizetésének tömeges megtagadása pl. Varsó, Moszka stb.) A taxis blokád is egyfajta figyelmeztetés volt arra, hogy az áremelés nem feltétlenül vihető keresztül politikai ellenállás nélkül.
A legaktívabb a Főtáv volt, hiszen a távfűtéses lakásokban élők esetén a fűtési költségek növekedése jelentette a legnagyobb tételt a lakossági körben, és itt volt a lakosságnak a legkisebb lehetősége, hogy a fogyasztást egyedileg szabályozza. Ez magyarázza, hogy a Főtáv volt a legaktívabb támogatója a díjkompenzáció bevezetésének. Ugyanakkor ebben az időben a menedzsment „szociális érzékenysége” is jóval nagyobb volt, részben a korábbi rendszer ideológiájából és a társadalmi változások súlyosságából következően.
Természetesen szükség volt a Főváros részéről is fogadókészségre és támogatottságra, ezt a Szociális és Lakásbizottság (Győri Péter vezetésével) biztosította. Ebben az időszakban a probléma alapvetően technikai jellegű volt, ki kellett találni a támogatás konstrukcióját.
Két alapfeltételnek kellett eleget tenni:
- Elég nagynak kellett lennie a támogatásnak ahhoz, hogy az egyéneknek érdemes legyen az eljárásba bekapcsolódnia.
- A cél a jogosultsági körben a várható áremelkedés 80 %-ának kompenzálása.
Továbbá megfogalmazták azt a célt, hogy a távhő esetén a legalsó 10 %, az egyéb díjak esetében a lakosság alsó jövedelemi 5 %-a legyen jogosult a támogatásra. A támogatás háztartásonkénti összege fix, ebből már adódott a támogatás nagysága. Az, hogy a Főváros is részt venne a finanszírozásban, nem vetődött fel.
A szolgáltatóknak érdekük volt a konstrukció. Annak ellenére, hogy a támogatás nagysága is árnövelő tényező, a fizetési hajlandóság/képesség növekedése miatt a hátralékok csökkentek. A Főváros alkupozícióban volt a tárgyalások során, bár komoly törekvés nem mutatkozott az összegek csökkentése irányában.
A Díjbeszedő Rt. szerepe fontos, amely aktívan részt vesz a program lebonyolításában, gyakorlatilag ingyen biztosítja a program adminisztrálását. Ehhez a szervezetnek közvetlen érdekei is fűződnek, hiszen a program növeli a beszedés hatékonyságát, és ennek egyik kedvezményezettje az Rt. (Kiszámítható – bár aligha van erre publikus információ –, hogy mennyivel csökkentek a program következtében a hátralékossággal kapcsolatos költségeik.)
A szolgáltatók díjbeszedési és leolvasási stratégiái is fontos tényezői a hátralékoknak. Nem világos, hogy a díjkompenzáció és a beszedés hogyan kötődik a Díjbeszedőhöz, menyire van mozgástere a szolgáltatóknak. (Úgy tűnik, hogy van mozgástér, csak ez kissé megbonyolítja az alapítvány életét.)
Az ártárgyalások jelenleg jobban szervezettek, de korábban egyedi szakértők részvételével és Győri és Péterfy bekapcsolódásával bonyolították le őket. Ők fértek hozzá a háttérelemzésekhez és voltak képben a tárgyalások során. (Ezen kívül részt vett a közműfőosztály, Atkári és stábja.)
Utóbbi két évben a Fogyasztóvédelmi törvény miatt az ártárgyalásokba másokat is be kell vonni.